„Azt vesszük föl, akire föláll”

Azt vesszük föl, akire feláll a faszunk – Szexuális zaklatás a felsőoktatásban„Azt vesszük föl, akire föláll” – Szexuális zaklatás a hazai felsőoktatásban, de legalább már plakátokon is

Az ártatlan fenékpaskolgatások, az ízes szexuális tréfák és hasonlatok, a princípiumműsor és az erőből értés művészete pont nem állnak meg az iskolák kapuinál. De mielőtt halálra nevetjük magunkat, hallgassunk meg néhány nőt, akik ebben a miliőben próbálnak felsőfokú képesítést szerezni, aztán labdába rúgni a munka világában. Vagy bambuljunk rá néhány nagyon erős plakátra. Épp most diplomáztak.

„Azt vesszük föl a főiskolára, akire föláll a faszunk” – írja Kari Györgyi színésznő a Szomjas oázis című, a női testről szóló antológiában. Ez egy férfi tanára – Kossuth-díjas rendező – válasza a sikertelen felvételi okait firtató kérdésre.

„Az első években, miután kineveztek tanársegédnek a Paris III-ra, a szexuális életemben nem következett be változás. Továbbra is lefeküdtem a hallgatókkal – és a tény, hogy ezúttal már tanári pozícióban voltam, nem sokat változtatott a dolgon.” Ezt pedig Michel Houellebecq írja a Behódolásban.

Okkal feltételezhető, hogy egyik történetet olvasva sem nyílt meg a föld senki alatt – és talán nem csak azért, mert az irodalom olyan szívesen játszik valóság és fikció összeugrasztásával. Hogy a hazai (felső)oktatásban a szexuális zaklatások és visszaélések kapcsán nagyságrendeket sem tudunk tippelni, tény. Ha a munkahelyi visszaélés kevéssé kutatott és adatolt terület itthon, akkor az iskolai zaklatás szinte teljes vakfolt. Bár a történetek napvilágra kerülését és az érintettek felelősségre vonását rengeteg dolog nehezíti és akadályozza – mindenekelőtt az, hogy az erről való párbeszéd is tabu, és a kisebb-nagyobb lánggal égő botrányok után ugyanúgy becsukjuk a szemünket –, mégiscsak akad egy terület, amely legalább a mélységérzékelésben segít, hovatovább a figyelemfelhívás legkiválóbb eszköze. Művészet, így hívják.

Presztízsből pajzsot

Varga Anna Nem oké

Varga Anna plakátja: Nem oké

Június közepén a Magyar Képzőművészeti Egyetem nyilvános diplomavédésére voltam hivatalos. Varga Anna Gizella tervezőgrafika szakirányon készült munkája egy prevenciós kiadványt és hat plakátot foglalt magában – mellettük az asztalon nyitott mappa. A mappában A4-es fehér lapok, rajtuk kézzel írt történetek. Fiatal nők írásai arról, milyen módokon találkoztak a saját felsőoktatási intézményükben szexuális zaklatással, visszaéléssel az őket tanító férfiak részéről.

Például így: „Elsős egyetemista voltam, a teremben dolgoztam egy feladaton. A tanárom mellém ült, és a kezét a combomra tette. Totál leblokkoltam. Ő viszont nem. »Mindenre ugyanazt a megoldást alkalmazod. Olyan vagy, mint az a nő, aki mindig csak misszionárius pózban hajlandó szexelni, pedig micsoda tárháza van az örömszerzésnek. Gondolj csak a kámaszútrára! Ugye nem mindig csak az uncsi klasszikus pózban szeretsz szexelni?« Onnantól soha nem mertem egyedül maradni a teremben.”

Vagy így: „Az osztálytársam laptoppal az ölében, felhúzott lábbal ült az asztalnál. Magyarázta a mellette ülő tanárnak, hogy min dolgozik, aki közben a lány térdhajlatába tett egy ceruzát, és nemi aktusra emlékeztető mozdulatokat csinált.”

Nehéz erről a témáról leszedni az idézőjeleket. Az elmúlt hónapok – zömmel uszodai – szexuális visszaéléseket feltáró hírei a nyomukban járó tahóságcunamival sokadszorra is láthatóvá tették: az áldozathibáztatás hagyományai sziklaszilárdak, a kiemelkedő (sport)teljesítmény pedig nagyban tompítja egy-egy szexuális bűncselekmény megítélésének súlyát. Ide jöhetne a Sipos-ügy: úgy tűnik, középiskolások esetében a szexuális visszaélések nyilvánosságra került esetei óriási felháborodást váltanak ki (ld. a Magyari Péter újságíró által feltárt gimnáziumi zaklatásokat, és az erről szóló, Utána minden állat szomorú című írását, amelynek hatására a parlament jogszabály-módosítást fogadott el). Feltételezhetően a nagykorúság elérésével, a serdülőkort a felnőtt léttől elválasztó határ átlépésével állhat kapcsolatban a tény, hogy ami tinédzserek esetében még felháborít, az főiskolások és egyetemisták történeteiben egy huncut mosolynál komolyabb reakciókat ritkán vált ki. A zavart köldöknézés és sugdolózás egy irányba mutat: a tekintély, mint az üvegplafon, áttörhetetlennek tűnik.

Ha az úszómedencéktől és gólyatáboroktól az egyetemek, főiskolák kapujáig sétálunk, ugyanilyen ingoványos területre merészkedünk: az alá-fölérendeltségi viszonyok pengeélesek, ezzel a hatalmi pozícióval visszaélni túl könnyű (így többeknek kézenfekvő is) – és hogy sokkal több ilyen történik nap mint nap a hazai felsőoktatási intézményekben, mint azt gondolnunk kényelmes, arra Varga Anna Gizella érzékeny, mégis mellbevágó diplomamunkája valamelyest válaszol.

Hát veled már viccelni sem lehet?

„Az egyetemi szexuális zaklatást, a tanári hatalommal való visszaélésnek ezt a speciális formáját iszonyú nehéz megragadni. Az ember a legjobb indulattal is csak hüledezik, hogy mi mindent tartanak viccesnek a kollégái, amit a diákok a legkevésbé sem – magyarázza Eperjesi Ágnes képzőművész, tanár, a diplomamunka témavezetője. – Sok esetben az derül ki, hogy egy-egy férfi tanárnak még sohasem szólt senki, hogy nem oké, amit csinál. Minthogy a dolog gyakorlatilag nem kap hangot, az egyetemeken sem alakult ki annak a protokollja, hogy miképpen kezeljék. Ezen esetek nagy részében nem történik fizikai erőszak, a szavak és gesztusok hatását azonban nem lehet félvállról venni, mert a szavak, bár elröppennek, mély nyomokat hagynak.

Noha a médiában az elmúlt időben több, olykor régi eset is előkerült, ami alkalmat adhat a szerepek és viselkedésminták újragondolására, arról nem tudok, hogy ez a probléma diplomamunka témájaként jelenjen meg valahol. Bár a probléma vélhetőleg mindegyik felsőoktatási intézményben jelen van, büszke vagyok arra, hogy elsőként nálunk tematizálódott. Büszke vagyok Annára, mert nagyon bátor vállalás volt a részéről, hogy a saját közegében irányította a problémára a figyelmet. Remélem, hogy munkája erjesztően hat, és elindul egy olyan folyamat, amely reflektáltabbá teszi az egyetemi közeget a tanár-diák viszonynak erre a rejtett vonatkozására” – mondta Eperjesi Ágnes.

Önmagában a tény, hogy a felsőfokú oktatási intézményekbe járó nőknek, lányoknak éppen a saját tanáraik sugalmazzák, hogy a külsejükkel, a testükkel érvényesüljenek, több mint aggályos. (Talán érdemes emlékeztetni rá: egyetlen hallgató ráutaló magatartása sem magyarázat a zaklatásra, sem a kihívó öltözködés, sem az esetleges könnyelmű, magakellető viselkedés. Továbbá minden olyan szexuális közeledés, ami a másik számára sértő, zavaró, nemkívánatos, megalázó, és ellenséges közeget teremt, szexuális zaklatásnak számít.) A tréfák, a szexuális töltetű célzások, az érintések jellemzően csak az egyik felet töltik el jóleső érzéssel, kiszolgáltatott helyzetben – valódi választási lehetőség híján – nehéz e szituációk „elégedett” kedvezményezettjének lenni. A megfélemlített és megszégyenített nők pedig a legritkább esetben érzik, hogy a saját intézményükön belül lenne hová fordulniuk, de erről később.

Ajánlom magam

Nézzük egy pillanatra az áttéteket is. Hiszen nem marad az egyetem falain belül ez az erőfölény, így az „engedelmeskedés” nem csak a rövid távú előnyök megszerzéséről vagy a hátrányok elkerüléséről szól. Fruzsina például, aki egy rangos fővárosi intézmény PhD-hallgatója, azt mondja: sokkal több forog kockán. „Nagyon kicsi ez az ország, nagyon belterjesek a szakmák, az egyetemek vezetésében tapasztalható durva férfidominancia is megágyaz az egész jelenségnek és az erről való hallgatásnak. A jövőd, az egzisztenciád is mérlegre kerül. Ki tudja, megírja-e legközelebb is az ajánlást a professzor úr, hogy hogyan dönt egy-egy ösztöndíjkérelmed ügyében, hogy kapsz-e később munkát, lehetőséget, levegőt.”

Így szorgalmasan eljár ebédelni, vacsorázni a férfival, a kései telefonok és e-mail váltások sem ritkák, a kisebb-nagyobb szívességek, ajándék munkák pedig „maguktól értetődők”. Cserébe rendszeresen tetőtől talpig végigméri az idős, köztiszteletben álló, komoly döntéspozíciókban ülő tanár, Fruzsina külseje, párkeresési szokásai, hogyléte és a magánélete is rendre szóba kerül – ahogy az ő önemésztő némasága és tehetetlensége is változatlan. Hogy állandó bűntudat gyötri emiatt, és a szakmai kvalitásait, a teljesítményét folyamatosan megkérdőjelezi, innen olvasva szinte evidens.

Talpig férfi

Az Üvegplafon blog egyik szerkesztője, a témával többször is foglalkozó Csonka Anna szerint az érintetteket nem pusztán az tartja vissza attól, hogy jelezzék, szexuálisan zaklatta őket egy tanáruk, hogy úgy érzik, senki sem hinne nekik, vagy hogy eleve nehezen bizonyíthatók a történtek (pl. célzás, csúfolódás, fenyegetés, simogatás), esetleg hogy egy diák szava nem azonos súllyal esne a latba egy közismert tanáréval szemben. És nem is mindig a meghurcolástól, a megaláztatástól való félelem áll a hallgatás hátterében. (Bár a felsoroltak egytől egyig nyomós okok.) „Az áldozatokban magukban is felmerül, mennyire különleges, micsoda roppant okos ember, milyen fantasztikus tanár az illető, esetleg gyerekes édesapa, nagypapa – egyszerűen nem tehetik tönkre a karrierjét. Úgy érzik, nem lehetnek felelősek egy ilyen kivételes elme bukásáért. Így egyre inkább a saját hibájukként, a saját bűnükként tekintenek az egyes esetekre. És sajnos nem ritka, hogy az áldozattal empatizáló barátok is ezt mondják, ezt erősítik. De ez egyszerűen nem lehet érv.”

Csonka Anna úgy véli, hogy a morális sorompók érezhető hiánya, a kollegialitás és a következménynélküliség mellett az oktatás foghíjai is felelősek lehetnek a kialakult helyzetért. „Nincs hely és idő a tanárképzés során arra, hogy megtanuljanak jól kezelni életszerű helyzeteket. Óriási probléma, hogy nincs erről beszéd, holott a nehézségek egyértelműek. Különböző korú férfiak töltenek együtt rengeteg időt fiatal, adott esetben számukra nagyon vonzó nőkkel. Tanulni kell, hogyan ne éljenek vissza a helyzetükkel, mikor mi az elvárható és korrekt magatartás, vagy hogy hogyan lehet egyértelmű és eredményes a kommunikációjuk.”

Másfelől túlzónak tartja azoknak az érveit, akik mindjárt az amerikai gyakorlattal riogatnak: ahol konzultálni is csak nyitott ajtók mellett lehet, ahol „mindenféle szakmai-emberi kapcsolatot megfojt a kontroll”. „Nagyon messze vagyunk ettől. Nálunk egyelőre jellemzőbb, hogy nevetgélések, sztorizgatások szintjén asszisztálunk hozzá, összekacsintunk a zaklatóval, sőt romantikus viszonyokként fogjuk fel ezeket a legkevésbé sem egyenrangú kapcsolatokat. Rengeteg árnyalat van még a nyitott ajtók és szigorúan kontrollált struktúrák világáig. Azt mindenesetre látnunk kell: nagyon súlyos hatása lehet ezeknek a visszaéléseknek, az áldozatok a legkülönbözőbb módokon szenvedik meg a későbbi életük során.”

Mivel a felsőoktatásba felnőtt emberek járnak, óhatatlanul is kialakulhatnak kapcsolatok, szerelmi-szexuális viszonyok tanár és hallgató között. „Rendben, ha az a viszony kölcsönös, de olyankor azonnal meg kell szüntetni a függő helyzetet. Ne fordulhasson elő osztályzás, értékelés, bírálat, jutalmazás vagy büntetés – minden olyan szituációnak elejét kell venni, ahol az egyenlőtlenség hátrányos helyzetbe kényszerítheti az egyik felet, mert onnantól hiába kölcsönös, de nem egyenrangú a viszony, és könnyen előfordulhat visszaélés.”

Akarjunk róla beszélni

Varga Anna Gizella munkája a fentebb említett problémákra szinte kivétel nélkül reflektál – és nem pusztán a tömörsége, a lényeglátása, az ötletessége vagy a bátorsága miatt nagyszerű. Hanem mert végig önnön vállalására koncentrál: figyelemfelkeltő és párbeszédre ösztönző marad. Úgy provokatív, hogy mellőz minden indulatos és kioktató pózt, az üzenete mégis egyértelmű. És azonnal szíven üt. „A projekt létrejöttében nagy szerepe van a NANE Egyesületnek, az ő gondozásukban készült a tájékoztató anyag, amelyet Horváth Éva és Szigeti Vera lektorált. A terveik között szerepel a munkám felhasználása egy oktatási kampányukoz.” Csak remélni merjük, hogy – ahogy a diplomavédésen utalt rá –, a munkát több szervezet, együttműködő partner, kiállítóhely is segít továbbvinni és továbbgondolni.

„Ennek a munkának nem lett volna szabad megszületni” – állítja Varga Anna Gizella, aki mégis ijesztően magas számú történet feldolgozásával és átgondolásával töltötte az elmúlt hónapokat, és minden krétarajzába elképesztő mennyiségű információt sűrített. Mondjuk ahogy végignézünk ezeken az ordítóan feltűnő, magentaszínű plakátokon, nagyon pontos elképzelésünk van arról, miként kéne a 2016–2017-es tanévet az egyetemek, főiskolák auláiban kezdeni.

Fiáth Marianna


»Azt vesszük fel tanulni a főiskolára, akire feláll a faszunk«

A cikk eredetileg a marie claire portálon jelent meg 2016. június 27, és 2017 márciusában még bizonyosan elérhető volt, de ez év őszére eltűnt az archívumból. Erre az oldalra archiválási céllal mentettük le a web.archive.org internetarchívumból, innen: „Azt vesszük föl, akire föláll” – Szexuális zaklatás a hazai felsőoktatásban, de legalább már plakátokon is

Az oldal leírása és kulcsszavai: Cím/Title: Azt vesszük föl, akire föláll. Alcím h2 headline: Szexuális zaklatás a felsőoktatásban. Kiterjesztett cím más írásmódban: Azt vesszük föl a főiskolára, akire feláll a faszunk. Keywords: Szexizmus, kortárs képzőművészet, magyar felsőoktatás, Képzűművészeti Egyetem, Fiáth Marianna: marie claire magazin. Web mentés – archívum

Kapcsolódó anyag:

Hozzászólás nem lehetséges.