A Poszt-posztmodern vita

Vita a Poszt-posztmodern könyvről a Magyar Írószövetségben

Pethő Bertalan Poszt-posztmodern könyv

Pethő Bertalan Poszt-posztmodern c. kötete, 1997

1997-ben jelent meg Pethő Bertalan Poszt-posztmodern c. könyve, amelynek szerzői bevezetőjében olvashatók az alábbiak:

1996-ban levélben fordultam a magyar szellemi életnek azokhoz a képviselőihez, akik feltehetőleg érdeklődnek a probléma iránt és kértem, hogy fejtsék ki véleményüket a „magyar posztmodernről”. A levelemhez mellékeltem egy lapot, melyen felsoroltam néhány szerintem fontos szempontot:

  • Két kérdés megválaszolása mellőzhetetlennek látszik a téma kidolgozásához:
    • 1. Van-e (egyáltalán) »magyar« posztmodern?
    • 2. Ha van, akkor miben különbözik a »nyugati« stb. posztmodern(ek)től? Ha nincs, akkor miért marad el/ki (épp) Magyarországon?
  • További szempontok:
    • (a) korszakos jelentőségű-e az utóbbi 5-10 évben történő magyarországi változás?;
    • (b) milyen terminussal/termisokkal jellemezhető ez a változás?;
    • (c) van-e köze ennek a változásnak a »posztmodern«-hez, vagy éppen ez a terminus illik rá?;
    • (d) milyen területen/vonatkozásokban észlelhető »magyar posztmodern«, ill. [a] posztmodern Magyarországon?;
    • (e) stílus-e a posztmodern, vagy több, vagy éppen kevesebb ennél?;
    • (f) találó-e a Modern – (nyugati) Posztmodern – magyar posztmodern hármasra a következő terminusokkal jelzett megállapítása: Nyugalom (-idea) – mozgás/működés – transzfer; Logosz – kód – rejtjel; Feltárás/megnyílás – ((ki)esz)közlés – tákolás; Egyetemesség – fő- és mellékáramok – marginalitás.”

Felkérésemre harminchárom válasz érkezett. Bizonyára így is jó néhányan vannak, akiknek fontos mondanivalója van az ügyben, felkérést azonban nem kaptak, másrészt viszont olyanok is kaphattak felkérést, akik nem érdekeltek a dologban, vagy nincs közlendőjük. A magam részéről a legszélesebb körű pluralizmusra törekedtem.

Remélem, hogy a könyvben közölt harminchárom írás fontos dokumentuma a magyar Posztmodern alakulófélben lévő történelmének: szeretném hinni, hogy termékeny és méltó vita következik majd.

És lőn. 1999. január 27-én a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházának klubhelyiségében lefolytatták a vitát. A jegyzőkönyv és az írásban is benyújtott felszólalások alapján terjedelmes folyóirat-közlemény lett 2000-ben, ebből merített az Eső XYZ blog. Itt olvasható továbbá Pomogáts Bélának a helyszínen elhangzott bevezető szövege is.  Néhány további írott szöveg itt olvasható a weben: Poszt-posztmodern vita

Századfordulónk – kontextusban

Budapest, 1999. január 27

Pomogáts Béla: Bevezető

Szeretettel üdvözlök mindenkit. Az a dolgom, hogy házigazdaként megnyissam a mai beszélgetést, amitől sokat várunk, hiszen itt olyan kérdésekről kell szót ejteni, amelyek az irodalmi élet elevenébe vágnak. Miután tudom, hogy Pethő Berci három percet adott egy felszólalónak, én sem szeretnék valamiféle megnyitó jogán visszaélni az idővel. Igyekszem a három perc alatt nem pusztán üdvözletet, az Írószövetség üdvözlését tolmácsolni, hanem néhány szót mondani arról a kérdésről, amivel foglalkozni fogunk.

Azt hiszem, hogy a posztmodern fogalma túlhaladt azon a körön, amiben valaminek csak fogalmi értelme és jelentése van. Egyrészt törekvéseket igazol, tehát bélyeg, pecsét lett belőle, ami egyfajta áldást, hivatalos szakralizációt jelent írók és művek számára. Másfelől pedig szitokszóvá vált, átkot jelent a másik oldalról, esetleg ugyanazoknak az íróknak. Hogy mi ennek a fogalomnak a tartalma, legalábbis én úgy gondolom, az vitatott, hiszen a legkülönfélébb tartalmi kritériumok szoktak elhangzani és felvetődni a posztmodernnel kapcsolatban. Három ilyen kritériumra utalnék, amelyek – ahogy én megfigyeltem – alapvető szerepet játszanak. Az egyik talán az írói szubjektivitás, amely szemben áll a korábbi irodalom által képviselt objektivitási igénnyel. A második az a szövegszerűség (erről nagyon sok vita volt, legutoljára talán két éve a Debreceni Irodalmi Napok alkalmával is), ami szemben áll az ugyancsak a korábbi irodalom által képviselt jelentésességgel. A harmadikat a legegyszerűbben talán úgy jelölhetném meg, hogy az irodalmiság. Ez nyilvánvalóan összefügg az előző kettővel, és azt jelenti, hogy a posztmodern jegyében fellázadnak minden korábban létezett irodalom ellen. Ugyanakkor azt hiszem, hogy éppen az irodalmiság fogalmánál érdemes figyelembe venni T. S. Eliotnak azt a megállapítását, mely szerint csak irodalmi kritériumok alapján tudjuk meghatározni, mi az irodalom, mit nevezhetünk irodalomnak, azt azonban, hogy mi a nagy irodalom – ezen belül az értéket – általában irodalmon kívüli kritériumok alapján kell megállapítani. Ezek az irodalmon kívüli kritériumok lehetnek történelmiek, erkölcsiek, filozófiaiak, akár pedagógiaiak is. Kétségtelen, hogy a posztmodern irodalom egyfajta szembenállást, szembefordulást jelent a korábbi irodalmisággal és a magyar költészet, elbeszélő irodalom korábbi normáival.

Nagyon sok esetben álvitának tartom, amikor valaki az úgynevezett társadalmi vagy nemzeti tapasztalatokra és kérdésekre reflektáló irodalmat úgy állítja szembe a posztmodernnel, hogy a posztmodernnek ilyen reflektáltsága nem lehetséges. Ha olyan művekre gondolok, mint Esterházy Termelési-regénye vagy az Emlékiratok könyve Nádastól, Az ellenállás melankóliája Krasznahorkaitól, a Macskakő Lengyel Pétertől, vagy Závada Pál műve, a Jadviga párnája, akkor azt lehet mondani, hogy ezek az elbeszélő művek nem szakítottak azokkal a kérdésfeltevésekkel, a magyar életnek, a társadalomnak, a nemzetnek, az itt élő emberek sorsának azzal a fajta ábrázolásával, reflektáltságával, amit a korábbi irodalom felmutatott. Ezekből a könyvekből ugyanúgy ki lehet olvasni, meg lehet tudni, mi történt az emberekkel, a közösségekkel, a személlyel és az országgal az elmúlt néhány évtizedben. Van egyfajta kép a magyar világról a posztmodern irodalomban is, és ilyen módon azt hiszem, nehezen követhető azoknak az útja, akik a posztmodern irodalmat és az úgynevezett hagyományosabb vagy realisztikusabb irodalmat éppen egy társadalmi reflektáltságnak a hiánya vagy megléte révén akarják élesen szembeállítani egymással.

Végül is azt hiszem, hogy van egy fogalmi zűrzavar, mert a posztmodern kifejezés mellett más megjelölések is találhatók. Emlékszem arra, hogy Esterházy fellépése idején új érzékenységnek nevezték azt, ami a Termelési-regényből kiolvasható volt, de előkerült a transzavantgárd, a posztavantgárd, s legutoljára a posztnyugatos irodalom is mint fogalom. Arról is érdemes lenne egyszer egy beszélgetést folytatni, hogy ezek a fogalmak mit jelentenek, milyen viszonyban állnak egymással és melyiknek mi a teljesebb jelentése.

Vita a magyar posztmodernről

Pethő Bertalan, Kristó Nagy István, Ohnsorge-Szabó László, Csete György, Baji Lázár Imre, Kéri Elemér, Nagy Pál, Domokos Mátyás, Ács Margit, Kristó Nagy István, Bodor Béla, Kulcsár-Szabó Zoltán.

Pethő Bertalan
Én a magam részéről nem is szeretném elvenni a vitától az időt, bár lett volna egynéhány elképzelésem arról, hogy most 1999. elején fűzzek hozzá gondolatokat az 1997-ben szerkesztett kötethez, de vannak itt jó néhányan, akik a kötet munkatársai voltak a harminchárom magyar szerző közül. Ők annak idején, amikor a kötet készült, nem ismerhették egymás szövegét. Ez technikailag nem volt kivitelezhető, mert nagyon elcsúszott volna a kötet megjelenése. Úgyhogy mindenki csak az én bevezető írásomat ismerte a magyar posztmodernről, a többiekét viszont nem. Most itt lenne az alkalom, hogy a kérdésekre – jelesül a magyar posztmodernre, egymás írásaira – a jelenlévők reflektálhassanak.

Széles Klára
A beszélgetést azzal a kérdéssel kezdjük, ami annak idején a Pethő Bertalan által feltett körkérdésnek a rövidített lényege:

van-e Magyarországon posztmodern?

Ha van, akkor mi az, ha nincs, miért nincs?

Kristó Nagy István
gyógyszerész
Szeretném a figyelmet felhívni egy kiemelkedő posztmodern nagyregényre, Günther Grass 1995-ös Ein weites Feld című könyvére, amelynek a német nyelvterületen óriási visszhangja támadt, mert a Szovjetunió összeomlását követő egész politikai fejlődést – beleértve a német egyesítést – erősen kritizálja, korántsem kommunista, hanem – a miénktől eltérő – következetes szociáldemokrata álláspontról.
Ezzel elérkeztünk a politikum témájához, melynek posztmodern kidolgozása még várat magára. Alapkérdés itt a nemzedéki probléma. A fiatalság posztmodern szemléletű, legalábbis életérzésű, noha hatalmas vallási, nacionalista, szocialista, szélső liberális stb. rétegei vannak, ám egyiket sem veszi igazán komolyan. Csakhogy a mai művészet, s egyáltalán a világhelyzet megítéléséhez olyan műveltség és élettapasztalat kell, amely a fiatalság részéről – még elitjének lényeglátó megközelítése ellenére is – problematikus, ha másért nem: életanyag híján. Aki akár 1944-ben, akár 1956-ban és utána nem tapasztalta meg a közvetlen életveszélyt, vagy aki nem volt legalábbis lecsukva – s ez világszerte így van -, az nem élhette át azt a függő állapotot, a kiszolgáltatottságot, az egzisztencia semmibe vételét, amely voltaképpen e tapasztalatok nélkül nem igazán meghaladható, pedig a posztmodern életérzéshez feltétlenül szükséges. Akárhogyan is: az idősek korábbi élményei és tapasztalatai, valamint az egész posztmodern alkotáshoz szükséges teljes műveltség – például az összes “izmus” befogadása, átélése – igencsak hasznos lehet; más kérdés az, hogy a fiatalok ezt nehezen látják be. Mintha azt mondanák, amit I. – és nem II.! – Frigyes kiáltott: “Hunde, wollt ihr ewig leben?”
A mai magyar politika világviszonylatban éppúgy figyelemre méltó e tekintetben, mint a pesti srácok 56-os hősiessége, hogy először jön létre egy posztmodern kormányzás – az előbbiek minden előnyével és problematikus voltával (például a kellő felkészültség nélküli gazdasági-társadalmi-kulturális szervezés, irányítás feltehető hiányával). E tekintetben szinte tipikus az, ami a Néprajzi Múzeum körül lezajlott: túl hirtelen elhatározott, nyilvánosságra hozott, sőt elrendelt intézkedés, amiből aztán presztízsveszteséggel kellett visszavonulni. De nem csak a voluntarizmus volt érdekes, hanem szinte jelképes jelentőségű, hogy a honi értelmiséggel a század elejétől igen vonzó népiség egyik “fellegvárát” akarta felszámolni. Márpedig a népiségre a kultúrában, a művészetben legalább töredékeiben éppúgy szükség lesz, mint a többi “izmus” felhasználásában, nem is szólva a demokratizmussal együttjáró népi politikáról, gazdaságról (például szövetkezetekben).

Ohnsorge-Szabó László
közgazdász
Szakmámba vágóan a magyar posztmodern közgazdasági vonatkozásairól beszélnék a kötet kapcsán. Nem elemezném kritikailag a gyűjteményben ezzel a témával foglalkozó írásokat. Arra koncentrálnék, hogy valamiféle tipológiát állítsak fel a magyar gazdasági gondolkodás és a posztmodern magyarországi gondolkodás megítéléséről.
Úgy érzem, hogy a posztmodern filozófiának, problematikának nem szivárgott át a magyarországi közgazdasági gondolkodásba az a filozófiai mélységű megközelítése, ami mondjuk a kötetben szereplő filozófusok részéről megfogalmazódik. A Pethő Bertalan által leírt posztontológiai peratológiai felfogás valószínűleg kevés közgazdász számára fogható téma. Ennek a magyarázata a szakma kultúrája, kulturális háttere. A létező szocialista rendszerben, az akkori társadalmi elméletek, hivatalos ideológusok által való kézben tartása gondoskodott erről, a kilencvenes években pedig a business-schoolosodás folyamata, valamint a Közgazdaságtudományi Egyetem elitreprodukciós bázissá válása a felelős ezért. A posztmodernnel kapcsolatos tipológia kialakítása fontos vonatkozásokban is eltér. Valamifajta tipológia kialakítására mégiscsak lehetőség kínálkozik.
Beszélhetünk egyfelől a közgazdasági gondolkodás területén posztmodern széplelkekről. Ôk általában a posztindusztrializmus, a szellemi termelés pozitív tendenciáit emelik ki, folytatják a nyugati metafizikának azt a perfekcionista megközelítésmódját, amely tulajdonképpen a marxista szocializációból következik. A negatív tendenciákat, amelyek a jelen folyamatból adódnak, a kapitalizmus maradványaiként tételezve értelmezik. Tulajdonképpen az egykori marxisták egy része is ebben a táborban található, itt az információs társadalom, a szellemi tőke felértékelődése, a posztindusztrializmus messiására várva örvendeznek ezek a humanisták, és valamifajta emberarcú kapitalizmus ígéretét látják a posztmodern világállapotban.
Ettől a csoporttól megkülönböztetnék három áramlatot a hazai diskurzusban a posztmodernhez való viszonyában. Az első a növekedéspártiak csoportja. Kopátsy, Matolcsy, Mellár Tamás nevét lehet itt említeni. A posztmodern tematika iránti nagyfokú érdektelenség jellemző erre a körre, tipikusan modernista érékeket vallanak, a környezetgazdasági vagy környezetvédelmi ellenérveket az ő növekedést inspiráló gazdaságpolitikájukkal szemben elég határozottan lesöprik az asztalról.
A másik társaság a monetarista egyensúlypártiak csoportja, ide lehetne sorolni Csaba Lászlót, Antal Lászlót, Király Júliát. Utóbbiak elég határozott ideológiai funkciót is betöltenek a hazai nyilvánosságban. Nemrég látott napvilágot a Közgazdasági Szemlében Király Júliának és két szerzőtársának a posztmodern pénzügyi világot mint ezredvégi nagy borzongást bíráló tanulmánya. Ebben a racionalista-univerzalista-pragmatista-neoklasszikus gazdaságtan tipikusan modernista elmélete tárul elénk. Ezt az áramlatot nem érdekli igazán saját elméletének tudományos filozófiai, társadalomelméleti kontextusának genealógiája, ezen a területen a késő-kádárizmus totális érdektelensége jellemző. Dogmatizálják a neoklasszicista sémákat, azt mint egy átfogó konszenzust, átfogó dogmarendszert interszubjektíve elismert evidenciával kezelik: az az igaz, amit a szakma döntő többsége annak tart. Megfogalmazódnak olyan sztoikus gondolatok is – mint Antal László részéről -, hogy a pénz nem tesz boldoggá, de annak hiánya sem.
A harmadik csoport a közgazdasági palettán, amiről még említést tennék, egy tulajdonképpen a periférián, egy-két közgazdaságtudományi egyetemi tanszéken a környezet-etikai, gazdaság-etikai témában utazók köre, továbbá a Liget Csoport, a Levegő Munkacsoport, amelyek szintén nem azzal a filozófiai tudatossággal viszonyulnak a problémához, amely szerintem a téma szempontjából fontos.
Összességében mind a három csoportra jellemző az, hogy a posztmodern egyfelől mint bizonyos válságra, világválságra, globális válságra vonatkozás érhető tetten. Másfelől a posztmodern mint megközelítésmód, sémák, teorémák, reflexek, nagy nyugati bölcsek szekerére kapaszkodás van jelen.

Pethő Bertalan
A mai gazdaság elmélete és a mai, korszerű filozófiai gondolkodás valóban nem talált még egymásra. Egy példával szeretném illusztrálni a helyzetet. Jean Baudrillard írásai a szimulakrumról, a szimulációról, a hiperrealitásról, a kódról, a virtualitásról – és ezeknek a terminusoknak a kapcsán a csábításról, a Gonosz áttűnéséről, a Vég illúziójáról stb. – mai világunk legismertebb, véleményem szerint legtalálóbb jellemzései közé tartoznak. Szuggesztív erejük van, külön megalapozás nélkül is. Az elmúlt húsz évben közreadott írásaiban Baudrillard elsősorban ezzel a szuggesztivitással élt. Közben egyre inkább elfelejtődött, hogy ezek a szuggesztív terminusok k&ou-l;zgazdaságtani és szociológiai vizsgálódásokban merültek fel, Baudrillard 1969 és 1976 között publikált munkáiban. Baudrillard azt állította eredetileg, hogy a termelés és az érték árutörvénye az ipari korszak domináns sémája volt, a mai, kód által uralt korszak domináns sémája pedig a szimuláció és az érték strukturális törvénye. Ebben a felfogásban, melyet Baudrillard elsősorban a marxizmus gazdaságtanának kritizálása során alakított ki, a Jel foglalja el a Termék helyét. “A jel politikai gazdaságtanának a kritikája” nem került azonban bele érdemileg korunk közgazdaságtani vitáiba. Furcsa módon maga Baudrillard sem törődik azzal az elmúlt húsz évben, hogy a saját közgazdaságtani kritikájából kinőtt saját innovatív terminusait közgazdaságtani – és szociológiai – összefüggésben kidolgozza. Maradt a szuggesztivitásnál. Ami persze nagyon fontos, sőt kezdetnek a legfontosabb – mert találó intuíciót jelez -, de korunk leírását tekintve elégtelen. A Jel-gazdaságtan így marad a senkiföldjén. Ott viszont nagyon izgalmasan lebeg: a posztstrukturalista/ posztmodern irodalom(elmélet) belőle táplálkozik – és bele táplálódik vissza.

Molnár László
filozófus
1. A hetvenes évek elején fogalmazódott meg írásban először az az igény, hogy a globális ökológiai válság kezeléséhez egy új típusú etikára lenne szükség. (Routley, Richard. “Is There a Need for a New, an Environmental Ethic” in: Proceedings of the 15th World Congress of Philosophy, edited by the Bulgarian Organizing Committee, vol. 1, 205-210. Szófia, Bulgária, Sophia-Press, 1973.)
Az indoklás szerint az említett válságnak az volt az oka, hogy a hagyományos antropocentrikus felfogást megtestesítő erkölcs idáig kizárólag az emberek egymás közti viszonyaival foglalkozott és a nem-emberi lényeket pusztán az emberi célok eszközének tartotta, melyeknek nincs értékük önmagukban.
Nem soká váratott magára az antropocentrikus ellentámadás. John Passmore kifejtette, hogy a hagyományos antropocentrikus etika is alkalmas a környezeti problémák kezelésére, mert szerinte a környezetet romboló emberi tettek közvetve az embernek is ártanak. (Passmore, John, Man’s responsibility for Future, Ecological Problems and Western Traditions, New York, Scribner’s, 1974.)
Ennek megfelelően fogalmazódik meg a környezeti etika alapkérdése: tulajdonítunk-e a környezetnek (a természetnek) önmagában értéket, vagy sem. Amennyiben az előző állásponton vagyunk, akkor meg kell fogalmaznunk, hogy a természet (a környezet) mely részét, illetve milyen létezőket, lényeket tartunk morális szempontból tekintetbe veendőknek.
2. Ennek megfelelően már a haszonelvű etika alapján megfogalmazható az antropocentrikus etika határainak áttörése, amikor egy lényt erkölcsileg az alapján veszünk tekintetbe, hogy az szenvedésre (örömre) képes-e, vagy nem. Bentham a morális tekintetbevétel szempontját a következőképpen fogalmazta meg az állatokkal kapcsolatban: “Nem az a kérdés, hogy tudnak-e gondolkodni. De az sem, hogy tudnak-e beszélni, hanem az, hogy tudnak-e szenvedni.” Ezt a felfogást patocentrikus környezeti etikának lehetne nevezni.
3. A biocentrikus felfogás ezen jóval továbbmegy és minden egyes biológiai egyednek moralitást tulajdonít. Radikálisan szakít az antropocentrikus felfogással, amennyiben itt az ember csak az egyik faj a többi között, amelynek egyáltalán nincs kitüntetett szerepe. (Ide sorolható P. W. Taylor, de Albert Schwitzer is.)
4. Végül megemlítendő az ökocentrikus környezeti etika, amely nem az egyes élő egyednek, hanem a fajoknak és élőhelyeiknek, azaz az ökoszisztémáknak tulajdonít önmagában értéket. Ide sorolható Aldo Leopold, Holmes Rolston, de a mély-ökológia (A. Naess) felfogása is.
Alapjában véve a modernitás kritikájából jutnak erre a gondolatra. Ez a kritika magában foglalja a növekedés-mánián alapuló gazdaság és természetesen a homo oeconomicus felfogásának bírálatát.
A gazdaság elméleti elemzői közül ide tartozik Herman E. Daly, a stacionárius gazdaság koncepciójának kidolgozója, az ökológiai gazdaságtan elméleti megalapozója is.
5. Végezetül megemlítendő, hogy a fenntartható fejlődés etikai elve alapján kidolgozhatónak tartanak egy posztmodern társadalmi paradigmát is. (R. Engel)
6. Azt hiszem, hogy az alapgondolat, ami nem más, mint a morális közösség kibővítése, radikális szakítás a modernitás (nyugati) antropocentrikus felfogásával.

Csete György
Építész vagyok (“organikus”), ez bizonyos fokig az álláspontomat is jelzi. Talán a Bercivel való barátságom miatt kerültem bele illusztrációként ebbe a kötetbe, de semmiképpen nem “posztmodernként”. Abban a rövid szövegben, amit írtam, ettől az egész játéktól el is határolom magam. Magyarországon, azt hiszem, világszerte az elsőnek számító, legnagyobb posztmodern demonstrációt mindenki látta a Hősök terén: 89-ben volt a Nagy Imre-temetés, “posztmodern díszletezéssel”. Amikor az alkotókat megkérdezték, hogy mégis mi ihlette őket eme díszletezés stílusára (mert hiszen az építészet az irodalommal ugyanúgy összefügg, mint a közgazdasággal meg az összes többivel), akkor ők azt mondták, hogy a 19-es május 1-jei kivonulások és a moszkvai nagy felvonulások díszletezései ihlették meg őket. Ha felidézik a képet, ami ott látható volt, egy vastraverz mutatott valamilyen irányba, egy lyukas zászlót tartva, mint egy hajóorrban, ahol Orbán Viktor beszélt és nem Lenin elvtárs. Az oszlopot végig behúzták fehérrel, még legszívesebben az angyalt is eltüntették volna, amely a Szent Koronát tartja, azért, hogy alapos munkát végezzenek. A Műcsarnokot (timpanonjában a Haranghy Jenő grafikus és festőművész által tervezett szimbolikus képpel, amelynek a középpontjában a Szent István és a többi magyar szentek állnak) eltakarták, hogy ne lássák a szégyent. Egyébként ez a kommunista díszletezés nyilvánvalóan azoknak szólt, akik a koporsóban nyugszanak. Ezt szánták nekik, mondván, ezt érdemelték, és ez így stílusos.
Az egész irányzatnak már a keletkezése is ugyanaz: a cinizmus. Mert ha a századforduló táján, ahol még sehol sincs az 1917-es dicső vörös forradalom, de elolvassuk azoknak az avantgárd, korai avantgárd orosz művészek kiáltványait, műveikről nem is beszélve, többnyire konstruktivisták voltak, a szövegekből csöpög a vér, tessék a könyvtárakban kikeresni és elolvasni azokat. Asszociáció, ez is ide tartozik: amikor Albert Speer és Adolf Hitler meg szeretné határozni, hogy milyen legyen a harmadik birodalom stílusa, kimennek egy bontott “modern” épületet megnézni, amiből kiállnak a vastraverzek, üvegdarabok, vécécsészék, minden, ami elképzelhető vagy elképzelhetetlen, és akkor úgy döntenek, hogy ezt nem! Ez a modernizmus nem lesz a harmadik birodalom építészete, maradnak a kőnél. A posztmodern még ötven évet késik.
És itt, ma? A Nemzeti Színház? Pusztán úgy jelent meg, mint valamilyen pénzügyi probléma, de senki nem merészkedett stilárisan (!) nagyító alá venni ezt az épületet. Tipikus posztmodern épület: az oszlopok az égbe futnak, de nincs fejezet, nincs lábazat, úgy néznek ki, mint a földbe szúrt ceruzák. Az építészet gyakorlatilag a posztmodernizmussal eljutott a totális tagadás, önmaga totális tagadása, használhatatlansága problémájáig. Nyugodtan lehet háromszögletű szobát tervezni, amiben nem lehet csinálni semmit, kényelmetlen székeket, az ember lépten-nyomon beüti a könyökét és így tovább. A szobrászatra és a többi művészetre ez ugyanúgy jellemző. Az irodalmat én nem érinteném, de azt hiszem, az építészet a használhatatlanság apoteózisát felvállalva kimondja, hogy mi ez az egész. A gyökerekre már utaltam, a jövőre már utaltunk a katasztrófa-elmélettel és -helyzetekkel, úgyhogy azt hiszem, amit mi itt a Nagy Imre-temetésről láttunk, tapogattunk, néztünk, azt rá lehet tenni az irodalom lapjaira is. Az irodalom, vagy az irodalomnak az a része, ugyanúgy jelölhető meg, mint az építészet: használhatatlan, roncs-szerű. A Nemzeti Színház úgy néz ki, mint egy bombatámadás utáni normális épület. Ha ezt az irodalomra próbáljuk átvezetni, hadd ne mondjam. Élvezhetetlen, tehát a normális logika menetének nem felel meg. Nincs se vége, se eleje, olyan, mint egy halmaz, mint egy montázs, amiből kikereshetem magamnak a nekem éppen tetsző mondatokat, ha kedvem tartja. (De az a gyanúm, hogy ennek a gyökerei jó Aczél elvtársunk idejébe viszszavezetendők, amikor a sorok között próbáltunk dolgokat elmondani, volt, aki értette, és volt, aki nem.) Az építészet, mindenesetre azt kell mondjam, hölgyeim és uraim, a napnál is kifejezőbben mutatja, miről van itt szó. Köszönöm szépen a kötetet, mert ez a minimum, amivel Pethő Bertalannak tartozunk és szerzőtársainak, mert számomra annak ellenére, hogy nem minden tetszik ebben, de nagy ajándék volt.

Pethő Bertalan
Kissé ironikus, de az iróniából visszaigazoló megjegyzést szeretnék tenni Csete György barátom megjegyzéséhez arról, hogy miért is került ő bele a kötetbe. Charles Jencks “A posztmodern építészet nyelve” című könyve volt a nagy áttörés – megelőzve Lyotard “A posztmodern állapot” című kötetét -, amelyik a világgal széles körben megismertette a “posztmodern” kifejezést. Charles Jencks Közép-Kelet-Európából két építőművészt tart számon, miként erről a kötetbe tőle átvett korszakoló táblázat [pp. 408-409] is tanúskodik: Csete Györgyöt és Makovecz Imrét. A minősítés független a művészek szándékától, az elismerésük viszont felerősíti és megismerteti stílusukat, és amit kifejeznek. Szerintem a lokalitásnak a becsületét, ami valamennyiünk megbecsülése.

Csete György
Még egyet ahhoz, amit elmondtál. Minden olyan korszakban és időben, amikor stiláris etikai tanácstalanság uralkodik, akkor ilyen vagy hasonló a helyzet, zűrzavaros állapotok vannak. Jencks esetünkben a “különösséget” díjazta húsz éve, és különös volt itt magyarnak lenni. Ma is az.

Baji Lázár Imre
orvos
Köszönöm a megszólalás lehetőségét, és azt is, hogy az előző megszólalásokhoz kapcsolódhatok, azokhoz a gyújtópontba került mozzanatatokhoz, amelyek a posztmodern sajátos kétarcúságát jelölik. A posztmodern közepén szakadék húzódik és ez sajátos időszakadék az, mely többféleképpen is vonatkoztatható múltra, jövőre. A modernizmust a múlttól való irtózás jellemzi, azonban újra és újra fölfedezzük ezt az irtózatot magában a posztmodernben is, és ilyenkor mindig megkísért bennünket az a sejtés, hogy éppen ez az ellenérzületkészség lehet a szakadék “ideát és odaát” dimenzióját meghatározó alapállás. Ez akkor is felsejlik előttünk, ha tudjuk, hogy a posztmodernt jellemző radikális eklekticizmus egyszerre jelent elfogadást, és kriticizmust, azaz a tradicionalizmus és a futurizmus egyidejű tiszteletét és alárendelését, befogadását és korlátozását, kettős kódolását. A vagy száműzve: tertium datur.
Ezért szakad ki a posztmodern előbb meghatározott állapotából a dekonstruktív illetve Griffin szavával az eliminatív posztmodern Derridához kötött minősége. A világképet szervező elemek: az Isten, az Én, a célok, az igazság, a jelentés és a való világ fogalmainak a száműzése Griffin szerint inkább nevezhető ultramodernizmusnak, mintsem posztmodernnek. Valójában azonban a sérült érzelmi alapállás mozgatja e dekonstruktív szervező logikát, mely eltávolítja az elfogadó kritika alapmagatartásától ezt, és reszentimentalizmussal helyettesíti a szeretetteli játékos reflexivitást.
Másfelől Umberto Eco gondolatmenetét követve ilyen tekintetben minden kor múlttagadó “modernitásának” meg lehetett a maga posztmodernje. Akár “metahistorikus” kategóriaként helyettesítheti azt, amit Eco a korok ismétlődő “manierizmusának” nevez. A mindenkori múltakat “le-installáló” gesztus persze része minden paradigmaváltásnak, és a mindenkori avantgárdok saját teendője. Eco azonban bemutatja, miként vezet ez szélső helyzetben, a modernitásban a teljes elnémuláshoz. Ez a pillanat az, amikor a modern nemcsak felbontja, összetöri, eldózerolja a múltat, hanem olyan metanyelvet teremt, mely az elmondhatatlan szövegek megjelenítésére tesz eredménytelen kísérletet. A csend-zene, a koncept art, a minimal art jelzi e folyamat asszimptotikus útját. Ahogy Eco jelzi, ezután a pillanat után csak az irónia segíthet feltámasztani a múltat a hamis ártatlanság csapdáját elkerülendő.
Az irónia is kettős arcú azonban: lehet gyilkos és lehet szeretettelien rezignált.
A megsemmisítő kedély teszi a fent említett dekonstruktív reszentiment által a posztmodern egyes vidékeit lényegében a modernizmus radikális övezetévé. Távol a “felhők fölé költözött nyárderűtől”, vagy Hamvas protoposztmodern Vízöntő próféciájáinak idilli kedélyétől honi posztmodernünk itt-ott tele bizonytalan rendeltetésű iróniával, mely távolító derűnek láttatik, ám inkább desperát lövészárok ihlet fakasztotta dominanciajelek gyűjteménye.
A tét a kontrol érzete, de ez a dodzsem volánja fölötti uralom metaforája, amit fel-fel vált egy-egy kültelki éjszakai gyorsasági verseny mámora. Nincs sehol a sivatagi rally kockázata, sem a családi utazás világfelfedező kedélye. Dodzsem-szecesszió a jelenből. Lám a globális posztmodern prelúdiuma, a varázsos “katonazenekar” cirkuszi muzsikája (l. még Benefit of Mr. Kite) is ideidézi a Luna-parkok verkli zenéjének diabolizmusát, szét-dobálósdiját. A McDonalds bohóc thriller-archetípussá vált, a vicsor-vigyor etológiai megfeleltethetősége segít ebben.
Az idő röhögve szelídítésével könynyen válhat az idő pusztító vonulatának ügynökévé ez az alapállás, s gyásznak helye nincs, a gyászmunka elfojtva, megtiltva. A gyásztalanított idő nyilvánosságába nehéz bejutni, az örökjelen helyett a minden- és mindigjelenbe. S még nehezebb ha épp e dolgok természetéről hivatott a betolakodó beszélni.
Megjelenik a kötetben [pp. 283-285] egy nagyon izgalmas kép. Az óramű, mely működésben megismerve transzparenssé változik. Az óramű fogazata forgásában áttűnő, áttetsző. A transzparenssé vált mechanika szelíd formája az óramű, mely távoli rokona a légcsavarnak vagy az óriás klímaventillátor propellerének, mint a gyík a Tyrannosaurus Rexnek.
Az óriás légcsavaron csak az illuzionista David Copperfield kelhet át kockázat nélkül egy jellegzetesen posztmodern szakrális szertartás keretében, másnak csak az átkelés illuziója marad. Ez a működésben megismert transzparencia áltatása. Dermesztő dolog, mert a virtuális transzparencia, a mesterséges áttetszőség állapotának megtapasztalása, a propelleren való átkelés csalódása véres valósággá válhat. Átjuthat-e a szellem a mozgásában áttetsző propelleren?. Átjuthat-e a múlt a későmodern kor dekonstruktív propellerén, melynek egyetlen őszinte gesztusa, hogy túlnanról is láttatja a múlt sorsát… A modernitás utolsó kapuőre lenne a dekonstrukció, a szétírás, deszakralizálás – a hiányzó dogma kísértetének jelenlétében.
A modernitásnak valóban búcsút mondó posztmodern valódi áldozata ugyanis a dogma, a másik kiküszöbölésének, kizárásának, távoltartásának, hivatkozási alapja, mellyel az egyébként erőtlen mindig hatalmas cyborggá emelkedhet. A dekonstruktív posztmodern még a nagy propellert, mint érték-guillotint megőrzi, a működésében áttetsző határ nem is tűnhet szembe, és ami a műveleten túl van… hát istenem, a részletek kreatív játéka…
Túl zene szól, a propeller, a működés egyenletes zaja, médiarecitálás, “discourse-producing” imamalom újabb és újabb elméletszentekkel, derűs morajlás a maga körén belül, mely azonban elnémul, ha a dogmák dogmátlanított üres helyét mégis sérelem éri, vagy a megszólaló a hiányzó oltár közelében nem felkent szereplő. Mindez sajátos posztmodern radikális eklektikája az ezoterikus religiózus közösségi gyakorlatnak és az egyébként minden mehet elvének.
Ilyenkor a propelleren túl csend van, csend, mint amilyen az itt vitatott könyvet fogadta. A nem megvitatás állapotába jutott művet, mely nyilván átjutott a propelleren az elhárított kihívások dermesztő akusztikus csendjébe.
Tehát a hazai posztmodern irodalmi élet működésben megismerése arra utal, hogy a posztmodern intézményes szellemi gyakorlatában a dogma üres helye szelektív tényező. Ez mind A posztmodern Amerikában c. kötet sorsát illetően, mind pedig a Poszt-posztmodern kötet (nem)fogadtatását illetően kimondható. Ezeket a műveket, írásokat, s magát a vitát sem ismerhette meg a nagyközönség, néma hallgatás vette körül, és nagyon kevesen találkoztak vele. A terjesztésében megtapasztalható furcsa ellenállás, lehet, hogy piaci természetű és az árának szólt, a könyvheti némaság azonban igen beszédes volt. (A listára sem került rá.) Van persze mód találkozni a könyvtárban egy ilyen könyvvel, de ahhoz azonban megfelelő sajtófogadtatás, megfelelő “mediatizálás”, “promóció”, korszakvélemény, hangulat, érzület kell, hogy “tematizálódjon”. Ennyit most a mesterséges transzparenciáról, a látszólag áttetsző propellerről, melyen átjutni illúzió, vagy illuzionisták mulacsága.
Pedig maga a propeller nyugalomban csak nagyon kicsi felületet metsz ki a kör síkjából. De.
A propeller megállításához szükség lenne a múltak metafizikus csempészárujára, azaz a működés metafizikus felfüggesztésére, hogy a tartalom sérületlenül jusson át. Ám ettől a békésebb, és elfogadó poszt-modern posztmodern is zavarba jön, s iróniájával védekezik. A rész hatalmát csak az egész ismerete oldhatja fel. Ezért üdvös, hogy a posztmodernben középpontba került az ökológiai diskurzus.
A posztmodern viták építészelméleti síkja is a mecho-logika és az öko-logika konfliktusát rajzolják ki. És segítenek a valódi koszakhatárvonalak megtalálásában. A radikális modernizmus önkényét leplezi le mindez. Amit Csete György mondott, szeretném Mark Wrigley szavával megerősíteni, aki ugyanilyen leleplező gesztussal teszi helyére a posztmodern dekonstrukció építészetét, mondván, “a dekonstruktivizmus konstruktivizmus egy csavarral”. Lám Tatlin és a III. Internacionálé emlékműve a láthatáron, azaz ez a posztmodern inkább afféle nosztalgikus modernista retro. Aktivizmus, a posztmodern aktivizmus szintén ezt a félfordulatot teszi meg, de én azt gondolom, hogy a posztmodernt mint a radikális modernizmus gyakorlatát, a dekonstrukció kitüntetett tulajdonjogától is meg kell fosztanunk.
Ha a propeller valódi szerepét meg akarjuk nevezni, akkor a késő modernizmus kulcsszavához jutunk el, ez pedig a kontroll, a totális kontroll. Charles Jencks írja Mies van der Rohe építészetéről, hopgy az maradéktalanul képviseli az élet teljes instrumentalizációját. ” Mies késői korszakának kvázi-fasiszta (sic!) fekete épületei a modernitás három nagy izmusának, a reduktivizmusnak, a determinizmusnak és a mechanicizmusnak tökéletes megtestesítői.Az egyetemes haladás ezen álmában nincs helye más véleménynek, szubkultúrának, történelemnek. A modern totalizáció teljes.” A hiányzó dogma helye is totalitást szervez, a felbontott, szétírt, eliminált elemek, s végül az üresség totalitását.
Valójában a dekonstrukció sem posztmodern lelemény, inkább modernista aktus, aminek példája a lélek ősikonjának, az emberi arcnak felbontása, mely századeleji vívmány. Az avignoni kisasszonyok képi találmánya keltezheti a dekonstruktív modernizmus időbelépését. Nagyon örülök, hogy Kristó Nagy tanár úr a Néprajzi Múzeum-kérdést megemlítette. Sokat beszélünk a posztmodernben az intertextualitásról, azonban, ha a Néprajzi M&uacu4e;zeum és az organikus építészet kérdése is felidéződött, látnunk kell, hogy műveltségek kölcsönhatása nemcsak szinkron, de diakron is működik. Ezt példázza a magyar népművészet örökségének és az élő építészetnek intertextuális kalandja, mely az organikus posztmodern fogalmának létjogát igazolja, ugyanis ebben a szellemi nyelvköziségben az építészet nyelve és egy teljesen más, szinte az ókorba vesző gyökérzetű képi, szakrális ikonológia talált egymásra. Ezt az ikonológiát a Bauhaus-eszmény nem tűri meg az építészetben.
A modernizmus, illetve a globalizáció egyentechnológiája: a “snack bar security”-elv igazgatta McDonaldizáció, coca-colonializmus, esmeraldia megteremti a maga homogén jelképi lakótelepét, radikális modern univerzáliáit. Jencks szerint a poszt-modern mozgalom széles társadalmi tiltakozást hordoz a modernizmussal, a helyi kultúrákat sújtó a racionalizácó, bürorácia és a nagy léptékű fejlesztési programok elegyített erejével véghez vitt rombolásával, nemzetköziségével szemben.
Ezzel az univerzalitással szemben létezik egy fenyegetett másik, a dekonstrukcióval kikezdett evolúciós gyökérzetű emberi minőség is. A kultúrákban vannak egyetemes érvényű jegyek, pszichobiológiai, etológiai mélységű univerzáliák, amelyek nélkül valójában a kultúrák egyetemes emberi hasonelvűsége igazolását vesztené, és melyeknek sérülése az emberi tartalmát kezdi ki.
E fenyegetettség jelzője az ősikonok dekonstrukciója. Az arc és a táj képének eliminációja. Itt térnék vissza megint csak az organicitást veszejtő dekonstruktív modernitásra, ahogy Picasso a törzsi kultúrákat megismerve és azt a modern festészettel intertextuális kapcsolatba hozta, lényegében eltüntette az emberi arcot, mint a hagyomány kozmologikus ikonját. Pedig az anyai arc szimmetrikus képére a csecsemőagy öröklött, az idegi mintázatokban előhuzalozott módon rá van hangolva. A csecsemőnek egy picassói széttördelt, kubista arc a pszichofiziológia mérőeszközeivel kimutathatóan lelki fájdalmat okoz.
A képen ezért ennek a képletnek a felbontása lényegében az emberi lélektani organicitásának sérelme is. A tájképfestészet degradálása és kiűzése a giccsgyanús tartományba, vagy a megtűrt perifériára pedig, a Leuneri értelemben vett katathym képélményben a hipnózis által föltáruló én-környezet szimbólumtérnek a leváltását, leértékelését jelentette. Kimondhatjuk, hogy a modernitás festői, Braque, Kandinsky és Picasso, és szinte mindannyian már jóval a posztmodern előtt éltek a dekonstrukció technikájával, méghozzá a legmélyebb lelki-perceptív tartományunkban dekonstruálva a velünk hozott organikus képi, ikonikus receptivitást. Az adys “minden egész széttörött” állapotot vetítették az őskulturák maszk hordozta arcvonására, és nem fordítva történt a találkozás. Lényegében e modernitás a természete szerint volt dekonstruktív, amikor a kultúrákat felbontva, ütköztetve bontotta fel ezt az eto-logikájú ősképiséget. Az afrikai maszkok képi rendjének szétfestése rokon a mai szövegek szétírásával. De így törölte le épületeiről az emberarcúságot a Bauhaus is. Természetes és az emberi mély természet szerint való, hogy az élő, az organikus magyar (posztmodern) építészet első lépése volt ennek az arcnak, az ember és az épület közös arcának a visszaidézése.
Tehát ezért gondolom azt, hogy a valójában a dekonstruktív modern és későmodern (“poszt”modern) innenső dekonstruktív tartománya a kultúrák szervetlenített intertextualitásával képes rombolni, míg a túlparti posztmodern vállalkozása az, hogy a kultúrák intertextualitását a szervesség megőrzésével a humánum időben és pszichobiológiai tekintetben is egyetemes érvényű megőrzésében teljesítse ki, vállalva az organicitást és oltalmazva ezeket az egyébként bennünk huzalozott psziho-biológiai módon adott és ökológiai felhangjaiban fenntartható művészeti érzékenységet. Köszönöm.

Kiss Endre
filozófus
Kicsit visszakanyarodnék a filozófiához, utána szeretnék az irodalomról is beszélni. Úgy látom, hogy a filozófusok ledumálják az irodalmárokat, ami megszokott dolog. A helyzet elég érdekes, a Poszt-posztmodern kötet jó időben jelzett. Meglepődtem, mikor újraolvastam a Pethő Bertalan által felkért, részben általam is személyesen ismert szerzőknek a könyv számára írt szövegeit, ahol mintegy fordulatfélét sürgetnek: szép, szép, hogy ennyire győztünk és ilyen nagy gondolkodók vagyunk, de valahogy meg kéne a dolgokat magyarázni. Egy részük a politizálás felé vitte, mások a társadalmi problémák felé, az ökológia is előkerült, tehát ez egy visszatérő dolog volt. Úgy érzem, ez valóban trendváltást jelent, és elég objektív folyamat, amit sokféleképpen lehet magyarázni. Egyrészről, amit posztmodernnek nevezünk, valóban győzött a maga módján, de ez a győzelem, hogy úgy mondjam, a levegőbe és a légüres térbe került ebben a két-három évtizedben. Itt két oldalról jelennek meg kihívások, amelyeket érzékelni lehet ezekben az írásokban is, amiért a kötet dokumentumértékű is. Tehát van egy olyan új valóság, amit nem lehet se történelem előttinek, se poszt-hisztorikusnak nevezni és nincsen konfrontálva. Másrészről pedig, enélkül a konfrontáció nélkül a posztmodern visszavedlik hagyományos filozófiává. Tulajdonképpen egy filozófiai paradigmává válik, és akkor meg mi értelme van? A posztmodern azon vitatkozik, hogy Heideggernek igaza van-e vagy nem; ezt meg lehet csinálni posztmodern nélkül is, mint tették a posztmodern előtt is. Kettős veszélyt érzékelnek, és én úgy érzem, hogy sajátosan posztmodern eszközökkel, sajátosan posztmodern érzékenységgel, sajátosan posztmodern technikákkal valóban közeledés lesz afelé, amit nem lehet kimondani posztmodernül, hogy van egyfajta valóság, ami ugyan nem a hisztorikus valóság, és amely valóság elítélésének a posztmodern a saját felemelkedését köszönhette. Most itt van egy kapcsolódási pont. Nem véletlenül került elő Baudrillard második alkalommal, mert ő az iskolapéldája annak, hogy megpróbálunk leírni valamit posztmodern eszközökkel a valóságból. Remélem, hogy ezek az elemek még visszatérnek a vitában a civilizációktól kezdve a jelek termelésével együtt, mert ezek még mindig csak szimptomatikus leírások és nem magyarázatok. Mélyen Baudrillard mögé lehetne menni, és meg lehetne nézni azt, hogy tulajdonképpen mi jelentkezik nála.
Most kapcsolódnék vissza röviden az irodalomhoz. Úgy érzem, hogy – egyébként nehezemre esik irodalomtörténészként vagy irodalmárként erről beszélni, mert a posztmodern irodalom számomra szimptóma, szimptomatika, és nem érzem magam benne kompetensnek – a magyar irodalomtörténetben valamilyen okból elég elegánsan és simán megjelent a posztmodern korszak; mert a történelemből való kilépés éppen jól jött mindenkinek a hetvenes évek közepén, mert a szocialista realizmus vissza nem vont doktrinája még elég érdekes volt ahhoz, hogy attól elrúgja magát ez az irodalom és így tovább. Van egy vízválasztó a mostani tendenciában: vajon meg tudja-e csinálni a magyar posztmodern irodalom, illetve azok, akiket ide értünk (és akik esetleg tiltakoznak az ellen, de azzal nem szoktak törődni, hogy ők mit szólnak), ezt a közeledést a valósághoz, mint ahogy meg tudta csinálni a távolodást is, annak a megmutatását, hogy vége van egy korszaknak, van egy új történeti korszak, amelyben új fogalmak, attitűdök érvényesek. Valaki azt mondta, hogy nem nagyon elemezték filozófiailag ezeket a dolgokat, ez így jött össze, egy ilyen magyar intelligencia alapon: nem tudjuk, mi van, de nagyon jól utánozzuk. Most egy kicsit drámaibb a helyzet, mert – ugyan ezt nem lehet tematikusan, posztmodernül kifejezni, mivel a fogalmak nem érvényesek – mindenképpen van egy erős törekvés. Annyi minden van, ami vagy a posztmodern nélkül fog tovább élni, vagy pedig a posztmodern lesz egy paradigma, ami mögött vitatkoznak, hogy az ontológiai differencia most hogy néz ki.

Kéri Elemér
tanár
1. Írtam ebben a kötetben a magyar és a latin-amerikai posztmodernről. A latin-amerikai posztmodern számára létezik a történelem, a gazdag országok posztmodernjéből hiányzik. A gazdag országok posztmodernje nem vesz tudomást a világban létező anyagi és szellemi nyomorúságról, a pusztuló természetről, háborúkról, gyilkos diktatúrákról, szociális feszültségekről, s marad a szenvtelen általánosság szintjén. Magára hagyja a kiszolgáltatott embert, a szegények világát. Az effajta szenvtelenség itthon is jelen van a fellengzős politikai szövegekben, a holt statisztikai általánosságokban (lakosság, család, magyarság és így tovább), amelyek “legyőzik”, elfedik a konkrét, eleven emberek, rétegek, csoportok, foglalkozások bajait, szegénységét. Az általánosság erősebb valóság mint a konkrét, sőt mint maga az igazság, ebben a gondolkodás- és beszédmódban. (Már Dantét is elfelejtették.)
Nem ez a jellemző a latin-amerikai posztmodern irodalomra, legyen az elméleti, teológiai vagy éppen szépirodalom. Nem ez jellemző Karol Wojtylára. Talán már csak a pápa beszél hallhatóan a szegények és a kitaszítottak életéről, az egykori baloldal helyett is. Ezt a pápát Dante sem büntetné.
2. A posztmodern szövegtermelés – a szövegek mögötti valóságtól nem zavartatva – szakadatlanul folyik. A valóság konkrét – közgazdaságtannal, szociológiával, esztétikával és más tudományokkal megragadható – állapotaira való hivatkozások is sokszor inkább csak ürügyek, valamely éppen érvényesnek nyilvánított, gyakran rövid szavatossági idejű ideológiai, politikai érdekek védelmére vagy bírálatára.
Ellene vethető a gondolatnak, hogy az ember mindig közvetetten, közvetítőkön (világképeken, társadalmi berendezkedéseken) keresztül kapcsolódott a világhoz és önmagához. Sok és sokféle közvetítő idol-függöny foszlott széjjel a történelemben, s mindegyik függöny eltűnésével több lett a világosság. Mindegyik függönynek megvoltak a maga szövegei, kép-, hangzás- és hitvilága, s mindegyik hagyott ránk maradandó pozitív és negatív tapasztalatot is. Most is függönycserét élünk át, a régi szertefoszlóban, az új még inkább a szövőszéken és a képzeletben. A már nincs és a még nincs vákuumában élünk, sőt sokszor úgy érezzük, hogy horror vacuiban, az irtózásban, s talán azért is, mert ebben a században nagyon belénk vésődött, hogy az egyik irtózásból csak egy másikba juthatunk.
3. Most talán kevesebb illúzióval terhelten sejtjük meg a sokféle függöny mögötti létezés mélységeit, a világ, az emberi élet örökké mozgó-forgó jin-jang természetét, az ember és a természet, az értelem és az érzelem, a racionális és a nem racionális, a remény és a reménytelenség, a hit és a kétely összetartozását és feszültségét. Ezek az összetartozó feszültségek vannak jelen mind az egyén, mind a közösség életében. Ezeket kutatják tudományok és művészetek, amelyeknek eredményei a filozófiában kaphatnak lehetőséget időleges öszszegzésekre, szintézisekre, eleve mozgó világképek megfogalmazására.
Éppen ezáltal jelenhetne meg ismét egy magasabb szerveződési szint, erő, amely a konkrét tudásból nőhetne ki, s amelybe beépülhetnének erkölcsi, esztétikai értékteremtő, védő, ellenőrző mechanizmusok, hogy a sokféle résztudás az egész emberi élet működésének energiájává és az egyes ember életlehetőségévé váljék. Ehhez a bizalom, a szabadság, a nyilvánosság, a mindennapi gondolatcsere természetes légköre szükséges. S mintha éppen erről mondana le az egyre filozófiátlanabb világ.
4. Apály és redukció tapasztalható mind a társadalmi jelenségek szaktudományos kutatásában (ha nincs mögötte piaci érdek), mind a filozófiai gondolkodásban (hacsak az nem piac- és hatalomszolgáló). A tudás, a filozófus azonban nem lehet sem a piac, sem a hatalom bürokratája vagy funkcionáriusa, annál inkább az emberibb, igazságosabb élet képviselője. Egyelőre azonban még nyelvünkből is kihullanak az “elévült” szavak (barátság, együttérzés, szeretet, gyöngédség, jóság, és így tovább), annak jeléül, hogy e tartalmak eltűnőben vannak a mindennapokból is. A hatalom és a piac nyelve az erő és nem az igazságosság. Hogyan is lehetne keletje az igazságosságnak, amikor a társadalom pénzben kifejezett értékrendszerében, a gyakorlatbaqn annál kevesebbet ér egy munkafajta, minél közvetlenebbül kapcsolódik az emberhez, s annál többet ér, minél inkább kapcsolódik a pénzhez. Mi köze az olyan társadalomnak az igazságossághoz, amelyben milliókat költenek reklámokra, ünnepségekre, de nincs pénz sok tízezer gyerek normális étkeztetésére?! Az ördög tehát nem mindig a részletekben, hanem az alapokban, a szerkezetben, a struktúrában van. Nyelvezetünk határai és betegségei is mutatják létünk, struktúránk határait és betegségeit. (Nem először élünk át ehhez hasonlót.) Értelmi és érzelmi ínség sújt bennünket. Még jó, hogy a művészet, az iskolák és a személyes élet még – úgy-ahogy – őrzik a megszerzett, felhalmozott erkölcsi-filozófiai tartalmakat.

Tóth Éva
Mint érdeklődő jöttem, de ha már Klári megszólít és itt vagyok, én is hozzászólnék. Nagyon örülök, hogy feldobta ezt a példát, mert az úgynevezett latin-amerikai posztmodern – amennyire én látom és mások is látják – az expresszionizmus leszármazottja, és mint ilyen, analóg a magyar irodalomban korábban meglevő jelenségekkel, tehát bizonyos mértékig a népi írók egy részével. Már én magam leírtam a hetvenes években, hogy Móra, Móricz, Tamási és az erdélyiek egy része előfutárai voltak a latin-amerikai irányzatnak, csak ők ezt magyarul tették, tehát a világ nem vett erről tudomást. Másrészt pedig mögöttük nem állt egy másfél kontinensnyi hátország, mint a latin-amerikai irodalmak mögött, amelyeket ebben az esetben nem is olyan jelentős országhatárok választanak el egymástól. Asturias vagy Borges a posztmodern kikiáltása előtt sokkal korábban jelentkezett, és igazából Garcia Marquez is talán…

Kéri Elemér (közbeszól)
Bocsásson meg, 1934-ben már a latin-amerikai vagy spanyol irodalom is használta a posztmodern kifejezést.

Tóth Éva
Igen, de azért ez nem volt jellemző, nem volt köztudott, és a jelenlegi posztmodern sokkal későbbi keletkezésű, mint ahogy ez Latin-Amerikában megtörtént. Az is egy nagyon fontos distinkció volt, hogy nem ugyanaz a szegény országok és a gazdag világ posztmodernje. A latin-amerikai és ebben a bizonyos analóg magyar irodalomban nem a szövegszerűség, nem az irodalmiság volt jellemző, olyan értelemben, mint egyes mai magyar és nem magyar posztmodern művekben. Ezeknek nagyon is komoly, tragikus, véres társadalmi és történelmi tartalmuk volt, és többek között ezért is jöhetett létre ez a nem nagyon közismert, bár most már egyre inkább hangoztatott magyar és latin-amerikai analógia, éppen a történelmi és társadalmi háttér bizonyos hasonlósága miatt.

Kalmár Jenő
nyugdíjas szakmunkás
Laikus irodalomkedvelő vagyok, és azt szeretném megkérdezni, hogy ki volt az a markáns egyéniség, aki egy magasabb szintű összejövetelen a művészettel és irodalommal kapcsolatban arra a kérdésre, hogy szerinte van-e jövője a posztmodern és az avantgárd irányzatoknak, azt a rövid választ adta, hogy nincs. A posztmodern irodalom, ami keveset én konyítok ehhez, elég alaposan megközelíti azt az ősi kínai bölcseletet, amely szerint az olyan embereknek van tulajdonképpen létjogosultságuk élni, akik jókedvet, tudást és szeretetet tudnak árasztani magukból.


Megjelölve , .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük