H. G. Wells: A láthatatlan ember. Online könyv letöltés

Az idegen egy hideg téli napon, valamikor február havában érkezett meg, vastag kesztyűs kezében kis fekete útitáskát szorongatott; abban az évben aznap havazott utoljára, s a férfi csípős szélben, hófúvásban gyalog jött át a dombon a bramblehursti vasútállomásról. Tetőtől talpig bebugyolálta magát, a puha nemezkalap eltakarta arcát, csak az orra hegye fénylett a karima alatt; a hó megült a vállán, a mellén, és fehér tarajként megtapadt a táskán is. Amikor félholtan betámolygott a "Lovaskocsihoz" címzett fogadó ajtaján, első dolga volt, hogy földhöz csapja az útitáskát.

- Tüzet! - kiáltotta. - Az isten szerelmére! Egy szobát és egy kis meleget! - Az italmérésben toppantott, lerázta magáról a havat, aztán követte Hallnét a társalgóba, hogy megalkudjanak. A kurta-furcsa bemutatkozást még megtoldotta az asztalra hajított pár fonttal, s ezzel máris megtelepedett a fogadóban.

Hallné begyújtott, aztán magára hagyta, hogy az étel elkészítéséhez lásson. Télvíz idején bizony nemigen áll meg senki Ipingben, ez meg ráadásul nem is nagyon garasoskodik; hallatlan szerencse az ilyesmi. Hallné el is határozta, hogy bebizonyítja: megbecsüli kellőképpen.

Mihelyt pirulni kezdett a szalonna, s néhány jól megválasztott, megvető szóval Millie-t, a tunya szolgálót is sikerült felpiszkálnia, Hallné bevitte a terítőt, tányért és poharat a társalgóba, és nagy hűhóval teríteni kezdett. A tűz ugyan már vidáman pattogott a kandallóban, de legnagyobb meglepetésére a vendég még akkor is kalapban, kabátban állt, háttal az ajtónak, és az ablakon át a hóesést kémlelte.

Kesztyűs kezét hátracsapta, és láthatóan gondolataiba merült. Hallné azonban tüstént észrevette, hogy a vállán olvadozó hó lecsöpög a szőnyegre.

- Ha megengedi, uram - szólalt meg -, kivinném a kalapját meg a kabátját a konyhába, hogy alaposan kiszáradjon.

- Nem - felelte a férfi, de meg sem fordult. Az asszony nem tudta eldönteni, hogy jól hallotta-e; azt gondolta, inkább még egyszer megkérdezi.

Az idegen a válla fölött az asszonyra nézett.

- Jobb, ha rajtam marad - mondta tagoltan, és Hallné csak most vette észre, hogy hatalmas kék búvárszemüveget hord, és a kabát gallérja fölött szétterülő bozontos pofaszakáll teljesen elrejti az arcát.

- Rendben van, uram - mondta. - Ahogy tetszik. Hamarosan bemelegszik a szoba.

Az idegen nem felelt, csak hátat fordított, s ebből Hallné is megérthette, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat a társalgásra; gyors, szögletes mozdulatokkal befejezte a terítést, és kisurrant a szobából. Amikor visszatért, a férfi még mindig ott állt, akár egy kőszobor, behúzott vállal, felhajtott gallérral, a kalap csöpögő karimáját viszont lehajtotta, hogy még jobban elrejtse arcát és fülét; ezért aztán Hallné, amikor határozott mozdulattal letette az asztalra a szalonnás rántottát, inkább kiáltotta, mint mondta vendégének:

- Tálalva van, uram!

- Köszönöm - vágta rá a férfi, de meg se moccant, amíg Hallné be nem csukta az ajtót. Akkor viszont hátrapördült, és meglehetős sietséggel megindult az asztal felé.

Hallné a konyhába menet már a söntéspult mögött szabályos időközönként ismétlődő hangra lett figyelmes. Csirr-csirr-csirr! - csörgött a kanál egyre gyorsabban a tálban. - Ó, az a lány! - kiáltotta. - Na tessék! Tisztára elfelejtettem. De csak azért, mert Millie olyan lassú! - Kikapta a tálat a lány kezéből, és míg befejezte a mustárkeverést, egy-két csípős szóval ugyancsak leteremtette Millie-t. Mert miközben ő, mármint Hallné elkészítette a rántottát, megterített és elvégzett mindent, addig Millie (szép kis segítség!) épp csak nekikezdett a mustárkeverésnek. Pedig itt az új vendég, ráadásul hosszabb ideig akar maradni! Gyorsan megtöltötte a mustártartót, majd roppant méltóságteljesen egy feketearany mintás teástálcára tette, és bevitte a társalgóba.

Kopogott és mindjárt be is lépett. Váratlan megjelenésére a vendég gyorsan lehajolt, úgyhogy Hallné csupán valami fehér tárgyat látott eltűnni az asztal mögött. A férfi úgy tett, mintha felvenne valamit a padlóról. Hallné lekoppantotta a mustártartót az asztalra, de észrevette a kalapot és a kabátot a kandalló elé állított széken. Az átázott csizma az acélrostélyon száradt, s alighanem csúnya rozsdafolt marad utána.

Hallné tehát elszántan megindult a ruhadarabok felé. - Remélem, most már végre megszáríthatom - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- A kalapot hagyja ott - válaszolta furcsa, fátyolos hangon a férfi; a különös hangra Hallné is megfordult, és látta, hogy a vendég felemelte a fejét és őt nézi.

Az asszony egy pillanatig csak állt és bámult rá: annyira meglepődött, hogy mukkanni se tudott.

Az idegen fehér kendőt tartott maga elé, ami teljesen eltakarta a száját és az állát; nyilván ezért volt fátyolos a hangja. Hallnét azonban nem is ez lepte meg igazán. Hanem hogy a kék szemüveg fölött a férfi egész homlokát fehér kötés takarta, egy másik a fülére borult, és rózsaszínű, hegyes orrát kivéve egy csík se maradt fedetlenül. Az orra viszont éppolyan fényesen, rózsásan ragyogott, mint az első pillanatban. Sötétbarna bársonykabátján a magas, fekete, vászonszegélyes gallér fel volt hajtva a nyaka körül. A keresztkötések alatt és között kibukkanó vastag fekete haj különös csigákban, farkincákban hullott alá, s ettől az egész jelenség, ha lehet, még furcsább lett. Ez a bepólyált és valósággal lefátyolozott fej annyira más volt, mint amit Hallné várt, hogy az asszony egy teljes percre mozdulatlanná dermedt.

A férfi nem tette le a kendőt, hanem továbbra is a szája elé tartotta (Hallné csak most vette észre, hogy barna kesztyűt visel), és a kifürkészhetetlen, üres szemüveg mögül változatlanul az asszonyt figyelte. - A kalapot hagyja ott - motyogta a kendő mögül.

A fogadósné idegei lassan kezdtek felengedni az iménti dermedtségből. A kalapot visszatette a tűz melletti székre. - Nem is tudtam, uram - szólalt meg -, hogy... - és itt zavartan elhallgatott.

- Köszönöm - mondta a férfi szárazon, aztán pillantása Hallnéról az ajtóra, majd újra az asszonyra tévedt.

- Egy perc alatt tökéletesen kiszárítom a holmiját, uram - mondta a fogadósné, és karján a kabáttal kisietett a szobából. Az ajtóból még futó pillantást vetett a bebugyolált fejre s a szenvtelen búvárszemüvegre, de a kendő még akkor is takarta az arcot. Hallné kicsit megborzongott, ahogy becsukta az ajtót, de arca mindennél ékesebb bizonyítéka volt meglepetésének és zavarának. - No de ilyet! - suttogta. - Nézzék csak! - Csendesen bebotorkált a konyhába, de annyira elfoglalták gondjai, hogy mire kiért, elfelejtette megkérdezni Millie-t, mit piszmog már megint.

A vendég csak ült és hallgatta Hallné egyre távolodó lépteit. Mielőtt elvette volna szája elől a kendőt, hogy folytassa az ebédet, nyugtalanul az ablakra pillantott. Evett egy falatot, gyanakvóan az ablakra meredt, evett még egy falatot; ekkor fölkelt, fölvette a kendőt, átment a szobán és az alsó ablaktáblákat eltakaró fehér muszlinfüggöny fölé leeresztette a redőnyt is. Homály borult a szobára. Fellélegezve tért vissza az asztalhoz és az ebédhez.

- Szegény pára, valami balesete lehetett, vagy operációja, vagy ilyesmi - szólalt meg Hallné asszony. - Csak megláttam a kötéseit, mindjárt tudtam.

Vetett még egy kis szenet a tűzre, szétnyitotta a ruhaszárító állványt, és ráterítette az utas kabátját. - Na és az a szemüveg! Mondhatom, olyan, mintha búvársisak lenne a nyakán, nem is fej. - A sálat a szárító szélére akasztotta. - És ahogy egyfolytában a szája elé tartotta azt a kendőt. És azon keresztül beszélt!... Talán a szája is sebes - bizony lehetséges.

Megfordult, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. - Uram, irgalmazz szegény fejemnek! - kiáltotta hirtelen témát váltva. - Kész vagy már azzal a krumplival, Millie?

Amikor újra bement, hogy eltakarítsa az ebédmaradékot, igazolódott feltevése, miszerint a férfi balesetet szenvedett, és a baleset során megsérült vagy eltorzult a szája; az történt ugyanis, hogy éppen pipázott, de amíg az asszony a szobában tartózkodott, egyet se tudott szívni a pipájából, mert ahhoz el kellett volna húzni az alsó arcára tekert selyemsálat. Lehetetlen, hogy csak megfeledkezett volna róla, mert Hallné azt is észrevette, hogy lopva rá-rápillant a kialvó pipára. A sarokban ült, háttal az ablaknak, s most, hogy evett, ivott, lassan át is melegedett, beszélni kezdett, s ezúttal nem olyan bántóan és kurtán, mint az imént. Mintha még az a hatalmas szemüveg is barátságosabban villogott volna a kandalló rőt fényében.

- Van egy-két csomagom a bramblehursti állomáson - szólalt meg a férfi; aztán megkérdezte, hogy nem lehetne-e értük küldeni. Meghallgatta az asszonyság magyarázatát, és meglepő udvariassággal meghajtotta a fejét. - Holnap! - ismételte. - Előbb semmiképpen nem lehet? - Láthatóan elcsüggedt, amikor a fogadósné nemmel válaszolt. - Egészen bizonyos ebben? - kérdezte. - Nem volna egy ember, aki kordén áthozná?

Hallné asszony - cseppet sem kelletlenül - megfelelt erre is, aztán hosszabb társalgásba kezdett. - A dombon át meredek az út, uram - mondta, válaszul a kordéval kapcsolatos kérdésre, aztán hirtelen magához ragadta a kezdeményezést, és így folytatta: - Úgy egy éve, vagy több is van már, felborult egy hintó. Egy úriember, no meg a kocsisa, meghaltak. Egy perc, uram, és kész a baj, igazam van?

Ám a vendéget nem lehetett ilyen könnyen lépre csalni. - Úgy bizony - morogta a sálon keresztül, és közben csöndben figyelte Hallnét az átláthatatlan szemüveg mögül.

- A gyógyuláshoz viszont annál több idő kell, igazam van, kedves uram? Itt van a nővérem fia, Tom; kaszával megvágta a karját - belebotlott a kaszálón -, és Uram irgalmazz! három hónapig fel volt kötve a karja. Az ember nem is hinné. Kiver a víz, ha csak eszembe jut az a kasza.

- Meg tudom érteni - felelte a vendég.

- Olyan rosszul volt, uram, hogy volt idő, amikor attól féltünk, hogy operálni kell.

A vendég hirtelen felnevetett - jobban mondva valami kaffogó hangot hallatott -, de a következő pillanatban már elharapta és lenyelte a feltörő hahotát. - Olyan rosszul volt? - kérdezte.

- Úgy bizony, uram. Ők persze nem sok nevetnivalót találtak ebben, mert a nővéremnek a picikkel kellett törődnie, így hát rám maradt a fiú. Nekem kellett föltenni meg cserélni a kötést. Már megbocsásson, de őszintén szólva...

- Hozna nekem pár szál gyufát? - szólalt meg hirtelen a vendég. - Kialudt a pipám.

Hallné megütődve elhallgatott. Micsoda faragatlan fickó, gondolta, hiszen épp most meséli neki, mennyi szörnyűséget élt már meg. Elállt a lélegzete ekkora udvariatlanságtól, de aztán eszébe jutott a két aranyfont. Így hát inkább elment gyufáért.

- Köszönöm - mondta a férfi kimérten, amikor Hallné letette a gyufát az asztalra, de aztán hátat fordított, és megint kibámult az ablakon. A kötés meg az operáció emlegetése láthatóan érzékenyen érintette. Hallnénak végül is nem volt mersze "őszintén" kifejteni a véleményét. De hogy ilyen kurtán-furcsán rendreutasították, az bosszantotta, és ennek bizony Millie itta meg a levét délután.

A vendég négy óráig maradt a társalgóban, de Hallnénak semmi sem jutott eszébe, amivel újból zaklathatta volna. Szinte semmi zaj nem szűrődött ki a szobából; a férfi feltehetően csak ült a sötétben a kandalló mellett, és pipázott - talán el is szenderedett.

De ha jobban odafigyelt az ember, hallhatta, hogy egyszer-kétszer szenet dobott a tűzre és vagy öt percig fel-alá járkált a szobában. Sőt mintha magában beszélt volna. És amikor újra leült, nagyot reccsent alatta a karosszék.

Második fejezet
MIT TAPASZTALT TEDDY HENFREY

Négyre egész tisztességesen besötétedett. Időközben Hallné is összeszedte a bátorságát, és éppen indult, hogy megkérdezze vendégét, nem kér-e teát, amikor Teddy Henfrey, az ingaórák nagy tekintélyű mestere belépett a söntésbe.

- Teringettét, Hallné asszony - mondta -, ehhez a szörnyűséges időhöz bizony nem ilyen vékonyka csizma való! - Odakint egyre jobban szakadt a hó.

Hallné rábólintott, majd észrevette, hogy itt van a mester szerszámostáskája is. - Ha már itt van, Teddy uram - kezdte az asszony -, bizony megnézhetné a társalgóban levő régi ingaóránkat. Jár is, üt is rendesen, de a kismutatója lefittyedt, és folyton hat órát mutat.

Azzal indult is a társalgó ajtajához, egyet koppantott, s már be is lépett.

Az ajtóból látta, hogy vendége a kandalló előtti karosszékben ül, s feltehetően szunyókál, mert bekötött feje lekókadt. A szobát csak a kandalló fénye világította meg. Ettől minden rőt színű lett, hatalmas, elmosódott árnyékok vibráltak, de Hallnénak már csak azért is káprázott a szeme, mert épp az imént gyújtotta meg a lámpát a söntésben. Egy pillanatra mégis mintha látta volna az idegen tágra nyitott, hatalmas száját, amely nemcsak hihetetlenül nagy volt, hanem valósággal eltüntette az arc alsó részét. Futó benyomás volt csupán: a fehér, bekötött fej, a szörnyűséges, dülledt szem, és alatta az az irdatlan nagy ásítás. A következő pillanatban a vendég megmozdult, felriadt és felemelte kezét. Hallné szélesre tárta az ajtót, hogy világosabb legyen, s most már tisztán látta, hogy a férfi a sálát kapta a szája elé, akárcsak korábban az asztalkendőt. Úgy látszik, az árnyékok tévesztették meg, gondolta magában.

- Bocsánat, uram, ez az ember megnézné az órát, uram, mármint ha nincs kifogása ellene - szólalt meg, miután sikerült összeszednie magát.

- Az órát? - kérdezte a vendég, a szája elé téve kezét, álmosan körülnézett, majd kicsit élénkebb hangon azt mondta: - Csak tessék.

Hallné elment lámpáért, a vendég ezalatt fölkelt és kinyújtózott. Majd a lámpa megérkezett, és Teddy Henfrey úr belépvén, szemközt találta magát ezzel a bepólyált személlyel. Mint utólag bevallotta, "igencsak megdöbbent".

- Jó napot - szólította meg az idegen, s közben csak bámult - idézzük ismét Henfrey urat, aki igen szemléletes hasonlatot talált a sötét szemüvegre -: "bámult, mint egy homár".

- Remélem - szólalt meg Henfrey úr -, nem veszi tolakodásnak.

- Ó, dehogy - felelt az idegen. - Ámbátor azt hittem - folytatta Hallné felé fordulva -, hogy ez a szoba valóban az enyém lesz, és azt csinálok benne, amit akarok.

- Úgy éreztem, uram - mondta Hallné -, hogy nem fog megharagudni, ha az ingaórát...

- Hogyne, hogyne - vágott szavába az idegen -, természetesen; de kérem, jegyezze meg, hogy szeretek egyedül lenni, és ki nem állhatom, ha zavarnak. - Hátat fordított a kandallónak, a kezét is hátracsapta, majd folytatta: - Mármost ha elkészül az óra, azt hiszem, kérni fogok egy kis teát. De csakis azután, ha vége a javításnak.

Hallné indult kifelé - ezúttal nem próbálkozott a társalgással, nehogy Henfrey előtt utasítsák rendre -, de a vendég megkérdezte, intézkedett-e már a Bramblehurstben hagyott poggyásza ügyében. Megemlítette a dolgot a postásnak, felelte az asszony, és a csomagkihordó mindjárt reggel át tudná hozni.

- Biztos, hogy előbb semmiképpen nem lehet? - kérdezte a férfi.

Hallné ebben biztos volt, és hangján feltűnő ingerültség érződött.

- Ha nem lettem volna úgy átfagyva és elcsigázva - folytatta a férfi -, már rég közölnöm kellett volna, hogy kísérletező kutató vagyok.

- Valóban, uram? - kérdezte Hallné elhűlve.

- A műszereim és a segédeszközeim azonban a poggyászomban vannak.

- Rendkívül hasznos dolgok lehetnek, uram - vélekedett Hallné.

- Így hát érthető, ha alig várom már, hogy folytathassam a kutatást.

- Ez igazán természetes, uram.

- Azért jöttem Ipingbe - folytatta a vendég kimérten -, mert... magányra vágyódtam. Nem szeretném, ha megzavarnának a munkámban. És ha már a munkámnál tartunk: egy kis baleset...

"Rögtön gondoltam" - mondta magában Hallné.

- ...visszavonultságra kényszerít. Néha olyan gyenge a szemem és annyira fáj, hogy időnként hosszú órákon át sötétben ülök és magamra is zárom az ajtót. Persze csak időnként, most nem; ilyenkor a legkisebb zavar, akár egy idegen belépése a szobába, elviselhetetlenül fel tud bosszantani. Gondolom, nem árt, ha ezt tisztázzuk.

- Magától értetődik, uram - felelte Hallné. - De bátorkodom megkérdezni...

- Ennyit akartam mondani - tette még hozzá csendesen, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal az idegen. Hallné tehát megint kénytelen volt félretenni kérdését meg az együttérzését egy szerencsésebb alkalomra.

Miután távozott, a vendég - Henfrey elbeszélése szerint - csak állt a kandalló előtt, és mereven bámulta az órajavítást. Henfrey még közelebb húzta a lámpást, és a zöld ernyő ragyogó fényt vetett a kezére, az óra keretére meg a kerekekre, míg a szoba többi része árnyékban maradt. Amikor fölnézett, színes foltok úsztak a szeme előtt. Henfrey természeténél fogva kíváncsi ember lévén, kiemelte az óraművet - ezúttal teljesen feleslegesen -, hátha így sikerül kissé késleltetni távozását, és társalgásba bonyolódhat az idegennel. Ám az idegen csak állt a kandallónál, tökéletes csöndben és nyugodtan. Olyan nyugodtan, hogy az már Henfrey úr idegeire ment. Egyedül érezte magát, felnézett, és mindjárt megpillantotta a szürke, elmosódott, bepólyált fejet, a meredten figyelő hatalmas, sötét szemüveglencséket és az előttük lebegő zöldes ködfoltokat. Mindezt olyan hátborzongatónak találta, hogy egy percig némán meredt rá. Aztán újra lesütötte a szemét. Rendkívül kényelmetlen helyzet volt! Az ember ilyenkor jobban szeret mondani valamit. Talán jegyezze meg, hogy az évszakhoz képest ugyancsak hideg az idő?

Fölsandított, mint aki csak beméri a terepet a találomra kilőtt patronnal. - Hát az idő... - kezdte.

- Megkérhetném, hogy fejezze be és hagyjon magamra? - szólalt meg a merev alak, és láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa mérgét. - Nincs más dolga, mint hogy a kismutatót rögzítse a tengelyen. Egyszerűen csak húzza az időt.

- Igenis, uram, egy perc, és kész. Csak elnéztem... - És a következő percben Henfrey úr elkészült, és már ment is.

Mérhetetlenül dühös volt. - Az ördögbe is! - dörmögte magában, ahogy a hóesésben végigcaplatott a falun. - Talán már az is baj, ha az ember néha rendbe teszi az órát?

Aztán meg: - Rád se nézhet az ember? Te rondaság!

És végül: - Úgy látszik, nem. Akkor se tudnád jobban bebugyolálni meg bepólyálni magad, ha a rendőrség keresne.

A Gleeson ház sarkán megpillantotta Hall urat, aki csak a közelmúltban vette feleségül a "Lovaskocsihoz" címzett fogadó újdonsült vendégének gazdasszonyát, és aki - ha megkérték - igen szívesen elszállította az embert a sidderbridge-i állomásig, tekintve, hogy ő viselte gondját az ipingi tömegközlekedésnek; Henfrey tehát megpillantotta ezt a derék férfiút, aki láthatóan éppen Sidderbridge-ből tartott hazafelé. Abból, ahogy a lovat kormányozta, mindjárt kitűnt, hogy "kicsit megállt" Sidderbridge-ben. - 'Napot, Teddy! - köszöntötte Henfrey urat elhaladtában.

- Szép kis vendéget kaptatok! - mondta Teddy.

Hall roppant barátságos arccal állította meg a kocsit.

- Mi történt? - kérdezte.

- Fura képű kuncsaft szállt meg a "Lovaskocsi"-ban - mondta Teddy. - Szentséges Szűzanyám!

Azzal nekiállt, hogy minél élethűbb képet fessen Hallnak felesége nem mindennapi vendégéről.

- Kicsit olyan, mintha álarcba bújt volna. Hm, ha meggondolom, én bizony szeretném látni annak a képit, aki betelepszik a házamba - mondta Henfrey. - De hát az asszonynépség megbízik mindenkiben, akármilyen idegen kerül az útjába. Ez meg csak betelepedett a házatokba, Hall, még a nevit se mondta meg.

- No, csak nem? - szólalt meg Hall, aki egy kissé lomha észjárású ember hírében állt.

- De bizony - állította Teddy. - Egy hétre. Akármi legyek, ha egy héten belül meg tudtok szabadulni tőle. Na és azt mondja, van egy rakás csomagja, ami holnap reggel jön meg. Hát remélem, Hall, nem csupa dobozba rakott kő lesz benne.

És mindjárt el is mesélte, hogyan szedte rá a hastingsi nénikéjét valami szélhámos egypár üres bőrönddel. Mindent egybevetve, meglehetős kétségek között hagyta magára Hallt. - Gyí, öreglány! - kiáltott a lovára Hall. - Ezt nekem is látnom kell.

Teddy viszont annál könnyebb szívvel folytatta útját.

Hall anélkül, hogy "látott volna valamit", mindenekelőtt alapos szidást kapott a feleségétől, amiért olyan sokáig maradt Sidderbridge-ben, nyájas puhatolózására pedig Hallné csípős és igazán nem a tárgyhoz tartozó megjegyzésekkel felelt. Ám mindez nem szegte Hall úr kedvét, mert időközben a gyanú magvai, amelyeket Teddy vetett el benne, kezdtek kicsírázni. - Ti, asszonyok, nem tudtok semmit - mondta Hall úr, miután úgy döntött, hogy az első adandó alkalommal, amit csak lehet, kiderít a vendégéről. Erre fél tíz tájban került sor, miután a vendég lefeküdt; Hall úr ekkor elszántan berontott a társalgóba és szikrázó szemmel méregetni kezdte a felesége bútorait, csak hogy bebizonyítsa: nem az idegen az úr a háznál, aztán pedig kissé megvetően, de tüzetesen áttanulmányozta azt a matematikai számításokat tartalmazó papírlapot, amit az idegen az asztalon hagyott. Amikor pedig éjszakai nyugovóra tért, megpróbálta rávenni Hallné asszonyt, hogy másnap reggel, ha megjön az idegen poggyásza, tüzetesen nézzen meg mindent.

- Hall úr - mondta Hallné asszony -, maga csak törődjék a maga dolgával, én is törődök a magaméval.

Hallné annál is inkább hajlamos volt ráripakodni a férjére, mivel ez az idegen kétségkívül, sőt meglehetősen különös idegen volt, és egyelőre maga Hallné asszony se tudott tisztába jönni vele. Az éjszaka közepén felriadt, mert azt álmodta, hogy hatalmas, fekete szemű, végeláthatatlanul hosszú nyakú, fehér répára emlékeztető fejek kúsznak utána. Hallné azonban okos asszony volt, legyűrte félelmét, átfordult a másik oldalára, és aludt tovább.

Harmadik fejezet
EZEREGY ÜVEG

Hát így történt, hogy február huszonkilencedik napján, amikor épp hogy olvadni kezdett a hó, ez az egyedülálló csudabogár kicsöppent a végtelenből, és megjelent Iping faluban. Másnap a legnagyobb latyakban megérkezett a csomagja is - tegyük hozzá, ugyancsak figyelemre méltó poggyász volt. Hozott néhány bőröndöt, olyat, amilyennel minden józan életű férfi utazik, de volt ezenkívül egy láda, tele könyvvel - jókora, vaskos könyvekkel, közülük nem is egyet valami kiböngészhetetlen kézírással írtak -, és egy tucat vagy annál is több láda, doboz és táska, amelyekben szalmába bugyolált tárgyak voltak - Hall, merő kíváncsiságból, beletúrt az egyikbe, és mindjárt meg is állapította, hogy üvegek bújnak meg a szalma között. Mielőtt segített volna behozni a csomagokat, bemelegítésképpen kicsit pletykálkodott Fearenside-dal; a kalapba, kabátba, kesztyűbe és köpenybe burkolt idegen azonban nyomban türelmetlenkedni kezdett. Kifelé jövet nem vette észre Fearenside kutyáját, amely csak úgy, műkedvelő módjára, Hall lába körül szaglászott.

- Hozzák már a ládákat - mondta a vendég. - Épp eleget vártam rájuk.

Lejött a lépcsőn, s a kocsi hátulja felé tartott, mintha meg akarná ragadni a kisebb rekeszt.

Fearenside kutyája, mihelyt meglátta az idegent, dühbe gurult, vadul morogni kezdett, s amikor a férfi lerohant a lépcsőn, előbb tétován felpattant, aztán egyenesen a kezének ugrott. - Hű! - kiáltott Hall, és hátraszökkent, mert kutyákkal nem szívesen hősködött, de Fearenside nem ijedt meg: - Feküdj! - üvöltötte, és megragadta az ostort.

Látták, hogy a kutya fogai belemélyednek a férfi kezébe, hallották, amint a férfi belerúg az állatba, amely oldalirányban felpattant, majd az idegen lábára csapott le, s a következő pillanatban már a nadrágszár reccsenését is lehetett hallani. Végre Fearenside ostorának boldogabbik vége elérte úticélját, s a kétségbeesetten csaholó kutya visszahúzódott a kocsi kerekei alá. Egy röpke pillanatig vagy még addig se tartott az egész. Szólni nem szólt senki: mindenki kiabált. Az idegen gyors pillantást vetett szakadt kesztyűjére és a lábára, úgy tett, mint aki le akar hajolni, de aztán megfordult és felrohant a lépcsőn, be a fogadóba. A kintiek hallották, hogy végigrohan a folyosón, aztán a csupasz lépcsőkön felcsörtet a hálószobájába.

- Te vadállat! - kiáltotta Fearenside, amint ostorral a kezében lemászott a kocsiról; a kutya továbbra is a kerekek mögül sandított a gazdájára.

- Jössz ide! - mondta Fearenside. - Majd adok én neked!

Hall csak állt, és levegő után kapkodott. - Megharapta - szólalt meg végre. - Megyek, megnézem. - Azzal beügetett az idegen után. A folyosón Hallnéval találkozott. - A hordár kutyája... - hebegte Hall -, beléharapott az a dög.

Egyenesen felment, látta, hogy az idegen ajtaja félig nyitva van, és mivelhogy Hall úr eredendően jóindulatú ember volt, minden teketória nélkül belökte az ajtót, és mindjárt be is lépett.

Az ablakredőny le volt eresztve, a szoba homályba borult. Hall úr egy pillanatra valami egészen rendkívüli dolgot látott: mintha egy kéz nélküli kar intett volna feléje, s mintha ugyanakkor egy halvány árvácskavirágot látott volna: fehér alapon három óriási, elmosódott foltból álló arcot. A következő pillanatban durván mellbe taszították, Hall hátratántorodott, az ajtó bevágódott az orra előtt, majd kulccsal be is zárták. Mindez olyan gyorsan történt, hogy megfigyelni se maradt ideje. Előbb valami megfejthetetlen formájú végtag intett, aztán olyan ütést érzett, hogy csaknem agyrázkódást kapott. És most csak állt a sötét kis lépcsőfordulóban, és egyre azon tűnődött, hogy ugyan mi is lehetett az, amit az imént látott.

Néhány perc elteltével ismét csatlakozott a "Lovaskocsi" körül összesereglett emberekhez. Ott volt Fearenside, aki már másodszor mondta el elejétől végig az egészet; ott volt Hallné, aki egyre azt bizonygatta, hogy Fearenside kutyájának nincs joga az ő vendégeit harapdálni; Huxter, a szemközti szatócsbolt tulajdonosa folyton közbekérdezett; Sandy Wadgers pedig, a kovácsműhelyből, az eset jogi következményeit latolgatta; rajtuk kívül voltak még nők és gyerekek, és mindenki efféle ostobaságokat kiáltozott: "Az biztos, hogy engem aztán nem harapna meg!", "Nem is lenne szabad ilyen dögöket tartani.", "De miért harapta meg egyáltalán?" és így tovább.

Hall úr csak nézte és hallgatta őket a lépcső tetejéről, és egyszerre valószínűtlennek tűnt, hogy éppen ő látta mindazt a nagyon is rendkívüli eseményt, ami az imént odafent történt. Egyébiránt pedig túlságosan szegényes volt a szókincse ahhoz, hogy megfogalmazza benyomásait.

- Azt mondja, nem köll segítség - válaszolta felesége kérdésére. - Mi meg inkább vigyük már be a cókmókját.

- Rögtön ki kellene égetnie - szólalt meg Huxter úr -, különösen hacsak kicsit is begyullad.

- Én inkább lelőném, higgyék el - mondta egy hölgy a csoportból.

A kutya hirtelen újra morogni kezdett.

- Jöjjenek már! - kiáltott egy dühös hang az ajtóban, és nyomban föltűnt a bepólyált idegen felhajtott gallérral és lehajtott kalapkarimával. - Ha igazán a kedvemben akarnak járni, jobb, ha gyorsan behozzák a csomagokat. - Egyik névtelen bámészkodó azt állítja, hogy az idegen nadrágot és kesztyűt váltott.

- Megsérült, uram? - kérdezte Fearenside. - Rendkívül sajnálom, hogy a kutya...

- Nem - felelte az idegen. - Még a bőrömet se karcolta meg. Siessenek a csomagokkal.

És magában nagyot káromkodott, Hall úr legalábbis szentül meg volt róla győződve.

A csomagokat utasítás szerint a társalgóba vitték, de mihelyt az első láda megérkezett, az idegen rendkívül mohón rávetette magát, Hallné szőnyegére ügyet sem vetve, szétszórta a szalmát és kezdte kicsomagolni a ládát: üvegek voltak benne, porokat tartalmazó kicsi, hasas üvegek, apró, karcsú üvegek színes és fehér folyadékkal. Méreg feliratú bordázott kék üvegek, gömbölyű testű és vékony nyakú palackok, nagy zöld üvegpalackok, nagy fehér üvegpalackok, üvegdugós palackok, pompás dugós üvegek, parafa dugós palackok, fakupakos üvegcsék, borospalackok, salátaolajos üvegek. Szépen sorba rakta őket a sifonéron, a kandallópárkányon, az ablak alatti asztalkán, körben a padlón, a könyvszekrényen - egyszóval mindenhova jutott belőlük. A bramblehursti patikában feleennyi üveg sem volt. Szép kis látványt nyújtott a szoba. Láda láda után érkezett, mindegyik tele palackokkal, és mire mind a hat kiürült, magasan állt a szalma az asztalon; az üvegeken kívül nem is volt más bennük, csak számtalan kémcső és egy gondosan becsomagolt mérleg.

És közvetlenül azután, hogy kiürültek a ládák, az idegen az ablakhoz ment és munkához látott, egy cseppet sem törődve a szalmatörekkel, a kialudt tűzzel, a kint hagyott könyvesládával, sem a hálószobába vitetett bőröndökkel, valamint a többi poggyásszal.

Mire Hallné behozta az ebédet, annyira belefeledkezett a munkájába - parányi csöppeket töltögetett az üvegekből a kémcsövekbe -, hogy csak akkor rezzent föl, amikor Hallné - látva a padló állapotát, kissé talán a kelleténél nyomatékosabban - lesöpörte a szalma nagyját az asztalról, és letette a tálcát. A férfi erre félig odafordította a fejét, de azon nyomban vissza is fordult. Hallnénak rögtön föltűnt, hogy nincs rajta a szemüveg; ott feküdt az asztalon, és most, hogy egy pillanatra látta a férfi arcát, úgy tűnt, mintha a szeme helyén két nagy lyuk tátongana. Az idegen közben föltette a szemüveget és szembefordult Hallnéval. Az asszony már majdnem rákezdte a panaszkodást a padlón lévő szalma miatt, de a férfi megelőzte.

- Szeretném, ha kopogna, mielőtt belép - horkant fel azon a szokatlanul bősz hangon, amely úgy látszik, egyik legjellemzőbb vonása.

- Kopogtam, de láthatóan...

- Lehetséges. De ha kísérletezem - és jegyezze meg, hogy roppant fontos és sürgős kísérleteket végzek -, a legkisebb zavar, akár egy ajtó nyikorgása... Meg kell kérnem...

- Természetesen, uram. Ámbátor ilyenkor nyugodtan be is zárhatja. Bármikor.

- Nagyszerű gondolat - vágta rá az idegen.

- A szalmával kapcsolatban meg csak annyit, hogy őszintén szólva, ha szabad azt mondanom...

- Ne, az isten szerelmére! Ha a szalma útban van, írja a számlámra. - Valamit még motyogott, s a szavak gyanúsan káromkodásra emlékeztettek.

Különös volt, ahogy ott állt, egyik kezében üveg, a másikban kémcső, támadóan, majd szétrobbanva a méregtől; Hallné valósággal megrémült. De nem hátrált meg. - Ez esetben viszont szeretném tudni, uram, mennyit tart méltányosnak...

- Egy shilling; írjon hozzá egy shillinget. Remélem, egy shilling csak elég?

- Legyen - mondta Hallné, azzal megfogta a terítőt és kezdte szétteríteni az asztalon. - Ha uraságod meg van elégedve, mi természetesen...

A férfi megfordult, leült, és ettől kezdve a hátát mutatta az asszonyságnak.

Egész délután zárt ajtó mögött dolgozott, és - Hallné állítása szerint - majdnem végig csöndben volt. Csak egyszer lehetett hallani valami zajt meg üvegcsörömpölést, mintha az asztalra csapott volna, s vadul odavágott volna egy üveget, aztán rohangálni kezdett a szobában. Hallné megijedt, hogy valami baj van, ezért az ajtóhoz ment és hallgatózni kezdett, de nem mert bekopogni.

- Képtelen vagyok folytatni! - őrjöngött a férfi. - Képtelen vagyok! Háromszázezer, négyszázezer! Iszonyatos mennyiség! Becsaptak! Lehet, hogy egy egész életen át kell majd folytatnom!... Türelem! Valóban, türelemre van szükség!... Bolond, bolond!

Jancsiszegek kopogása hallatszott a söntés téglapadlóján, így hát Hallné kénytelen-kelletlen lemondott a monológ hallgatásáról. Mire visszatért, a szoba újból csöndes volt, csak a karosszék diszkrét recsegése, és nagy néha egy-egy üveg csörrenése hallatszott. Vége volt; az idegen visszaült dolgozni.

Amikor bevitte a teát, a szoba sarkában, a homorú tükör alatt üvegcserepet és egy gondatlanul feltörölt aranyló foltot vett észre. Nem állta meg, hogy szóvá ne tegye.

- Írja a többihez! - csattant fel a vendég. - Az isten szerelmére, ne zaklasson már! Ha kárt csinálok, írja a többihez - mondta a férfi, s azzal az előtte fekvő füzetben folytatta valami lista kipipálását.

- Mondok én neked valamit - szólalt meg titokzatosan Fearenside. Késő délutánra járt, s az "Ipingi Bakóhoz" címzett kis kocsmában ültek.

- Nos? - noszogatta Teddy Henfrey.

- Az a fickó, akiről az imént beszéltünk, mármint akit megharapott a kutyám. Na, hát ez az illető fekete. Legalábbis a lába az. Láttam, mikor elszakadt a nadrágja meg a kesztyűje. Mert ugye mit várna az ember? Hát valami rózsaszínt, igazam van? Na, márpedig ottan nem volt semmi. Csak merő feketeség. Hidd el, ez az illető olyan fekete, mint a kalapom.

- Szentséges Szűzanyám! - kurjantott Henfrey. - Mondhatom, furcsa ügy. Mert hisz az orra meg olyan vörös, mintha festve volna!

- Szent igaz - hagyta helyben Fearenside. - Én is láttam. De megmondom neked, mire gondolok. Ez az illető olyan keverékfajta, Teddy; emitt fehér, amott fekete - foltokban. Na és persze szégyelli. Olyan félvérfajta, de foltokban változik a színe, nem keveredett. Hallottam már effélét. Azt meg bárki láthassa, hogy lovaknál egészen mindennapos az ilyesmi.

Negyedik fejezet
CUSS ÚR KIFAGGATJA AZ IDEGENT

Nem véletlenül meséltem el ilyen kimerítő részletességgel a megérkezés körülményeit; ugyanis szerettem volna, ha az olvasó megérti, milyen mély benyomást tett az idegen az ipingiekre. Mostantól azonban, két furcsa epizódot kivéve, egészen az egyleti ünnepély rendkívüli napjáig elég, ha csak futólag érintjük az eseményeket. A házirend betartása körül számos csetepaté volt, de egészen április végéig, amikor a nélkülözés első jelei kezdtek mutatkozni, az idegen minden alkalommal azzal győzött, hogy újabb és újabb pótdíjakat ígért Hallnénak. Hall úr nem kedvelte különösképpen, s ha elég mersze volt hozzá, szóba hozta, hogy tanácsos lenne megszabadulni tőle; de többnyire azzal mutatta ki nemtetszését, hogy tüntetően lenyelte mondanivalóját, és amennyire csak lehetett, kerülte a vendéget.

- Várjunk nyárig - mondta bölcsen Hallné -, míg a festő urak kezdenek jönni. Akkor majd meglátjuk. Kicsit erőszakos, de Hall úr akármit mond is, a számláját pontosan rendezi, és ez nem kis dolog.

Az idegen nem járt templomba, és voltaképpen még az öltözködésben sem tett különbséget vasárnap és hétköznap között. Hallné szerint meglehetősen rendszertelenül dolgozott. Volt úgy, hogy már korán lejött, és tett-vett egész nap. Máskor későn kelt, fel-alá járkált a szobában, hallatszott, hogy órákon át mérgelődik magában, pipázik, vagy a tűz mellett, a karosszékben szundikál. A falun túl eső világgal nem volt semmiféle kapcsolata. Kedélyállapota továbbra is igencsak bizonytalan volt; többnyire úgy tetszett, szenved, és alig tudja elviselni, hogy folyton ingerlik; egyszer-kétszer görcsös dühkitörések közepette lecsapta, szétszaggatta, földhöz vágta vagy darabokra törte a keze ügyében levő tárgyakat. Továbbra is szokása volt, hogy fojtott hangon magában beszélt, és bár Hallné lelkiismeretesen fülelt, egy épkézláb mondatot se tudott kihámozni abból, amit hallott.

Napközben ritkán hagyta el a házat, de szürkületkor akár hideg volt, akár nem, iszonyatosan bebugyolálta magát, s úgy indult sétára a legelhagyatottabb ösvényeken, a fák vagy a töltés árnyékában. A hazatérő földműveseket nemegyszer érte kellemetlen meglepetés, ha nagy, előreálló szemüvege, ijesztően bepólyált arca és széles karimájú kalapja hirtelen előbukkant a sötétből; Teddy Henfrey egy este fél tíz körül tántorgott ki a "Bíbor Palást"-ból, és ahogy a nyitott kocsmaajtó fénye egy pillanatra ráhullott az idegen fejére (ez alkalommal ugyanis kalapját kézben tartva sétált), Henfrey bizony szégyenletesen megrémült. A gyerekek kísértetről álmodtak, ha napszálltakor találkoztak vele, és valószínűleg nehéz lett volna eldönteni, hogy az idegen gyűlöli-e jobban a fiúkat, vagy a fiúk őt - mindenesetre épp elég ellenszenv halmozódott fel mindkét oldalon.

Törvényszerű volt, hogy egy olyan faluban, mint Iping, ez a rendkívüli megjelenésű és magatartású férfi mihamar gyakori beszédtéma legyen. Foglalkozására nézve ugyancsak megoszlottak a vélemények. Hallnét például érzékenyen érintette a probléma. Ha megkérdezték, roppant óvatosan elmagyarázta, hogy az illető "kí-sér-le-ti kutató", és olyan óvatosan tapogatta ki a szótagokat, mint aki attól fél, hogy csapdába esik. S ha ezek után azt is megkérdezték, hogy mi is az a kí-sér-le-ti kutató, Hallné enyhe ajkbiggyesztéssel azt felelte, hogy ezt minden tanult ember tudja, aztán megmagyarázta, hogy "feltalál bizonyos dolgokat". A vendége balesetet szenvedett, fejtegette tovább, amitől időlegesen elszíneződött az arca és a keze, és mivel roppant érzékeny, irtózik attól, hogy ezt bárki is észrevegye és szóba hozza.

Hallné távollétében azonban mindjobban elterjedt az a vélemény is, hogy az idegen közönséges bűnöző, aki a törvény elől menekül, s csak azért bugyolálja be magát, hogy megtévessze a rendőrséget. Ez az ötlet Teddy Henfrey agyából pattant ki. De február közepe óta semminemű bűntettre nem derült fény. Gould úr, a községi iskola próbaidős segédtanítója azonban képzeletben tovább fejlesztette ezt a teóriát, s végül oda lyukadt ki, hogy az idegen álruhás anarchista, robbanószerkezeteket készít, s a tanító ezek után kötelességének érezte, hogy amennyire ideje engedi, nyomozást folytasson. A nyomozás lényegében abból állt, hogy ha találkozott az idegennel, keményen a szemébe nézett, vagy célzatos kérdéseket tett fel olyanoknak, akik még sohasem látták a férfit. De egyikkel se jutott semmire.

Egy másik tábor Fearenside úr nézetét tette magáévá, és vagy mindjárt a pettyegetett elméletet vallotta, vagy annak egy módosított változatát. Mint például Silas Durgan, aki állítólag kijelentette, hogy "ha vásárba mutogatná magát, egész szép kis vagyont kereshetne vele", és mivel szívesen kacérkodott a teológiával is, a példázatbeli férfiúhoz hasonlította az idegent, aki csak egy talentumot adott vissza urának. Volt ezenkívül még egy tábor, amely azzal magyarázta a problémát, hogy ártalmatlan bolondnak tartotta az idegent. Ennek megvolt az az előnye, hogy mindent meg lehetett magyarázni vele. A nagyobb táborok között voltak ingadozók és megalkuvók. A sussexi nép nem nagyon babonás, és csak az április eleji események után kezdtek természetfölötti tüneményről suttogni a faluban. De még akkor is csak az asszonynép adott hitelt az efféle szóbeszédnek.

De akármit gondoltak is róla, az ipingiek, nézetkülönbségeik ellenére, egyöntetű utálattal beszéltek róla. Ingerlékenységét egy városi értelmiségi bizonyára természetesnek tartotta volna, ezek a jámbor sussexiek azonban igencsak elcsodálkoztak rajta. Meglepődtek azon is, ha eszeveszetten gesztikulálni kezdett; ijedten menekültek, ha esténként végigloholt a csöndes utcán; bátortalan kísérleteiket, amelyekkel kíváncsiságukat szerették volna kielégíteni, az idegen kíméletlenül visszaverte; furcsa szokásának, az éjszakába nyúló sétának végül is az lett a következménye, hogy a falusiak becsukták az ajtót, behúzták a függönyt, elfújták a gyertyát és a lámpást - de hát ki tudna az ilyesmibe csak úgy beletörődni? Félrehúzódtak, ha sétálni indult a faluban, de mihelyt elhaladt mellettük, ifjú tréfacsinálók felhajtott kabátgallérral és lehajtott kalapkarimával, lopakodó léptekkel a nyomába szegődtek, ezzel utánozva az idegen titokzatos viselkedését. Ekkortájt volt divatban A mumus című dal. A templomi lámpások javára rendezett iskolai hangversenyen Satchell kisasszony énekelte, és attól kezdve, ha feltűnt az idegen, a falusiak - ki tisztán, ki hamisan - ebből a dalból fütyültek egy-két taktust. A gyerekek pedig, ha még ébren voltak, kórusban kiáltották utána, hogy "Mumus! Mumus!", aztán a boldogságtól remegve elinaltak.

Cuss, a falusi orvos, majd meghalt a kíváncsiságtól. A kötés szakmai érdeklődését csigázta fel, a kismillió üvegről szóló hírek viszont a gyanakvását, féltékenységét. Egész áprilisban, aztán májusban hiába sóvárgott alkalomra, hogy beszélhessen az idegennel; végre pünkösd táján nem bírta tovább, s úgy vélte, hogy egy körzeti ápolónő ügyében körözött gyűjtőívvel nyugodtan bekopogtathat hozzá. Mindjárt azon is meglepődött, hogy Hallné nem tudta vendége nevét.

- Mondott valamit - bizonygatta (teljesen megalapozatlanul) Hallné -, de nem jól hallottam. - Úgy vélte, ostobaságnak tűnhet, hogy még a vendég nevét sem tudja.

Cuss kopogtatott a társalgó ajtaján és belépett. Bentről elég tisztán hallható szitkozódás szűrődött ki.

- Elnézést az alkalmatlankodásért - mondta Cuss, és becsukta az ajtót, miáltal elvágta Hallnét a beszélgetés további részleteitől.

Annyit azért hallott a jóasszony, hogy mintegy tíz percig duruzsoltak, akkor valamelyikük meglepődve felüvöltött, aztán lábdobogás ütötte meg az asszony fülét, mintha egy széket is félretaszítottak volna, majd vakkantásszerű nevetést hallott, gyors léptek közeledtek, végül Cuss jelent meg az ajtóban. Sápadt volt; válla fölött hátrasandított, majd az ajtót nyitva hagyva, Hallnéra rá se pillantva, nagy léptekkel keresztülvágott az előtéren, lement a lépcsőn és elsietett. A kalapját mindvégig kézben vitte. Hallné a söntéspult mögött állt, és a társalgó nyitott ajtaját figyelte. Ekkor hallotta meg, hogy az idegen halkan kuncogva az ajtóhoz jön. Onnan, ahol állt, nem láthatta a férfi arcát. A társalgó ajtaja becsapódott, és újra csönd lett a házban.

Cuss végigsietett a falun, egyenesen Buntinghoz, a lelkészhez.

- Megbolondultam volna? - kérdezte Cuss, mihelyt belépett a kopott kis dolgozószobába. - Úgy nézek ki, mint egy őrült?

- Mi történt? - kérdezte a pap, és egy papírnehezéket tett a készülő prédikáció lifegő lapjaira.

- Az a fickó a fogadóban...

- Igen?

- Adj inni valamit - mondta Cuss, és leült.

Miután sikerült lecsendesítenie háborgó idegeit egy pohár olcsó sherryvel - a derék pap csakis ezzel szolgálhatott -, részletesen elmesélte az iménti találkozót.

- Belépek - mondta ziháló lélegzettel -, és megkérem, hogy járuljon hozzá az ápolónő alkalmazásának költségeihez. Amint kinyitottam az ajtót, zsebre vágta a kezét és kelletlenül leült a székre. Szipákolt. Mondom neki, hogy hallottam, mennyire érdeklik a tudományos dolgok. "Igen", feleli. Megint szipákolt. Egész ottlétem alatt szipákolt, nyilván nemrégiben pokolian megfázott. Nem csoda, ha ennyire bebugyolálja magát. - Ügyesen rátértem az ápolónő kérdésére, és közben ugyancsak nyitva tartottam a szemem. Üvegek, vegyszerek mindenütt. Mérleg, az állványokon kémcsövek, és valami szag - igen, csészekürtvirág illata. "Hozzájárul?" Azt mondja, még gondolkozik rajta. "Uraságod kísérletezik?", szegezem neki a kérdést. "Igen", feleli. "Régóta?" Erre dühbe gurul. "Átkozottul régóta", válaszolja, és közben, bátran állíthatom, majd szétveti a méreg. "Aha", mondom erre. Most aztán elszabadult a pokol. Látszott rajta, hogy első pillanattól dühös volt rám, de ettől végképp fölfortyant. Kapott valami receptet - valami borzasztóan értékes receptet -, de hogy mire, azt nem mondta meg. "Orvosi receptet?", kérdem. "Az ördögbe! Mit faggat engem?" Bocsánatot kérek. Fennkölt szipogás és köhögés a válasz. Azzal folytatja. Valahol olvasta. Öt alkotóelem. Letette; elfordította a fejét. Az ablak felől a légvonat fölemelte a papírt. Suhogás, zizegés. Azt mondja, a szobában, ahol dolgozott, nyitott kandalló volt. Csak egy lobbanást látott, s a recept a tűz martaléka lett; a következő pillanatban már a kémény felé röpült. Odaugrott, de a papírszelet épp akkor tűnt el a kéményben. Így! És hogy illusztrálja a történetet, ennél a pontnál kihúzta a karját a zsebéből.

- Na és?

- Nem volt keze. Csak egy üres kabátujj. Teremtő atyám! Hisz ez nyomorék, gondolom magamban. Műkeze lehet, csak levette. De valahogy furcsának éreztem az egészet. Mi az ördög tartja a kabátujjat, ha semmi sincs benne? Hidd el, ha mondom, nem volt benne semmi. Semmi, egész a csuklóig. Sőt szabadon beláttam egész a könyökéig, mert a szövet szakadásán átderengett a fény. "Jóságos isten!", kiáltok. Erre megáll. Előbb rám mered azzal az üres pápaszemmel, aztán a kabátja ujjára.

- Na és?

- Ez minden. Nem szólt semmit, csak nézett rám, és gyorsan zsebre vágta a kabátja ujját. "Mint mondottam - szólalt meg -, a recept már javában égett - vagy nem itt tartottunk?" Kérdőn köhintett. "Hogy az ördögbe tudja mozgatni az üres kabátujjat?", kérdezem végre. "Üres kabátujj?" "Igen - felelem -, üres a kabátujja."

"Valóban üres lenne? Ön úgy látta, hogy nincs benne semmi?" Hirtelen fölkelt. Én is. Nagyon lassan megindult felém, s három lépéssel ott termett, szorosan mellettem. Mérgesen szipogott. Nekem az arcizmom se rándult, bár akasszanak fel, ha van még valaki rajtam kívül, akinek nem száll inába a bátorsága ettől a csöndesen közeledő, bepólyált kobaktól és a búvárszemüvegtől.

"Azt mondja, üres a kabátujjam?", kérdi újra. "Úgy bizony", vágom rá. Ha az ember csak bámul és nem szól semmit, ráadásul nincs se szakálla, se szemüvege, mindjárt vakarózni kezd. Az idegen erre nagyon csöndesen újra kihúzta karját a zsebéből és az arcomhoz közelítette, mintha meg akarná mutatni. Nagyon, nagyon lassan csinálta. Ránéztem. Örökkévalóságnak tűnt az a pillanat. "Na ugye! - mondtam a torkomat köszörülve -, nincs benne semmi."

- Valamit mondanom kellett - folytatta kis szünet után Cuss. - Kezdtem megijedni. Szépen beláttam a kabát ujjába. Lassan, nagyon lassan egyenesen felém nyújtotta - így -, egészen addig, míg a kézelője már csak arasznyira volt az arcomtól. Mondhatom, különös dolog, ha csak úgy közeledik feléd egy üres kabátujj. És ekkor...

- No?

- Valami, pontosabban mintha egy hüvelyk- és egy mutatóujj lett volna, megcsípte az orromat.

Bunting nevetni kezdett.

- Pedig nem volt ott semmi! - mondta Cuss, és a hangja a "semmi"-nél már sikoltásba csapott át. - Jól van, jól, nevess csak, én azonban annyira meglepődtem, hogy keményen rácsaptam a kézelőjére, megfordultam és kivágtattam a szobából - otthagytam...

Cuss elhallgatott. Lerítt róla, hogy valóban páni félelem vett rajta erőt. Gyámoltalanul megfordult, és még egy pohárral töltött magának az egyébként kitűnő lelkész meglehetősen silány sherryjéből. - Amikor ráütöttem a kézelőjére - szólalt meg Cuss -, hiszed vagy nem, úgy éreztem, mintha a karját ütöttem volna meg. Márpedig nem volt karja! Egy fikarcnyi se!

Bunting tiszteletes elgondolkozott. Gyanakodva Cussra sandított. - Roppant figyelemre méltó történet - mondta. Próbált nagyon bölcsnek és nagyon komolynak látszani. - No lám, no lám - szólalt meg újra, mint egy hivatalból kirendelt védőügyvéd - roppant figyelemre méltó történet.

Ötödik fejezet
BETÖRÉS A PAPLAKBA

A paplakbeli betörés tényállásának rögzítésékor jószerivel csak a tiszteletesnek és feleségének közlésére hagyatkozhatunk. Az eset pünkösdhétfőn, hajnalban történt, aznap, amikor az egyleti ünnepélyt rendezték az ipingiek. Noha pirkadat előtt hirtelen minden elnyugszik, Buntingné felriadt, mert határozottan úgy érezte, hogy kinyílt, majd becsukódott a hálószobájuk ajtaja. Eleinte nem is ébresztette fel a férjét, csak fölült az ágyban és hallgatózott. Ekkor már tisztán kivehető volt, hogy valaki - toty, toty, toty - mezítláb kicaplat a szomszédos öltözőszobából, és a folyosón át megindul a lépcső felé. Mihelyt az asszonyság megbizonyosodott afelől, hogy jól hall, olyan csöndben, amint csak lehetett, fölkeltette Bunting tiszteletest. Bunting úr nem gyújtott világot, hanem föltette a szemüvegét, belebújt a hálóköntösbe, a papucsba, és kiment a lépcsőhöz hallgatózni. Egész tisztán hallotta, hogy odalent valaki matat a dolgozószoba íróasztalán, aztán nagyot tüsszent.

Erre a tiszteletes visszatért a hálószobába, hogy felfegyverezze magát a lehető legalkalmasabb kéziszerszámmal, a piszkavassal, majd olyan halkan, ahogy csak tudott, leereszkedett a lépcsőn. Buntingné követte a fordulóig.

Négy óra körül járt, s oszladozott már az éjszaka koromsötétje. A hallban sápadt fény derengett, de a dolgozószoba ajtaja sötéten ásított. Csöndbe burkolózott a ház, csak a lépcső nyikordult egyet-egyet Bunting tiszteletes lába alatt, s a dolgozószobából hallatszott halk mozgás. Valami csattant, kinyílt a fiók, a papírok zizegni kezdtek. Aztán átkozódást lehetett hallani, gyufa sercenését, s a következő pillanatban sárgás fény öntötte el a szobát. Bunting ekkor már a hallban volt, s az ajtó hasadékán át látta az íróasztalt, a kinyitott fiókot és az asztalon égő gyertyát. De nem látta a betörőt. A derék tiszteletes csak állt, képtelen volt eldönteni, hogy mit tegyen, Buntingné pedig halottsápadt arccal, de mindenre elszántan leóvakodott utána. Egy dolog tartotta a tiszteletesben a lelket. Az a hit, hogy a betörő helybeli.

Pénzcsörgés ütötte meg a fülüket, s ebből rájöttek, hogy a betörő megtalálta a háztartási aranytartalékot - összesen két font tíz shillinget, félfontosokban. Ez a zaj Bunting urat azonnali cselekvésre késztette. Jó erősen megmarkolta a piszkavasat, és Buntingnéval a sarkában benyomult a szobába.

- Azonnal adja meg magát! - rikoltotta magából kikelve, de meglepetésében mindjárt elakadt a szava. A szobában ugyanis egy lélek sem volt.

Márpedig alig egy pillanattal előbb hallották, hogy valaki motoz a szobában, s abbéli meggyőződésük, hogy az a valaki még akkor is ott van, csakhamar bizonyossággá vált. Jól fél percig csak álltak és levegő után kapkodtak, majd Buntingné átment a helyiségen, és benézett a kandallóellenző mögé, Bunting tiszteletes pedig - ugyanilyen sugallattól vezérelve - az íróasztal alá kukkantott be. Buntingné ezután az ablakot takaró függönyt hajtotta fel, Bunting tiszteletes viszont a kandallót vette szemügyre, sőt bele is kotort a piszkavassal. Buntingné asszony a papírkosárnál folytatta a nyomozást, mialatt Bunting tiszteletes a szeneskannát nyitotta ki. Végre is abbahagyták, és kérdőn meredtek egymásra.

- Esküdni mertem volna... - mondta Bunting tiszteletes. - A gyertya! - szólalt meg ismét. - Ki gyújtotta meg a gyertyát?

- A fiók! - kiáltotta Buntingné asszony. - És eltűnt a pénz!

Az ajtóhoz sietett.

- Sok furcsaságot láttam életemben...

Valaki hangosat tüsszentett a folyosón. Kirohantak, és ahogy kiértek, becsapódott a konyhaajtó.

- Hozd a gyertyát! - mondta Bunting, és előrement. Mindketten hallották, hogy valaki sietősen elhúzza a külső ajtó reteszét.

Bunting betaszította a konyhaajtót, és a mosogatókamrán át látta, hogy épp akkor nyílik ki a hátsó ajtó; a kora hajnali derengésben halványan kirajzolódtak a kert sötétebb foltjai. Bizonyos volt benne, hogy senki és semmi nem ment ki az ajtón. Kinyílt, egy pillanatig nyitva maradt, aztán egy csattanással becsapódott. Ezzel egy időben annak a gyertyának a lángja, amelyet Buntingné hozott a dolgozószobából, megremegett, aztán nagyot lobbant... Legfeljebb egy percbe telt, míg beléptek a konyhába.

Ez is üres volt. Újra bereteszelték a hátsó ajtót, alaposan átkutatták a konyhát, az éléskamrát és a mosogatókamrát, végül pedig lementek a pincébe. Bárhogy kerestek-kutattak, egy lélek sem volt a házban.

A felkelő nap ugyancsak különös öltözetben találta a tiszteletest és feleségét: szegények még akkor is a földszinten ácsorogtak és a csöpögő gyertya fényénél álmélkodtak.

- Sok rendkívüli esetet láttam már... - kezdte rá huszadszor is a tiszteletes.

- Kedvesem - mondta Buntingné -, Susie jön lefelé. Maradj itt, amíg bemegy a konyhába, aztán felsurranhatsz a hálószobába.

Hatodik fejezet
A MEGBOMLOTT BÚTOROK

Ezek után pedig az történt, hogy pünkösdhétfő hajnalán, még mielőtt Millie-t kiverték volna a vackából, Hall úr és Hallné asszonyság fölkelt, és hangtalanul leosont a pincébe. Magántermészetű dolguk volt odalent, pontosabban a sör fajsúlyával kapcsolatban támadt sürgős elintéznivalójuk.

Alig léptek a pincébe, amikor Hallné rájött, hogy elfelejtette lehozni a szasszaparillás üveget hálószobájukból. Tekintve, hogy ő volt a pinceügyek szakértője és legfőbb kezelője, magától értetődött, hogy Hall megy föl az üvegért.

A lépcsőfordulóban meglepődve látta, hogy az idegen ajtaja nyitva van. De továbbment a saját szobájukba, ahol, követve az utasítást, rá is bukkant az üvegre.

Lefelé jövet észrevette, hogy az utcai ajtó retesze el van húzva - és egész egyszerűen nincs bezárva. Ekkor - valami belső sugallat hatására - a nyitott ajtó tényét összekapcsolta az idegen hálószobájával és Teddy Henfrey tapasztalataival. Tisztán emlékezett rá, hogy ő tartotta a gyertyát, míg Hallné éjszakára bereteszelte az ajtót. Most azonban meghökkent a látványtól és csak hápogott; aztán, még mindig üveggel a kezében, újra felment. Kopogott az idegen ajtaján. Nem jött válasz. Ismét kopogott, majd szélesre tárta az ajtót és belépett.

Úgy volt, ahogy sejtette. Az ágy, valamint a szoba üres volt. Egy dolog azonban még ennél is különösebb volt, olyannyira, hogy Hall úr veretes intelligenciáját is meghaladta: a széken meg az ágy támláján szétszórva ott feküdt a vendég ruhája (tudomása szerint az egyetlen), és a kötés a fejéről. A hatalmas, széles karimájú kalap pedig az ágy tartóoszlopán pöffeszkedett.

Hall úr csak állt megkövülten, de hirtelen meghallotta a felesége hangját: pattogó szótagok törtek elő a pince mélyéből, a mondat vége pedig a magas C felé kunkorodott, ami ezen a vidéken, a nyugat-sussexi falvakban a heveny türelmetlenség biztos jele. - George! Megvan már, amiér fölküldtelek?

Hall úr haladéktalanul sarkon fordult, és leügetett a feleségéhez.

- Hallod-e! - kiáltotta a pincelépcső korlátja felől. - Hát csak igaz lesz, amit Henfrey mond! Nincs benn a szobájába. És ki van nyitva az utcai ajtó.

Első nekirugaszkodásra Hallné asszony nem értette, de mihelyt sikerült valamennyire felfogni a dolgot, elhatározta, hogy maga is megnézi az üres szobát. Hall úr - kezében az üveggel - ment elöl.

- Igaz, hogy nincsen ott - szólalt meg -, de a ruhája ott van. No de kérdem én, mit csinál az az ember ruha nélkül? Az életben nem láttam ennél furcsább dolgot.

Amint fölértek a pincéből, utólag mindketten esküdni mertek volna rá, hogy hallották, amint kinyílik, majd becsukódik az elülső ajtó, de mivel látták, hogy be van csukva, és nincs ott senki, egyikük se tette szóvá a dolgot. A folyosón Hallné megelőzte férjét, hogy elsőnek érjen a hálószobába. A lépcsőfordulón valaki tüsszentett. Hall úr hat lépcsővel lemaradva loholt a felesége után, és azt hitte, hogy Hallné tüsszentett; Hallné, aki az imént az élre tört, szentül meg volt győződve, hogy a férje volt az. Föltépte az ajtót és benézett a szobába. - Még ilyet! - ámuldozott.

Ezúttal közvetlenül maga mögött hallotta a szipogást, és ahogy megfordult, meglepődve látta, hogy Hall úr jó tíz lépéssel hátrább, a lépcső tetején áll. De a következő pillanatban Hall már ott termett mellette. Az asszony előrehajolt és végighúzta kezét a vánkoson, majd a ruhákon.

- Hideg - jelentette ki. - Ez az ember legalább egy órája felkelt.

És ahogy ezt megállapította, valami egészen különös dolog történt. Az ágynemű magától összegyűrődött, hirtelen egy halomba gyűlt, aztán egy ugrással az ágy támláján termett. Pontosan úgy, mintha egy kéz markolta volna meg középen, és dobta volna félre. Mindjárt ezután az idegen kalapja leugrott az ágy oszlopáról, nagy ívben megpördült a levegőben, aztán egyenesen Hallné asszony képébe vágódott. Ugyanilyen gyorsan követte a mosdóállványon lévő szivacs, a karosszék pedig, miután leröpült róla a kabát és a nadrág, száraz kacagás kíséretében (amely leginkább az idegen hahotázására emlékeztetett), négy lábát az égnek vetette, aztán egy pillanatra mintha Hallnét vette volna célba, és máris támadásba lendült. Hallné felsikított, megfordult, s a szék lábai gyengéden bár, de határozottan az ülepébe döftek, és néhány támadó hadmozdulattal a férjével együtt kiűzték a szobából. Az ajtó vadul bevágódott utánuk, és bentről be is reteszelték. Az asztal és a karosszék mintha egy pillanatig győzelmi táncot lejtett volna, aztán minden elnyugodott.

Hallné asszony Hall úr karjaiba omlott a lépcsőfordulóban, és kis híján elalélt. Az iménti sikításra Millie is felébredt, de még ketten is csak a legnagyobb nehézségek árán tudták leszállítani az asszonyságot, s belédiktálni az ilyenkor szokásos szíverősítőt.

- Szellemek... - nyögött Hallné. - Esküszöm, szellemek voltak. Olvastam az újságban. A lépegető székek meg a táncoló asztalok...

- Igyál még egy cseppet, Jenny - buzdította Hall úr. - Jót tesz az ilyenkor.

- Zárjátok ki - folytatta Hallné. - Még egyszer be ne engedjétek. Félig-meddig sejtettem is... tudhattam volna. Az a pápaszem, a bepólyált feje, és hogy soha egy vasárnap nem ment volna templomba. És a millió üveg - jóval több volt, mint amennyire tisztességes embernek szüksége lehet. Belevarázsolta a szellemeket a bútorokba... Az én régi jó bútoraimba! Az a karosszék is: szegény édesanyám üldögélt benne kislány koromban. És ha belegondolok, hogy most nekem támad...

- Csak egy icipicit igyál még, Jenny - javasolta Hall úr. - Alaposan felizgattad magadat.

Öt óra volt, ragyogó napfény ömlött el az utcán, amikor Millie kilépett az ajtón, mert Hallné elküldte, hogy keltse föl Sandy Wadgerset, a kovácsot.

Hall úr üdvözletét küldi, és az emeleti bútorok, szóval nagyon furcsán viselkednek. Vagyis hogy átjönne-e Wadgers úr?

Sokat látott ember volt ez a Sandy Wadgers, és igen talpraesett. Meglehetősen lesújtó véleménye volt az ügyről.

- Vigyen el az ördög, ha nem bűbájosság - hangzott a véleménye. - Lópatkó kéne az ilyen finom úriembernek.

Igencsak aggódva jött át. Hallék mindjárt fel akarták vinni az emeletre, ő azonban láthatóan nem sietett. Szívesebben beszélgetett a folyosón. Az utca túlsó oldalán közben megjelent Huxter segédje, kezdte leszedni a dohányáruda ablakáról a fatáblát. Őt is áthívták, kapcsolódjon be a vitába. Néhány perc múlva természetesen Huxter úr is feltűnt. A parlamentáris eljárásra oly fogékony angolszász szellem ezúttal is megnyilvánult: sokáig vitatkoztak, de döntő lépésre nem tudták elszánni magukat.

- Lássuk először a tényeket - szólott Sandy Wadgers. - Mindenekelőtt bizonyosodjunk meg arról, hogy helyesen járunk-e el, ha feltépjük az ajtót. Egy becsukott ajtót mindig ki lehet nyitni, de ha egyszer kinyitottuk, akkor már nem lehet visszakozni.

Ekkor hirtelen, csodák csodája, az emeleti szoba ajtaja magától kinyílt, és amint elképedve fölnéztek, látták, hogy az idegen bebugyolált alakja megindul lefelé, de ha lehet, még sötétebben, még üresebben néz az érthetetlenül nagy szemüveggel, mint valaha. Mereven, lassan, egyre rájuk szögezve szemét, lejött, átvágott a folyosón és még mindig őket bámulva, megállt.

- Oda nézzenek! - mondta, és kesztyűs kezével a pinceajtó felé mutatott, ahol egy üveg szasszaparilla állt. Minden szempár odanézett, s az idegen eközben belépett a társalgóba, majd hirtelen vadul bevágta orruk előtt az ajtót.

Amíg el nem halt a durranás zaja, senki nem szólalt meg. Némán meredtek egymásra.

- Na, ha még ez sem elég...! - mondta Wadgers, bölcsen elhallgatva a mondat másik felét. - Én bemennék - szólalt meg ismét Wadgers Hall úr felé fordulva -, és megkérdezném, hogy mi volt ez. Magyarázatot kérnék tőle.

Beletelt kis időbe, míg a fogadósné férje is felért erre a szellemi magaslatra.

Végül mégiscsak bekopogott, benyitott, és egészen odáig jutott, hogy:

- Bocsásson meg...

- Menjen a pokolba! - rikácsolta az idegen rémisztő hangon. - És csukja be maga után az ajtót!

Ezzel a számonkérés befejeződött.

Hetedik fejezet
AZ IDEGEN LELEPLEZÉSE

Az idegen hajnali fél hatkor lépett be a "Lovaskocsi"-hoz címzett fogadó kis társalgójába, és ott maradt majdnem egészen délig, leeresztett függönyök és zárt ajtó mögött, mivel Hall úr leteremtése után senki sem merészkedett többé a közelébe.

Feltehetően egész idő alatt éhezett. Háromszor is megrázta a csengőt, harmadszor dühödten és kitartóan, de rá se hederítettek. - Még hogy "Menjen a pokolba!", no hiszen! - dohogott Hallné.

Ekkortájt érkezett meg az első hézagos híranyag a paplakbeli betörésről, és nem volt nehéz levonni belőle a megfelelő következtetést. Hall, balján Wadgersszel, elindult, hogy megkeresse Shuckleforthot, a rendőrbírót, és kikérje a tanácsát. Senki sem merészkedett föl az emeletre. Nem tudni, mivel foglalta el magát az idegen. Időnként végigszáguldott a szobán, kétszer iszonyatos káromkodásban tört ki, egyszer elszakított egy papírt és vadul földhöz vágott néhány üveget.

A halálra rémült, ám kíváncsi helybéliek csoportja egyre gyarapodott. Átjött Huxterné, aztán néhány vidám fiatalember csatlakozott hozzájuk; pünkösdhétfő lévén, mindannyian készen vett fekete zakóban pompáztak, piké papír nyakkendővel, és valamennyien zavaros kérdésekkel ostromolták a már amúgy is megzavart szemtanúkat. Az ifjú Archie Harker azzal tüntette ki magát, hogy bement az udvarra és megpróbált belesni a leeresztett ablakredőny alatt. Nem látott ugyan semmit, de úgy tett, mintha látott volna valamit, ezért számos ipingi fiatalember követte.

Minden elképzelést felülmúlt az idei pünkösdhétfő: majd egy tucat bódé sorakozott a falu főutcáján, aztán egy fedett céllövölde következett, a kovácsműhely mellett, a füvön pedig három sárga és csokoládészínű kocsi állt, és néhány, mindkét nembeli, festői külsejű idegen éppen célba dobásra szolgáló bódét állított fel. A férfiak kék trikót, a hölgyek pedig fehér köpenyt és dús tollakkal díszített divatos kalapot hordtak. Woodyer, a "Vörös Szarvas" tulajdonosa, és Jaggers, a cipész (aki egyébiránt használt bicikliket is árult), kötelet feszített az út fölé, a kötelet nemzetiszínű zászlók és királyi jelvények díszítették (eredetileg ugyanis Viktória királynő uralkodásának ötvenedik évfordulóját ünnepelték vele).

Odabent viszont, a mesterségesen elsötétített társalgó mélyén, ahová csak egy vékony napsugár tudott behatolni, az idegen, fel kell tételeznünk, hogy éhesen, ijesztően bebugyolálva a kényelmetlen és meleg pólyába, a papírjait kémlelte sötét szemüvegén keresztül, vagy koszos kis üvegeit csörgette, és néha vad káromkodásban tört ki az ablak alatt álló láthatatlan, ám annál hangosabb fiúk miatt. A kandalló mellett, a sarokban vagy fél tucat üveg cserepei hevertek, és orrfacsaró klórszag terjengett a szobában. Ennyit tudunk abból, amit hallani, és amit később látni lehetett.

Dél körül hirtelen felrántotta a társalgó ajtaját, és szúrós szemmel végignézett a söntésben álldogáló három-négy emberen. - Hallné asszony - szólalt meg. Valaki félénken elsomfordált, hogy szóljon neki.

Hallné kisvártatva megjelent, kicsit kapkodta a levegőt, de ettől csak tüzesebbnek látszott. Hall úr még nem tért vissza. Az asszony már előre eltervezte ezt a jelenetet, és ezért most kis tálcával jött be, rajta a még rendezetlen számlával. - A számláját óhajtja, uram? - kérdezte.

- Miért nem tálalta fel a reggelimet? Miért nem készített valami harapnivalót, és miért nem jött, amikor csengettem? Azt hiszi, kibírom evés nélkül?

- Miért nem fizeti ki a számlát? - kérdezte Hallné. - Azt szeretném tudni.

- Három nappal ezelőtt megmondtam, hogy pénzesutalványt várok...

- Három nappal ezelőtt közöltem magával, hogy én viszont nem várok semmilyen pénzesutalványra. Maga nekem ne morogjon, ha kicsit késik a reggelije, mert az én számlám kifizetése már öt napja késik.

Az idegen rövid, de velős káromkodásban tört ki.

- Nahát, nahát! - hallatszott a söntés felől.

- És nagyon szépen megköszönném, uram, ha megtartaná magának a káromkodását - tette hozzá Hallné.

Az idegen csak állt, és ha lehet, még jobban emlékeztetett egy dühös búvársisakra. A söntésben egyetemlegesen úgy vélekedtek, hogy Hallnénak sikerült fölébe kerekednie. A férfi most következő szavai is ezt bizonyították.

- Nézze, jóasszony... - kezdte.

- Engem ne jóasszonyozzon! - ripakodott rá Hallné.

- Mondtam már, hogy nem jött meg a pénzesutalványom.

- Az utalványa! No hiszen! - válaszolt erre Hallné.

- Mégis, azt hiszem, a zsebemben...

- Három napja azt mondta, hogy legfeljebb egy font van magánál, az is csupa ezüstben.

- Nos, találtam még valamennyit.

- Nocsak! - hallatszott a söntés felől.

- És ugyan hol találta? - kérdezte Hallné.

Ez láthatóan igen kellemetlenül érintette az idegent. Toppantott. - Hogy érti ezt? - kérdezte.

- Hát csak úgy, hogy szeretném tudni, hol találta? - ismételte meg Hallné. - És mielőtt még a számla kiegyenlítéséről vagy a reggeliről, vagy bármi másról kezdenénk beszélni, nem ártana, ha magyarázatot adna egy-két dologra, amit nem értek, amit senki sem ért, de amit mindenki nagyon szeretne megérteni. Szeretném tudni, mit csinált az emeleten lévő karosszékemmel, szeretném tudni továbbá, hogy miért volt először üres a szobája, aztán meg nem. Aki megfordul minálunk, rendszerint az ajtón jön be - ebben a házban így szokás, maga ezt nem tartotta be, én viszont tudni akarom, hogy jött be? Azt is tudni akarom...

Az idegen váratlanul fölemelte ökölbe szorított kesztyűs kezét, dobbantott, és elüvöltötte magát: - Elég! -, ám olyan rendkívül durván, hogy az asszony nyomban elhallgatott.

- Maga nem érti - mondta a férfi -, hogy ki vagyok, mi vagyok. De most majd megmutatom. Esküszöm az égre! Megmutatom. - Nyitott tenyerét az arcára tette, aztán visszahúzta. Fekete üreg maradt az arca közepén. - Fogja csak! - mondta. Előrelépett, és átadott valamit Hallnénak, aki egyre a férfi megváltozott arcára meredve, önkéntelenül elfogadta azt a valamit. Csak amikor meglátta, hogy mi van a kezében, akkor kezdett hangosan sikoltozni; gyorsan eldobta és hátratántorodott. Az orr - az idegen orra! rózsásan, ragyogón - végiggurult a padlón, s a zörejből ítélve egyszerűen papírmaséból készülhetett.

Ekkor a férfi levette szemüvegét, és a söntés közönségének elakadt a lélegzete. Levette kalapját és egy vad mozdulattal tépni kezdte a pofaszakállat a kötéssel együtt. A kötés még egy pillanatig tartott. Szörnyű gyanú moraja futott át a söntésen. - Te jóságos isten! - rémüldözött valaki. Ebben a pillanatban leesett a kötés.

A látvány minden elképzelést fölülmúlt. Hallné asszony tátott szájjal és a rémülettől letaglózva csak állt, aztán felsikoltott, és a bejárati ajtóhoz futott. Erre a többiek is megmozdultak. Sebhelyekre, eltorzult vonásokra készültek, érzékelhető szörnyűségekre - de nem a semmire! A kötés és a paróka átrepült a folyosón, be a söntésbe, ahol egy suhancnak épp sikerült előle félreugrania. Az emberek egymás hegyén-hátán bukdácsoltak lefelé a lépcsőn. Mert a férfiú, aki valami összefüggéstelen magyarázatot próbált beleüvölteni a felfordulásba, a kabátgallérjáig szabályos, szilárd és gesztikuláló test volt, attól fölfelé viszont - semmi; vagyis hogy semmi sem látszott belőle.

A falubeliek hallották a kiáltást, sikítást, és ahogy kinéztek az utcára, láthatták, hogy a "Lovaskocsihoz" címzett fogadó őrült iramban ontani kezdi a népséget. Láthatták, hogy Hallné kizuhan, mindjárt utána Teddy Henfrey jelent meg az ajtóban, nagyot szökkent, nehogy Hallné nyakába huppanjon, hallhatták Millie ijesztő sikítását, mivelhogy szegény lány a felfordulás zajára bukkant elő a konyhából, és hátulról találkozott a fejetlen idegennel. Mindez azonban hirtelen abbamaradt.

Mostantól az utca apraja és nagyja - a cukorkaárus, a célbadobó-bódé tulajdonosa meg a segédje, a hintáslegény, kisfiúk és kisleányok, tagbaszakadt ficsúrok és csinos menyecskék, zubbonyos öregurak és kötényes cigányok -, mindenki futni kezdett a fogadó irányába, és hihetetlenül rövid idő alatt legalább negyven emberből álló és gyorsan gyarapodó csapat hadonászott és lármázott, kérdezősködött és kiáltozott Hallné fogadója előtt. Láthatóan mindenki egyszerre szeretett volna beszélni, és ennek bábeli zűrzavar lett az eredménye. Egy kisebb csapat Hallné segítségére sietett, akit már-már a teljes idegösszeomlás állapotában szedtek fel. Újabb kavarodás keletkezett, amikor az egyik rikácsoló szemtanú előadta hihetetlen történetét. - Jaj, a Mumus! - De hát mit csinált? - Csak nem a lánynak esett baja? - Nyilván késsel támadt rá. - Nincs feje, értse meg. Ezt nemcsak úgy képletesen mondom, higgye el, fej nélküli ember! - Marhaság! Ez csak valami bűvésztrükk. - De leszedte a kötést...

Az emberek, hogy belássanak a nyitott ajtón, addig püfölték egymást, míg szabályos ék alakba nem tömörültek, és csak a legmerészebbek kerülhettek a küzdő ék csúcsába, vagyis legközelebb a fogadóhoz.

- Megállt egy pillanatra, hallottam, hogy sikít a lány, erre megfordult. Láttam, hogy a lány kisurran, az idegen meg utána. Nem telt bele tíz másodperc. Már jön vissza, a kezében kés meg egy cipó, és csak áll, mintha erősen nézne valamit. Alig egy perccel ezelőtt. Aztán bement azon az ajtón. De ha hiszi, ha nem, egyszerűen nem volt feje! Ilyesmit kihagyni...

Hátul valami zavar támadt, erre a szónok elhallgatott és félreállt, hogy utat adjon egy kis alakulatnak, amely roppant elszántan masírozott a ház felé; elöl Hall úr, iszonyú vörösen és tántoríthatatlanul, utána Bobby Jaffers, a falu rendőre, végül pedig a körültekintő Wadgers. S ha már jöttek, mindjárt elfogatási parancsot is hoztak magukkal.

Az emberek egymásnak is ellentmondó híreket üvöltöztek a legfrissebb eseményekről. - Ha van feje, ha nincs - mondta Jaffers -, letartóztatom, ha beledöglök is!

Hall úr felmasírozott a lépcsőn, egyenest a társalgó ajtajához, de azt nyitva találta. - Biztos úr - mondta -, tegye a kötelességét.

Jaffers becsörtetett, utána Hall és végül Wadgers. A homályban látták, hogy a fej nélküli alak szemben áll velük, egyik kesztyűs kezében egy darab kenyérhéjat tart, a másikban egy szelet sajtot.

- Ő az - mondta Hall.

- Hát ez meg mi az ördög? - hallatszott a dühödt kifakadás az idegen gallérja fölül.

- Hallja-e, miszter, átkozottul fura pasas maga - mondta Jaffers. - De akár van feje, akár nincsen, az elfogatási parancs úgyis a személyére szól, és a kötelesség az kötelesség...

- Hozzám ne nyúljon! - mondta az idegen, és hátralépett.

Hirtelen lecsapta a kenyeret meg a sajtot, és Hall úrnak csak az utolsó pillanatban sikerült megmentenie az asztalon lévő kést. Az idegen lerántotta bal kezéről a kesztyűt és Jaffers arcába vágta. Erre Jaffers is abbahagyta a hivatalos mondókáját az elfogatási parancsról, megragadta az idegen kéz nélküli csuklóját, és a Láthatatlan Ember láthatatlan torkát kezdte szorongatni. Alaposan sípcsonton rúgták, ettől felüvöltött, de nem lazított a fogáson. Hall az asztalon odacsúsztatta a kést Wadgersnek, aki idáig úgyszólván a kapus szerepét töltötte be a támadásban, de most, hogy Jaffers és az idegen összegabalyodva, egymást püfölve feléje tántorogtak, kicsit előrelépett. Egy szék került az útjukba; nagy reccsenéssel repült félre, mialatt a küzdő felek is földet értek.

- Kapja el gyorsan a lábát! - sziszegte Jaffers a foga között.

Hall úr minden erejét latba vetve próbált eleget tenni az utasításnak, ám váratlanul olyan csattanós rúgást kapott a bordái közé, hogy egy pillanatra harcképtelenné vált; Wadgers úr viszont, látva, hogy a fejetlen idegen áthengeredett és Jaffers fölébe került, késsel a kezében az ajtóhoz hátrált, így aztán éppen Huxterrel és a sidderbridge-i kocsissal ütközött össze, akik a törvény és a rend megmentésére léptek a szobába. Ebben a pillanatban három-négy üveg zuhant le a fiókos szekrényről, s a nyomában orrfacsaró bűz kezdett terjengeni.

- Megadom magam! - kiáltotta az idegen, pedig Jaffers volt alul, és a következő pillanatban már zihálva föl is állt; valóban furcsa figura volt: se feje, se keze, mivel a bal kesztyű után a jobbot is levetette. - Ez így nem jó - mondta elcsukló hangon, mint aki levegő után kapkod.

A világ legkülönösebb dolga volt: a hang mintha légüres térből jött volna, ám a sussexi parasztnál nincs prózaibb ember a nap alatt. Jaffers fölkelt, és előhalászott egy csinos kis kézbilincset. Ám ekkor nagyot nézett.

- No még ilyet! - hüledezett, mert hirtelen belényilallt valami homályos sejtés, hogy ebben az egészben valami hibádzik. - Az ördögbe is! Ha jól látom, itt nemigen használható a karperec.

Az idegen végigfuttatta karját a mellényén, és csodák csodájára, ahol az ingujj egy pillanatra megállt, kigombolódott a ruha. Aztán a sípcsontjáról mondott valamit és lehajolt. Mintha a cipőjével és a zoknijával babrált volna.

- Nocsak! - szólalt meg váratlanul Huxter. - De hisz ez nem is ember. Csak egy üres ruha. Nézzétek! Be lehet látni a gallérján, még a ruhabélése is látszik. Ha akarnám, be tudnám tenni a karomat...

Kinyújtotta a kezét, de mintha útközben nekiütődött volna valaminek, mert éles kiáltással visszahúzta.

- Szeretném, ha nem nyúlkálna a szemembe - méltatlankodott a légies hang. - Az az igazság, hogy teljes egészében itt vagyok: a fejem, a kezem, a lábam és a többi, de történetesen láthatatlan vagyok. Mondhatom, átkozottul kellemetlen, de így történt. De ez talán még nem ok arra, hogy minden ostoba ipingi bugris bökdösni kezdjen és ízekre szedjen?!

A ruha időközben végig kigombolódott, lazán fityegett láthatatlan hordozóján, aztán csípőre tett kézzel felemelkedett.

A szoba szinte zsúfolásig megtelt, mert időközben még számos férfiú érkezett. - Láthatatlan, mi? - szólalt meg Huxter, és érződött a hangján, hogy föl se vette az idegen sértését. - Ugyan már, ki hallott ilyet?

- Talán különös, de ez csak nem bűn? Hogy jön ahhoz egy rendőr, hogy rám támadjon?

- Hohó! Az más kérdés - jelentette ki Jaffers. - Kétségtelen, hogy kissé nehéz meglátni magát ebben a homályban, én azonban letartóztatási parancsot kaptam, abban pediglen semmi hiba. A letartóztatás oka ugyanis nem láthatatlanság, hanem betörés. Betörtek egy házba és elvitték a pénzt.

- Na és?

- A körülmények arra vallanak...

- Szamárság! - kiáltott a Láthatatlan Ember.

- Én is azt remélem, uram. De mivelhogy ilyen utasítást kaptam...

- Nos - mondta az idegen -, akkor megyek. Megyek. De bilincs nélkül.

- Márpedig ez így szabályos - jelentette ki Jaffers.

- Bilincs nélkül - kötötte magát az idegen.

- Bocsásson meg... - kezdte Jaffers.

Az alak egyszer csak leült, és még mielőtt bárki is felfoghatta volna, mit csinál, a papucsot, a zoknit és a nadrágot berúgta az asztal alá. Aztán felugrott és lerángatta magáról a kabátot.

- Hé, hagyja abba! - kiáltotta Jaffers, mert rájött, mire készül az idegen. Megragadta a mellényt, amely vonaglani kezdett, aztán kicsúszott belőle az ing, s Jaffers a következő pillanatban már egy üres, lekonyuló ruhadarabot tartott a kezében. - Fogják meg! - kiáltotta. - Ha egyszer leveszi a ruháját...

- Fogják meg! - kiáltotta mindenki, aztán utánavetette magát a lebegő fehér ingnek, mivel már csak ennyi látszott az idegenből.

Az ingujj épp egy ravasz ütést mért Hall arcára, aki kitárt karral rontott az idegenre, de az ütés nekitaszította az öreg Toothsome-nak, a harangozónak; a következő pillanatban a ruhadarab fölemelkedett, rángatózni kezdett, az ujja körül pedig üresen csapkodott, mint amikor a fején át húzza le az ember az ingét. Jaffers megragadta, de ezzel csak segített lehúzni. Most a légüres térből valaki szájon vágta a rendőrt, aki akaratán kívül előhúzta a gumibotját és alaposan végigvágott vele Teddy Henfrey feje búbján.

- Vigyázz! - kiabált mindenki, miközben vaktában védekeztek és püfölték a semmit. - Fogják meg! Csukjátok be az ajtót! El ne ereszd! Megfogtam valamit! Itt van!

Bábeli zűrzavar kerekedett. Úgy látszott, mindenki egyszerre kap a nyaklevesekből, s a mindig körültekintő Sandy Wadgers, akinek éles elméjét, ha lehet, még élesebbre csiszolta az orrára mért iszonyatos ütés, hirtelen kinyitotta az ajtót, és gyors iramban megkezdte a visszavonulást. A többiek eszeveszetten követték, de a láthatatlan ellenség egy pillanatra az ajtó melletti sarokba gyömöszölte őket. Itt folytatódott a püfölés. Az unitárius Phippsnek kitört az egyik metszőfoga, Henfrey fülének a porcogós része sérült meg. Jaffers az álla alá kapott egyet, de ahogy megpördült, beleakadt valamibe, ami közte és Huxter között állt a nagy tülekedésben, s megakadályozta, hogy a csihi-puhi elől egymás mellett keressenek menedéket. A következő szempillantásban érezte, hogy egy izmos felsőtest nyomódik neki, s azzal az egész összegabalyodott, izgatott férficsapat kirepült a zsúfolt előtérbe.

- Megfogtam! - hörögte Jaffers, s ahogy láthatatlan ellenségével birkózva átbukdácsolt a csődületen, arca bíborszínűre váltott, és halántékán egyre jobban kidagadtak az erek.

A körülállók szétspricceltek jobbra, balra, s a különös csetepaté folytatódott a bejárati ajtó felé, aztán a rendőr pörögve leszánkázott a fogadó fél tucat lépcsőjén. Jaffers elfúló hangon ordítozott, ennek ellenére jó szorosan foghatta ellenségét, mert a térdével nagyot rúgott maga elé; ettől viszont megpördült, elvágódott, s fejjel előre a sóderra zuhant. Csak ekkor ernyedtek el az ujjai.

Izgatott kiáltások hallatszottak: - Fogják meg! - Láthatatlan! - és ehhez hasonlók, mire egy fiatal fickó - idegen lehetett, mert még a nevére sem derült fény - berontott, valamit megfogott, de lecsúszott róla a keze, s azzal ráesett a földön elterült rendőrre. Valahol az út közepén egy asszony kezdett sikoltozni, mert mellbe taszította valami, aztán meg egy kutya, amelyet láthatóan farba rúgtak, vinnyogva, vonítva berohant Huxter udvarába, s ezzel a Láthatatlan Ember kitörése véget ért.

Az emberek egy darabig csak a szájukat tátva álltak és hadonásztak, aztán pánik lett úrrá rajtuk, amely szétszórta őket szerte a faluban, mint a szél a lehullott levelet. Már csak Jaffers feküdt csöndesen, lábát az égnek vetette, s úgy pihent a fogadó lépcsője előtt.

Nyolcadik fejezet
ÁTVONULÓBAN

A nyolcadik fejezet elképesztően rövid lesz, hiszen csak arról szól, hogy Gibbins, a környék amatőr természetbúvára, miután meggyőződött arról, hogy se közel, se távol nincs más rajta kívül, lepihent a kies lankákon, s már-már elszenderedett, amikor hangot hallott: valaki egész közel köhögött, prüsszentett, majd vad káromkodásban tört ki; Gibbinsünk körülnézett, de nem látott senkit, márpedig az imént hallott valamit, ehhez nem fért kétség. A hang tulajdonosa pedig tovább káromkodott, de most már olyan ízesen, olyan választékosan, ahogy csak kultúremberek tudnak. A szitoközön felívelt, majd megtört, és hamarosan egyre erőtlenebbül, egyre távolabbról hallatszott, mintha az illető Adderdean irányába indult volna tovább. Gibbins utoljára görcsös prüsszentés-sorozatot hallott, aztán csönd lett. A természetbúvár mit sem tudott ugyan a reggeli eseményekről, de ez a tünemény olyannyira meglepte, sőt felkavarta, hogy filozofikus nyugalma egy csapásra szertefoszlott; talpra szökkent tehát, és minden erejét összeszedve leszánkázott a meredek domboldalon, majd futva megindult a falu felé.

Kilencedik fejezet
THOMAS MARVEL ÚR

Thomas Marvel urat ormótlan nagy gumiarccal, hatalmas orral, részeges, fülig érő és folyton mozgó szájjal, valamint kissé hóbortosan zilált szakállal kell elképzelnünk. Alakja hajlamos a pocakosodásra, s rövid végtagjai, ha lehet, még hangsúlyosabbá teszik ezt a hajlandóságot. Borzas köcsögkalapot hord, és ez, valamint az a tény, hogy gombok helyett - legkivált ruházatának kritikus pontjain - mind gyakrabban alkalmaz madzagot vagy cipőfűzőt, nem hagy kétséget afelől, hogy Marvel úr agglegény.

Thomas Marvel úr, mintegy másfél mérföldre Ipingtől, már túl a dombon, az adderdeani országút mentén ücsörgött, és lábát az árokban pihentette. Lába, a lyukakkal sűrűn áttört zoknit nem tekintve, meztelen volt, széles lábujjai pedig szétálltak, mint a figyelő kutyafül. Hősünk ráérősen - merthogy mindent komótosan csinált - egy pár fűzős cipő fölött merengett. Rég volt ilyen nagyszerű cipője, csakhogy kissé nagyocska volt; az előző párat száraz időben rendkívül kényelmesnek találta, de bizony nagyon elvékonyodott a talpa ehhez a latyakhoz. Thomas Marvel úr utálta a túl nagy cipőt, de utálta a latyakot is. Teljes mélységében még soha nem tudta végiggondolni, hogy voltaképpen mit utál jobban, de most végre kellemes volt az idő és különben sem akadt jobb dolga. Így hát tetszetős csoportozatban elrendezte a négy lábbelit a gyepen, és végignézett rajtuk. És ahogy nézte őket a fű meg a bojtorján között, hirtelen belényilallt a felismerés, hogy bizony nagyon rút látványt nyújtanak. Ezért aztán egy cseppet se lepődött meg, hogy mögötte megszólalt egy hang.

- Cipőnek cipő mindegyik - mondta a Hang.

- Könyöradományból kaptam - mondta Thomas Marvel úr, és félrebillentette a fejét, hogy undorodva megint végigmérje őket -, de dögöljek meg, ha meg tudom mondani, melyik a legrandább ezen az áldott világon.

- Hm - szólott a Hang.

- Rosszabb vót, amit régebben hordtam, vagyis hogy már nem is hordtam. De az legalább nem vót ilyen pimaszul randa - már megbocsásson a kifejezésért. Már napok óta cipőt koldultam - vagyis főleg lábbelit -, mert hogy ezektől már megundorodtam. Jó állapotban van, szó se róla. De hát az ilyen folyton csavargó úriember, mint én, borzasztó gyakran kénytelen ránézni a cipőjére. És ha hiszi, ha nem, akárhogy erőlködtem, képtelen voltam ebben a nyavalyás megyében mást szerezni, csak ezt a párat. Nézze meg! Pedig egyébként cipők szempontjából igazán nem rossz megye. De hát ilyen az én szerencsém. Tíz éve vagy még régebben éppen itt szerzem be a cipőimet. És erre most így bánnak az emberrel.

- Komisz megye - jegyezte meg a Hang -, disznók ezek, nem emberek.

- Így igaz - mondta Thomas Marvel úr. - Úristen! Nézze csak! Még ilyen randát.

Jobbra fordította a fejét, hogy a válla fölött megnézze beszélgetőtársának a cipőjét és kibővítse az összehasonlítandó párak számát, de halljatok csudát, ahol beszélgetőtársa lábbelijének kellett volna lennie, ott nem volt se láb, se cipő. A válla fölött most balra fordította a fejét, ám cipő meg láb arrafelé se volt. Óriási megdöbbenés lett úrrá rajta. - Hát kend merre van? - kérdezte Thomas Marvel úr a válla fölött, és négykézlábra állt. Látott egy darab üres domboldalt, és látta, hogy a szél megbillenti a távoli rekettyés zöld ágait.

- Részeg vagyok én? - morfondírozott Marvel úr. - Látomásom lett volna? Vagy magamban beszéltem? Mi az...

- Ne rémüljön meg - mondta a Hang.

- Maga fog megrémülni egy percen belül, vén bolond! - kiáltotta Thomas Marvel úr. - Merre van? Csak egyszer kapjam a kezem közé...

- Maga el van temetve? - kérdezte kis szünet után Marvel úr.

Nem kapott választ. Thomas Marvel úr csak állt, cipő nélkül, és csodálkozott, és közben majdnem teljesen levetette a zakóját.

- Kár, kár - szólalt meg egy varjú nagyon messziről.

- Kár bizony! - mondta Thomas Marvel úr. - Igazán nincs időm bolondozni. - A domboldal kihaltnak látszott észak és dél felé éppúgy, mint keletnek vagy nyugatnak; a sekély árok s a fehér széljelző karók közt az út simán és üresen kanyarodott észak felé éppúgy, mint dél felé, s a kék ég - a varjút kivéve - ugyancsak üres volt. - Abbiza - szólalt meg Thomas Marvel úr, és újra bebújtatta vállát a zakóba. - Az ital. Tudhattam volna.

- Nem az ital - mondta a Hang. - Nincs semmi baj az idegeivel.

- Ejha... - hüledezett Marvel úr, és a sötétebb foltok között halottfehér lett az arca. - Az ital - ismételte hangtalanul. Maga elé meredve lassan hátrafordult. - Megesküdtem volna, hogy hangot hallottam - suttogta.

- Persze hogy hallott.

- Már megint - mondta Marvel úr; becsukta a szemét, és kezét tragikus mozdulattal a homlokára szorította. De hirtelen megragadták a gallérjánál, és valaki úgy megrázta, hogy jobban elképedt, mint valaha.

- Ne legyen ostoba! - ripakodott rá a Hang.

- Meggárgyultam! - mondta tagoltan Marvel úr. - Ez nem lesz jó. Túlidegeskedtem magam az átkozott cipők miatt. Tisztára elment az eszem. Vagy szellemek lennének?

- Sem egyik, sem másik - szólalt meg a Hang. - Hallgasson rám!

- Mégis az agyamra ment - ismerte be Marvel úr.

- Csak egy percre - mondta élesen és az önuralomtól remegve a Hang.

- Nos? - kérdezte Thomas Marvel úr, és közben az a különös érzése támadt, mintha egy ujjal mellbe taszították volna.

- Azt hiszi, csak a képzelet szülötte vagyok?

- Mi más lenne? - kérdezte a nyakszirtjét vakarva Thomas Marvel úr.

- Hát jó - felelte érezhető megkönnyebbüléssel a Hang. - Akkor most addig hajigálom kővel, amíg meg nem változtatja a véleményét.

- De maga hol van?

A Hang nem válaszolt. De a következő pillanatban surrogás hallatszott, és egy kő hajszálnyira vétette el Marvel úr vállát. Ahogy Marvel úr megfordult, látta, hogy a következő kő is pörögve fölrepül a levegőbe, egy szemvillanásnyi ideig megáll a felső holtponton, aztán szinte követhetetlen gyorsasággal a lába elé zuhan. Annyira elképedt, hogy félreugrani se maradt ideje. A következő kő surrogva lezuhant, aztán meztelen lábikrájáról visszapattant az árokba. Thomas Marvel úr nagyot üvöltött és odébb ugrott. Aztán futásnak iramodott, de valami láthatatlan akadályban megbotlott, és egyet bucskázva, ülő helyzetben ért földet.

- Nos - mondta a Hang, amint a harmadik kő is pörögni kezdett fölfelé, majd megállt a csavargó fölött a levegőben -, a képzelet szülötte vagyok, vagy nem?

Marvel úr felelet helyett föltápászkodott, de abban a pillanatban el is vágódott. Egy darabig csak csöndben feküdt.

- Ha még sokat huzakodik velem - szólalt meg a Hang -, beverem a fejét egy kővel.

- Szép dolog, mondhatom - felelte Thomas Marvel úr, és fölült. Sajgó lábujját tapogatva szemét a harmadik lövedékre függesztette. - Nem értem. Maguktól repülő kövek. Beszélő kövek. Hagyd abba. Rohadj meg. Végem van.

A harmadik kő is lecsapódott.

- Nagyon egyszerű - mondta a Hang. - Láthatatlan vagyok.

- Árulja el, mert fel nem foghatom - mondta Marvel úr fájdalomtól lihegve -, hova bújt el?... hogy csinálja?... egyszerűen nem értem. Ez nekem magas.

- Pedig csak ennyi az egész - felelte a Hang. - Láthatatlan vagyok. És csak ezt szeretném, ha megértené.

- Hát ezt valóban bárki beláthatja. Igazán nem lenne rá szükség, hogy ilyen átkozottul türelmetlen legyen, uram. Nahát. Próbálja elmagyarázni. Hogyan rejtőzött el?

- Láthatatlan vagyok. Ez a dolog veleje. Mármost azt szeretném, ha megértené...

- De hol az ördögbe van? - vágott bele Marvel úr.

- Itt, az orra előtt.

- Ugyan már! Nem vagyok vak. Legközelebb azt akarja nekem bemesélni, hogy csak puszta levegőből van. Azt hiszi, én is afféle tudatlan csavargó vagyok?

- Igen. Puszta levegő vagyok. Egyszerűen átnéz rajtam.

- Micsoda? Csak úgy a semmiből van?

- Én is emberi lény vagyok, a testemnek táplálékra és italra van szüksége, no meg ruhára... De láthatatlan vagyok. Érti már? Láthatatlan. Nem nehéz ezt felfogni. Láthatatlan.

- Hogyan, maga a valóságban is létezik?

- Hát persze.

- Akkor adjon kezet - mondta Marvel úr -, ha tényleg létezik. Akkor nem lenne olyan átkozottul szokatlan, ha... Úristen! - kiáltott Marvel úr -, jól rám ijesztett... hogy így megszorította a kezem.

A kéz a csuklójára fonódott, és vezetni kezdte fölfelé. Marvel úr félénken megérintett egy kart, kitapintotta az izmos mellkast, aztán egy szakállas arcot fedezett fel. Marvel úr arca maga volt a csodálkozás.

- A ménkű csapjon belé! - mondta. - Ez már nem gyerekjáték! Hát ez aztán különös! És tessék, csak úgy átnézek magán, és ott van, fél mérföldre tisztán látok egy nyulat! És semmi se látszik magából... hacsak...

Tüzetesen tanulmányozni kezdte a látszólag üres teret.

- Ha nem tévedek, uraságod az imént sajtot és kenyeret evett - szólalt meg, és fölemelte a láthatatlan kezet.

- Tökéletesen igaza van. Még nem emésztette meg a szervezetem.

- Aha - jelentette ki Marvel úr. - Mindazonáltal kísérteties.

- Hát persze, bár az egész távolról sem olyan csodálatos, mint gondolná.

- Az én szerény igényeimhez képest ugyancsak és meglehetősen csodálatos - ismerte be Marvel úr. - De hogy sikerült? Hogy az ördögbe csinálta?

- Túlságosan hosszú történet. És különben is...

- Ha hiszi, ha nem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni ezt az egészet - mondta Marvel úr.

- Pillanatnyilag mindössze ennyit akarok közölni: segítségre van szükségem. Idejutottam. És épp maga került az utamba. Erre kószáltam, dühös voltam, meztelen és tehetetlen. Ölni tudtam volna... És akkor megláttam magát...

- Úristen! - sóhajtott Marvel úr.

- Utolértem; habozni kezdtem; továbbmentem.

Marvel úr sokatmondó pillantásokkal kísérte a Hang szavait.

- Aztán megálltam. "Lám csak - mondtam magamban -, ez is csak olyan számkivetett, mint én. Ez az én emberem." Így hát visszafordultam, és idejöttem magához. És...

- Úristen! - fohászkodott Marvel úr. - Azt se tudom, hol áll a fejem. Szabad megkérdeznem: hogy értsem ezt? És vajon mit kíván tőlem segítség címén? Láthatatlanul!

- Szeretném, ha segítene ruhát meg szállást keríteni, aztán még egy-két apróságban. Sajnos elég régóta nélkülözöm mindkettőt. Ha nem segít - nos... De az lehetetlen, magának segítenie kell.

- Nézze, jó uram - kezdte Marvel úr -, nekem a lélegzetem is elállt a meglepetéstől. Ne zaklasson többet. Hagyjon szépen elmenni. Szeretnék végre magamhoz térni. Különben is, kis híján eltörte a lábujjamat. És az egész olyan érthetetlen. Üres a domboldal, üres az ég. A Természet ölén kívül semmi sem látszik mérföldes körzetben. És egyszer csak jön egy hang. Egy hang a semmiből! És kövek. Meg egy ököl. Úristen!

- Szedje össze magát - mondta a Hang -, mert egy kis feladatot találtam magának és ideje lenne elvégezni.

Marvel úr elkerekedett szemmel felfújta az arcát.

- Magát választottam erre a feladatra - folytatta a Hang. - Maga az egyetlen - azt a néhány ostobát kivéve odalent a faluban -, aki tudja, hogy a Láthatatlan Ember létezik. Segítenie kell rajtam. Segítsen, és én nagy dolgokat teszek magával. Egy Láthatatlan Ember hatalmas erő. - Egy pillanatra megállt, és vadul tüsszentett. - De ha becsap - folytatta -, ha nem engedelmeskedik az utasításaimnak...

Kis szünetet tartott, és férfiasan vállon veregette Marvel urat. Marvel úr rémülten felkiáltott. - Nem akarom becsapni magát! - nyüszítette, és próbált kikerülni az ujjak hatóköréből. - Hogy is juthat ilyesmi az eszébe? Nincs más vágyam, mint hogy segítsek... csak mondja meg, mit kell tennem. (Úristen!) Leghőbb vágyam, hogy megtegyem, bármi legyen is az!

Tizedik fejezet
MARVEL ÚR LÁTOGATÁSA IPINGBEN

Miután a pánik első hulláma elült, Iping lakói győzködni kezdték egymást. Egyszeriben kétkedés ütötte fel a fejét - egyelőre ideges és nem túlságosan meggyőző érvek hangzottak el, de a kételyt nem lehetett többé kiirtani. Sokkal könnyebb nem hinni a Láthatatlan Emberben, és két kezünkön meg tudnánk számlálni, kik látták semmivé foszlani a levegőben, és kik érezték karja erejét. Ráadásul a tanúk közül hiányzott Wadgers úr, mivel pillanatnyilag háza összes lakatját, reteszét magára zárta és visszahúzódott bevehetetlen erődjébe, Jaffers pedig aléltan feküdt a "Lovaskocsihoz" címzett fogadó társalgójában. A tapasztalatot meghaladó nagy és különös ideák rendszerint sokkal kisebb hatást tesznek az emberre, mint a szerény, de jól érzékelhető érvek. Iping vidám zászlódíszbe öltözött, és mindenki felvette ünneplő ruháját. Jó egy hónapja vagy még régebben készültek pünkösdhétfőre. Akik délelőtt még hittek a Láthatatlanban, délutánra már azt híresztelték, hogy talán végleg elment, és maguk is élvezni kezdték az ünnepet, a délelőtti kétkedők viszont délutánra egyenesen viccnek gondolták az idegent. Mindenesetre aznap hivők és kétkedők egyaránt roppant barátságosak voltak.

Haysman legelője vidámságtól volt hangos, egy sátorban Buntingné asszony és még néhány hölgy teát készített, körülötte - mivel a vasárnapi iskola elmaradt - gyerekek futottak versenyt, ügyességi játékokat rendeztek a segédlelkész, továbbá Cussné és Sackbutné zajos irányításával. Kétségtelen, hogy az emberek kissé szorongva néztek egymásra, de szinte mindenki belátta, hogy legjobb eltitkolni aggasztó balsejtelmeiket. A falu gyepes főterén kötél volt rézsút kifeszítve, s egy lengő csigára szerelt kapaszkodóval lehetett lesiklani rajta, az alsó végénél egy zsáknak puffant az ember a falu serdülőkorú ifjúságának nem kis örömére; a sikló népszerűségével csak a hinták és a labdajátékok vetekedtek. Az idősebbek fel-alá sétafikáltak, s a kis körhintára szerelt gőzverkli átható olajszaggal és ugyancsak átható zenével töltötte meg a levegőt. Az egyleti tagok már reggel voltak templomban, s utána föltűzték pompás zöld-rózsaszín kokárdájukat, a vidámabb fickók ráadásul tarka szalagokat is kötöttek keménykalapjukra. A vén Fletchernek ugyancsak szigorú nézetei lehettek az ünnepi foglalatosságokról, mert a jázminbokrok felől, az ablakon keresztül vagy a nyitott ajtón át, két székre tett billegő deszka tetején lehetett megpillantani az öreget, amint az utcai szoba mennyezetét meszeli.

Négy óra tájban egy idegen jelent meg a faluban, a domb felől. Apró, tömzsi ember volt, elnyűtt cilindert viselt, és láthatóan igencsak kifulladt, míg idáig ért. Orcája hol felfúvódott, hol meg lelappadt. Májfoltos arcán aggodalom látszott, és kelletlen fürgeséggel szedte a lábát. A templomnál befordult és a "Lovaskocsihoz" címzett fogadó felé vette útját. Többek között a vén Fletcher is emlékszik rá, hogy látta, és valóban, az öregurat annyira meglepte az idegen különös sietsége, hogy észre sem vette, amint egy adag mész lefolyt a meszelőről és egyenesen a kabátujjába zúdult.

Az idegen a célbadobó-bódé tulajdonosa szerint láthatóan magában beszélt, de ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott Huxter úr is. Megállt a "Lovaskocsihoz" címzett fogadó lépcsőjénél, és Huxter szerint csak hosszú és kemény tusakodás után tudta rászánni magát, hogy belépjen a házba. Végül megindult fölfelé a lépcsőn, és Huxter még látta, amint balra fordul, és kinyitja a társalgó ajtaját. Huxter úr ezek után hangokat hallott a szobából, majd valaki a söntésből is közölte a férfiúval, hogy rossz helyre nyitott be.

- Az magánszoba! - kiáltotta Hall, mire az idegen esetlenül becsukta az ajtót és bement a söntésbe.

Néhány perc múlva ismét megjelent, keze fejével megtörölte szája szélét, és csöndes elégedettség sugárzott róla, bár Huxter úgy vélte, hogy ezt csak színleli. Mindenesetre alaposan körülnézett, aztán (Huxter közlése szerint meglehetősen alamuszi módon) kiment a kapuhoz, oda, ahova a társalgó ablaka nyílott. Kicsit habozott, aztán nekitámaszkodott az egyik kapuoszlopnak, elővett egy kurta agyagpipát, és kezdte megtömni. Az egész művelet alatt remegett a keze. Ügyetlenül rágyújtott, egykedvűen füstölni kezdett, egykedvűségét azonban igencsak meghazudtolta, hogy egyre-másra riadtan belesett az udvarra.

Huxter úr mindezt a dohányáruda rácsos ablaka mögül nézte végig, de a férfiú rendkívüli viselkedése azt sugallta, hogy továbbra is folytassa a vizsgálódást.

Az idegen kis idő elteltével fölegyenesedett és gyorsan zsebre vágta a pipát. Aztán eltűnt az udvar mélyén. Huxter mindjárt átlátta, hogy csinos kis lopás szemtanúja, ezért átugrott a pult fölött és kirohant az utcára, hogy nyakon csípje a tolvajt. Marvel eközben újra felbukkant, kalapja félrecsúszott a feje búbján; egyik kezében hatalmas kék terítőbe kötött csomagot cipelt, a másikban - mint utóbb kiderült, a lelkész nadrágtartójával összeerősítve - három könyvet tartott. Amint megpillantotta Huxtert, felhördült, élesen balra kanyarodott és futni kezdett.

- Megállj, gazfickó! - rikoltotta Huxter, és utánavetette magát.

Huxter úr a következő eseményeket élénk, ám rövid képsorokban érzékelte. Látta a férfit közvetlenül maga előtt, látta, amint elnyargal a templomig, és kifordul az országútra. Távolabb látta a zászlókat s az ünneplőket, s azt is, hogy csak egy-két arc fordul felé. Torkaszakadtából üvölteni kezdett: - Megállj, gazfickó! - ordította megint, aztán vitézül utánaeredt. Ám alig tett tíz lépést, amikor a lábszára rejtélyes módon beleakadt valamibe, és ettől kezdve nem annyira futott, mint inkább elképesztő sebességgel repülni kezdett a levegőben. Hirtelen egész közelről pillantotta meg a földet. A világ mintha millió örvénylő fényrepeszre tört volna szét, és egy kortárs szavaival szólván, Huxtert "a következő események már cseppet sem érdekelték".

Tizenegyedik fejezet
A "LOVASKOCSIHOZ" CÍMZETT FOGADÓBAN

Mármost ahhoz, hogy egész világosan megértsük, mi is történt a fogadóban, kénytelenek leszünk visszamenni addig a pillanatig, amikor Marvel úr fölbukkant Huxter úr ablaka előtt.

E pillanatban Cuss és Bunting urak a társalgóban voltak. Alaposan áttanulmányozták a hajnali eseményeket, és - Hall úr engedélyével - tüzetesen átvizsgálták a Láthatatlan Ember holmiját. Jaffers részlegesen felépült zuhanásából, és hazament, együttérző barátai kíséretében. Hallné elrakta az idegen szétszórt ruháit és kitakarította a szobát. Ám az ablak alatti asztalon, amelyen az idegen szokott volt dolgozni, Cuss lecsapott három hatalmas, kéziratos könyvre, amelyeken ez állt: "Napló".

- Napló - mondta Cuss, és az asztalra tette a három könyvet. - Hohó, annyi bizonyos, hogy valamit hamarosan meg fogunk tudni. - A pap is odajött és az asztalra tenyerelt.

- Napló - ismételte Cuss; leült, két kötettel megtámasztotta a harmadikat, amelyet ki is nyitott. - Hm... Az előzéklapon nincs név. Kellemetlen!... Titkosírás. És számok.

A pap megkerülte az asztalt, és átnézett Cuss válla fölött.

Cuss csalódott arccal lapozgatott. - Nahát! Édes istenem! Bunting, ez végig titkosírással van írva.

- Ábrák sincsenek? - kérdezte Bunting úr. - Esetleg táblázatok, amelyek megvilágítanák...

- Nézd meg te is - mondta Cuss úr. - Egy részük matematika, a többi a betűkből ítélve orosz lehet, vagy ilyesmi, de van köztük egy-két görög szó is. De hisz ha meggondoljuk, te görögül is...

- Természetesen - vágta rá Bunting. Gyorsan elővette, majd törülgetni kezdte a szemüvegét, és nagyon kellemetlenül érezte magát, mivelhogy az idő minden említésre méltó görög tudást kimosott az agyából. - Igen, a görög természetesen kulcsként szolgálhat.

- Mindjárt keresek egy helyet.

- Előbb magam is szeretném átfutni a köteteket - mondta Bunting, és egyre a szemüvegét törölte. - Először szeretnék általános benyomást nyerni, Cuss, s majd azután, hiszen érted, majd akkor nézzünk kulcs után.

Köhentett, föltette szemüvegét, körülményesen megigazította az orrán, ismét köhentett, és közben egyre azt kívánta, bárcsak történne valami, amivel elháríthatná a látszólag elkerülhetetlen leleplezést. Komótosan megfogta a kötetet, amit az imént Cuss adott át. És ekkor valami mégiscsak történt.

Az ajtó hirtelen kinyílt.

Mindkét férfiú vadul felugrott, körülnézett, és nagy megnyugvással egy köcsögkalapot, alatta pedig egy hellyel-közzel rózsaszínű arcot vettek észre. - Söntés? - tudakolta az arc, és kérdőn meredt rájuk.

- Nem - felelte egyszerre a két úriember.

- A másik oldalon, jóember - tette hozzá Bunting.

- És kérem, csukja be az ajtót - szólott Cuss úr.

- Rendben - felelt az alkalmatlankodó, ezúttal mély hangon dörmögve, amely furcsamód különbözött az előbbi fátyolos hangon elrebegett kérdéstől. - Igaza van - mondta a fickó az iménti hangon. - Lelépek - azzal eltűnt, és becsukta az ajtót.

- Megítélésem szerint matróz lehet - mondta Bunting úr. - Szórakoztató fickók. Lelépek! Tengerészeti szakkifejezés; nyilván arra vonatkozik, amikor valaki kihátrál a szobából.

- Kétségkívül - mondta Cuss. - Ma kissé gyengék az idegeim. Szinte megrémültem, amikor... szóval, amikor kinyílt az ajtó.

Bunting csak mosolygott, mintha ő nem rémült volna meg. - Most pedig - sóhajtott - lássuk a könyveket.

- Egy pillanat - szólalt meg Cuss, azzal odament és bezárta az ajtót. - Most már azt hiszem, nem zavarnak többé.

Ahogy ezt kimondta, valaki szipogott egyet.

- Egy dolog vitathatatlan - szólalt meg Bunting, és Cuss mellé húzott egy széket. - Az utóbbi napokban meglehetősen különös dolgok történtek Ipingben... roppant különös dolgok. Én persze nem tudok hinni abban az abszurd történetben, hogy valaki láthatatlan legyen...

- Meglepő - mondta Cuss -, meglepő. Marad azonban a tény, hogy láttam... hogy beláttam a zakója ujján...

- De hát bizonyos vagy benne...? Tegyük föl, hogy például tükör volt... Olyan könnyen képzelődik az ember. Nem tudom, láttál-e már valaha igazán jó bűvészt...?

- Ne kezdjük újra a vitát - mondta Cuss. - Egyszer már részletesen megvitattuk, Bunting. És most nézzük a könyveket... Itt van mindjárt valami, ami szerintem görög! Egészen biztos, hogy görög betűk.

Az oldal közepére mutatott. Bunting tiszteletes kissé elvörösödött, közelebb hajolt, de láthatóan valami baja támadt a szemüvegével. Ez az apró ember bizony igencsak hadilábon állt a göröggel, de erősen hitte, hogy az egyháziakon kívül mindenki meg van róla győződve, hogy a görög és a héber szövegeket eredetiben olvassa. És most... Bevallja? Rögtönözzön? Hirtelen valami különös nyomást érzett a nyakszirtjén. Meg akarta mozdítani a fejét, de erős ellenállásba ütközött.

Furcsa nyomást érzett a tarkóján - mintha keményen nyakon csípték volna, s ettől az álla az asztalhoz közeledett. - Ne mozogjatok, kis emberek - suttogta egy Hang -, mert betöröm a fejeteket!

Cuss megrettent arcába nézett, de ott csak a saját megrökönyödését látta tükröződni.

- Sajnálom, hogy ilyen keményen kell bánnom magukkal - folytatta a Hang -, de elkerülhetetlen. Mióta szokás errefelé, hogy csak úgy beleütjük az orrunkat egy kutató személyes feljegyzéseibe? - kérdezte a Hang, s ezzel egyidejűleg két állkapocs csattant az asztalon, két fogsor verődött össze. - Micsoda divat az, hogy csak úgy betörjenek egy bajba jutott embertársuk szobájába? - S a csattanás megismétlődött. - Hová tették a ruhámat?... Hallgassanak rám! - folytatta a Hang. - Az ablakok be vannak reteszelve, a kulcsot pedig kivettem az ajtóból. Meglehetősen erős vagyok, itt van a kezem ügyében a piszkavas, amellett láthatatlan vagyok. Remélem, egy percig sem kételkednek benne, hogy ha akarnám, megölhetném magukat, és könnyedén elillanhatnék - értik, ugye, mit akarok mondani? Akkor jó. Ha mármost elengedem magukat, ugye megígérik, hogy nem csinálnak több butaságot, és azt teszik, amit mondok?

A lelkész és a doktor egymásra néztek, és a doktor elfintorította az arcát.

- Igen - felelte Bunting, s a doktor utánamondta. Ekkor megszűnt a nyomás a nyakukon, s a lelkész és az orvos vörös arccal, fejüket forgatva fölültek.

- Kérem, maradjanak ülve, ahol vannak - szólalt meg a Láthatatlan Ember. - Itt a piszkavas, ugye látják? - Azzal a Láthatatlan Ember mindkét látogató orra hegyéhez dugta a piszkavasat, majd folytatta: - Amikor beléptem a szobába, nem gondoltam, hogy találok itt valakit: épp elég lett volna, ha a feljegyzéseimen kívül csak a ruhámat találom a szobában. Hova lett? Hohó - ne mozduljanak. Látom, hogy eltűnt. Ami azt illeti, nappal még hagyján, elég meleg van ahhoz, hogy ha úgyis láthatatlan vagyok, anyaszült meztelenül szaladgálhassak, de az esték hűvösek. Ruhára van szükségem - meg szállásra. No és persze kellene az a három könyv is.

Tizenkettedik fejezet
A LÁTHATATLAN EMBER MÉRGES LESZ

Elkerülhetetlen, hogy ennél a pontnál az elbeszélés fonala ismét meg ne szakadjon bizonyos igen fájdalmas okból kifolyólag, amelyet rögtön meg is világítunk. Mert miközben ezek az események zajlottak a társalgóban, és miközben Huxter úr Marvel urat figyelte, aki a kapunak dőlve pipázott, nem messze tőlük Hall úr és Teddy Henfrey vitatta borongós képpel az első számú és legfontosabb ipingi pletykát.

Hirtelen valami vadul nekizuhant a társalgó ajtajának, éles kiáltás hallatszott - aztán csönd lett.

- Hohó! - kiáltott Teddy Henfrey.

- Hohó! - feleltek rá a söntésből.

Hall úr lassan, de biztosan mérte föl a helyzetet. "Ez sehogy sincs rendjén!" - morfondírozott, azzal megkerülte a söntéspultot és a társalgó ajtajához ment.

Hall és Teddy szinte egyszerre ért oda. Tétován tekingettek erre-arra. - Valami nem tetszik nekem - mondta Hall, Henfrey pedig helyeslőleg rábólintott. Kellemetlen vegyszerillat csapta meg az orrukat, az ajtó túlsó oldalán pedig gyors, fojtott hangon beszélgettek.

- Csak nincs valami baj? - kiáltott Hall, és bekopogott.

A kivehetetlen szóváltás hirtelen abbamaradt, egy pillanatig csönd volt, aztán suttogva folytatták a vitát, és végül éles kiáltás hallatszott: - Nem! Ne tegye! - Ezután gyors mozgás zaja hallatszott, valaki feldöntött egy széket, és rövid dulakodás folyt a társalgóban.

Ismét csönd lett.

- Mi az ördög! - álmélkodott Henfrey félhangosan.

- Csak nincs valami baj? - csattant fel ismét Hall úr.

A lelkész furcsa, vontatott hangon válaszolt. - Ni-incs! De kérem, ne... zavarjon.

- Furcsa - mondta Henfrey.

- Különös! - mondta Hall.

- Azt mondja, ne zavarjuk - tette hozzá Henfrey.

- Hallottam - mondta Hall.

- És szipogott - állapította meg Henfrey.

Hallgatóztak tovább. A beszélgetés megint felgyorsult, és fojtott hangok szűrődtek ki. - Én erre képtelen vagyok - mondta Bunting, aztán fölcsapott a hangja: - de úgy is mondhatom, uram, hogy nem vagyok hajlandó rá!

- Ez meg mi volt? - kérdezte Henfrey.

- Azt mondja, nem hajlandó - felelte Hall. - De szerintem nem nekünk mondta.

- Gyalázatos! - mondta odabent Bunting.

- Gyalázatos! - ismételte Henfrey.- Tisztán hallottam. És most ki beszél? - kérdezte Henfrey.

- Gondolom, Cuss úr - mondta Hall. - Te hallasz valamit?

Csönd. Bentről egyre zavarosabb és kivehetetlenebb hangok szűrődtek ki.

- Mintha az asztalterítővel csapkodnának - állapította meg Hall.

Hallné jelent meg a söntéspult mögött. Hall széles gesztusokkal csöndre intette, aztán odahívta maguk közé. De ezzel csak Hallné hitvesi ellenkezését vívta ki.

- Maguk ott mit hallgatóznak, Hall úr? - kérdezte az asszony. - Nincs jobb dolguk, ilyen forgalmas napon?

Hall továbbra is fintorokkal és némajátékkal próbálta megértetni magát, de Hallné hajthatatlan volt. Még jobban felemelte hangját. Így hát Hall és Henfrey kissé elszontyolodva, lábujjhegyen visszavonult a söntésbe, és széles taglejtésekkel magyarázni kezdtek Hallnénak.

Az asszony eleinte nem talált semmi különöset abban, amit a férfiak hallottak. De hamarosan a férjére ripakodott, hogy maradjon csöndben, és csak Henfrey mesélje a történetet. De még így is hajlamos volt ostobaságnak minősíteni az egészet, mondván, hogy a tiszteletesék feltehetően csak elhúzkodták a bútorokat.

- De hisz hallottam, hogy azt mondja: "Gyalázatos"; esküszöm az égre, hogy hallottam - bizonygatta Hall.

- Ezt én is hallottam, Hallné - erősködött Henfrey.

- Még mit nem... - kezdte Hallné.

- Cssst! - pisszegett Teddy Henfrey. - Nem az ablak volt ez?

- Miféle ablak? - kérdezte Hallné.

- A társalgó ablaka - felelt Henfrey.

Mindenki feszülten hallgatózott. Hallné mereven maga elé nézett, és anélkül, hogy felpillantott volna, látta a fogadó ajtaját, a vakító fehér utat, Huxter boltját és a júniusi napfényben szikrázó kirakatokat. Hirtelen felpattant Huxter ajtaja és Huxter jelent meg a keretében, izgalomtól elkerekedő szemmel, hadonászva.

- Hé! - kiáltotta Huxter. - Megállj, gazfickó! - s azzal kiugrott az ajtón, átfutott az úttesten a kapuhoz, s ott eltűnt.

Ezzel egyidejűleg zűrzavar támadt a társalgóban, és becsapódó ablakok zaját lehetett hallani.

Hall, Henfrey és az ivó tettre kész tagjai egymás hegyén-hátán, összegabalyodva kizúdultak az utcára. Még látták, amint valaki befordul a sarkon és eltűnik a domb felé vezető úton, majd Huxtert vették észre: bokázott egyet a levegőben, s arcra bukva ért földet. Távolabb az utcán emberek álltak földbe gyökerezett lábbal, vagy futva közeledtek feléjük.

Huxter elkábult a zuhanástól. Ezt Henfrey fedezte fel, amikor megállt mellette, de Hall és a söntésből kirohanó két földműves meg sem állt a sarokig; mindhárman összefüggéstelenül kiáltoztak, és még látták Marvelt eltűnni a templomfal végén. Úgy tűnik, arra a lehetetlen végkövetkeztetésre jutottak, hogy a Láthatatlan Ember hirtelen láthatóvá vált, és ezért futva a nyomába eredtek. De Hall alig futott pár lépést, amikor meglepetésében hangosan felkiáltott, arccal előre, ferdén a levegőbe emelkedett, s az egyik földművessel együtt ért földet, akit útközben magával rántott. Megtámadták és a földre teperték, mint a rögbimérkőzésen. A második földműves tiszteletkört írt le körülöttük, alaposan megnézte őket, de mivel úgy találta, hogy Hall önszántából bukfencezett fel az út közepén, folytatta a Láthatatlan Ember üldözését, de csak azt érte el vele, hogy őt is elgáncsolták, akárcsak Huxtert. Most az első földműves próbált feltápászkodni, de félrependerítette egy ütés, ami elég lett volna egy ökör letaglózásához.

Még szinte földet sem ért, amikor a falu főtere felől, a sarkon, őrült kiáltozás és rohanás hallatszott. Elsőnek a célbadobó-bódé tulajdonosa, nagydarab, kék trikós férfi tűnt fel. Ugyancsak elámult, amikor látta, hogy ezt a három hempergő alakot kivéve, üres az utca. Ám ekkor valami történt a lábával, mert megindult előre, aztán oldalt pördült, épp idejében ahhoz, hogy belekapaszkodhasson fivére és üzlettársa lábába, aki szintén arcra bukott. A mögöttük nyargaló férfiak akaratlanul is belerúgtak, térdre kényszerítették, majd odább taszították ezt a két derék embert.

Mármost, amikor Hall, Henfrey és a földművesek kirontottak a házból, Hallné, akit hosszú évek tapasztalata edzett meg, a söntésben maradt, szorosan a kassza mellett. Egyszer csak felpattant a társalgó ajtaja, Cuss úr jelent meg, rá sem nézett a fogadósnéra, lesietett a lépcsőn, és futva megindult a sarok felé. - Fogják meg! - üvöltötte. - Ne hagyják, hogy ledobja a csomagot! Addig láthatják csak, amíg a batyu nála van!

Cuss úr mit sem tudott Marvel úr létezéséről; merthogy a Láthatatlan Ember annak adta át a batyut és a könyveket az udvarban. Cuss úr arcán harag és elszántság tükröződött, ámde ruházatában hibádzott valami - bő fehér gatya- vagy szoknyafélét viselt, amilyet legfeljebb Görögországban tekintenének megfelelő ruházatnak. - Fogják meg! - ordította. - Elvitte a nadrágomat!... És a lelkész ruháját, mindenestül! Majd ellátom én a baját! - kiáltott oda Henfreynek, amint átugrott a kiterült Huxter fölött, és már majdnem a sarkon volt, hogy bekapcsolódjon a csetepatéba, amikor hirtelen leütötték a lábáról, és ugyancsak illetlen testtartásban ért földet. Valaki teljes erőből végigtrappolt az ujjain. Cuss felordított, megpróbált lábra állni, de ismét leütötték, megint csak négykézláb ért földet, és ettől végre megértette, hogy nem egy ember üldözésébe, hanem fejvesztett menekülésbe keveredett. Mindenki rohant vissza a falu felé. Cuss újra fölemelkedett, de csak azért, hogy egy hatalmas pofont kapjon. Tántorogva indult vissza a "Lovaskocsi"-hoz, és menekülés közben újra átlépett a magányosan ücsörgő Huxteren.

Felfelé vánszorgott a fogadó lépcsőjén, amikor a háta mögött a zavaros üvöltözés közül hirtelen éles és dühödt kiáltás vált ki, aztán pofon csattant. Cuss felismerte a Láthatatlan Ember felbőszült hangját - vélhetőleg ő kapta a pofont.

Cuss a következő pillanatban már bent termett a társalgóban.

- Visszajön, Bunting! - kiáltotta, amint berontott. - Meneküljön!

Bunting úr az ablakban állt, és éppen azzal foglalatoskodott, hogy beburkolja magát a kis szőnyegbe, valamint a Nyugat-Surrey-i Hírlap aznapi számába.

- Ki jön vissza? - kérdezte, és úgy meglepődött, hogy a kosztüm kis híján elemeire hullott.

- A Láthatatlan Ember! - közölte Cuss, és az ablakhoz rohant. - Legjobb, ha pucolunk innen! Úgy verekszik, mint egy őrült! Mint egy őrült!

A következő pillanatban már kint is volt az udvaron.

- Szentséges ég! - makogta Bunting, és közben próbálta eldönteni, melyik út szörnyűségesebb. Mihelyt meghallotta a fogadó átjárója felől a félelmetes dulakodás zaját, megszületett a döntés. Kikecmergett az ablakon, sietve megigazította öltözékét, aztán amennyire apró, kövér lábai engedték, futva iszkolt a falu felé.

Attól a perctől, hogy a Láthatatlan Ember dühösen fölkiáltott, de még inkább Bunting felejthetetlen menekülésétől kezdve szinte lehetetlenség összefüggően beszámolni az ipingi eseményekről. A Láthatatlan Ember eredetileg bizonyára csak fedezni akarta a könyvekkel és ruhával visszavonuló Marvelt. De véletlenül kapott egy pofont, amitől iszonyú düh fogta el (egyébként se volt túlzottan türelmes), és mostantól mintegy kedvét lelve a rombolásban, vadul tört-zúzott és verekedett.

Képzeljük csak el a rohanó alakokkal megtelt utcát, a becsapódó ajtókat, vagy a rejtekhelyekért is hajba kapó embereket. Vagy képzeljük el, amint a tömeg nekiront a vén Fletcher két székre tett deszkájának, s azt a kavarodást, amit az egyébként is ingatag építmény felborulása keltett - az eredmény túltett egy természeti katasztrófán. Vagy képzeljék el azt a megrettent szerelmespárt, akik egy hintában rekedtek. És amikor az esztelen rohanás zaja alábbhagyott, kihalt a fellobogózott, felcicomázott ipingi utca, s már csak a Láthatatlan Lény tombolt; útját elszórt labdák, feldöntött sátrak és egy cukorkaárus szétröpült raktárkészlete jelezték. Itt is, ott is redőnyök zuhanása, reteszek csattanása hallatszott, s Iping lakosságából már nem is látszott más, mint egy-egy összevont szemöldök, egy-egy félénken rebbenő szempár az ablaktáblák réseiben.

A Láthatatlan Ember még egy darabig elszórakozott azzal, hogy betörte a "Lovaskocsihoz" címzett fogadó valamennyi üvegét, aztán meg egy utcai lámpással beverte Grogramné nappali szobájának ablakát. Az is csak ő lehetett, aki az Adderdean utcán, mindjárt a Higginsék háza mögött elvágta az Adderdeanbe vezető telegráfvezetéket. Ezek után pedig - mivel ezt különös adottságai lehetővé tették - eltűnt minden emberi érzékszerv elől: többé senki se látta, senki se hallotta, senki se érezte jelenlétét Ipingben.

De még jó két órába telt, míg bárki is kimerészkedett a vigasztalan, kietlen ipingi utcára.

Tizenharmadik fejezet
MARVEL ÚR A LEKÖSZÖNÉSÉT MÉRLEGELI

Alkonyattájt, amikor az ipingiek újra előmerészkedtek, hogy félénk búcsúpillantást vessenek a meghiúsult ünnep roncsaira, a szürkületben egy cilinderes, köpcös férfi vonszolta magát a bükkfákkal szegélyezett bramblehursti úton. Kék asztalterítőbe csomagolt batyut cipelt meg három könyvet, amelyeket díszes gumiszalaggal fogott egybe. Pirospozsgás arcán megdöbbenés és fáradtság tükröződött; láthatóan görcsösen igyekezett valahova. Egy hang is volt a társaságában, amely semmiképpen sem lehetett az övé, és újra meg újra felnyögött egy láthatatlan kéz érintésétől.

- Ha még egyszer faképnél hagy - mondta a Hang -, ha még egyszer megpróbál faképnél hagyni...

- Uram - sóhajtott Marvel. - A vállam tele van zúzódásokkal!

- Hitemre - mondta a Hang -, megölöm magát.

- Igazán, meg se próbáltam faképnél hagyni - mondta Marvel olyan hangon, amely ugyancsak közel állt a síráshoz. - Esküszöm. Csak nem ismerem azt az átkozott kanyart. Honnan az ördögből ismerhettem volna azt az átok kanyart? Ráadásul összevertek...

- Majd csak most kap igazán, ha nem vigyáz - mondta a Hang, mire Marvel hirtelen elcsöndesedett. Kifújta a levegőt, és a szemében félreérthetetlen kétségbeesés tükröződött.

- Elég baj, hogy ezek a kétbalkezes parasztok szétkürtölik a titkomat, még csak az hiányzik, hogy maga meglépjen a könyveimmel. Szerencséjük, hogy félreálltak az utamból. Most aztán itt vagyok... Senki se tudta, hogy láthatatlan vagyok. És most mihez kezdjek?

- Hát én mihez kezdjek? - kérdezte egész halkan Marvel.

- Ez az. Benne lesz az újságokban! Mindenki engem kezd majd keresni. Mostantól résen lesznek...

A Hang heves szitkozódásban tört ki, majd elhallgatott. Marvel arcán egyre nagyobb kétségbeesés tükröződött, s egyre lomhábban baktatott.

- Igyekezzen - noszogatta a Hang.

Marvel arcán a pirospozsgás foltok között szürkés árnyalat jelent meg.

- El ne ejtse a könyveket, ostoba! - ripakodott rá a Hang. - A helyzet az - folytatta kis szünet után -, hogy magára a továbbiakban is szükségem lesz... Nem a legjobb segítőtárs, de jobbat nem tudok.

- A lehető legrosszabb segítőtárs vagyok - tódította Marvel.

- Ez igaz - helyeselt a Hang.

- Nálamnál rosszabbat nem is igen találhat - folytatta Marvel. A csönd kissé elbátortalanította, ezért azt mondta: - Nem vagyok nagyon erős.

- Nem?

- És a szívem is gyönge. Na jó, ezt a kis feladatot persze úgy-ahogy elvégeztem. De az ég áldja meg! Kis híján rajta veszítettem.

- Na és?

- Se erőm, se bátorságom olyan munkákhoz, amilyeneket el akar végeztetni velem...

- Majd én hajtom magát.

- Pedig jobb lenne, ha nem tenné. Higgye el, nem szeretném elrontani a terveit. De így könnyen lehet. Pusztán azért, mert annyira félek és gyötrődöm miatta...

- Márpedig eszébe ne jusson - mondta csöndesen, de nyomatékkal a Hang.

- Bárcsak meghalnék - sóhajtott Marvel. - Nem igazság - folytatta. - Ismerje be... Szerintem nekem igenis jogom van...

- Na, mozogjon már - szólt a Hang.

Marvel meggyorsította lépteit, és egy darabig ismét csöndben folytatták útjukat.

- Pokoli nehéz - mondta Marvel.

A megjegyzés hatástalan maradt. Más taktikával próbálkozott.

- Mi hasznom van nekem ebből? - kezdte, hangjában valami elviselhetetlen méltatlankodással.

- Fogja már be a száját! - csattant fel a Hang meghökkentően élesen. - Majd gondom lesz magára. Mindent csináljon úgy, ahogy mondom. Ezt csak meg tudja tenni! Ostoba, az igaz, de azért el tudja végezni...

- Uram, higgye el, ha mondom: nem vagyok rá alkalmas. Minden tiszteletem az öné - de ezen nem lehet változtatni...

- Ha nem hagyja abba, megint kitekerem a karját - mondta a Láthatatlan Ember. - Gondolkodni akarok.

Rövidesen két téglalap alakú sárga fényfolt jelent meg a fák között, aztán egy templom szögletes tornya bontakozott ki az esti homályból.

- Amíg át nem érünk ezen a falun - mondta a Hang -, a vállán tartom a kezem. Vágjon egyenesen át, és meg ne próbáljon valami ostobaságot. Megbánja, ha próbálkozik.

- Tudom - sóhajtott Marvel -, nagyon is jól tudom.

Az ódivatú köcsögkalapos, feltűnően boldogtalan kis ember végigsietett a falucska főutcáján, aztán az ablakok fénykörén túl eltűnt csomagostul a lassan sűrűsödő sötétségben.

Tizennegyedik fejezet
PORT STOWE-BAN

Másnap délelőtt tíz órakor Marvel Port Stowe külvárosában, egy kis kocsma előtt a padon üldögélt piszkosan, borostásan, belepve az út porával, kezét mélyen a zsebébe süllyesztve. Láthatóan borzasztó fáradt és ideges volt, kényelmetlenül érezte magát, és egyre-másra felfújta pofazacskóit. A könyvek ott feküdtek mellette, de most madzaggal voltak átkötve. A batyut Bramblehurst után, a fenyvesben hagyta el, mivelhogy lényeges változás állott be a Láthatatlan Ember terveiben. Marvel úr tehát ült a padon, és noha a járókelők cseppet se törődtek vele, a férfiú nyugtalansága a tetőfokára hágott. Keze megállás nélkül járt ki-be a különböző zsebekben, és ideges kíváncsisággal turkált bennük.

Már egy órája ücsörgött így, amikor egy idősebb tengerész jött ki a kocsmából, újsággal a kezében, és leült mellé.

- Kellemes napunk van - jegyezte meg a matróz.

Marvel leginkább rettegéshez hasonlítható arckifejezéssel sandított az idegenre.

- Úgy bizony - hagyta rá.

- Az évszakhoz képest éppen jó - folytatta ellentmondást nem tűrő hangon a tengerész.

- Meglehetős - ismerte el Marvel.

A tengerész egy fogpiszkálót halászott elő, és a következő percekben azzal foglalta el magát. Szeme eközben szabadon vizslatta Marvel poros alakját s a mellette heverő könyveket. Ahogy közeledett Marvel felé, jellegzetes hang ütötte meg a fülét, mint amikor valaki zsebre vág egy csomó aprópénzt. Ezen kissé megütődött, mert Marvel úr külleme alapján igazán nem gondolta volna, hogy ilyen gazdag. Ennélfogva tehát visszakanyarította gondolatait ahhoz a témához, amely kezdettől felcsigázta képzeletét.

- Könyvek? - kérdezte hirtelen, miután nagyokat cuppantva befejezte a fogpiszkálást.

Marvel riadtan odanézett. - Ja, igen - mondta. - Igen, könyvek.

- Állítólag rendkívüli dolgok vannak az ilyen könyvekbe - vélekedett a tengerész.

- Meghiszem azt - felelte Marvel.

- Bár nemcsak könyvekbe vannak rendkívüli dolgok - töprengett tovább a tengerész.

- Ez is igaz - hagyta helyben Marvel. Jobban szemrevételezte beszélgetőtársát, aztán körülpillantott.

- Mert például állítólag az újságokba is rendkívüli dolgok vannak - folytatta a tengerész.

- Úgy bizony.

- Például ebbe az újságba - szögezte le a tengerész.

- Aha! - mondta Marvel.

- Van benne egy történet - kezdte a tengerész, miközben elszánt és szúrós szemmel nézegette Marvelt -; mondom, például van benne egy történet valami Láthatatlan Emberről.

Marvel elhúzta a száját, megvakarta az állát, és érezte, hogy ég a füle. - Hogy mik vannak! - rebegte holtsápadtan. - És Osztriába vagy Amerikába történt?

- Egyikbe se - mondta a tengerész. - Itten.

- Úristen! - riadt fel Marvel.

- Ha azt mondom, itten - mondta a tengerész, látva Marvel kétségbeesését -, akkor persze nem úgy kell érteni, hogy itten, ebbe a helybe, hanem hogy hát errefelé.

- Láthatatlan Ember! - nyögte Marvel. - És mi az ördögöt akar?

- Mindent - felelte a tengerész, és mélyen Marvel szemébe nézett, aztán megerősítette: - Amit csak el tud képzelni, mindent.

- Négy napja nem láttam újságot - ismerte be Marvel.

- Egy Iping nevű faluba kezdte - mondta a tengerész.

- Igazán? - hüledezett Marvel.

- Ott kezdte. De hogy honnét gyütt, azt senki se tudja. Itt van, tessék: "Különös eset Ipingben." És azt írja az újság, hogy rendkívül erős bizonyítékaik vannak, rendkívül.

- Úristen! - kiáltott Marvel.

- Na de a történet is rendkívüli. Van egy pap meg egy orvos, ezek tanúsítják, hogy látták szemtől szembe meg minden - vagyis hogy nem látták. Azt mondja, az illető a "Lovaskocsihoz" címzett fogadóba tartózkodott, és senkinek se tűnt föl, hogy micsoda bajba van, itt írja, hogy milyen szerencsétlenül járt, amíg egyszer csak át nem változott a fogadóba, nézze csak, itt írja, amikor leszakadt a kötés a fejéről. Akkor aztán meg lett állapítva, hogy a feje láthatatlan. Ott helybe megkísérelték elkapni, de leszaggatta magáról a ruháját, és sikerült neki elmenekülni, de azt mondja, csak kétségbeesett küzdelem árán sikerült, amelynek során, tessék, itt írja, súlyosan megsebesítette érdemes és kiváló rendőrünket, J. A. Jaffers urat. Jó kis történet, mi? Nevek meg minden.

- Úristen! - hebegte Marvel, és idegesen körülnézett, aztán egyedül az ujjaira hagyatkozva próbálta megszámolni a zsebében lévő pénzt, és hirtelen különös és szokatlan ötlete támadt. - Ez az egész valahogy elképesztő.

- Ugye? Szerintem rendkívüli. Esküszök magának, még soha se hallottam Láthatatlan Emberről, de manapság az ember annyi rendkívülit hall, hogy...

- És mást nem csinált? - kérdezte Marvel, és próbált nyugodtnak látszani.

- Hát nem elég ez? - méltatlankodott a tengerész.

- Nem ment esetleg vissza? - firtatta Marvel. - Csak elmenekült, és kész?

- Kész! - felelte a tengerész. - De miért?... Hát nem elég ez?

- De, éppenséggel elég - ismerte be Marvel.

- Szerintem sok is - tódította a tengerész. - Még sok is.

- És nem volt neki cimborája? Azt nem írják, hogy lett volna neki egy cimborája? - kérdezte idegesen Marvel.

- Hát magának egy már nem is elég? - morgott a tengerész. - Nem, hál' istennek, cimborája az nem volt neki.

Lassan előreejtette a fejét. - Kissé nyugtalanít, már úgy értve, a puszta gondolatától is ideges leszek, hogy az a fickó csak úgy szabadon kóricál a vidéken!... Pillanatnyilag szabadlábon van, és bizonyos nyomok arra engednek következtetni, hogy a Port Stowe-i úton indult el - mármint hogy tűnt el, gondolom, így értik. Na mármost mi, ugyebár, pontosan itten vagyunk, Port Stowe-ba. Most az egyszer nem valami amerikai csodával állunk szemben! És gondoljon csak bele, mire képes az ilyen! Maga mit csinálna, ha ez egy kicsit felöntene a garatra, és a fejébe venné, hogy éppen magának essen neki? Tegyük fel, hogy rabolni akar - ki tudja meggátolni? Ez ott követ el bűnt, ahol akar, ez bárhova betör, aztán úgy átsiklik a rendőrkordonon, mint ahogy maga vagy én kicsúsznánk egy vaknak a keze közül. Még annál is könnyebben! Mert állítólag az nem közönséges, hogy ezeknek a világtalanoknak micsoda éles hallása van. Vagy ha például kedve szottyan egy kis itókára...

- Hát borzasztó nagy előnyökkel jár, az egyszer biztos - ismerte el Marvel. - És... persze...

- Igaza van - mondta a tengerész. - Borzasztó előnyös.

Ezenközben Marvel feszülten pislogott körbe, elhaló lépések zajára figyelt, és észrevehetetlen mozgásokat próbált felfedezni. Látszott rajta, hogy nagy elhatározásra készül; kezét a szája elé kapva köhentett.

Még egyszer körülnézett, körbehallgatózott, aztán hangját leeresztve odahajolt a tengerészhez.

- A helyzet az, hogy történetesen tudok egyet s mást erről a Láthatatlan Emberről. Bizonyos meg nem nevezhető forrásból.

- Mi a csuda! - mondta a tengerész. - Maga?

- Igen - felelte Marvel -, én.

- Nocsak - mondta a tengerész. - És szabadna kérdeznem...

- Meg fog lepődni - suttogta Marvel a keze mögül. - Borzasztó dolgok vannak.

- Nocsak! - hüledezett a tengerész.

- A helyzet a következő - kezdte buzgón, kissé titokzatoskodva Marvel. De hirtelen csodával határos módon megváltozott az arckifejezése. - Auu! - vakkantott. Ültében mereven fölegyenesedett; arca ékes bizonyítéka volt testi szenvedéseinek. - Auu! - ismételte.

- Mi az? - kérdezte aggódva a tengerész.

- A fogam - mondta Marvel, és a fülére szorította kezét. Aztán megragadta a könyveket. - Azt hiszem, mennem kell - mondta. Araszolva végigcsúszott a padon, és próbált minél messzebb kerülni beszélgetőpartnerétől.

- De hát épp most akart mesélni valamit erről a Láthatatlan Emberről! - méltatlankodott a tengerész.

Marvel úgy tett, mint aki magában vitatkozik.

- Kacsa - mondta egy hang.

- Kacsa az egész - mondta Marvel is.

- De hát benne van az újságba - méltatlankodott a tengerész.

- Akkor is kacsa - ismételte Marvel. - Ismerem azt az embert, aki elkezdte ezt a hazugságot. Egész egyszerűen nincs Láthatatlan Ember!

- Na és az újság? Úgy érti, hogy...?

- Egy szó sem igaz belőle - csökönyösködött Marvel.

A tengerész, kezében az újsággal, maga elé meredt. Marvel hirtelen hátraarcot csinált.

- Várjon csak - mondta vontatottan a tengerész, és lassan fölemelkedett. - Azt akarja mondani...?

- Azt - vágta rá Marvel.

- Akkor mér hagyta, hogy végigmondjam ezt az istenverte marhaságot? Hagyja, hogy az ember bolondot csináljon magából; mégiscsak hogy képzeli ezt?

Marvel nagyot fújt, kieresztette pofazacskóiból a levegőt. A tengerész hirtelen pulykavörös lett, és ökölbe szorult a keze. - Én itten beszélek már vagy tíz perce - zsémbelt tovább -, és maga, maga kis potrohos, pergamen pofájú civil, magának fogalma sincs az elemi udvariasságról...

- Ne velem veszekedjen! - kiáltotta Marvel.

- Veszekedni! Istenuccse kedvem lenne...

- Gyerünk már - mondta egy hang, mire Marvel hirtelen megpördült és hatalmas bakugrásokkal megindult az úton.

- Jobb is, hogy elkotródik innét - mondta a tengerész.

- Ki kotródik el? - kérdezte Marvel. Furcsán oldalazva, nagyokat szökellve megindult hátrafelé, de időnként vadul előrevetette magát. Alig haladt valamennyit, amikor fojtott monológban tört ki, hevesen méltatlankodott, és vitatkozott valakivel.

- Ostoba fickó! - kiáltotta szétvetett lábakkal és csípőre tett kézzel a tengerész, miközben az egyre hátráló alakot figyelte. - Majd én megmutatom magának, vén bolond, engem nem tud becsapni. Itt van ni, az újságba!

Marvel összefüggéstelen szavakkal vágott vissza, de további hátrálását már eltakarta az útkanyarulat; a tengerész azonban változatlanul fennkölten állt az út közepén, mígnem egy közeledő hentes szekere le nem szorította. Ekkor Port Stowe felé fordult. - Csupa rendkívüli bolond - mondta maga elé, immár ellágyulva. - Csak hogy megszégyenítsen, erre ment ki az egész ostoba játék... Pedig itt van az újságba!

Volt azután még egy rendkívüli eset, amely nem messze innen történt, s amit hamarosan maga is meghallott. Ez pedig a következő látomás volt: "egy marék pénz" minden látható segítség nélkül befordult a Szent Mihály utca sarkán, s a fal mentén haladt tovább. Egy tengerésztársa látta a csodálatos tüneményt, még ugyanaznap reggel. Haladéktalanul megmarkolta a pénzt, de rögtön fejbe verték, és mire talpra tudott állni, a pénzpillangó eltűnt. Tengerészünknek épp olyan kedve volt, hogy - mint mondta - bármit hajlandó lett volna elhinni, ám ez egy kicsit erős volt. Később azonban kezdte újra végiggondolni a dolgokat.

A repülő pénz története igaz volt. Ráadásul az egész környékről, a London és Vidéke Banktársaságtól éppúgy, mint a boltok és fogadók kasszájából - kánikula lévén tárva-nyitva volt minden ajtó - itt egy maroknyi apró, ott egy tekercs papírpénz indult el csöndben, ügyesen, nesztelenül, végiglebegett a falak mentén, az árnyas helyeken, gyorsan kitérve a vészesen közeledő, sóvár szemek elől. És ugyan senki se jött a nyomára, ám valamennyi titokzatos repülőút egy zsebben ért véget: az ódivatú köcsögkalapot viselő, izgatott úriember zsebében, aki Port Stowe külvárosában egy kiskocsma előtt üldögélt...

Jó tíz napba telt - sőt valójában már a burdocki történeteknek is szakálla nőtt -, mire a tengerésznek sikerült összeegyeztetnie ezeket az eseményeket, és végre kezdte megérteni, hogy milyen közel volt a csodálatos Láthatatlan Emberhez.

Tizenötödik fejezet
VALAKI ROHAN

Dr. Kemp a kora esti órákat dolgozószobájában, a burdocki domboldalra épült toronyszobában töltötte. Kellemes kis helyiség volt, három - északra, nyugatra és délre nyíló - ablakkal, könyvek és tudományos kiadványok alatt roskadozó könyvespolcokkal; az északi ablak alatt széles íróasztal állt, rajta mikroszkóp, üveglapok, parányi műszerek, bacilustenyészetek és vegyszeres üvegek összevisszasága. Bár az ég még ragyogott a lenyugvó nap sugaraitól, dr. Kemp már meggyújtotta a mennyezeti lámpát; nem eresztette le a vászonredőnyöket, hiszen nem kellett kíváncsi idegenek tekintetétől tartania. Kemp doktor lenszőke hajú, szinte fehér bajszú, nyurga fiatalember volt, és valami nagyon fontos munkán dolgozott: azt remélte, hogy ha sikerül befejeznie, talán még a Királyi Tudós Társaságba is bekerülhet.

Kisvártatva föltekintett munkájából, és a válla fölött megpillantotta a hegyhát mögött lemenő nap utolsó sugarait. Vagy egy percig csak ült, tollal a szájában, és a domb fölötti gazdag arany ragyogásban gyönyörködött, amikor hirtelen apró tintafekete alakra lett figyelmes, amely futva közeledett feléje a domb karéján át. Töppedt kis fickó volt, magas kürtőkalapot hordott, és olyan gyorsan futott, hogy a lába alig érte a földet.

- Még egy szamár - mondta dr. Kemp. - Mint az az ostoba, aki ma reggel majd feldöntött a sarkon, s azt lihegte: " ...tatlan Ember, uram, vigyázzon, jön!" Fogalmam sincs, mi bújt beléjük. Az ember már-már azt hiszi, hogy a tizenharmadik században vagyunk.

Fölkelt, az ablakhoz ment, és kinézett a sötétedő domboldalra, hogy jobban szemügyre vegye a rohanó, fekete kis alakot. - Úgy látszik, átkozottul sürgős dolga van - mondta dr. Kemp -, de mintha alig haladna előre. Ha ólommal volna tele a zsebe, akkor se futna ilyen nehézkesen.

- Hajrá, kedves uram! - biztatta dr. Kemp.

A következő pillanatban a Burdockból a domboldalra húzódó, magasabban fekvő villák eltakarták a rohanó alakot. Majd egy pillanatra felbukkant, aztán még egyszer, és megint egyszer, vagyis egymás után háromszor, az elszórtan épült házak mentén, míg el nem tűnt a házsor mögött.

- Szamarak! - horkant fel dr. Kemp, aztán sarkon fordult, és visszasétált az íróasztalhoz.

Ám azok, akik maguk is a nyílt úton voltak és látták a rohanva közeledő férfiút, látták páni félelmet tükröző, verejtékes arcát, bizony nem osztották a doktor megvetését. A férfiú döngő léptekkel közeledett, s közben úgy csörgött, mint egy föl-földobott, dugig tömött erszény. Nem nézett se jobbra, se balra, elkerekedő szemmel egyenest a domb tövébe figyelt, ahol már kigyulladtak a lámpák, és az emberek kirajzottak az utcára. Szája elnyílt, csillogó hab jelent meg ajkán, és egyre hangosabban, egyre reszelősebben szedte a levegőt. Aki mellett elhaladt, az megállt, elnézett az úton előbb erre, aztán amarra, s kényelmetlenül feszengve a mellette állót kezdte faggatni, hogy ugyan minek ez a nagy sietség.

Nem sokkal később azonban, jóval följebb a dombon, egy játszadozó kutya vonított fel az úton és bemenekült a kapu alá; a közelben állók még ezen tűnődtek, amikor valami - széllökéshez, ziháláshoz hasonló hang - elsuhant mellettük.

Az emberek sikoltoztak. Szétspricceltek az úttesten. Rohamosan terjedt a hír. Marvel még félúton se volt, amikor már a házak között adták tovább ordítozva. A hír hallatán az emberek berontottak házukba, bevágták és bereteszelték maguk mögött az ajtót. Marvel, hallván mindezt, még egy utolsó, elkeseredett rohamra indult. Ám a félelem utolérte, sőt megelőzte, már előtte nyargalt, és egy pillanat alatt hatalmába kerítette a várost.

Tizenhatodik fejezet
A "VIDÁM TEKÉZŐK"-BEN

A "Vidám Tekézők" mindjárt a domb tövében áll, ott, ahol a lóvasút sínpárja indul. A csapos vastag, vörös karjával a pultra támaszkodott és a lovakról kezdett tárgyalni egy vérszegény kocsissal, egy szürke ruhás, fekete szakállas úriember viszont bekapott egy-két sajtos kétszersültet, sört ivott rá, aztán amerikai kiejtéssel megszólított egy szolgálaton kívüli rendőrt.

- Mit kiabálnak? - kérdezte a vérszegény bérkocsis, csak hogy végre témát válthasson, és a kocsma ablakát takaró, piszkos sárga vászonredőny fölött mindjárt fel is nézett a dombra. Odakint valaki elrohant az ablak alatt.

- Talán tűz van - vélte a csapos.

Léptek közeledtek, súlyos, rohanó léptek, valaki vadul belökte az ajtót, és Marvel rontott be rajta - könnyezett, borzas volt, a kalapját elhagyta valahol, a kabátgallérja elszakadt -, görcsösen megfordult és próbálta becsukni az ajtót. A lánc azonban megakasztotta, s így félúton megállt.

- Jön! - bömbölte, és hangja szinte sikoltásba csapott át a félelemtől. - Jön. A Láthatatlan Ember! Utánam. Az isten szerelmére. Segítség! Segítség!

- Ajtókat becsukni - parancsolta a rendőr. - Ki jön? Mi történik itt? - Az ajtóhoz ment, kiakasztotta a láncot, mire az ajtó becsapódott. Az amerikai becsukta a másikat.

- Engedjenek beljebb! - rimánkodott könnyes szemmel Marvel. Alig állt a lábán, de azért görcsösen szorongatta a könyveket. - Engedjenek beljebb. Zárjanak be valahova. Hányszor mondjam még, hogy kerget? Meglógtam. Azt mondta, megöl, és meg is teszi.

- Itt biztonságban van - mondta a fekete szakállas férfi. - Be van csukva az ajtó. De hát mi ez az egész?

- Eresszenek beljebb - könyörgött Marvel, és hangosan felvisított, amikor egy ütéstől megremegett a bereteszelt ajtó, s az ütést szaggatott kopogás és ordítozás követte.

- Hé - kiáltott a rendőr -, ki van odakint?

Marvel kétségbeesésében fejest ugrott a falburkolatba, mert ajtónyílást vélt felfedezni rajta. - Meg fog ölni... kés van nála, vagy ilyesmi. Az isten szerelmére...!

- Na, jöjjön - mondta a csapos. - Itt jöjjön be. - Azzal fölemelte a pult fölhajtható lapját.

Marvel épp beugrott a pult mögé, amikor kintről újra döngetni kezdték az ajtót. - Ki ne nyissák! - visította. - Könyörgök, ne nyissák ki! Hova bújjak?

- Szóval ez lenne a Láthatatlan Ember? - kérdezte a fekete szakállas, és hátratette a kezét. - Szerintem épp ideje, hogy szembenézzünk vele.

Ebben a pillanatban betört a fogadó egyik ablaka, és az utcáról sikítozás, fejvesztett rohangálás zaja hallatszott be. A rendőr felállt a lócára, és kidugta fejét az ablakon, hátha így meglátja, hogy ki áll az ajtónál. Felhúzott szemöldökkel szállt le. - Az lesz az - jelentette ki. A csapos rázárta Marvelre a söntést a különteremtől elválasztó ajtót, kicsit megpihent, aztán megakadt a szeme a betört ablakon, és kijött a pult mögül a másik két férfihoz.

Hirtelen minden elcsöndesedett. - Bár itt lenne a gumibotom - sóhajtott a rendőr, és tétova léptekkel az ajtóhoz ment. - Mert ha egyszer kinyissuk, ez bejön. Eztet nem állítsa meg semmi.

- Nem köll elkapkodni - mondta kissé idegesen a vérszegény bérkocsis.

- Húzza el a reteszt - szólalt meg a fekete szakállas -, és ha bejön... - azzal megmutatta a kezében levő revolvert.

- Azt már nem - jelentette ki a rendőr -, az, kérem, gyilkosság.

- Hát csak tudom, hogy milyen országban vagyok - méltatlankodott a szakállas. - A lábába lövök. Húzzák el a reteszt.

- Hogyisne. Majd még elsül mögöttem az a micsoda - mondta a csapos, és ő is kidugta fejét a függöny fölött.

- Hát jó - szólt a fekete szakállas, azzal felhúzta a pisztolyt, lehajolt, és maga húzta el a reteszt. A csapos, a kocsis és a rendőr hátrahőkölt.

- Jöjjön be - suttogta a szakállas, s a pisztolyt a háta mögé dugva maga is hátrább húzódott, majd megállt, szemközt az ajtóval. Senki sem jött be, az ajtó csukva maradt. Öt perc múlva, amikor egy másik kocsis dugta be óvatosan a fejét, a bentiek még mindig vártak és ugyanekkor egy ideges arc jelent meg a különterem ajtajában, hogy újabb információkat szerezzen.

- Minden ajtó be van csukva? - kérdezte Marvel. - Képes rá, és körbemegy, körülszimatolja a házat. Ez olyan agyafúrt, mint maga az ördög.

- Jóságos isten! - hördült fel a csapos. - A hátsó fertály! Figyeljék az ajtókat! Nahát...! - Kétségbeesetten körbepislogott. Bevágódott a különterem ajtaja, és hallották, amint ráfordul a kulcs. - Van egyszer a kerti kapu, meg a lakás ajtaja. A kerti kapu...

Kirontott a söntésből.

Egy perc múlva visszatért, kezében a trancsírozókéssel. - A kerti kapu nyitva volt... - közölte rémülten.

- Lehet, hogy már bent van a házban - mondta az első kocsis.

- Nincs a konyhában - mondta a csapos. - Két asszony van ott, és különben is végigszurkáltam minden talpalatnyi helyet ezzel a kis húsvágóval. És szerintük nem jöhetett be. Észrevették volna...

- De most legalább bereteszelte? - kérdezte az első kocsis.

- Benőtt már a fejem lágya - felelte a csapos.

A szakállas eltette a pisztolyt. Még be se fejezte a mozdulatot, amikor a pult felhajtott része lecsapódott, a retesz bekattant, a különterem ajtaján iszonyatos csattanással hátrapattant a zár, és kivágódott az ajtó. Hallották, hogy Marvel nyüszíteni kezd, mint egy elfogott nyulacska, mire valamennyien átmásztak a pulton, hogy a segítségére siessenek. A szakállas pisztolya kattant egyet, s a társalgó túlsó végében a tükör előbb csillag alakban megrepedt, aztán ripityára törve, nagyot csörrenve földet ért.

A szobába lépő csapos csak annyit látott, hogy Marvel előbb furcsamód megroggyan, aztán az udvarra és a konyhába vezető ajtót próbálja visszanyomni. Míg a csapos ezen tűnődött, az ajtó hirtelen kivágódott, és Marvelt berántották a konyhába. Sikítás hallatszott, aztán serpenyők csörömpölése. Marvel behúzott nyakkal próbált visszakozni, de továbbra is makacsul befelé húzták, a konyhaajtóhoz kényszerítették, és valaki elhúzta a reteszt.

A rendőr, miközben a csapost próbálta megelőzni, az egyik kocsissal a nyomában berontott, megragadta a Marvelt szorongató láthatatlan kéz csuklóját, de hirtelen képen törölték, s az ütéstől visszatántorodott a másik szobába. Kinyílt az ajtó, és Marvel tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hátha mögötte biztonságos menedéket talál. Ekkor azonban a kocsis nyakon csípett valamit.

- Megfogtam! - kiáltotta.

A csapos vörös keze ugyancsak beleakadt a Láthatatlanba.

- Itt van - szólalt meg a csapos.

Marvel, kiszabadulva, hirtelen a földre vetette magát, és megpróbált hátrakúszni a küzdő férfiak mögé. A küzdelem az ajtó körül folytatódott. Most először lehetett hallani a Láthatatlan Ember hangját, mert amikor a rendőr rátaposott a lábára, élesen felüvöltött. Aztán szenvedélyesen kiáltozni kezdett, és az ökle úgy járt körbe, mint a cséphadaró. A kocsis rikkantott egyet, majd kétrét görnyedt, mert a rekeszizma alá kapott egy rúgást. A konyhából a különterembe vezető ajtó becsapódott, és ezzel elvágta Marvel visszavonulását. A konyhában rekedt férfiak már csak a semmit markolták és a levegővel hadakoztak.

- Merre ment? - kérdezte a szakállas. - Kifelé?

- Erre - szólalt meg a rendőr, és kilépett az udvarra, majd meg is állt.

Egy cserép fütyült el a feje mellett, és ezer darabra tört a konyhaasztalon, az edények közt.

- Majd én megmutatom neki! - kiáltott a fekete szakállas ember. Acélcső villant a rendőr válla fölött, majd öt golyó követte egymást a homályba, ahonnan az iménti lövedék érkezett. A szakállas tüzelés közben ívet írt le a kezével, és a golyók szétspricceltek a keskeny udvaron.

Csönd lett.

- Öt golyó - szólalt meg a fekete szakállas. - Nagyszerű. Négy ász meg a dzsóker. Hozzanak egy lámpát, aztán gyerünk és keressük meg a holttestet.

Tizenhetedik fejezet
DR. KEMP LÁTOGATÓJA

Dr. Kemp folytatta az írást dolgozószobájában, míg föl nem neszelt a lövésekre. Puff, puff, puff, hallatszott egymás után.

- Ejha! - jegyezte meg dr. Kemp, aztán szájába vette a tollszárat, és hallgatózni kezdett. - Ugyan ki lövöldözik Burdockban? Mit csinálnak ezek a szamarak?

A déli ablakhoz ment, felhúzta és kihajolt, hogy lenézzen az éjszakai városra, az ablaksorra, a gázlámpafüzérre, a boltok feketén ásító tetőire, udvarára. "Úgy látom, valami tömeg verődött össze a domb tövében - morfondírozott magában. - A ťTekézőkŤ előtt" - szögezte le, és jobban szemügyre vette. Innen továbbkalandozott a tekintete, jóval túl a városon, oda, ahol a hajók fényei villództak és a kikötő csillogott - kivilágított, oszlopokon álló tornyos kis épület volt mindössze, de úgy ragyogott, mint egy sárga fényű ékkő. A hold keskeny sarlója a nyugati domb fölött szállt, s a csillagok tisztán, szinte trópusi fénnyel ragyogtak.

Dr. Kemp még vagy öt percig maradt az ablaknál, gondolatai nekiiramodtak, a jövő társadalmi kérdésein merengett, végül az idő dimenziójának problémáján tűnődött el, de aztán egy sóhajtással fölemelkedett, leeresztette az ablakot, és visszatért az íróasztalhoz.

Ezek után nem telt belé egy óra, amikor csöngettek a kapun. Dr. Kemp a lövöldözés óta egyre erőtlenebbül tartotta kezében a tollat, egyre gyakrabban elkalandozott a figyelme. Most is csak ült és hallgatózott. Hallotta, hogy a szobalány ajtót nyit, tudta, hogy hamarosan a lépcső felől hallja a lépteit, de nem történt semmi. - Ugyan mi lehet az? - tűnődött fennhangon dr. Kemp.

Próbált visszatérni a munkájához, de nem sikerült. Fölállt, kilépett a dolgozószobából, lement a lépcsőfordulóig, csöngetett, és amint lent az előszobában megpillantotta a szobalányt, áthajolt a korláton, és lekiáltott:

- Levél jött?

- Mire kiértem, nem volt ott senki, uram - felelt a lány.

"Úgy látszik, ma este nem találom a helyem" - mondta magában dr. Kemp. Visszament a dolgozószobába, és ezúttal elszántan támadt a munkájára.

Hamarosan teljesen belefeledkezett, s már csak a falióra ketyegése hallatszott a szobában, meg a toll halk percegése, amint a doktor keze a lámpaernyő rajzolta fénykör kellős közepén sebesen szántotta a papírt.

Két óra lett, mire dr. Kemp abbahagyta az aznapi munkát. Felkelt, ásított, aztán indult lefeküdni. Már a zakót és a mellényt le is vette, amikor rádöbbent, hogy szomjas. Gyertyát fogott, és lement az ebédlőbe, hogy szódát meg whiskyt keressen.

Dr. Kempet a tudományos munka jó megfigyelővé tette, és amikor visszafelé újra áthaladt az előszobán, a lépcső aljában, a lábtörlő közelében sötét foltot vett észre a linóleumon. Már fölért az emeletre, amikor szöget ütött a fejébe, hogy ugyan mi lehet az. Nyilván ebben valami tudatalatti is szerepet játszott. Mindenesetre visszafordult az üvegekkel, lement az előszobába, letette a szódát meg a whiskyt, lehajolt és megérintette a foltot. Különösebb meglepetés nélkül megállapította, hogy pontosan úgy ragad és olyan a színe, mint az alvadó véré. Megint felvette az üvegeket, felment, és körülnézett, hogy kiderítse a vérfolt eredetét. A lépcsőfordulón meglátott valamit, amitől meglepetésében földbe gyökerezett a lába. A hálószoba kilincse is véres volt.

Kezére tévedt a tekintete: tiszta volt. Most már az is eszébe jutott, hogy amikor lejött a dolgozószobából, a hálószoba ajtaját nyitva találta, vagyis hozzá se ért a kilincshez. Besietett a szobába; arca nyugodt volt - talán valamivel elszántabb, mint rendesen. Kutató pillantása az ágyra tévedt. A takaró csupa vér, s a lepedő elszakadt. Az imént, amikor belépett, nem vette észre, mivel egyenesen az öltözőasztalhoz ment. A másik oldalon az ágynemű besüppedt, mintha valaki nemrég kelt volna fel róla.

Ekkor különös érzése támadt; mintha valaki ezt mondta volna mély hangon: - Szent ég! Kemp! - De dr. Kemp nem hitt a hallucinációkban.

Megállt az ágy mellett, és a széthányt ágyneműre meredt. Valóban hang lett volna? Újra körülnézett, de most se látott mást, mint a rendetlen és vérfoltos ágyat. Ekkor egészen tisztán hallotta, hogy valaki a mosdóállvány mellett átmegy a szobán. A férfiember - legyen bár a legmagasabb képesítése - hajlamos a babonás hiedelmekre. "Hátborzongatónak" nevezhetnénk azt az érzést, amely most a doktort a hatalmába kerítette. Becsukta az ajtót, az öltözőasztalhoz lépett, és letette az üvegeket. Megütődve vette észre, hogy közte és a mosdóállvány között egy kötésformára összetekert, vérfoltos vászonrongy úszik a levegőben.

Elhűlve meredt rá. Üres kötés volt - vagyis szabályosan feltekert, de teljesen üres kötés. Már indult volna, hogy megragadja, amikor valami hozzáért, és közvetlen közelében megszólalt egy hang.

- Kemp! - mondta a Hang.

- He? - kérdezte Kemp, és tátva maradt a szája.

- Őrizd meg a hidegvéredet! - folytatta a Hang. - Csak a Láthatatlan Ember vagyok.

Kemp egy darabig nem felelt, csak a kötésre meredt. - Láthatatlan? - kérdezte végre.

- Én vagyok a Láthatatlan Ember - ismételte a Hang.

A történet, amelyen Kemp reggel még olyan kéjesen gúnyolódott, most átvillant az agyán. E pillanatban nem látszott rajta, hogy nagyon megijedt vagy akár meglepődött volna. Csak jóval később döbbent rá, hogy mibe keveredett.

- Azt hittem, hazugság az egész - szólalt meg. Agyának legfelső rétegében most is a reggeli argumentumok ismétlődtek. - Be van kötözve? - kérdezte.

- Igen - felelte a Láthatatlan Ember.

- Nahát! - hüledezett Kemp. - De hát ez ostobaság. Ez csak valami trükk lehet. - Hirtelen előrelépett, és a kötés felé közeledő keze láthatatlan ujjakba ütközött.

Hátrahőkölt, arcából kifutott a vér.

- Az isten szerelmére, Kemp, ne mozdulj! Nagyon nagy szükségem van a segítségedre. Állj meg!

A kéz megragadta a karját. Kemp odaütött. - Kemp! - kiáltott a Hang. - Kemp, ne mozdulj! - és még erősebb lett a szorítás.

Kempet dühödt vágy kerítette hatalmába, hogy kiszabadítsa magát. A bepólyált karhoz tartozó kéz megragadta a vállát, és Kempet a következő pillanatban elgáncsolták, majd az ágyra zuhant. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson, de a lepedő sarka begyömöszölődött a foga közé. A Láthatatlan Ember ugyancsak keményen leszorította, de Kemp karja szabadon maradt; hadonászni kezdett, és rúgni próbált.

- Kemp, ugyan térj már észre - mondta a Láthatatlan Ember, és tovább szorította a doktort, aki viszont a támadó bordáit püfölte. - Még egy perc, és istenemre, egészen megvadítasz! Feküdj nyugodtan, te bolond! - bömbölte a Láthatatlan Ember Kemp fülébe.

Kemp még hadakozott egy kicsit, aztán mozdulatlanul elterült az ágyon.

- Ha kiáltasz, beverem a képedet - mondta a Láthatatlan Ember, és eleresztette Kemp száját. - Láthatatlan vagyok. Sajnos, nem bolondság, nem is varázslat. Én valóban Láthatatlan Ember vagyok. És szükségem van rád. Nem akarlak bántani, de ha úgy viselkedsz, mint egy eszelős paraszt, kénytelen leszek ütni. Nem emlékszel rám, Kemp? Griffin vagyok, egyetemi kollégád.

- Engedjen fölkelni - könyörgött Kemp. - Ott maradok, ahol vagyok. És hadd üljek nyugodtan egy percig.

Felült és megtapogatta a nyakát.

- Griffin vagyok, az egyetemről, és láthatatlanná tettem magam. Egyszerű, közönséges ember vagyok, ismertél is, csak láthatatlan lettem.

- Griffin? - kérdezte Kemp.

- Griffin - felelte a Hang. - Fiatalabb vagyok nálad, szinte albínó, széles vállú, száznyolcvanöt magas, az arcbőröm fehér, a szemem vörös, és kémiából kitüntetéssel végeztem.

- Egészen megzavar - mondta Kemp. - Az agyam fellázad. Mi köze mindennek Griffinhez?

- Én vagyok Griffin.

Kemp gondolkozott. - Iszonyú - mondta végül. - De micsoda ördöngösségnek kellett történnie, ami valakit láthatatlanná tehet?

- Nem ördöngösség. Hanem folyamat, ráadásul elég józan és ésszerű folyamat...

- Iszonyú - ismételte Kemp. - De hogy az ördögbe...?

- Iszonyatos, valóban. De megsebesültem, fáj mindenem, és fáradt vagyok... Nagy isten! Kemp, légy férfi. Nyugodj meg. Adj ennem, innom, és engedd, hogy leüljek!

Kemp figyelte, amint a kötés átvonul a szobán, aztán látta, hogy valaki az egyik fonott széket az ágy mellé húzza. Majd egyet nyikordult a szék, és egy ujjnyit lesüllyedt. Kemp újra megdörzsölte a szemét, és megtapogatta a nyakát. - Ez a szellemeken is túltesz - ismerte be, és esetlenül fölnevetett.

- Na, ez már jobb. Istennek hála, kezdesz észre térni!

- Vagy megbolondulni - felelte Kemp, és öklével egyre a szemét dörzsölte.

- Adj egy kis whiskyt. Félholt vagyok.

- Ezt ugyan nem éreztem. De merre vagy? Ha felkelek, esetleg beléd botlom. Nahát! Rendben van. Whisky... Na végre. De hogy adjam át?

A szék megnyikordult, és Kemp érezte, amint kiveszik a kezéből a poharat. Ösztönösen próbálta visszatartani, de aztán elengedte. A pohár végül mintegy karnyújtásnyira, a szék elülső pereme fölött lebegve megállt. Kemp határtalan meghökkenéssel meredt rá.

- Hát ez... hát ez hipnózis. Nyilván maga sugallja, hogy láthatatlan.

- Marhaság! - kiáltott a Hang.

- Szédületes!

- Figyelj rám!

- Ma reggel végérvényesen bebizonyítottam - kezdte Kemp -, hogy a láthatatlanság...

- Most ne azzal törődj, mit bizonyítottál be. Mindjárt éhen halok - közölte a Hang -, és kissé hűvös az éjszaka, ha nincs az emberen ruha.

- Kérsz enni? - kérdezte Kemp.

Az öblös üvegpohár magától megbillent. - Igen - felelte a Láthatatlan Ember, és lekoppantotta a poharat. - Nincs véletlenül egy házikabátod?

Kemp fojtottan felkiáltott. Aztán a ruhásszekrényhez ment, és kopott, lila köntöst halászott elő. - Ez megfelel? - kérdezte. A Hang tulajdonosa elvette tőle. A köntös egy darabig lazán repkedett a levegőben, kísértetiesen lebegett, aztán egyszer csak felpuffadt, megtelt, ahogy illik, begombolódott, aztán helyet foglalt a fonott széken.

- Alsónadrág, harisnya és papucs se ártana - mondta kurtán a Láthatatlan. - És valami harapnivaló.

- Ahogy akarod. De én még ilyen bolond helyzetbe soha életemben nem kerültem.

Felforgatta a fiókokat a szükséges holmiért, aztán lement, hogy az éléskamrát is kifossza. Egy kis hideg sülttel meg kenyérrel tért vissza, előhúzott egy asztalkát, s vendége elé helyezte az ételt.

- Sose törődj a késsel - mondta a vendég, és csámcsogás hangjai közepette egy szelet hús kezdett billegni a levegőben. - Szeretek magamra kapni valamit, mielőtt falatozni kezdek - magyarázta tele szájjal, mohón habzsolva a Láthatatlan Ember. - Különös hóbort.

- Remélem, nem komoly a csuklósérülésed - mondta Kemp.

- Bízd csak rám - válaszolta a Láthatatlan Ember.

- No de még ilyen különös és csodálatos...

- Pontosan. De milyen furcsa, hogy éppen a te házadba tévedtem, hogy bekössem a kezem! Hosszú idő óta az első szerencsés húzásom. Egyébként úgyis ebben a házban akartam tölteni az éjszakát. Ennyit igazán kibírsz! Undorító, visszataszító, hogy látszik a vérem, igaz? Szép kis tócsa gyűlt össze. Ahogy megalvad, látható lesz. Vagyis csak az élő szöveteket tudtam átváltoztatni, azokat is csak addig, amíg magam is életben vagyok... Már három órája itt vagyok a házban.

- De hogy csinálod? - szólalt meg ingerülten Kemp. - Vigyen el az ördög! Ez az egész história... elejétől végig felfoghatatlan.

- Pedig érthető - válaszolta a Láthatatlan Ember -, tökéletesen érthető.

Átnyúlt az asztal fölött, hogy biztonságba helyezze a whiskysüveget. Kemp a mohón habzsoló hálóköntösre meredt. A köntös jobb válla elszakadt, s a lyukon behatoló gyertyafény szabályos háromszöget rajzolt a bal oldali bordák helye alá.

- És mi volt az a lövöldözés? - kérdezte Kemp. - Hogy kezdődött?

- Volt egy ostoba fajankó... amolyan cinkostársam vagy mi, de legyen átkozott a neve, aki megpróbálta ellopni a pénzemet. Sőt el is lopta.

- Ő is láthatatlan?

- Nem.

- Akkor hát?

- Nem kaphatnék még valamit enni, mielőtt elmondom az egészet? Éhes vagyok - fáj mindenem. És te még azt akarod, hogy meséljek.

Kemp fölkelt. - De ugye nem te lövöldöztél? - kérdezte.

- Én ugyan nem - felelte a látogató. - Valami ostoba fajankó lövöldözött összevissza, akit még csak nem is láttam. Megijedtek. Tőlem mindenki begyullad. Átkozottak! De mondtam már, hogy még kérek enni, ez nem elég, Kemp!

- Mindjárt megnézem, van-e még valami odalent - mondta Kemp. - Azt hiszem, nem lesz sok.

A Láthatatlan Ember jócskán belakott, azután szivart kért. Még mielőtt Kemp megtalálta volna a kést, a vendég dühödten leharapta a szivar végét, és nagyot káromkodott, amikor a külső levél is meglazult.

Ez volt csak igazán különös: előbb a szája, majd a torka, a légcső és végül az orrlyukak váltak láthatóvá, ahogy a füst átörvénylett rajtuk.

- Ó, áldott szivar, micsoda ajándék - szólt a Láthatatlan Ember, miközben vidáman pöfékelt. - Milyen szerencse, hogy beléd botlottam, Kemp. Segítened kell. De hogy épp most, és épp veled futok össze, hát ez fantasztikus. Szörnyen kínos helyzetben vagyok - azt hiszem, őrült voltam. Hogy miken mentem én keresztül! De hidd el, most majd megmutatjuk.

Töltött magának whiskyt és szódát. Kemp fölkelt, körülnézett, és felragadott egy poharat a vendégszobában.

- Szédületes; de engedelmeddel innék egyet.

- Nem sokat változtál, Kemp, egy évtized alatt. Az ilyen szőke hajú emberek sose változnak. Hűvösek vagytok és módszeresek... Azt meg kell hagyni. De mostantól együtt dolgozunk!

- De hát hogyan történt ez az egész? - kérdezte Kemp. - Hogy kerültél ebbe a helyzetbe?

- Az isten szerelmére, hadd pöfékeljek békében még egy kicsit, aztán majd elkezdem.

Ám aznap este már nem mondta el a történetet. Egyre jobban fájt a csuklója, lázas volt, kimerült, és gondolatai folyton visszakanyarodtak az esti hajszához a domboldalon, aztán pedig a fogadóbeli küzdelemhez. Elkezdte mesélni, de mindannyiszor elkalandozott. Marvelről is mondott zavarosan valamit, de egyre gyorsabban pöfékelt és egyre dühösebb lett a hangja. Kemp a forgácsokból azért megpróbálta összerakni a történetet.

- Félt tőlem; láttam, hogy fél tőlem - hajtogatta, ki tudja, hányadszor, a Láthatatlan Ember. - Olajra akart lépni, folyton-folyvást szaglászott. Milyen bolond is voltam!

- Faragatlan tuskó! - mondta kis szünet után.

- Borzasztó dühbe gurultam - fakadt ki végül. - Az lett volna a legjobb, ha megölöm!

- Honnan szerezted a pénzt? - kérdezte hirtelen Kemp.

A Láthatatlan Ember egy időre elhallgatott. - Ma éjszaka képtelen vagyok elmondani.

Nagyot nyögött, előrehajolt, és láthatatlan fejét láthatatlan tenyerébe ejtette. - Kemp - szólalt meg végre -, egy-egy órás bóbiskolásokat kivéve három napja szinte le se hunytam a szemem. Mindjárt elalszom.

- Nos, aludj nálam; aludj ebben a szobában.

- De hogyan aludjam? Ha elalszom, az az ember megszökik. Eh, mindegy. Mit törődöm én vele!

- Mi van a sebesüléseddel? - kérdezte Kemp.

- Semmi; csak horzsolás, és vérzik. Ó, istenem! Úgy szeretnék már aludni!

- Akkor miért nem alszol?

A Láthatatlan Ember feltehetően Kempet méregette. - Mert az ellen különösen tiltakoznék, hogy épp egy volt diáktársam fogjon el - mondta lassan.

Kemp összerezzent.

- Ó, de ostoba vagyok! - mondta a Láthatatlan Ember, és az asztalra csapott. - Pont én adom neked az ötletet!

Tizennyolcadik fejezet
A LÁTHATATLAN EMBER ALSZIK

A Láthatatlan Ember fáradt volt, megsebesült, így hát esze ágában sem volt elhinni Kempnek, hogy tiszteletben fogja tartani a szabadságát. Tüzetesen megvizsgálta a hálószoba két ablakát, felhúzta a redőnyt és kinyitotta az ablakszárnyakat, hogy ellenőrizze Kemp állítását, aki szerint adott esetben errefelé is vissza lehet vonulni. Kint minden mozdulatlanul hallgatott az éjszakában; a hold már lenyugvóban volt a domb fölött. Ezek után a biztonság kedvéért a hálószoba és az öltözőbe vezető ajtó kulcsát is szemügyre vette, mert esetleg rájuk kell fanyalodnia, ha meg akarja védeni a szabadságát. Végül is megelégedését fejezte ki. A kandalló előtti szőnyegen állt; Kemp ásítást hallott.

- Sajnálom - szólalt meg a Láthatatlan Ember -, de képtelen vagyok elmesélni elejétől végig, mit tettem ma este. Halálosan fáradt vagyok. Groteszk helyzet, kétségtelenül. Pedig iszonyatos! Hidd el, Kemp, függetlenül attól, hogy hova lyukadtál ki ma reggel, sajnos nagyon is lehetséges. Egy felfedezést tettem. Meg akartam tartani magamnak. De képtelen vagyok. Segítőtársra van szükségem. És te... Mi ketten tudnánk valamit csinálni... De holnap. Most úgy érzem, hogy ha nem alhatom, elpusztulok.

Kemp a szoba közepén állt, és a fej nélküli köntösre meredt. - Azt hiszem, jobb, ha most magadra hagylak - mondta. - Hihetetlen. Még két ilyen dolog, ami felforgatja a meggyőződésemet, és egész biztosan megőrülök. De hát ez valóság! Szükséged van még valamire?

- Csak arra, hogy kívánj jó éjszakát - felelte Griffin.

- Jó éjszakát - mondta Kemp, és parolázott egy láthatatlan kézzel. Az ajtóhoz oldalazott.

A hálóköntös hirtelen a nyomába eredt. - Értsük meg egymást! - mondta a köntös. - Ne próbálj akadályozni vagy foglyul ejteni! Máskülönben...

Kemp arca kissé megváltozott. - De hisz szavamat adtam - méltatlankodott.

Csendesen becsukta maga után az ajtót, s belülről azon nyomban ráfordult a kulcs. Tétova csodálkozás ült ki Kemp arcára, de még fel sem ocsúdott, amikor gyors léptek hallatszottak az öltöző felől, s annak az ajtaja is bezáródott. Kemp a homlokát ütögette. - Álmodom? A világ bolondult meg, vagy én?

Felkacagott, és kezét a bezárt ajtóra tette. - Egy felháborító, sőt abszurd véletlen folytán kizártak a saját hálószobámból! - állapította meg.

A lépcsőig ment, ott megfordult, és a bezárt ajtókra nézett. - Ez tény - mondta. Megtapogatta felsértett nyakát. - Tagadhatatlan tény! Ámde... - folytatta kis szünet után; majd csüggedten csóválta a fejét, visszafordult, és lement a lépcsőn.

Az ebédlőben lámpát gyújtott, szivart vett elő, aztán fel-felkiáltva járkálni kezdett a szobában. Hangosan vitatkozott magában.

- Láthatatlan! - szólalt meg.

- Léteznek például láthatatlan állatok?... No igen - a tengerben. Több ezer - több millió. A lárvák, a parányi naupliusok és tornáriák, a mikroszkopikus lények - a medúzák! A tengerben több a láthatatlan élőlény, mint a látható. Erre idáig sohasem gondoltam... Na és a tavakban! Az apró vízi televények - a színtelen, áttetsző, kocsonyás pöttyök! De hogy a levegőben! Lehetetlen!

- Nem létezik - mondta.

- Ámbár végül is... miért ne?

- De ha az ember üvegtestűvé változna, még akkor is látható lenne.

Tűnődéseiben egyre messzebb jutott. Közben három szivar hamvadt el az ujjai között és hullott a szőnyegre. Azután egyszer csak felkiáltott. Kisietett a szobából, bement a kis rendelőbe, és meggyújtotta a gázlángot. Parányi helyiség volt ez, mivel dr. Kemp nem praktizált, de itt voltak az aznapi újságok. Délelőtt félig nyitva dobta le a reggeli lapot. Most fölvette, végiglapozta, míg meg nem akadt szeme a "Különös eset Ipingben" című beszámolón; ez volt az a cikk, amelyet Port Stowe-ban a tengerész csak nagy nehezen tudott kisilabizálni Marvelnek. Kemp átfutotta.

- Be volt bugyolálva! - morogta Kemp. - Álruhában! Elkendőzte! "Láthatólag senkinek se tűnt fel, milyen szerencsétlenül járt." De hát mi az ördögöt csinált ez az ember?

Ledobta az újságot, és a szemével tovább kutatott a szobában. - Ó! - kiáltott, és fölkapta a St. James'-i Híradó-t, amely úgy feküdt összehajtva, ahogy érkezett. - Most aztán kiderül az igazság - mormogta dr. Kemp. Feltépte az újságot. Egypár hasáb szökött a szemébe. "Sussexben egy egész falu megbolondult" - olvasta a címsort.

- Jóságos isten! - sóhajtott Kemp, miközben hüledezve átolvasta az elmúlt délután Ipingben történt eseményeket; vagyis mindazt, amiről korábban már beszámoltunk az olvasónak. A lap belső oldalán a reggeli újságban lévő riportot közölték újra.

Kemp azt is átolvasta. "Jobbra-balra odasózott, végigrohant az utcákon. Jaffers eszméletét vesztette. Mr. Huxternek komoly fájdalmai vannak - egyelőre képtelen leírni, mit is látott. Fájdalom és gyalázat... a pap. A rettegő asszony... Bezúzott ablakok... Ez a rendkívüli történet alkalmasint kitaláció. De túlságosan jó ahhoz, hogy ne közöljük - némi fenntartással."

Ledobta az újságot és kifejezéstelen arccal maga elé meredt. - "Alkalmasint kitaláció!"

Megint fölkapta az újságot, és még egyszer elolvasta elejétől végig.

- De hol lép be a csavargó? Mi az ördögnek üldözött Griffin egy csavargót?

Hirtelen leült a vizsgálóasztalra.

- Ez az ember nemcsak láthatatlan - morogta -, hanem őrült is! Gyilkos indulatokkal!...

Már a hajnal fakó színei keveredtek az ebédlő lámpafényébe és szivarfüstjébe, de Kemp még akkor is föl-alá járkált, és próbálta felfogni a felfoghatatlant.

Végül olyan izgatott lett, hogy el sem tudott volna aludni. Az álmos cselédek a rendelőben találtak rá, de azzal magyarázták a dolgot, hogy ide vezet a túlfeszített szellemi munka. Kemp rendkívüli, de határozott utasítást adott: reggelihez két személyre terítsenek a toronyszobában, aztán pedig vonuljanak vissza az alagsorba és a földszintre. Ezek után tovább járkált föl-alá az ebédlőben, míg meg nem érkezett a reggeli újság. Ebben viszont a sok szenzáció között szinte elveszett a lényeg, utólag megerősítették az este történteket, valamint közreadtak egy igen silányul megírt beszámolót egy másik Port Burdock-i esetről. Kemp megtudta belőle, hogy mi történt a "Vidám Tekézők"-ben, és rábukkant Marvel nevére. "Huszonnégy óra hosszat vele kellett tartanom" - bizonygatta Marvel. Egyúttal még néhány jelentéktelenebb adalékkal is szolgált az ipingi történethez, nevezetesen a falu telegráfdrótjának elvágásával. De ezen túl nem derült ki semmi, ami megvilágította volna a Láthatatlan Ember és a csavargó közti kapcsolatot - már csak azért sem, mert Marvel nem sietett felvilágosítani az újságírót a három könyvről, vagy a zsebeit duzzasztó pénz eredetéről. A hitetlenkedők lassan elcsitultak, és egy falka riporter és kíváncsiskodó lépett a helyükbe, akik mindjárt munkához láttak, hogy végére járjanak az ügynek.

Kemp tüzetesen végigböngészte a tudósítást, aztán elküldte a szobalányt, hogy szerezze meg az összes reggeli újságot, amit csak tud. Ezeket is áttanulmányozta az első sortól az utolsóig.

- Láthatatlan! - szögezte le. - És ha jól értem, a dühöngésből lassan mánia lesz! Ki tudja, még mire képes ez az ember?! Mire képes? Hiszen odafönt van, és szabad, mint a madár. Mi az ördögöt kéne tennem? Példának okáért - tűnődött tovább - vajon árulás lenne, ha...? Nem.

A sarokban álló, rendetlen kis íróasztalhoz ment és leült írni. Fél oldalt teleírt, aztán széttépte a lapot, és újat kezdett. Átolvasta, aztán eltűnődött rajta. Végül borítékot vett elő és megcímezte: "Adye ezredes, Port Burdock."

Míg ezzel foglalatoskodott, odafönt fölkelt a Láthatatlan Ember. Rosszkedvűen ébredt, és Kemp, aki amúgy is éberen figyelt minden neszre, hallotta, hogy Griffin a feje fölött gyors léptekkel átsiet a hálószobán. Majd odébb penderít egy széket, és összetöri a mosdóállványon lévő poharat. Kemp ekkor fölnyargalt a lépcsőn, és türelmetlenül bekopogott.

Tizenkilencedik fejezet
BIZONYOS ALAPELVEK

- Mi baj? - kérdezte Kemp, amikor a Láthatatlan Ember beeresztette.

- Semmi - jött a válasz.

- No de az ég áldjon meg! Törsz és zúzol!

- Dühroham - felelte a Láthatatlan Ember. - Megfeledkeztem a karomról, és belenyilallt a fájdalom.

- Meglehetősen könnyen dühbe gurulsz.

- Ez igaz.

Kemp átment a szobán, és fölszedegette az eltört pohár darabjait. - Mindent kiderítettek rólad - mondta, és a cserepekkel a kezében fölállt. - Mindazt, ami Ipingben és a domboldalon történt. A világ kezd fölfigyelni láthatatlan polgártársára. Azt azonban senki sem tudja, hogy itt vagy.

A Láthatatlan Ember nagyot káromkodott.

- A titok kipattant. Mert gondolom, idáig titok volt. Nem tudom, mik a terveid, de természetesen nagyon szívesen segítek.

A Láthatatlan Ember leült az ágyra.

- Az emeleten már megterítettek reggelire - mondta Kemp olyan könnyedén, ahogy csak tőle telt, és jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy furcsa vendége fürgén fölkelt. Kemp előrement, hogy a toronyszobához vezető keskeny lépcsőn mutassa az utat.

- Mielőtt bármihez hozzákezdenénk - szólalt meg Kemp -, szeretném valamivel jobban megérteni a láthatatlanságodat. - Ideges pillantást vetett az ablak felé, aztán nagy lélegzetet véve, mint akinek fontos mondandója van, leült. Újra feltámadtak, aztán elenyésztek kétségei az egész dolog épelméjűségét illetően, miközben átnézett az asztal fölött, oda, ahol Griffin, jobban mondva a fej nélküli, kéz nélküli hálóköntös olykor egy csoda módra fogott szalvétával megtörülte láthatatlan ajkát.

- Meglehetősen egyszerű és ugyancsak hihető - mondta Griffin, és félretette a szalvétát.

- Neked az lehet, semmi kétség, de... - és Kemp elnevette magát.

- Hát igen, eleinte csodálatos dolognak éreztem, el kell ismerni. De most, nagy isten!... Mi ketten még nagy tetteket hajtunk végre! Chesilstowe-ban jöttem rá.

- Chesilstowe-ban?

- Londonból odaköltöztem. Ugyebár tudod, hogy félbehagytam orvosi tanulmányaimat, és fizikát vettem föl helyettük. Nem? Pedig így volt. A fény kezdte felcsigázni a képzeletemet.

- Úgy?

- Optikai, sűrűség! Az egész téma csupa rejtély, de csupa nehezen megfogható, csalóka fénnyel pislákoló megoldás is. És mivel huszonkét évesen még olyan könnyen lelkesedtem, azt mondtam: "Ennek szentelem az életemet. Megéri." De hisz tudod, milyen ostoba az ember huszonkét évesen.

- Az ember mindig ostoba marad - mondta Kemp.

- Mintha a tudás kielégíthetné az embert! Úgy dolgoztam, mint egy rabszolga. És alig hat hónapja fáradoztam, gondolkoztam a dolgon, amikor hirtelen fény, vakító fény tört át a homályon. Megtaláltam a fénytörés és a pigmenttestek közti összefüggés általános szabályát: vagyis felfedeztem egy négydimenziós geometriai képletet. Az ostobák, szóval a közönséges emberek, sőt a közönséges matematikusok mit sem tudnak arról, mit jelenthet a molekuláris fizikával foglalkozó tudós számára néhány általános képlet. A könyvekben - mármint abban a három könyvben, amit elrejtett az a csavargó - csodák, valóságos mirákulumok vannak! De ez még nem módszer volt, csak ötlet, amelyet módszerré lehetett volna fejleszteni, s a segítségével - néhány eset kivételével a színek területén - az anyag más tulajdonságainak megváltozása nélkül csökkenthetjük szilárd vagy folyékony halmazállapotú testek fénytörési indexét, végső soron, ha szükséges, a levegőével azonos fénytörési indexet tudtam volna elérni!

- Ejha! - kiáltott Kemp. - Ez aztán különös! De még most sem egészen látom be... azt még értem, hogy a módszer segítségével tönkre lehet tenni egy drágakő fénytörését, de ettől még ugyancsak messze van az ember láthatatlanná tétele.

- Valóban - mondta Griffin. - De gondolj csak bele, a látás attól függ, hogy a látható testek hogyan viselkednek fényben. Bocsáss meg, de kezdjük az alapvető tényeknél, tegyünk úgy, mintha semmit se tudnál. Mindjárt világosabb lesz, hova akarok kilyukadni. A test, mint tudjuk, vagy elnyeli a fényt, vagy megtöri, vagy visszatükrözi, vagy mindezt egyszerre teszi. Ha nem tükrözi, nem töri meg, vagy nem nyeli el a fényt, akkor a test csupán önmagától nem látható. Egy áttetsző vörös dobozt példának okáért azért látunk vörösnek, mert a szín elnyeli a fény egy részét, a másik részét, a vörös sugarakat, visszaveri. Ha a fény semelyik részét nem nyelné el, hanem az egészet visszaverné, akkor ragyogó, fehér dobozt látnánk. Ezüstöset! Egy gyémántdoboz nem sok fényt nyelne el, viszont nem is a doboz külső felületeit tükrözné vissza, hanem ott, ahol kedvező a felület, megtörné és visszatükrözné a fényt, hogy végül doboz helyett ragyogó villódzást, sokszorosan visszavert tükörképeket és áttetsző felületeket látnánk. Mintegy a fény csontvázát. Egy üvegből készült doboz nem ragyogna annyira, nem lenne olyan tisztán látható, mint a gyémántdoboz, mivelhogy kevésbé töri meg és tükrözi vissza a fényt. Érted már? Bizonyos szögekből egészen tisztán átlátnál rajta. Bizonyos típusú üvegek jobban láthatóak, mint mások - a kvarcüvegből készült doboz jobban ragyogna, mint a közönséges ablaküvegből készült doboz. Gyenge fényben a nagyon vékony, közönséges üvegdobozt alig lehetne észrevenni, mivel szinte semmi fényt nem nyel el, nem is töri meg, és nem veri vissza. Ha egy közönséges üveglapot vízbe teszel, sőt, ha a víznél sűrűbb folyadékba teszed, szinte teljesen eltűnik, mivel a vízből rávetődő fényt alig töri vagy tükrözi, sőt igazában alig befolyásolja az üveg. Majdnem olyan láthatatlan lesz, mint a levegőbe fecskendezett széngáz vagy hidrogén. És pontosan ugyanabból az okból!

- Így van - mondta Kemp. - Ezt manapság minden iskolás tudja.

- És most jön még egy dolog, amit ugyancsak minden iskolás tud. Ha összetörünk egy üveglapot, Kemp, aztán porrá őröljük, sokkal láthatóbb lesz a szabad levegőn: végső soron áttetsző fehér port kapunk. Ez pedig azért van, mert a porítással megsokszorozzuk a fénytörő és tükröző felületek számát. Az üveglapon mindössze két felület van, a porított üvegnél minden egyes szemcse megtöri és visszatükrözi a rajta áthaladó fényt, és csak nagyon kevés jut át végül az üvegporon. Ám ha a fehér, porrá tört üveget vízbe tesszük, abban a pillanatban eltűnik. A porított üvegnek és a víznek nagyjából azonos a fénytörési indexe, vagyis míg a fény áthalad az egyikből a másikba, nagyon kevés verődik vissza vagy törik meg belőle.

- Az üveg láthatatlan lesz, ha majdnem egyforma fénytörési indexszel rendelkező folyadékba helyezzük - folytatta Griffin kis szünet után -; egy átlátszó test láthatatlan lesz, ha bármilyen, közel azonos fénytörési indexű közegbe tesszük. És ha belegondolsz, azt is beláthatod, hogy az üvegpor a levegőben is eltűnhet, ha a levegővel azonos fénytörési indexet tudunk előállítani. Mivelhogy többé nem törné meg, nem verné vissza a fényt, amikor az áthalad az üvegből a levegőbe.

- Igaz, igaz - mondta Kemp. - De hát az ember nem porított üveg!

- Nem - felelte Griffin. - Sokkal átlátszóbb!

- Badarság!

- Mondja egy orvos! Milyen feledékenyek az emberek! Tíz év alatt elfelejtetted volna a fizikát? Gondolj csak azokra a dolgokra, amelyek átláthatóak, holott nem is látszanak annak! A papír például átlátszó rostokból áll, és mégiscsak fehér és áttetsző, pontosan azért, amiért az üvegpor fehér és áttetsző. De olajozd be a fehér papírt, töltsd ki olajjal a részecskék közti hézagokat, hogy ezentúl csak a felülete törje meg és tükrözze a fényt, és a papír máris olyan átlátszó lesz, mint az üveg. És nemcsak a papír, hanem a gyapotrost, a lenvászon rostjai, a gyapjúrostok, a farost és a csont, Kemp, a hús, Kemp, a haj, Kemp, a körmök és az idegek, Kemp; valójában az egész emberi szervezet - a vér vörös színét és a haj sötét pigmentumait kivéve - átlátszó, színtelen szövetekből áll; voltaképpen milyen apróságon is múlik, hogy láthatóak vagyunk egymás előtt. Az élőlények rostjai többnyire ugyanolyan átlátszóak, mint a víz.

- Hát persze, persze! - rikoltott Kemp. - Épp az elmúlt éjszaka a tengeri lárvákon és medúzákon járt az eszem!

- Most már kapiskálod a dolgot. Lassan megérted, mit tudtam én egy évvel azután, hogy otthagytam Londont - hat esztendeje. És mindezt magamban tartottam. Szörnyen előnytelen körülmények közt kellett végeznem a munkámat. Hobbema, a professzorom, tudományos szélhámos volt, ötlettolvaj, aki folyton szimatolt! Magad is tudod, milyen becstelen szisztémán alapszik a tudományos élet. Egyszerűen nem voltam hajlandó publikálni, hogy Hobbema ne osztozhasson az én érdemeimben. Tehát dolgoztam tovább; egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy a képletem kísérleti úton megvalósuljon. Senki ember fiának nem beszéltem róla, mivel el akartam kápráztatni a világot, és egy csapásra akartam híres lenni. A pigmentumok problémájával foglalkoztam, hogy pótoljak bizonyos hiányosságokat, és hirtelen - nem a tervek szerint, hanem véletlenül - fiziológiai felfedezésre bukkantam.

- Mégpedig?

- Ismered a vérben levő vörös színezőanyagot; nos, ezt fehérré, sőt színtelenné tudom változtatni, de úgy, hogy közben minden egyéb jellemzője a régi marad!

Kemp ezt annyira hihetetlennek találta, hogy elképedésében fölkiáltott.

A Láthatatlan Ember fölkelt, és járkálni kezdett a parányi dolgozószobában.

- Úgy, úgy, csak kiabálj. Emlékszem arra az éjszakára. Éjfél felé járt - nappal azzal a sok szájtáti, ostoba hallgatóval kellett törődni -, de aznap hajnalig dolgoztam. Akkor pattant ki hirtelen, ragyogóan, tökéletesen az agyamból. Egyedül voltam a laboratóriumban, semmi sem mozdult, csak a karcsú gázlángok égtek ragyogó fénnyel, csöndesen... "Átlátszóvá tudunk tenni egy állatot - egy szövetet! Láthatatlanná is lehet tenni! A pigmentumot kivéve mindent. Én is láthatatlanná válhatok" - mondtam, és hirtelen belém nyilallt a felismerés, hogy hiszen albínó vagyok, s hogy ez most mit is jelent. Megsemmisítő felfedezés volt. Épp leszűrtem valamit, de otthagytam, a hatalmas ablakhoz mentem, és kinéztem a csillagokra. "Láthatatlanná válhatok" - ismételtem.

"Ha ez sikerül, felülkerekedünk a csodákon." És hirtelen megjelent előttem, hogy mit is jelent a láthatatlanság az emberiségnek; nagyszerű álmot láttam akkor, amelyet nem felhőzött be kétség. Álmot a láthatatlanság misztériumáról, hatalmáról és szabadságáról. Fogalmam sem volt, mi hátrányunk származhat belőle. Csak gondolkozni kell! És még én is, egy ilyen kopottas, filléres gondokkal küzdő, korlátok közé szorított gyakornok, aki csupa hülyét tanít valami isten háta mögötti főiskolán, még az is láthatatlanná válhat, szinte egy csapásra. Kérdezlek téged, Kemp, te vajon... Bárki, hidd el, ha mondom, bárki kapva kapott volna az eredményeimen. Három évig dolgoztam a problémán, s ha egy akadályon átverekedtem magam, másik jött helyette, ha egy hegyet megmásztam, a csúcsról újabb hegy ötlött a szemembe. Ó, a véget nem érő részletkérdések! Ó, az az elkeseredés! Na meg a professzor, egy kis vidéki főiskola tanára, aki folyton mindenbe beleütötte az orrát. "Ugyan mikor publikálja már az eredményeit?" - kérdezte mindennap. És a hallgatók, meg a szűkös anyagi feltétetek! Három évig kínlódtam... És háromévi titoktartás és nélkülözés után egyszerre rá kell döbbennem, hogy képtelen vagyok, hogy lehetetlenség befejezni!

- Miért? - kérdezte Kemp.

- Pénz... - vallotta be a Láthatatlan Ember, és újra az ablakhoz ment, hogy kinézzen.

Hirtelen sarkon fordult.

- Kiraboltam az öregemet, kiraboltam az apámat! Csakhogy nem az övé volt a pénz, és főbe lőtte magát.

Huszadik fejezet
HÁZ A GREAT PORTLAND STREETEN

Kemp egy pillanatig csöndben ült és az ablaknál álló fejetlen figura hátára szögezte szemét. Aztán összerezzent, mert hirtelen eszébe jutott valami, fölkelt, megfogta a Láthatatlan Ember karját, és elfordította az ablaktól.

- Fáradt vagy - szólalt meg -, és én csak ülök, te meg sétálsz fel s alá. Ülj a helyemre.

Maga pedig Griffin és a legközelebbi ablak között helyezkedett el.

Griffin egy darabig hallgatott; aztán hirtelen folytatta, ahol abbahagyta.

- Amikor ez történt - mesélte -, már otthagytam a chesilstowe-i főiskolát. Tavaly decemberben. Londonban vettem ki szobát, hatalmas, bútorozatlan helyiséget egy elhanyagolt bérkaszárnyában a Great Portland Street környéki nyomortelepen. A szoba hamarosan megtelt az apám pénzén vett műszerekkel, s a munka töretlenül, sikeresen folyt tovább. Egyre közelebb kerültem a befejezéshez. Úgy éreztem magam, mint aki épp hogy kikecmereg a bozótosból, és máris valami érthetetlen tragédiába csöppen bele. Elmentem apám temetésére. Az agyam egyre a kísérleten járt, és a kisujjamat se mozdítottam, hogy megmentsem az öreg jó hírét. Emlékszem a temetésre, az olcsó koporsóra, a szűkszavú gyászszertartásra, a szeles, fagymarta domboldalra, meg apám hajdani évfolyamtársára, aki a gyászbeszédet mondta, kopott, fekete, hajlott hátú vénember volt, és egyfolytában csöpögött az orra.

Emlékszem, elindultam hazafelé, az üres házba, de előbb végig kellett mennem a helységen, amely egykor falunak is kicsi volt, most viszont toldott-foldott, silány anyagból készült házak lepték el, hogy mihamar csúf városnak nevezhesse magát. Minden utca a meggyalázott földek felé vezetett, és mindegyik kavicsdombban és buján tenyésző, nedves gyomok közt ért véget. Emlékszem magamra, a nyeszlett, fekete alakra, amint hazafelé csúszkáltam a síkos, fényes gyalogjárón, és emlékszem arra a különös közönyre, amely szülőhelyem talmi fennhéjázása és a hitvány üzleti szellem láttán elfogott...

Egy csepp sajnálatot sem éreztem apám iránt. Bizonyos voltam benne, hogy végső soron saját ostoba érzelgősségének lett az áldozata. A képmutató világ megkövetelte, hogy jelen legyek a temetésén, de az egészhez valóban nem volt semmi közöm.

Ám ahogy végigsétáltam a főutcán, rövid időre újra megelevenedett a régi életem. Megláttam azt a lányt, akit tíz éve ismertem. A szemünk találkozott...

Valami megmoccant bennem, ami arra ösztökélt, hogy forduljak felé és szólítsam meg. Nagyon közönséges nő lett belőle.

Mondom, olyan volt ez a látogatás a szülőhelyemen, mint egy álom. Nem éreztem, milyen magányos vagyok, hogy kicsöppentem a világból, ide, ebbe a sivárságba. Tudomásul vettem, hogy kihalt belőlem az együttérzés mások iránt, amelyet mindig is az élet haszontalanságai közé soroltam. Amikor ismét beléptem a szobámba, úgy éreztem, mintha újra felfedeztem volna a valóságot. Ott voltak a tárgyaim, amiket ismertem és szerettem. Ott állt és várt rám a készülék és az előkészített kísérlet. És végre elhárult minden akadály, már csak néhány részletkérdést kellett tisztázni.

Előbb-utóbb úgyis elmondom az egész bonyolult folyamatot. De most ne menjünk bele. Néhány megoldást kivéve, amelyeket jobbnak láttam fejben tartani, az eljárás legnagyobbrészt azokban a könyvekben van titkosírással lejegyezve, amelyeket az a csavargó elrejtett. El kell tehát kapnunk. Nem nyughatom, míg vissza nem szerezzük a könyveket. Az eljárás legfontosabb fázisában az átlátszó tárgyat, amelynek a fénytörési indexét csökkenteni akartam, elhelyeztem az éterikus rezgést előidéző két sugárzó központ között - nos, erről később majd bővebben beszélek. Nem - nem az úgynevezett röntgensugárzás; nem tudom, leírták-e már az én módszeremet, pedig egészen kézenfekvő. Két kis dinamóra volt szükségem mindenekelőtt, amelyeket olcsó gázmotorral működtettem... Az első kísérletet egy darabka fehér gyapjúszövettel végeztem el. Nincs a világon még olyan különös dolog, mint amikor a puha, fehér szövet vibrálni kezd a villogó fényben, aztán egyszer csak elhalványul, mint egy füstkarika, és végül eltűnik. Eleinte képtelen voltam elhinni, hogy ezt én csináltam. Az üresség felé közelítettem a kezem, és ott volt a tárgy, éppolyan szilárd állapotban, mint azelőtt. Ügyetlenül nyúltam hozzá, és a padlóra ejtettem. Nem volt könnyű megtalálni.

Ekkor különös kísérletre vetemedtem. Nyávogást hallottam magam mögött, és ahogy megfordultam, az ablak előtt, a ciszterna tetején egy nagyon piszkos, sovány, fehér macskát pillantottam meg. Hirtelen furcsa gondolatom támadt. Az ablakhoz mentem, kinyitottam, és gyengéden kiszóltam. A macska dorombolva besétált - éhezett szegény állat -, és én adtam neki egy kis tejet. A macska fellefetyelte, aztán körülszaglászta a szobát, láthatóan azzal a szándékkal, hogy ideköltözik. A láthatatlan rongy egy kissé felingerelte; látnod kellett volna, milyen dühösen fújt rá! De én kényelmes fekhelyet készítettem egy párnán, sőt egy darab vajat adtam neki, amivel sikerült rávennem a mosakodásra.

- Aztán kísérletezni kezdtél vele?

- Igen. De gyógyszert adni macskának bizony nem gyerekjáték, Kemp. Nem is sikerült a kísérlet.

- Nem sikerült?

- Legalábbis két részletkérdésben. A karma és a színezőanyag - hogy is hívják? Macskánál a szem hátsó falán helyezkedik el.

- Tapetum.

- A tapetum, hát persze. Az nem változott. Miután beadtam a vérszíntelenítőt és még elvégeztem néhány műveletet, ópiumot is kapott, aztán a párnával együtt, amelyen aludt, feltettem a készülékre. És miután már minden elhalványult, majd el is tűnt, megmaradt a két szembogár.

- Furcsa.

- Nem találok rá magyarázatot. Be volt persze pólyálva, sőt le is kötöztem, vagyis biztonságban volt, de - még kissé kábán - felébredt, és szomorúan nyávogni kezdett, mire valaki kopogtatott. Egy vénasszony jött fel a földszintről, és azzal gyanúsított, hogy élve boncolok - rég elitta az eszét szegény öreg, s már csak egy macskája volt kerek e világon. Hirtelen előkaptam egy kis kloroformot, szétspricceltem, aztán kinyitottam az ajtót.

- Nem macskát hallottam az imént? - kérdezte. - Az én macskámat?

- Itt ugyan nem - mondtam igen udvariasan. A vénasszony kissé kétkedett, és megpróbált belesni a vállam fölött a szobába - nyilván különös világ tárult a szeme elé; csupasz falak, függöny nélküli ablak, összecsukható ágy, vibráló gázmotor, pezsgő, sugárzó pontok, és a levegőben terjengő, enyhén csípős kloroformszag. De úgy látszik, végül megnyugodott, mert hamarosan elment.

- És mennyi ideig tartott a kísérlet? - kérdezte Kemp.

- Három vagy négy óráig. Utoljára a csontok, az izmok és a zsírréteg tűntek el, meg a színes szőrszálak vége. A szem hátsó falán az a kemény, színjátszó anyag pedig, mint mondtam, egyáltalán nem tűnt el.

Odakinn éjszaka volt, pedig még messze jártam a kísérlet végétől, és semmi mást nem lehetett látni, mint a macska tompán ragyogó szemét és a karmait. Leállítottam a gázmotort, kitapogattam és megcirógattam az állatot, amely még akkor is eszméletlen volt, meglazítottam a szorítókötést, aztán, mivel alaposan elfáradtam, hagytam aludni a láthatatlan párnán, és magam is lefeküdtem. De nem tudtam elaludni. Csak feküdtem nyitott szemmel, csupa haszontalanság jutott eszembe, aztán újra és újra elismételtem magamban a kísérletet. Lázálmokat láttam egyre növekvő, ködös, majd eltűnő tárgyakról, végül minden, a föld is, amin álltam, eltűnt, és beteges, zuhanó lidércnyomás vett elő. Két óra felé a macska nyávogni kezdett és körbejárt a szobában. Azzal próbáltam lecsendesíteni, hogy beszéltem hozzá, de aztán úgy döntöttem, hogy elkergetem. Emlékszem, milyen megdöbbentő volt, amikor lámpát gyújtottam: zölden ragyogó kerek szemek, és köröttük semmi. Tejet adtam volna neki, de nem volt egy csepp sem. Egy percre se hallgatott el, csak leült az ajtó elé és ott nyivákolt. Próbáltam megfogni, hátha ki tudom tenni az ablakon, de kisiklott a kezem közül és eltűnt. Hol itt, hol ott nyávogott tovább. Végül kinyitottam az ablakot, és kergetni kezdtem. Gondolom, erre aztán kiment. Soha többé nem láttam, nem hallottam.

Aztán - az ég tudja, miért - megint apám temetése jutott eszembe, a kietlen, szeles domboldal - pedig odakünn már hajnalodott. Tudtam, hogy reménytelen dolog az álomra várni, ezért bezártam az ajtót, és elindultam, hogy járjak egyet a hajnali utcákon.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy egy láthatatlan macska is kóborol a világban? - kérdezte Kemp.

- Ha csak meg nem ölték - felelte a Láthatatlan Ember. - Miért is ne?

- Miért is ne? - tűnődött Kemp. - No de nem akartalak félbeszakítani.

- Nagyon valószínű, hogy megölték - folytatta a Láthatatlan Ember. - Annyit tudok, hogy négy nap múltán még életben volt, és a Great Tichfield Streeten egy rács alá kerülhetett, mert láttam, tömeg verődött össze, hogy megállapítsa, honnan jön a nyávogás.

Majdnem egy percig hallgatott. Aztán hirtelen folytatta:

- Roppant élénken él az a változás előtti hajnal az emlékezetemben. Feltehetőleg a Great Portland Streeten mentem felfelé, mert emlékszem az Albany Street-i laktanyákra és a kinyargaló lovas katonákra; végül pedig a Primrose-domb tetején kötöttem ki, ahol is kiültem a napra és nagyon komiszul éreztem magam. Napsütéses januári délelőtt volt - idén, a havazás előtt volt egy-két derült, fagyos nap. Fáradt agyam megpróbálta rögzíteni a helyzetet, és valami tervet készíteni a jövőre.

Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy most, amikor szinte karnyújtásnyira van fáradozásom jutalma, mennyire bizonytalannak tűnik, hogy el is érem. Igaz, kimerültem már a sok munkában; a közel négyévi folyamatos küszködés és a velejáró állandó feszültség kilúgozott belőlem minden erőt, minden érzést. Egykedvű lettem, hiába próbáltam felidézni az első kísérletek lelkesedését, a felfedezés szenvedélyét, amely még arra is rávett, hogy köztiszteletben megőszült apám hírnevét aláássam. Semmi sem érdekelt. Egész tisztán láttam, hogy ez csak átmeneti állapot, amely a hajszolt munkának és az álmatlanságnak tulajdonítható, s hogy gyógyszerrel vagy pihenéssel visszaszerezhetem a korábbi lendületet.

Tisztán mindössze annyit tudtam végiggondolni, hogy ezt a kutatást most már dűlőre kell vinni; rögeszmém lett, amely a hatalmába kerített. Sőt minél hamarabb, hiszen a pénz fogytán volt. Körülnéztem a domboldalon. Távolabb gyerekek játszottak, a nevelőnők pedig figyelték őket, és hirtelen eszembe jutott mindaz a fantasztikus előny, amit egy láthatatlan ember élvezne ezen a világon. Egy idő múlva hazavánszorogtam, ettem valamit, aztán bevettem egy jókora adag sztrichnint, és ruhástul végigfeküdtem a vetetlen ágyon... A sztrichnin nagyszerű élénkítőszer, Kemp, kiszív minden fáradtságot.

- Maga az ördög - válaszolta Kemp. - Egy adag palackozott kőkorszak.

- Végtelenül frissen és ugyancsak ingerülten ébredtem. Nyilván tudod.

- Ismerem az utóhatásait.

- És valaki kopogott az ajtón. A vén háziúr jelent meg, fenyegetően és kíváncsian, hosszú, szürke kaftánban és mocskos papucsban. Az éjszaka egy macskát kínoztam, ebben egészen biztos, mondotta - úgy látszik, eljárt a vénasszony szája. Az öregúr ragaszkodott hozzá, hogy mindent mondjak el. Ennek az országnak, mint mondta, igen szigorú törvényei vannak az élveboncolás ellen, és ezek betartásáért ő is felelős. Én azonban letagadtam a macskát. Azzal folytatta, hogy a kis gázmotor remegését is az egész házban érezni lehetett. Ez bizony igaz is volt. A háziúr ezután benyomult a szobába, alpakka keretes szemüvegén keresztül mindent végigvizslatott, és én hirtelen megrémültem, hogy mi lesz, ha elvisz valamit a titkomból. Próbáltam közé és az előkészített sűrítőkészülék közé állni, de ettől csak még kíváncsibb lett. Mit csinálok én itt? Miért vagyok mindig egyedül, és miért titkolózom? Nem ütközik törvénybe? Nem veszélyes? Utóvégre semmi mást nem fizetek, csak a rendes lakbért. A ház mindig is a legtiszteletreméltóbb volt ezen a rossz hírű környéken. Elvesztettem a türelmemet. Felszólítottam, hogy takarodjon. Tiltakozni kezdett, arról locsogott, hogy neki joga van belépni. A következő pillanatban megragadtam a gallérjánál - valami el is szakadt -, és a háziúr kipenderült a saját lépcsőházába. Bevágtam, sőt be is zártam az ajtót, és remegve egy székre rogytam.

Az öreg még egy darabig lármázott odakint, de mivel nem törődtem vele, egy idő után elment.

Ám ezzel válságosra fordultak a dolgok. Nem tudtam, mit fog csinálni, azt sem, hogy mire jogosítja fel a törvény. Ha új lakásba kell költöznöm, az hátráltat a munkámban - mindenestül alig húsz fontom maradt, abból is majdnem az egész a bankban van. Vagyis el kell tűnnöm! Nem maradt más megoldás. De akkor meg nyomozni kezdenek, és feldúlják a szobámat.

Itt állok a teljes siker küszöbén, és lelepleznék vagy összezavarnák a munkámat: már a puszta gondolatától is mérges lettem. Munkához láttam. Magamhoz vettem a csekk-könyvemet és a három jegyzetkönyvet - amelyek most a csavargónál vannak -, és a legközelebbi postahivatalból elküldtem a Great Portland Street-i postafiókba. Próbáltam nesztelenül kisurranni. Mire hazaértem, láttam, hogy a háziúr éppen csöndben megindul fölfelé - gondolom, meghallotta, amikor becsuktam az ajtót. Nyilván te is a hasadat fogtad volna a nevetéstől, ha látod, ahogy rohanni kezdek felé, ő meg félreugrik a lépcsőfordulón. Amikor elmentem mellette, csak bámult rám, de ahogy bevágtam az ajtót, a ház is beleremegett. Hallottam, hogy az öregúr felcsoszog a szobámig, kicsit tétovázik, aztán megindul lefelé. Nekiláttam az előkészületeknek.

Aznap este és éjszaka történt; le is bonyolítottam az egészet. Később, amikor a vérszíntelenítő vegyszer hatása alatt sápadtan, álmosan bóbiskoltam a széken, kopogtak az ajtón. Aztán csönd lett, a léptek eltávolodtak, majd visszatértek, és ismét kopogott valaki. Megpróbáltak becsúsztatni valamit az ajtó alatt - egy kék papír volt. Bosszantott a dolog, ezért fölkeltem, odamentem és egy rántással szélesre tártam az ajtót. - Mit akar? - förmedtem rá.

A háziúr jött valami kilakoltatási papírral vagy ilyesmivel. Az orrom alá dugta, de gondolom, valami furcsát láthatott a kezemen, ezért az arcomba nézett.

Egy pillanatra elállt a lélegzete. Aztán tagolatlan kiáltást hallatott, eldobott gyertyát-írást, és hanyatt-homlok elmenekült a folyosón a lépcsőig.

Becsuktam az ajtót, bezártam, és odaléptem a tükörhöz. Végre megértettem, mitől rémült meg... Az arcom fehér volt - mint a kréta.

De az egész valahogy iszonyatos volt. Nem számítottam a szenvedésre. Egy álló éjszakán át fájdalmak gyötörtek, hányingerem volt és folyvást elájultam. Összeszorítottam a fogam, bár égett a bőröm, perzselt az egész testem, de csak feküdtem elkeseredve. Végre megértettem, miért nyávogott olyan keservesen a macska, míg el nem kábítottam kloroformmal. Szerencsém volt, hogy egyedül éltem és a kutya se törődött velem. Volt olyan időszak is, amikor zokogtam, sóhajtoztam, és hangosan beszéltem. De nem adtam fel... Elvesztettem az eszméletemet, és amikor fölébredtem, már sötét volt és roppant erőtlennek éreztem magam.

Viszont elmúlt a fájdalom. Azt hittem, közeleg a vég, de azzal se törődtem. Míg élek, nem felejtem el azt a hajnalt, a különös rémületet, amikor észrevettem, hogy a kezem olyan lett, mint a párás üveg, s a délelőtt folyamán egyre vékonyabb, egyre áttetszőbb lett. Becsuktam a szemem, de a szemhéjam is átlátszó lett; csukott szemmel néztem a kezemre, de kéz helyett csak a pokoli rendetlenséget láttam a szobában. A végtagjaim üvegesedni kezdtek, elhalványultak, majd eltűntek a csontok, az ütőerek, utoljára a vékony, fehér idegszálak. Fogcsikorgatva vártam a véget... Már csak a körmök halvány, fehér, elhalt pereme s az ujjaimra csöppent sav barna foltja látszott.

Feltápászkodtam. Eleinte olyan tehetetlen voltam, mint egy bepólyázott csecsemő - képzeld csak, úgy kellett lépnem, hogy nem láttam a végtagjaimat. Gyenge voltam, és borzasztó éhes. A borotválkozó-tükörbe néztem, de ott csak a semmit láttam, a semmit, barátom, azt a néhány pigmentfoltot kivéve, ami a retinán maradt, de az is halványabb volt, mint a hajnali köd. Meg kellett kapaszkodnom az asztalba, hogy a homlokomat az üveghez nyomhassam.

Emberfeletti akaraterőmnek köszönhető, hogy sikerült visszarángatni magam a készülékhez és befejeznem a kísérletet.

Délelőtt aludtam, s hogy kirekesszem a fényt, a szememre húztam a lepedőt; dél felé ismét kopogásra ébredtem. Tagjaimba visszatért az erő. Felültem, hallgatóztam és valami suttogást hallottam. Talpra szöktem, és olyan nesztelenül, ahogy csak tudtam, elkezdtem szétszedni a készüléket, az alkatrészeket aztán szanaszéjjel szórtam a szobában, nehogy bárki is összeszerelhesse. Közben újra kopogtak, hangokat is hallottam, előbb a háziúrét, aztán két másik férfiét. Hogy időt nyerjek, kiszóltam. Most jól jött a láthatatlan szőnyeg és a párna: kinyitottam az ablakot, és kidobtam őket a ciszterna tetejére. Ám abban a pillanatban, amikor kinyílt az ablak, nagyot reccsent az ajtó. Nyilván valaki nekirontott, hogy letörje a zárat. Én azonban néhány nappal előbb erős pántokat is fölszereltem, s ezek most megállították a betolakodót. Előbb meghökkentem, aztán iszonyú haragra gyulladtam. Remegett minden tagom és kapkodni kezdtem.

Összekapartam az elhányt iratokat, szalmát, csomagolópapírt és a többit, a szoba közepére hordtam, aztán kinyitottam a gázcsapot. Hatalmas ütések záporoztak az ajtóra. Nem találtam gyufát. Mérgemben a falat kezdtem öklözni. Újra elzártam a gázt, kiléptem az ablakon a ciszterna tetejére, óvatosan lehúztam az ablakot, és kint, biztonságban, láthatatlanul, de dühtől remegve leültem, hogy végignézzem az ezután következő eseményeket. Betörték az ajtó egyik fatábláját, a következő percben leverték a pántok csapszegét, s máris ott álltak a nyitott ajtóban. A háziúr volt a két mostohafiával - huszonhárom-huszonnégy éves-forma, életerős fiatalemberek voltak. Mögöttük a földszinti vén boszorkány nyújtogatta a nyakát.

Elképzelheted, mennyire meglepődtek, amikor egy teremtett lelket sem találtak a szobában. Az egyik fiatalember az ablakhoz rontott, feltaszította és kinézett. Kerek szeme, vastag ajka, szakálla alig egyarasznyira volt az arcomtól. Már-már azon voltam, hogy az ostoba képébe vágok, de féken tartottam ökölbe szorult kezemet.

Egyszerűen átnézett rajtam. Akárcsak a másik három, amikor ők is bemerészkedtek. Az öregúr bekukkantott az ágy alá, aztán valamennyien a pohárszékhez rohantak. Ott jó darabig hevesen vitatkoztak; végül egyetértettek abban, hogy nem is én válaszoltam a kopogásra, és hogy a képzelet játéka volt az egész. Rendkívüli diadalmámor váltotta fel a dühömet, ahogy ott ültem az ablak másik oldalán és figyeltem azt a négy embert - időközben ugyanis a vénasszony is bejött és gyanakodva körülsandított, mint egy macska -, szóval csak néztem őket, és próbáltam megérteni létezésem rejtélyét.

Az öregúr, ha jól értettem zagyva beszédét, egyetértett a vénasszonnyal abban, hogy élő állatot boncoltam. A fiúk élénken tiltakoztak; úgy vélekedtek, hogy elektromos mérnök vagyok, aminek ékes bizonyítékai a dinamók és a hősugárzók. Alaposan begyulladtak, hogy mi lesz, ha visszatérek, bár hamarosan magam is meggyőződhettem róla, hogy előzőleg bereteszelték az utcai kaput. A vénasszony bekukkantott a pohárszékbe és az ágy alá. Ekkor egy lakótárs jelent meg a lépcsőfordulóban - házaló volt, a szemközti szobát osztotta meg egy hentessel -; őt is behívták, és meglehetősen összefüggéstelenül elhadarták, mi történt.

Ekkor döbbentem rá, hogy ha véletlenül egy agyafúrt, képzett ember kezébe kerülnek a hősugárzóim, bizony sok mindent elárulnak rólam, ezért mihelyt alkalom nyílt rá, az ablakon át visszamásztam a szobába, kikerültem a vénasszonyt, lebillentettem az egyik kis dinamót a másik tetejéről, amelyen állt, aztán szétvertem mindkét készüléket. Erre ijedtek meg csak igazán!... Ezek után, amíg a többiek az iménti látványra kerestek magyarázatot, kilopóztam a szobából, és hangtalanul leosontam a földszintre.

Beléptem az egyik szobába, és megvártam, míg ők is lejönnek: még egyre tanakodtak, vitatkoztak; meglehetősen elkedvetlenedtek, hogy semmi "rémséget" nem találtak, és mindannyian kissé elbizonytalanodtak, hogy mármost jog szerint mit is tehetnek velem. Mihelyt elhaladtak mellettem, és lementek az alagsorba, egy doboz gyufával felsurrantam, meggyújtottam a papír- és szeméthalmot, odatettem a székeket és az ágyneműt is, aztán egy gumicsővel odavezettem a gázt...

- Felgyújtottad a házat? - kiáltott Kemp.

- Felgyújtottam a házat! Ez volt az egyetlen mód, hogy eltüntessek minden nyomot, és különben is, kétségtelenül biztosítva volt... Csöndben elhúztam a reteszt a kapun és kiléptem az utcára. Láthatatlan voltam, s most kezdtem igazán megízlelni, milyen rendkívüli előnyökkel jár a láthatatlanság. Zsongott a fejem a tervektől; vad és csodálatos tervek voltak, amelyeket mostantól büntetlenül végrehajthatok.

Huszonegyedik fejezet
AZ OXFORD STREETEN

Már lefelé menet nem várt nehézséggel találtam szemközt magam, ugyanis nem láttam a lábamat, kétszer el is botlottam; azután pedig a retesz megmarkolása járt szokatlanul sok bajjal. Később rájöttem, hogy ha nem nézek a lábam elé, egész tűrhetően járok sík területen.

A hangulatom, mint mondottam, forrponton volt. Úgy éreztem magam, ahogy a látó ember érezheti magát kipárnázott lábbal, nesztelen ruhában a vakok városában. Heves vágyat éreztem, hogy mókázni kezdjek, szerettem volna meghökkenteni az embereket, legszívesebben hátba vágtam volna mindenkit, lesöpörtem volna fejükről a kalapot, és egyáltalán, szerettem volna alaposan kiélvezni ezt a rendkívüli előnyt.

De alighogy kifordultam a Great Portland Streetről (van ott egy szövetbolt, annak a közelében volt a szállásom), hatalmas csattanást hallottam, iszonyatos ütést éreztem hátulról, és ahogy megfordultam, egy embert pillantottam meg: szódásüvegekkel teli kosarat cipelt, és elképedve nézett a kosárra. Bár az ütés fájt, megrökönyödését látva nem tudtam megállni, hogy hangosan fel ne kacagjak. - Ördög van a kosárban! - mondtam, és hirtelen kicsavartam a kezéből. A férfi ellenkezés nélkül hagyta, én meg magasba lódítottam az egész rakományt.

Ám egy ostoba bérkocsis, aki idáig az italmérés előtt állt, most odarohant, hogy elkapja, és kinyújtott keze épp fültövön talált. Erre eleresztettem a kosarat, az rázuhant a kocsisra, az üvegek összetörtek, hanem aztán a kiáltozás, a boltokból kirohanó emberek trappolása, a mellettem fékező járművek mihamar ráébresztettek, mekkora őrültséget követtem el; átkozva magamat ostobaságomért, egy bolt kirakatáig hátráltam, és fölkészültem, hogy kitörjek a kavarodásból. Még egy perc és beszorít a tömeg, akkor pedig menthetetlenül fölfedeznek. Egy hentesinast oldalba taszítva előrenyomultam (a fiú szerencsére nem fordult felém, így nem is látta, hogy voltaképp a semmi taszította oldalba); aztán a bérkocsis fiákere mögött kitörtem. Fogalmam sincs, végül hogyan ült el a kavarodás. Egyenesen átsiettem az úton, amely szerencsére üres volt, de annyira megrémültem, hogy a nyomomban vannak, hogy voltaképp nem is néztem, merre indulok, jobb híján tehát belevetettem magam az Oxford Street délutáni sokadalmába.

Próbáltam besodródni az emberáradatba, ám a nagy tömegben egy perc alatt letaposták a lábamat. Lehúzódtam az út menti csatornába, de a durva kövek fölsértették a talpamat, a következő percben pedig egy arra döcögő konflis rúdja döfött a lapockám közé, emlékeztetvén rá, hogy már amúgy is tele vagyok horzsolással. Félretántorodtam a kocsi útjából, görcsös mozdulattal elkerültem egy gyerekkocsit, végre a konflis mögött találtam magam. Kitűnő ötletem támadt: amint a kocsi megindult, közvetlenül mögötte megindultam én is. Beleremegtem az ámulatba, hogy milyen szerencsés fordulatot vett az ügy, de hamarosan már nem is csak remegtem, hanem vacogott a fogam a hidegtől. Derült januári nap volt, én meg anyaszült meztelenül járkáltam, pedig az úttestet borító vékony sárréteg bizony jéghártyás volt. Utólag ostobaságnak tetszik, ám akkor nem számoltam vele, hogy akár átlátszó vagyok, akár nem, ki vagyok téve az időjárás viszontagságainak.

Ekkor ragyogó ötletem támadt. Megkerültem a konflist és beléugrottam. Reszkettem, féltem, kezdtem szipákolni, ami nálam biztos előjele a kiadós megfázásnak, a lapockámon esett zúzódások is kezdték figyelmemet magukra vonni, de végre bent ültem a konflisban, amely lassan végighaladt az Oxford Streeten, majd a Tottenham Court Roadon. Alig tíz perce léptem ki a házból, de el se tudod képzelni, mennyire megváltozott a kedélyállapotom. Átkozott láthatatlanság, mondtam magamban. Mindössze egy vágyam volt, hogy mielőbb kimásszak ebből a kutyaszorítóból.

A Mudie kölcsönkönyvtár előtt egy magas asszony intett a konflisomnak; öt-hat sárga fedelű könyv volt a kezében. Az utolsó pillanatban sikerült kiugranom, hogy össze ne ütközzünk, de menekülés közben így is kis híján belerohantam egy teherszállító kocsiba. Elinaltam a Bloomsbury tér felé, ugyanis úgy terveztem, hogy megpróbálok eljutni a British Museumtól északra fekvő csöndesebb környékre. Időközben kegyetlenül lehűlt a testem, s a helyzet fonáksága annyira elkeserített, hogy futás közben vinnyogni kezdtem. A tér nyugati sarkán egy kis fehér kutya rontott ki a Gyógyszerészeti Társaság irodájából, és orrát leszegve, feltartóztathatatlanul megindult felém.

Eddig még sohasem tűnt fel, hogy a kutya orra ugyanazt a funkciót tölti be, mint az ember szeme. A kutya pontosan úgy érzékeli az előtte elhaladó ember szagát, mint az ember a látható jellegzetességeket. Mármost ez az oktalan állat ugatni kezdett, fel-le szökdelt, hogy jelezze - amit egyébként úgyis tudtam -, hogy észrevett és figyel. A vállam fölött hátrapillantottam, aztán átvágtam a Great Russell Streeten, de csak a Montague Street közepe felé vettem észre, hogy a vesztembe rohanok.

Először harsogó indulóra lettem figyelmes, s ahogy elnéztem az utca vége felé, láttam, hogy épp akkor fordul be a Russell tér felől egy hatalmas csapat, vörös trikóban, az Üdvhadsereg zászlaja alatt. Az úttesten énekeltek, a járdán bámészkodtak: nem volt hát semmi reményem, hogy ekkora tömegen átverekedhetem magam, csak hogy visszamenni sem akartam, mert még távolabb kerültem volna a lakásomtól. Az idő sürgetett, nem tétovázhattam tovább: felrohantam a múzeum kerítésével szemközti ház hófehér lépcsőjén. Gondoltam, ott kivárom, míg elhalad a nép. Szerencsémre a zenekar csinnadrattájára megállt a kutya, kicsit habozott, aztán sarkon fordult és visszaloholt a Bloomsbury térre.

De már jött is a rezesbanda, és akaratlan iróniával valami zsoltárt harsogott, hogy: "Mikor pillantjuk meg az Ő arcát?" Örökkévalóságig tartott, míg elvonult előlem a végeláthatatlan emberáradat. Bang, bang, bang, döngött a dob hosszan kitartó rezgéssel, és egy pillanatig észre se vettem, hogy a rácsnál, közvetlenül mellettem két utcakölyök állt meg.

- Oda nézz! - mondta az egyik.

- Hova nézzek? - kérdezte a másik.

- Hát azok a... azok a lábnyomok... meztélláb. Mint mikor sárba lép az ember.

Lenéztem; láttam, hogy a suhancok lecövekelnek és tátva marad a szájuk, amint megpillantják sáros lábnyomaimat a frissen festett lépcsőn. A mellettük elhaladók oldalba bökdösték meg odább taszigálták őket, ám a két ifjú zavaros agyát nagyon is foglalkoztatta a felfedezés. "Bang, bang, bang, mikor, bang, pillantjuk meg az Ő arcát bang, bang."

- Vesszek meg, ha nem meztélláb ment föl itten valaki - mondta az egyik. - De nem gyött le. És vérzett a talpa.

Az emberár lassan levonult.

- Nézd már, Ted! - mondá az ifjabbik nyomozó, s hangja felcsattant meglepetésében. Pontosan a lábamra mutatott. Lenéztem és azon nyomban észrevettem a lábamat, mert a rátapadt sárfoltok pontosan kirajzolták a körvonalait. Egy pillanatig a lélegzetem is elállt.

- Ejha, ez aztán csuda dolog! - hüledezett az idősebb. - Fenemód fura! Egy lábnak a kísértete, vagy mi! - Kicsit töprengett, aztán kinyújtott kézzel megindult felém. Most már egy férfi, aztán egy lány is megállt, hogy lássa, mit akar megfogni a fiú. Még egy pillanat és megérinti a lábamat. Hirtelen eszembe villant, mit tegyek. Egyet léptem - a fiú nagyot kiáltva hátraugrott -, aztán gyors mozdulattal átlendültem a következő ház oszlopos lépcsőfeljárójára. Ám a kisebbik fiú szemfülesebb volt társánál, mert még mielőtt leszaladhattam volna a lépcsőn a járdára, föleszmélt pillanatnyi meghökkenéséből és felkiáltott, hogy a láb átment a falon.

Körberohantak és látták, hogy előbb az alsó lépcsőn, aztán a járdán jelenik meg a lábnyom.

- Mi az? - kérdezte valaki.

- Lábak! Nézze! Rohanó lábak!

Három üldözőmet kivéve mindenki az Üdvhadsereg zászlaja után vonult, s a hömpölygő tömeg ezúttal nemcsak az én utamat állta el, hanem az övékét is. A meglepetés és a találgatás hullámai örvényként terjedtek tova. Jobb híján úgy jutottam át a gyűrűn, hogy feldöntöttem egy fickót, s a következő pillanatban már hanyatt-homlok rohantam körbe a Russell téren, mögöttem hat vagy hét elképedt emberrel, akik a lábnyomomat követték. Nem volt idő magyarázkodásra, másképp az egész hadsereg utánam vetette volna magát.

Kétszer megkerültem a teret, háromszor kereszteztem az utat, és visszatértem az eredeti lábnyomokra, aztán ahogy melegedni és száradni kezdett a talpam, a lábnyomok egyre halványabbak lettek. Végre lélegzetnyi pihenőhöz jutottam, amikor tisztára dörzsöltem a lábamat, s így sikerült megmenekülnöm. Az utolsó jelenet, amit a hajszából láttam, az volt, amikor tucatnyi embert pillantottam meg: a kicsiny, de lelkes csapat végtelen megrökönyödéssel egy lassan száradó lábnyomot tanulmányozott, amely a Tavistock tér egyik tócsájából eredt, s amely számukra éppoly különös és felfoghatatlan volt, mint Robinson Crusoe magányos felfedezése.

A futás kissé fölmelegített, meg aztán a környék elhagyatottabb utcácskáinak labirintusában bátrabban folytathattam utamat. Ekkorra azonban egészen elmerevedett a hátam és nagyon fájt, a bérkocsis szorításától égett a torkom, a körme fölsebezte a nyakamat, a talpam iszonyatosan sajgott, és egy kisebb vágástól le is sántultam. Még idejében észrevettem egy közeledő vakot, és sietve elsántikáltam előle; attól tartottam, kifinomult ösztönével megérzi, hogy ott vagyok. Egyszer-kétszer véletlenül beleütköztem az emberekbe, s azok döbbenten néztek körül: vajon honnan ered a megmagyarázhatatlan szitoközön. Aztán valami csöndes, hűvös fehérség lepte be az arcomat, s hamarosan szállingózó hópelyhek fátyola ereszkedett alá a térre. Megfáztam, és akár akartam, akár nem, olykor nem tudtam megállni: tüsszentenem kellett. De ha egy kutya bukkant föl és orrát előreszegezve szimatolni kezdett, félelmemben moccanni se mertem.

Nem sokkal ezután férfiakat és fiatalembereket pillantottam meg; előbb csak egyenként, aztán egyre többen futottak el mellettem, és futás közben kiáltoztak. Tűz volt. A szállásom irányába rohantak, és az egyik utcán visszanézve vaskos fekete füstcsíkot láttam fölkunkorodni a tetők és a telefonhuzalok fölé. Az én szállásom volt; szinte biztosra vettem, hogy az a ház ég: a ruháim, a készülék, valamennyi ingóságom, a csekk-könyvemet és háromkötetnyi jegyzetemet kivéve, amelyek a Great Portland Streeten vártak rám. Minden más porig ég! Ha valaki, hát én most minden hidat fölégettem magam mögött! A szoba a lángok martaléka lett - fejezte be a Láthatatlan Ember.

Kis szünetet tartott és elgondolkozott. Kemp idegesen kilesett az ablakon.

- Igen! - szólalt meg. - Folytasd csak.

Huszonkettedik fejezet
AZ ÁRUHÁZBAN

- Mindez januárban történt, amikor épp hóvihar készült kitörni - márpedig ha rám esik a hó, mindjárt el is árul! -, fáradt voltam, fáztam, sajgott mindenem, elmondhatatlanul nyomorultul éreztem magamat, és még csak félig-meddig tudtam meggyőződni a láthatatlanság mibenlétéről - mégis új életet kezdtem, amelyet a mai napig is élek. Nem volt menedékem, nem volt kihez forduljak, nem volt kerek e világon egyetlen élőlény, akiben megbízhattam volna. Ha kiadom a titkomat, kiszolgáltatom magam - puszta mutatvány, cirkuszi szenzáció lett volna belőle. Mindazonáltal már-már hajlottam rá, hogy megszólítok egy járókelőt és az irgalmára bízom magam. De nagyon is tisztán láttam, micsoda rémületet és brutális kegyetlenséget idézne elő a legbarátságosabb közeledésem is. Az utcán nem született semmilyen terv. Egyetlen célt láttam magam előtt, hogy menedéket szerezzek a hó elől, ahol megmelegedhetnék, betakarózhatnék, s ott még talán tervezni is tudnék. Ám a londoni házak zárva voltak, belülről pántok, keresztrudak erősítették az ajtókat, s ezeken még én, a Láthatatlan Ember se tudtam átjutni.

Mindössze egy dolog lebegett a szemem előtt, az viszont annál láthatóbban: a hideg, a hóvihar és az éjszaka pokla, nyomorúsága.

És ekkor ragyogó ötletem támadt. Befordultam az egyik utcán, amely a Gower Streetet a Tottenham Court Roaddal köti össze, s máris ott álltam az Omnium előtt. Te is ismered azt az áruházat: mindent lehet kapni benne, húst, fűszerárut, ágyneműt, bútort, ruhát, sőt olajfestményt is - az egész inkább óriási, egymásba kapcsolódó bolthálózat, mint egyetlen üzlet. Azt gondoltam, nyitva találom az ajtókat, de tévedtem; ám ahogy ott ácsorogtam a széles bejárat előtt, az utcán megállt egy hintó, mire az egyenruhás ajtónálló - biztos te is tudod, az a személy, akinek Omnium van a sapkájára írva - kitárta az ajtót. Sikerült belépnem, s ahogy egyre beljebb kerültem, előbb arra az osztályra jutottam, ahol szalagokat, kesztyűt, zoknit meg ilyesmit árulnak, aztán egy tágasabb rész következett, itt fedeles kosarakat és fonott bútort lehetett kapni.

A jövő-menő emberek között bizony nem éreztem biztonságban magam, és nyugtalanul ődöngtem, míg az egyik felső emeleten hatalmas helyiségre nem bukkantam, ahol rengeteg ágy állt glédában; átmásztam rajtuk, és egy nagy halom összehajtott, pehely derékalj között végre megpihenhettem. Már felgyújtották a lámpát, kellemes meleg fogadott, ezért úgy döntöttem, hogy záróráig ott maradok, s a rejtekhelyről szemmel tartom az elárusítókat meg a vásárlókat. Zárás után könnyedén kifoszthatom az áruházat, hogy élelemhez, ruhához és álarchoz jussak, gondoltam; majd bebarangolom, átvizsgálom a készleteket, és esetleg alszom egyet valamelyik ágyon. Ez egészen elfogadható tervnek látszott. Úgy véltem, ruhát kell szereznem, hogy bebugyolált, de azért elfogadható külsőt ölthessek, aztán pénzre lesz szükségem, hogy kiváltsam a rám váró könyveket és a csomagokat, majd kiveszek valahol egy szobát, hogy végleges formába öntsem tervemet, amellyel kiaknázhatom, sőt érvényesíthetem embertársaimmal szemben a láthatatlanság előnyeit (akkor még úgy képzeltem, hogy vannak előnyei).

Egész gyorsan telt az idő záróráig. Legfeljebb egy órája foglalhattam el helyemet a derékaljakon, amikor láttam, hogy lehúzzák a redőnyt, s kezdik a vásárlókat a kijárat felé terelni. Most egy csapat fürge fiatalember látott munkához, hogy rendkívül gyors mozdulatokkal rendbe rakja a széthányt holmit. Mihelyt a tömeg valamelyest csökkent, én is elhagytam rejtekhelyemet, és körülportyáztam az áruház kevésbé elhagyatott részein. Meglepődve tapasztaltam, hogy ezek a fiúk és lányok milyen gyorsan elrakják a napközben kitett árut. Elrakták a dobozokat, a felfüggesztett anyagokat, csipkefüzéreket, a fűszerosztályon a helyükre kerültek a cukorkás- és csokoládésdobozok, mindent összehajtogattak, polcokra és rekeszekbe helyeztek, amit pedig nem lehetett összehajtogatni, levenni, arra valami durva leplet - többnyire zsákvásznat - dobtak. Végül a székeket felfordítva a pultokra tették, hogy szabadon hagyják a padlót. Mihelyt egyikük végzett, mindjárt az ajtó felé vette útját, de arcán olyan élénkség tükröződött, amilyet bolti eladón azelőtt soha nem láttam. Ezek után újabb fiatal csapat érkezett, fűrészport szórtak szét és vödröt meg seprűt hoztak. Folyton félre kellett ugranom az útjukból, de így is a fűrészpor csiklandozta a bokámat. A letakart és elsötétített osztályokon sétálva még jó darabig hallottam a seprűk zaját. Jó óra múltán, vagy még több is lehetett, végre zárak kattanását hallottam a bejárat felől. Csönd borult az áruházra, s én egyedül kószáltam a megszámlálhatatlanul sok és zegzugos bolt, galéria és bemutatóterem között. Olyan csönd volt odabenn, hogy emlékszem, egyszer a Tottenham Court Road felőli bejárathoz keveredtem, és hallottam a járókelők cipősarkának kopogását.

Elsőnek azt a helyet látogattam meg, ahol láttam, hogy harisnyát meg kesztyűt árusítanak. Sötét volt, és valóságos hajtóvadászatot kellett tartanom, míg a kis pénztárpult egyik fiókjában végre rábukkantam a gyufára. Akkor viszont gyertyát kellett kerítenem. Leszaggattam egy tucat vászonhuzatot, feltúrtam egy csomó dobozt és fiókot, de végül sikerült előkotornom, amit kerestem, a doboz címkéjén ugyanis ez állt: gyapjú alsónadrág és gyapjú alsóing. Aztán a harisnya következett, meg egy vastag gyapjúsál; innen a ruházati osztályra mentem, ahol nadrágot szereztem, zakót, felsőkabátot és egy jókora puhakalapot - paposat, lehajtott karimájút. Kezdtem újra embernek érezni magam, s a következő gondolatom az étel volt.

Az emeleten lévő büfében hideg húst ettem. A kannában kávét találtam, meggyújtottam a gázt és fölmelegítettem; egyszóval nem éltem rosszul. Ezek után takaróra vadászva még egyszer átkutattam az áruházat - végül is be kellett érnem egy nagy rakás pehelypaplannal -, s keresés közben betévedtem a fűszerosztályra, itt aztán annyi csokoládét, cukrozott gyümölcsöt ettem, annyi burgundit ittam, hogy csoda, hogy nem ártott meg. Ezután a játékosztály következett, ahol is nagyszerű ötletem támadt. Találtam pár műorrot - jelmezbálba való krumpliorrot, tudod, mire gondolok -, és eszembe jutott, hogy sötét szemüveget fogok föltenni. Csakhogy az áruházban nincs optikai osztály. Az orromból bizony elég sok kalamajka lett. Gondoltam, befestem. De a felfedezéstől nem tudtam többé nyugodni, és egyre parókán, álarcon és efféléken járt az agyam. Végül is elnyúltam a pehelypaplandomb tetején; az legalább meleg és kényelmes volt.

A változás óta még egyszer sem éreztem olyan nagyszerűen magam, mint akkor, elalvás előtt. Testem kellemesen elernyedt, s ettől a gondolataim is vidámabbak lettek. Úgy véltem, reggel észrevétlenül ki tudok surranni, akkor is, ha felöltözöm, csak az arcomat kell majd bebugyolálni az odakészített fehér sállal, aztán a lopott pénzből szemüveget kell vennem, s máris kész az álruha. Nem csoda, hogy álmomban összekavarodott mindaz a sok fantasztikus dolog, ami az utóbbi napokban történt velem. Előbb a szobájában rikácsoló csúnya kis zsidó háziurat láttam, aztán két csodálkozó fiát, végül a ráncos vénasszony bibircsókos arcát, amint a macskáját kéri tőlem számon. Újraéltem azt a különös élményt, amit a szövet eltűnése jelentett, innen pedig a szeles domboldalra jutottam, meg a szipákoló öreg paphoz, aki apám nyitott sírja fölött azt motyogta: - Föld a földhöz, por a porhoz, hamu a hamuhoz. Porból vétettél, porrá leszel magad is.

- Magad is - mondta egy hang, és hirtelen a sír felé kezdtek tuszkolni. Hadakoztam, ordítottam, könyörögtem a gyászolóknak, de azok fagyos arccal a szertartást figyelték; az öreg pap zavartalanul motyogott és szipákolt tovább. Ekkor rájöttem, hogy láthatatlan vagyok, a hangomat se hallják, és hogy nálam jóval erősebb hatalmak csíptek nyakon. Hiába hadakoztam, a sír szélére taszítottak; a koporsó üresen kongott, ahogy rázuhantam: végül föntről kavicsot lapátoltak rám. Senki se törődött velem, a gyászolók ügyet se vetettek rám. Görcsösen próbáltam kiszabadulni, s ekkor fölébredtem.

Odakint megvirradt, s az áruház megtelt a redőnyök mentén beszivárgó sápadt londoni hajnal fakó fényeivel. Felültem, és egy darabig sehogy sem értettem, mi lehet ez a hatalmas terem, a pultok, az óriási vászongöngyölegek, paplan- és párnahegyek meg ezek a vasoszlopok. Lassan derengeni kezdett, hol vagyok, s ezzel egy időben hangok ütötték meg a fülem: két férfi beszélgetett.

Jóval arrébb, az egyik osztályon már fölhúzták a redőnyöket, s a beömlő fényben láttam, hogy két férfi közeledik. Feltápászkodtam, körülnéztem, merre menekülhetnék, de mindezt kissé zajosan csináltam, s azok észrevettek. Gyanítom, hogy csak egy csöndben és gyorsan mozgó alakot láttak. - Ki van ott? - kiáltott az egyik. - Megállj! - üvöltött a másik. Mint az őrült, rohanni kezdtem, s a sarkon teljes sebességgel - hangsúlyozom, arc nélkül! - beleszaladtam egy hórihorgas, tizenöt éves legénykébe. A fiú felüvöltött, amikor feldöntöttem, majd rohantam tovább, befordultam a következő sarkon, és valami szerencsés sugallat hatására lekuporodtam az egyik pult mögött. A következő pillanatban léptek dobogtak mellettem, és hallottam, hogy valaki azt kiáltja: - Futás az ajtókhoz! -, mások meg azt: - Mi van itt? -, megint mások bölcs tanácsokat osztogattak egymásnak, hogyan foghatnának el.

Én meg csak feküdtem a földön, és félelmemben majd eszemet vesztettem. De - lehet, hogy különösnek tartod - akkor egyszerűen nem is gondoltam rá, hogy le kellene vetni a ruhát, és máris szabad vagyok. Gyanítom, azért, mert annyira eltökéltem magamban, hogy abban megyek ki az áruházból. Ám ekkor a pultok vége felől kiáltás harsant: - Itt van!

Talpra ugrottam, lekaptam egy széket a pultról, s a fejem fölött megpörgetve a kiáltozó férfihoz vágtam, aztán megfordultam, de a sarkon újabb üldözőbe botlottam; ezt is megtaszítottam, aztán felrohantam a lépcsőn. Ám ez utóbbi nem esett el, kiáltott egyet, aztán utánam futott az emeletre. A lépcső tetején volt egy nagy halom olyan tarka agyagedény - hogy is hívják?

- Művészi kerámia - kockáztatta meg Kemp.

- Az az! Művészi kerámia. Na, hát fölértem, megpördültem, kirántottam egyet a halomból, és amikor elég közel ért az üldözőm, szétvertem ezt a művészi kerámiát azon az ostoba fején. Közben leomlott az egész edényhegy, és én minden irányból futva közeledő lépteket hallottam. Őrült tempóban berontottam a büfébe, ahol egy férfit találtam, talpig fehérben - szakács lehetett -: ő is utánam vetette magát. Tettem egy utolsó, elkeseredett kísérletet a menekülésre, s ezúttal lámpák, vas- és fémáruk között találtam magam. Újra a pult mögé futottam, s ott vártam be szakácsomat, akit, mihelyt berontott az üldözőcsapat élén, leterítettem egy lámpával. Az emberem szép csöndben összecsuklott, én meg leguggoltam a pult mögé, és amilyen gyorsan csak tudtam, lehánytam magamról a ruhát. A kabáttal, zakóval, nadrággal, cipővel nem is volt baj, de a gyapjú alsóing úgy tapad az emberre, mint a bőre. Hallottam, hogy többen rohannak felém, a pult túlsó oldalán viszont ott feküdt a szakács, csöndben volt, elalélt vagy annyira megijedt, hogy hang se jött ki a torkán; nekem azonban rohannom kellett tovább, mint a bokorból kiugratott nyúlnak.

- Erre tessék, biztos úr! - kiáltott valaki. Ismét az ágyak osztályán találtam magam; a helyiség túlsó végén egy csomó ruhásszekrény állt. Berohantam közéjük, meglapultam, miközben végtelennek tűnő vonaglás után sikerült levetnem az alsóinget; ziháltam, rettegtem, de újra szabad voltam, és most már nyugodt szívvel néztem, amint a rendőr és három eladó befordul a sarkon. Odarohantak az alsóinghez, aztán felkapták az alsónadrágot, majd a nadrágot. - Eldobálja a rablott holmit - állapította meg az egyik fiatalember. - Valahol itt kell lennie.

De persze nem találtak meg.

Egy darabig csak álltam, figyeltem üldözőim rohamát, és közben átkoztam balszerencsémet, hogy el kellett vesztegetnem a ruhát. Aztán átmentem a büfébe, találtam egy kis tejet, azt megittam, és leültem a tűz mellé, hogy átgondoljam helyzetemet.

Nem sokkal később két segéd jött be, roppant izgatottan tárgyalni kezdték az esetet, meg hogy milyen ostobák is voltak. Előbb a rombolásomról adtak számot egymásnak - ugyancsak felnagyítva a tényeket -, aztán azon tanakodtak, hogy vajon most hol lehetek. Nem sokáig tudtam rájuk figyelni, inkább folytattam a tervezgetést. Lehetetlenségnek látszott mindenekelőtt, hogy innen - különösen most, miután fellármáztam a személyzetet - bármit is ki tudjak menekíteni. Lementem a raktárba, és körülnéztem, hogy nem lehetne-e összeszedni és elküldetni a címemre egy csomagot, de nem sikerült kiderítenem, hogyan történik a feladás. Odakint esett a hó, de mindjárt el is olvadt, kicsit enyhébb és melegebb volt az idő, mint előző nap, ezért úgy döntöttem, hogy reménytelen tovább itt maradnom, és legjobb, ha megint megyek tovább; az áruházi kudarc elkeserített, egyelőre halvány fogalmam sem volt, mit tegyek, de tizenegy óra körül mégis kiléptem az utcára.

Huszonharmadik fejezet
A DRURY LANE-EN

- Most már talán te is érzékeled - folytatta a Láthatatlan Ember -, mennyi hátrányom származott az új helyzetből. Nem volt fedél a fejem fölött, nem volt mivel betakaróznom, a ruha egyben azt jelentette volna, hogy lemondok minden előnyről, és különös és félelmetes jelenséggé teszem magam. Azonkívül koplaltam is; mert ha eszem, vagyis meg nem emésztett étellel tömöm meg a bendőmet, ugyancsak fura módon, de megint csak láthatóvá válok.

- Ez bizony eszembe sem jutott - szólalt meg Kemp.

- Nekem sem - folytatta a Láthatatlan Ember. - Ám a hó még további veszélyekre is figyelmeztetett. Nem mehettem ki, ha esett - ugyanis megtapadnak rajtam a hópihék és elárulnak. Az eső se jobb, mert attól vizesen ragyogni kezdenek a körvonalaim, olyan leszek, mint egy buborék. Na és a köd - ködben kicsit halványabb buborék leszek, egy felület, egy ember olajosan derengő hasonmása. Mi több, ha kimentem az utcára, a híres londoni levegőn kormos, poros lett a bőröm, és jókora piszokréteg ülepedett a bokámra. Nem tudtam, mennyi időbe telik, míg az ember egyszer csak láthatóvá válik a portól, piszoktól. Annyit mindenesetre tudtam, hogy nem sok kell hozzá.

Legalábbis Londonban nem.

A Great Portland Street környéki nyomortanyák felé vettem utamat, és egyszer csak annak az utcának a végén találtam magam, ahol azelőtt laktam. Nem mentem beljebb, mert az utca közepe felé nagy tömeg állt, és a füstölgő romokat nézte, vagyis annak a háznak a helyét, amelyet felgyújtottam. A legsürgetőbb problémám a ruha volt. Ekkor pillantottam meg az egyik vegyeskereskedésben - újságok, édesség, játékok, papíráru, elkésett karácsonyi csecsebecsék között - egy rakás álarcot, krumpliorrot, és eszembe jutott az Omniumban kigondolt ötlet. Végre tudtam, mit kell tennem: sarkon fordultam, és hogy elkerüljem a zsúfolt utcákat, kerülő úton, a Strandtól északra fekvő mellékutcákon elindultam, mert pontosan nem emlékeztem ugyan, de halványan derengett, hogy van errefelé néhány színházi jelmezbolt.

Lehűlt a levegő, és az északra néző utcákon csípős szél fújt. Szaporán szedtem a lábam, nehogy valaki elém kerüljön. Minden útkereszteződés újabb veszélyt jelentett, minden járókelő hihetetlen óvatosságot igényelt. A Bedford Street végén például épp el akartam osonni egy ember mellett, amikor megfordult és egyenesen belém jött, akaratlanul az úttestre taszított, hogy kis híján egy arra tartó konflis kerekei alá kerültem. A bérkocsiállomás úgy vélekedett, hogy a kollégának nyilván kicsit elment az esze. Én azonban annyira elbátortalanodtam ettől az összeütközéstől, hogy gyorsan bementem a Covent Garden-i piacra, kerestem egy csöndes sarkot az ibolyás stand mellett, ott leültem, és csak ziháltam és reszkettem. Rájöttem, hogy újra megfáztam, így aztán egy idő múlva innen is mennem kellett, nehogy a tüsszentésre felfigyeljenek.

Végre megtaláltam, amit kerestem: a Drury Lane közelében, egy mellékutcában rábukkantam arra a piszoktól pettyegetett, mocskos kis boltra, amelynek flitteres palástokkal, hamis ékszerekkel, parókával, tánccipővel, dominójelmezzel és színházi fényképekkel volt telezsúfolva a kirakata. Alacsony és sötét, ódivatú üzlet volt, sötét és visszataszító a fölé épült négyemeletes ház is. Bekukucskáltam a kirakaton, s mivel odabent nem láttam senkit, beléptem. A nyitásra megcsörrent az ajtó fölötti csengő. Nyitva hagytam az ajtót, megkerültem egy csupasz jelmezállványt, és a sarokban álló nagy, forgatható tükör mögé bújtam. Vagy egy percig nem jött be senki. Aztán hallottam, hogy valaki döngő léptekkel átszeli az egyik szobát, majd hamarosan egy férfi jelent meg a bolt mélyén.

Addigra készen állott a tervem. Úgy véltem, legjobb, ha belopózom a házba, odafönt valahol elbújok, és kilesem az alkalmat, míg minden elcsöndesedik, akkor kihalászok magamnak egy parókát, álarcot, szemüveget és jelmezt, aztán így lépek a világ elé. Lehet, hogy groteszk jelenség leszek, de mégiscsak hihetőbb, mint így. És ha már ott vagyok, természetesen magamhoz veszem a házban fellelhető összes pénzt.

A boltba belépő férfiú tömzsi, enyhén hajlott hátú, bozontos szemöldökű ember volt, hosszú karja a kurta karikalába miatt szinte a földet seperte. Láthatóan evés közben zavartam meg. Várakozó arckifejezéssel nézett körül. Amikor látta, hogy egy lélek sincs ott, előbb meglepődött, majd dühös lett. - Átkozott kölykök! - morogta. Az ajtóhoz ment és kinézett az utcára. Egy perc múlva visszatért, bosszúsan berúgta az ajtót, és morogva a lakáshoz vezető ajtóhoz ment.

Előbújtam és a nyomába eredtem, de zajt üthettem, mert hirtelen megmerevedett. Ugyancsak elcsodálkoztam, hogy ilyen jó hallása van, és én is megálltam. A férfi az orrom előtt vágta be az ajtót.

Egy pillanatig magam sem tudtam, mit tegyek. Hirtelen meghallottam, hogy gyors léptekkel visszatér, s az ajtó ismét kinyílt. Űzött tekintettel körülnézett, mint aki még akkor sem tud megnyugodni. Aztán, magában motyogva, megvizsgálta a pult környékét, és bekukkantott a kellékek mögé. De még most sem akart hinni a szemének. Nyitva hagyta a lakásajtót, én meg besurrantam rajta.

Furcsa kis helyiségbe jutottam: szegényesen volt berendezve, és a sarokban számos hatalmas maszk állt. Amikor megláttam a boltos félbehagyott reggelijét az asztalon, hiszed vagy sem, Kemp, átkozottul kétségbeestem, hogy most szagolhatom a kávét és itt kell állnom, míg ő bejön és tovább eszik. Ráadásul még rondán is evett. Három ajtó volt a szobában, az egyik fölfelé vezetett, a másik meg lefelé, de mindhárom be volt csukva. Míg a férfi reggelizett, nem tudtam kimenni; moccanni se mertem az ébersége miatt, ráadásul huzatot kapott a hátam. Kétszer épp hogy elnyomtam a feltörő tüsszentést.

Megint csak újszerű és egészen különös dolgokat tapasztaltam, de mivel iszonyú fáradt voltam és a férfi még javában reggelizett, már alig láttam mérgemben. Végre befejezte, s a silány agyagedényeket fekete bádogtálcára tette, amelyen a teáskanna állt; a mustárfoltos terítőről fölszedte az összes kenyérmorzsát, majd a tálcával megindult kifelé. Tele volt a keze, s így nem tudta becsukni maga mögött az ajtót - másképp nyilván megtette volna. Még sohase láttam embert, aki annyira vigyázott az ajtócsukogatásra - most mindenesetre követtem az alagsorban lévő borzalmasan mocskos konyhába és mosogatófülkébe. Eleinte nagyon élveztem, hogy láthatom, amint hozzálát a mosogatáshoz, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme tovább lent maradnom, különben is fázott a talpam a téglapadlón, ezért fölmentem és a kandalló melletti székbe telepedtem. A tűz már alig pislákolt, és oda se figyelve dobtam rá egy kis szenet. A zajra mindjárt fönt termett a férfi, és villogó szemmel megállt az ajtóban. Körülkémlelt a szobában, és hajszálon múlt, hogy meg nem érintett. De láthatóan ez az újabb vizsgálat sem nyugtatta meg. Az ajtóban megállt, és még egy utolsó pillantást vetett befelé, mielőtt lement volna.

Nem is tudom, meddig kellett várnom a kis nappaliban, míg végre feljött és kinyitotta az emeleti ajtót. Szorosan a nyomában kilopóztam a szobából.

A lépcsőn hirtelen megállt, én meg majdnem beléütköztem. Kicsit fülelt, aztán hátranézett, bele egyenesen a képembe. - Esküdni mertem volna - dünnyögte magában. Hosszú, szőrös kezével alsó ajkát húzogatta, szeme föl-le járt a lépcsőn. Aztán horkant egyet, és ment tovább.

Már a kilincsen volt a keze, amikor ismét megállt, s arcán ugyanaz a zavart düh tükröződött, mint az imént. Valóban alig észlelhető zajt keltettem mozgásommal, de megint meghallotta. Ördögien kifinomult hallása lehetett. Hirtelen dühbe gurult: - Ha van valaki a házban...! - kiáltotta, aztán megtoldotta egy káromkodással, de nem fejezte be a fenyegetést. Kotorászni kezdett a zsebében, de nem találta, amit keresett, nagy üggyel-bajjal és harcias kedvben lebukdácsolt a lépcsőn. Én azonban nem mentem utána, hanem odafönt leültem és megvártam, míg visszaér.

Hamarosan ismét megjelent. Kinyitotta az ajtót, de még mielőtt beléphettem volna, bevágta az orrom előtt.

Úgy döntöttem, hogy felderítem a házat, és amilyen zajtalanul csak lehetett, neki is láttam. Réges-régi, düledező épület volt, tele patkányokkal, s olyan nyirkos volt a fal, hogy a manzárdszobákban alaposan lehámlott a tapéta. A legtöbb kilincs berozsdásodott, s alig mertem lenyomni őket. A szobákban, amelyeket sikerült földerítenem, többnyire nem volt bútor, a többi viszont mindenféle színházi kacattal volt telezsúfolva, amely - a külleméről ítélve - zsibárusoktól kerülhetett ide. Az egyik emeleti szobában egy csomó régi göncöt találtam. Turkálni kezdtem közöttük, és annyira belejöttem a keresésbe, hogy megint megfeledkeztem a férfi éles hallásáról. Óvatos léptek zaja ütötte meg a fülemet, és épp idejében néztem föl, hogy lássam, amint ósdi mordályt szorongatva, bekukkant az összedobált jelmezhegy alá. Meg se moccantam, míg nyitott szájjal, gyanakodva körülvizslatott. - Ez csakis ő lehetett - mondta lassan. - A nyomorult!

Csöndben becsukta az ajtót, s a következő pillanatban hallottam, hogy kulcs fordul a zárban. Aztán eltávolodtak a léptei. Abban a minutumban rádöbbentem, hogy be vagyok zárva. Egy pillanatig fogalmam sem volt, mit tegyek. Az ajtótól az ablakhoz mentem, majd vissza, és tanácstalanul megálltam. Egyszerre pokoli dühbe gurultam. Elhatároztam, mielőtt bármi mást tennék, végigmustrálom a ruhákat, ám mindjárt első próbálkozásra nagy halom göncöt vertem le a felső polcról. Erre ismét megjelent a férfi, s most még fenyegetőbben meresztgette a szemét, mint az imént. Ezúttal valóban hozzám ért, s a meglepetéstől hátraszökkent, majd megállt a szoba közepén.

Ám hamarosan kissé lehiggadt. - Patkányok - mondta halkan, ujját az ajkára téve. Láthatóan kissé begyulladt. Csöndben kihátráltam a szobából, de egy padlódeszka megnyikordult. Ekkor az a pokolfajzat pisztollyal a kezében elindult, hogy körüljárja a házat, bezárjon minden ajtót és zsebre vágjon minden kulcsot. Amikor rájöttem, mire készül, elöntötte agyamat a vér - alig tudtam uralkodni magamon, hogy kivárjam a kedvező alkalmat. De legalább megtudtam, hogy egyedül van a házban, nem teketóriáztam tovább, leütöttem.

- Leütötted? - kiáltott Kemp.

- Le; fejbe vágtam, amint ment lefelé. A lépcsőfordulóban találtam egy széket, azzal hátulról leütöttem. Úgy lebucskázott a lépcsőn, mint egy zsák krumpli.

- No de, már megbocsáss! Az emberiesség elemi szabályai...

- Nagyon jók a közembereknek. De a helyzet az, Kemp, hogy nem volt szabad meglátnia engem, viszont álruhában kellett kijutnom a házból. Nem maradt más választásom. Azután pedig betömtem a száját egy XIV. Lajos korabeli mellénnyel, és becsomagoltam egy lepedőbe.

- Bekötötted egy lepedőbe?

- Bugyrot csináltam belőle. Kitűnő ötletnek látszott, ha kicsit megijesztem és elhallgattatom azt az idiótát, arról nem is beszélve, hogy ugyancsak megizzadhatott, míg ki tudta húzni a fejét a zsinórok közül. De drága Kemp, te csak ülsz, és úgy nézel rám, mintha gyilkosságot követtem volna él. Holott neki volt pisztolya. És ha egyszer meglát, nyilván le is tudott volna írni...

- De akkor is - mondta Kemp -, Angliában... manapság! És végül is az az ember a saját házában volt, te pedig... hm, hogy úgy mondjam, betörtél hozzá.

- Betörtem! Az ördögbe is! Még a végén tolvajnak nevezel. Ne kezdjük a régi nótát, Kemp, ne légy ilyen ostoba. Nem látod, milyen kutyaszorítóba kerültem?

- Hát még az az ember.

A Láthatatlan Ember felcsattant:

- Mit akarsz ezzel mondani?

Kemp arca egy árnyalattal komorabb lett. Mondani akart valamit, de megtorpant. - Azt hiszem, végül is - mondta hirtelen hangot váltva -, végül is nem volt más választásod. Kutyaszorítóba kerültél. De akkor is...

- Hát persze hogy kutyaszorítóba kerültem... pokoli kutyaszorítóba! És amellett fel is bőszített; a szó szoros értelmében vadászott rám, pisztollyal hadonászott, ki-be zárta az ajtókat. Egész egyszerűen kihozott a sodromból. És még nekem akarsz szemrehányást tenni? Nekem?

- Én soha senkinek nem teszek szemrehányást - mondta Kemp. - Rég kiment a divatból. És aztán mit csináltál?

- Éhes voltam. A földszinten találtam egy cipót meg egy kis avas sajtot, több is volt a kelleténél. Konyakot ittam vízzel, aztán fölmentem, elhaladtam a rögtönzött bugyor mellett - mondhatom, csöndben feküdt -, és meg se álltam a szobáig, ahol a régi ruhákat találtam. A szoba az utcára nézett, és piszoktól megbarnult csipkefüggöny takarta el az ablakot. Odamentem, és kilestem a résen. Odakint fényárban úszott minden, csak a lehangoló ház, amelyből kinéztem, vetett barna árnyékot, máskülönben vakítóan ragyogott az utca. A forgalom is megélénkült: gyümölcsös szekerek döcögtek tova, majd egy konflis, egy ládákkal megrakott kocsi, aztán egy halárus kordéja. Amikor visszafordultam a sötét bútorok felé, színes pettyek úsztak a szemem előtt. Mihelyt tiszta aggyal felmértem a helyzetet, rögtön lehűlt a lelkesedésem. Lakkbenzin szaga terjengett a szobában, gondolom, ezzel tisztították a ruhákat.

Mindenekelőtt módszeresen átfésültem a terepet. Annyit sikerült megállapítanom, hogy a púpos vénember egyedül lakik a házban. Furcsa kis ember volt... Először mindent, aminek netán hasznát vehetem, összegyűjtöttem a ruharaktárban, aztán gondosan szétválogattam. Találtam egy kézitáskát, gondoltam, ez is jól jöhet még; púder, rúzs meg ragtapasz volt benne.

Az már korábban eszembe jutott, hogy be is festhetném, bepúderozhatnám az arcomat, meg ami kilátszik a ruha alól, hogy ismét láthatóvá válják; ám ennek is megvolt a hátulütője, mert ahhoz, hogy újra el tudjak tűnni az emberek szeme elől, folyton terpentinre és egyéb segédeszközökre volna szükségem, s amellett sok-sok időre is a művelethez. Végül egy viszonylag jobb formájú orrot választottam, enyhén groteszk ívelésűt, de csak annyira furcsát, amilyet máson is el tudnék képzelni, aztán sötét szemüveget, szürke pofaszakállat és parókát szereztem. Nem találtam alsóneműt, de gondoltam, ezt később is beszerezhetek; addig is dominóba bújtam és fehér kasmírsálba bugyoláltam magam. Zoknit se találtam, de a vén púpos cipője szerencsére elég nagy volt, s így a célnak éppen megfelelt. Lent az üzletben, az egyik fiókban fölfedeztem három aranyat és vagy harminc shillingnyi ezüstöt, majd miután behatoltam az egyik belső szobába, a lezárt pohárszékben rábukkantam nyolc aranyfontra. Emigyen fölszerelkezve, most már nyakamba vehettem a világot.

Ám ekkor furcsán elbizonytalanodtam. Vajon valóban hihető a megjelenésem? Egy kis hálószobai tükör elé álltam, és minden oldalról megvizsgáltam magam, nem feledkeztem-e meg egy kis hézagról; ám úgy látszott, tökéletesre sikerült az álca. Színpadon szerencsétlen flótásnak néztek volna; groteszk látvány voltam, annyi szent, de nem fizikai képtelenség, és most ez volt a lényeg. Ez egy kis önbizalmat adott, levittem a tükröt az üzletbe, lehúztam a kirakat redőnyeit, aztán a sarokban lévő nagy, forgatható tükör segítségével minden oldalról megvizsgáltam magam.

Beletelt egy-két percbe, míg sikerült összeszedni a bátorságomat, de végül is kinyitottam a bolt ajtaját, és kisétáltam az utcára, a kis embert pedig otthagytam a lepedőjében; gondoltam, majd kimászik, ha akar. Öt percen belül tucatnyi útkanyar választott el tőle meg a jelmezboltjától. Egyelőre úgy látszott, senkinek se tűnt föl a jelenlétem. Vagyis a jelek szerint az utolsó nehézségen is úrrá lettem.

Itt megint elhallgatott a Láthatatlan Ember.

- És a púpos sorsával mit sem törődtél? - kérdezte Kemp.

- Nem - felelte a Láthatatlan Ember. - Fogalmam sincs, mi lehet vele. Gondolom, végül kibogozta magát, vagy szétrúgta a lepedőt. Elég rendesen összekötöttem.

Elhallgatott, az ablakhoz ment és kinézett.

- Mi történt, amikor kiértél a Strandre?

- Ó! Újabb csalódás. Azt hittem, vége a szenvedéseimnek. Azt hittem, ha nem árulom el a titkomat, tulajdonképpen büntetlenül garázdálkodhatok, és azt csinálok, amit akarok. Mondom, így hittem. Azt csinálok, amit akarok, és legyen bármi következménye, nem veszíthetek rajta. Csak el kell hajítanom a ruhámat és máris eltűnök. Attól kezdve nincs ember, aki nyakon tudna csípni. Onnan szerzek pénzt, ahol találok. Elhatároztam, hogy először is fejedelmi módon megvendégelem magam, azután keresek egy jó szállodát, és hozzálátok vagyoni helyzetem megerősítéséhez. Roppant magabiztos voltam; nem is szívesen gondolok vissza rá, milyen szamár voltam. Beültem valahova, és már javában rendeltem az ebédet, amikor rádöbbentem, hogy csak úgy tudok enni, ha felfedem a láthatatlan arcomat. Gyorsan befejeztem a rendelést, mondtam a pincérnek, hogy tíz perc múlva visszajövök, aztán bosszúsan kisiettem. Nem tudom, valaha is hoppon maradtál-e így.

- Ennyire még nem - mondta Kemp -, de el tudom képzelni, milyen érzés lehetett.

- Legszívesebben szétcsaptam volna a sok ostoba szamár között. Végre, félig aléltan a vágytól, hogy ízletes ebédet ehessek, bevánszorogtam egy másik étterembe, és különtermet kértem. Iszonyúan torz vagyok - mondtam. Kíváncsi tekintetek szegeződtek rám, de persze ez nem rájuk tartozott - s így nagy sokára ebédhez jutottam. A kiszolgálás nem volt különösebben jó, de a célnak megfelelt, és miután jóllaktam, szivarral a számban nekiláttam, hogy nagyjából eltervezzem a következő feladatokat. Odakint közben hóvihar támadt.

Minél többet gondolkodtam rajta, Kemp, annál világosabb lett számomra, milyen képtelenség egy Láthatatlan Ember, milyen tehetetlen vagyok ebben a hideg és szutykos télben, ebben a zsúfolt, modern nagyvárosban. Mielőtt nekiláttam a kísérletnek, ezernyi előny lebegett a szemem előtt. Aznap délután mindegyikről bebizonyosodott, hogy csalóka ábránd. Könnyűszerrel hozzájuthattam mindahhoz, amire ember vágyhat. Semmi kétség, ezt a láthatatlanság tette lehetővé, ám abban már megakadályozott, hogy miután megszereztem ezeket a javakat, élvezhessem is őket. Becsvágy - legyek büszke a szép házamra, amikor meg se jelenhetek benne? Legyek szerelmes, amikor szívem választottja könnyen a romlásomat okozhatja? Mi értelme mindennek? Politikához, a siker bármi áron való eléréséhez, emberbaráti gesztusokhoz, sporthoz nincs kedvem. Akkor hát mihez kezdjek? És mindennek tetejébe bebugyolált talány lettem, az emberiség bepólyált, bekötözött karikatúrája.

A Láthatatlan Ember kis szünetet tartott, és kutató pillantást vetett az ablakra.

- De hát hogy kerültél Ipingbe? - kérdezte Kemp, aki egyre azon buzgólkodott, hogy vendége ki ne fogyjon a szóból.

- Dolgozni akartam. Volt egy halvány reménysugár. Amolyan félig kész ötlet! Egyébként még mindig megvan. De most már egészen kiterebélyesedett. Arról, hogy hogyan lehet visszaváltozni. Hogyan lehet visszaállítani az eredeti állapotot. Amikor akarom. Mármint hogy miután elvégeztem mindazt, amit csak láthatatlanul lehet megcsinálni. No mármost erről akarok én veled beszélni...

- Vagyis egyenesen Ipingbe mentél?

- Igen. Mindössze el kellett hoznom a háromkötetnyi jegyzetemet és a csekk-könyvet; a poggyászomat és alsóneműt, rendelni valamennyi vegyszert, hogy kidolgozhassam az ötletet - mihelyt megkapom a könyveimet, megmutatom a számításokat -, és máris indulhattam. Úristen! Emlékszem a hóviharra, és hogy milyen átkozottul nehéz volt vigyázni, nehogy a hó eláztassa a papírmasé orromat...

- Végül - szólalt meg Kemp -, tegnapelőtt, amikor lelepleztek, te, az újságok szerint legalábbis, hogy úgy mondjam, kissé...

- Való igaz. Kissé. Megöltem volna azt a bolond rendőrt?

- Nem - felelt Kemp. - Állítólag gyógyulófélben van.

- Akkor szerencséje volt. Tökkelütöttek; tisztára elvesztettem a fejem. Miért nem tudtak békében hagyni? És az a fűszeres mufurc?

- A hírek szerint senki sem halt meg - jelentette ki Kemp.

- Az én csavargó barátomról se tudok semmit - mondta a Láthatatlan Ember, és kelletlenül göcögött. - Az isten szerelmére, Kemp, a magadfajta embernek fogalma sincs róla, mi az a méreg!... Éveken át dolgozom, tervezek, álmodozom, és akkor egy kétbalkezes, nehéz felfogású idióta mindent összezavar!... A földkerekség összes fajankója, a teremtett világ valamennyi félnótása egyszer csak rád szabadul... Ha még sokáig tart ez a megpróbáltatás, hamarosan megvadulok, és lekaszabolom őket. Ezerszeresen megnehezítették a dolgomat.

Huszonnegyedik fejezet
A DUGÁBA DŐLT TERV

- Mármost - szólalt meg Kemp, miközben lopva kinézett az ablakon - mit tegyünk?

Kissé közelebb húzódott vendégéhez, nehogy az akár csak véletlenül is megpillanthassa a dombra vezető úton (Kemp szerint elviselhetetlen lassúsággal) közeledő három férfit.

- Mit forgattál a fejedben, amikor Port Burdockot vetted célba? Volt valami terved?

- Szerettem volna mihamar elpucolni ebből az országból. De mihelyt megláttalak, megváltoztattam a tervet. Gondoltam, most, hogy itt a jó meleg idő, és amíg láthatatlan vagyok, az lenne a legbölcsebb, ha lemennék délre. Már csak azért is, mivel kiderült a titkom, és várhatóan mindenki lesben fog állni, hogy kézre kerítsen egy álarcos, bebugyolált férfit. Innen van rendszeres gőzhajójárat Franciaországba. Úgy terveztem, hogy hajóra szállok, és megpróbálok átjutni a Csatornán. Vonaton mehetnék tovább Spanyolországba vagy Algírba. Ez már nem jelentett volna problémát. Ott aztán nyugodtan maradhatnék láthatatlan, és élhetném világomat. Azt tehetnék, amit akarok. Ezt a gazfickót pedig pénzesládikának és hordárnak akartam használni, arra is csak addig, míg sikerül kitudnom, hogyan juttathatom át a könyveimet meg a cókmókomat, hogy ott várjanak rám.

- Világos.

- És akkor jön ez a piszkos disznó, és egyszerűen kirabol! Eldugta a könyveimet, Kemp. Egyszerűen elrejtette! De csak kerüljön a kezem közé!

- A legjobbnak az látszik, ha először visszaszerzed a könyveket.

- De hát hol van az az ember? Mit tudsz róla?

- A városi rendőrkapitányságon, ahol is saját kérésére bezárták a legbiztonságosabb cellába.

- Faragatlan tuskó! - dohogott a Láthatatlan Ember.

- De hiszen ez jócskán késlelteti a terv végrehajtását.

- Meg kell kaparintanunk a könyveket, létfontosságú jegyzetek vannak bennük.

- Meglehet - vágta rá egy csöppet idegesen Kemp, és közben a fülét hegyezte, hogy nem lépteket hallott-e kintről. - Természetesen meg kell szereznünk a könyveket. De hát ez nem lesz nehéz, ha nem tudja, hogy neked kellenek.

- Fogalma sincs róla - felelte a Láthatatlan Ember, és gondolataiba mélyedt.

Kemp törte a fejét, mivel lehetne tovább erőltetni a beszélgetést, de a Láthatatlan Ember önként folytatta:

- Most, hogy a házadba tévedtem, Kemp, teljesen megváltozik a tervem. Te vagy az egyetlen ember, aki meg tud érteni. Mert mindannak ellenére, ami történt, s ami nyilvánosságra került, annak ellenére, hogy elvesztettem a könyveket és pokolian sokat szenvedtem, még mindig nagy lehetőségek maradtak, hatalmas lehetőségek... Senkinek sem árultad el, hogy itt vagyok? - kérdezte hirtelen.

Kemp habozott.

- Magától értetődik - mondta végül.

- Senkinek?

- Egy léleknek se.

- Ó! Nos akkor... - azzal a Láthatatlan Ember fölállt, és csípőre tett kézzel járkálni kezdett a dolgozószobában. - Hibát követtem el, Kemp - szólalt meg hirtelen -, nagy hibát, hogy egyedül csináltam végig az egészet. Sok fölösleges erőt, időt és alkalmat pocsékoltam el. Egyedül: csodálatos, hogy milyen keveset tud az ember egyedül elvégezni! Rabol egy kicsit, megsebesít egy kicsit néhány embert, és már kész is. Mármost nekem kapuvédőre van szükségem, Kemp, segítőtársra és búvóhelyre; olyan menedékre, ahol nem kell tartanom a nyomozóktól, ahol békében alhatom, ehetek és pihenhetek, mindezt úgy, hogy senki se gyanítson semmit. Szövetségesre van szükségem. Ha van egy cinkostársam, ételem, és egy hely, ahol lehajthatom a fejem, ezernyi dolog lehetséges... Idáig csak a homályban tapogatóztam - folytatta kis szünet után. - Most azonban végig kell gondolnunk, hogy mit jelent és mit nem jelent a láthatatlanság. Hallgatózásra nem túlságosan jó, az ember mindenképpen zajt üt. Nem sokat ér, alig valamit, betöréskor és efféle alkalmakkor. Ha egyszer elkapnak, akkor könnyedén le is tudnak csukni. Másrészt azonban nem könnyen csípnek el. A láthatatlanság voltaképp két esetben jó. Igen hasznos, ha az ember el akar tűnni, és ha meg akar közelíteni valamit. Vagyis hogy különösen hasznos, ha ölni akarunk. Legyen bármilyen fegyvere az illetőnek, én megkerülöm, kiválasztom a legmegfelelőbb célpontot, úgy ütöm le, ahogy akarom, úgy térek ki a támadás elől, ahogy nekem tetszik, és úgy menekülök el, hogy észre sem veszi.

Kemp keze a bajuszára tévedt. Odalent mintha valami mozgást hallott volna...

- Márpedig nekünk ölnünk kell, Kemp.

- Ölnünk kell - ismételte Kemp. - Hallgatom a terveidet, Griffin, de vigyázz, mert nem értek veled egyet. Miért kellene nekünk ölni?

- Nemcsak úgy vaktában, hanem megfontolt és józan emberölésről lenne szó. A helyzet a következő: az emberiség tudja, hogy van Láthatatlan Ember, előbb-utóbb mindenki tudni fog róla, annál is inkább, Kemp, mert mostantól a Láthatatlan Embernek meg kell teremtenie a Terror Uralmát. Igen, semmi kétség, meglepődtél, pedig így gondolom. A Terror Uralmát. Hatalmába kell kerítenie egy várost, mint például a te Burdockodat, meg kell félemlítenie, aztán az uralma alá kell hajtania. Parancsokat kell kiadni. Mindennek ezerféle útja van: például igen jól megfelel a célnak az ajtó alatt becsúsztatott papírszelet. És aki nem engedelmeskedik a parancsnak, azt meg kell ölni, velük együtt mindazokat, akik védeni próbálják a parancs megszegőit.

- Hm! - mordult fel Kemp, aki már rég nem Griffinre figyelt, mert hallotta, hogy kinyílik, aztán becsukódik a kapu. - Úgy gondolom, Griffin - mondta végül, hogy leplezze elkalandozó figyelmét -, hogy a cinkostársad ugyancsak nehéz helyzetben lesz.

- Senki sem fogja tudni, hogy a cinkosom - vágta rá mohón a Láthatatlan Ember. Aztán hirtelen: - Pszt! Mi az odalent?

- Semmi - mondta Kemp, és tüstént emelt hangon hadarni kezdett. - Én ezzel az egésszel nem értek egyet, Griffin - szögezte le. - Akár hiszed, akár nem, nem értek egyet. Minek álmodozni arról, hogy felveheted a versenyt az egész emberiség ellen? És még azt reméled, hogy ettől boldog leszel? Ne válj magányos farkassá! Tedd közzé az eredményeidet, oszd meg titkodat a világgal, de legalábbis a honfitársaiddal. Gondolj bele, mi mindent vihetnél véghez egymillió segítőkész emberrel...

A Láthatatlan Ember karját kinyújtva közbevágott:

- Valaki jön fölfelé - mondta.

- Ostobaság - felelte Kemp.

- Hadd lássam - mondta a Láthatatlan Ember, és karját továbbra is előreszegezve, megindult az ajtó felé.

Az ezután következő események rendkívül gyorsan zajlottak. Kemp még egy pillanatig habozott, aztán odaugrott, hogy nyakon csípje Griffint. A Láthatatlan Ember hátrahőkölt és megmerevedett. - Áruló! - üvöltötte a Hang, azzal a köntös szétnyílt, Griffin leült, és kezdte lehányni magáról a ruhát. Kemp három szökkenéssel az ajtónál termett, a Láthatatlan Ember - akinek közben eltűnt a lába - egy kiáltással talpra ugrott. Kemp felszakította az ajtót.

Ahogy kinyílt, lentről sietős léptek zaja hallatszott.

Kemp gyors mozdulattal hátrataszította a Láthatatlan Embert, félreugrott, majd bevágta maga mögött az ajtót. A kulcs kívül volt. Ha sikerül bezárni, Griffin a következő pillanatban a toronyszoba foglya lett volna - ám egy apróság közbeszólt. Kemp hajnalban csak úgy kutyafuttában lökte a kulcsot a zárba. Most, ahogy bevágta az ajtót, a kulcs a szőnyegre esett.

Kemp elsápadt. Két kézzel próbálta megragadni a kilincset. Egy pillanatig sikerült is berántania az ajtót. De rögtön ezután résnyire kinyílt. Kemp ismét behúzta. Másodszorra már jó arasznyi rés nyílt, amelybe bepréselődött a hálóköntös. Griffin torkon ragadta Kempet, aki védekezés közben eleresztette a kilincset. Hátranyomták, Griffin elgáncsolta, és Kemp nagy puffanással nekizuhant a lépcsőfeljáró sarkának. Az üres hálóköntös rávetette magát. A lépcső közepén Adye ezredes állt, Kemp levelének címzettje, a burdocki rendőrfőnök. Elhűlve figyelte Kemp váratlan megjelenését, amelyet üresen repkedő ruhadarabok követtek. Látta, hogy Kemp lezuhan, és minden erejével próbál fölállni. Aztán tántorogva fölegyenesedik, előreront, és ismét elesik, mint a letaglózott ökör.

Adye ekkor hirtelen kemény ütést érzett. A semmiből! Mintha valami iszonyú súly nehezedett volna rá, torkon ragadták, térddel ágyékon rúgták, és a következő pillanatban az ezredes fejjel előre lebucskázott a lépcsőn. Láthatatlan láb lépett a hátára, aztán kísérteties kopogás hallatszott a földszintről; az ezredes még hallotta, hogy a hallban felkiált, majd futásnak iramodik két rendőre, ám ekkor a ház kapuja hatalmas dörrenéssel bevágódott.

Adye ezredes áthengeredett a másik oldalára és felnézett. Kempet pillantotta meg, aki ziláltan, porosan botorkált lefelé a lépcsőn, arca egyik fele elfehéredett az ütéstől, ajka vérzett, és egy lila hálóköntöst meg néhány más ruhadarabot szorongatott a karjában.

- Istenem! - kiáltott Kemp. - A játszmának vége! Megszökött a gazember!

Huszonötödik fejezet
HAJSZA A LÁTHATATLAN EMBER UTÁN

Kemp annyira kikelt magából, hogy egy darabig képtelen volt megértetni Adye-vel az imént gyors egymásutánban lezajlott eseményeket. A lépcsőfordulóban álltak, és Kemp - még akkor is Griffin különös gönceivel a karján - egyre sebesebben magyarázott. Végre Adye is kezdte úgy-ahogy felfogni az előbbi jelenetet.

- Ez az ember őrült - mondta Kemp -, nem is ember. Két lábon járó önzés. Semmi másra nem tud gondolni, csak a maga előnyeire és a maga biztonságára. Embertelen önzés árad minden szavából; ma délelőtt hallottam a történetét... Jó néhány embert megsebesített. Ha nem tudjuk megakadályozni, hamarosan ölni fog. Pánikot akar kelteni. Semmi sem állíthatja meg. Elszabadult... tombolni fog.

- El kell fogni - jelentette ki Adye. - Ez egyszer biztos.

- De hogyan? - kiáltott Kemp, és hirtelen ezernyi ötlet jutott eszébe. - Azonnal meg kell kezdeni; minden elérhető embert munkába kell állítani; meg kell akadályozni, hogy elhagyhassa a körzetet. Mert ha egyszer kijut, rászabadul a környékre, és attól kezdve öl, garázdálkodik, azt csinál, amit akar. A terror uralmáról sző álmokat! Mondom, a rettegés birodalmáról! Figyeltesse a vonatokat, az utakat és a hajókat. A helyőrségre is szükség lesz. Kérjen sürgönyileg segítséget. Egyedül az tarthatja itt valameddig, hogy megpróbálja visszaszerezni a jegyzeteit, mert azok szerinte értékesek. Majd ezt is elmondom! Van egy Marvel nevű férfi a rendőrségen.

- Tudom - mondta Adye -, tudom. Sőt a könyvekről is tudok. De az a csavargó...

- Azt mondja, hogy nincsenek nála. De a Láthatatlan Ember azt hiszi, hogy nála vannak. Ezenkívül meg kell akadályozni, hogy ételhez jusson vagy alhasson - mostantól éjjel-nappal legyen talpon az egész környék. Mindenki zárja el és helyezze biztonságba az élelmet, minden élelmet, hogy be kelljen törnie érte. A házakat torlaszolják el. Imádkozzunk, hogy küldjön az ég hideg éjszakákat és esőt! Az egész vidék lásson a hajszához, és egy percre se lankadjon. Higgyen nekem, Adye, ez az ember valódi veszélyt jelent, ez csapás - hacsak nem sikerül nyakon csípni és lakat alá helyezni, még belegondolni is iszonyatos, mi minden történhet.

- Mit tehetünk még? - kérdezte Adye. - Azonnal le kell mennem, hogy nekilássak a szervezésnek. De miért nem jön maga is? Csakugyan, jöjjön velem. Menjünk, aztán tartsunk egy kis haditanácsot; Hoppsot is segítségül hívjuk, meg a vasútigazgatóságot. Az ördögbe is. Sürget az idő. Jöjjön, és útközben meséljen tovább. Mit tehetnénk még? De rakja már le ezeket a göncöket.

Adye már indult is lefelé a lépcsőn. A kaput nyitva találták, rendőrök álltak a küszöbön és a semmit kémlelték. - Megszökött, uram - mondta egyikük.

- A kapitányságra kell mennünk - mondta Adye. - Egy ember szaladjon le, és gyorsan kerítsen bérkocsit. És most, Kemp, mitévők legyünk?

- Kutyákat kell szerezni - közölte Kemp. - Ehhez kutya kell. Nem látják, de szagról felismerik. Szerezzen kutyákat.

- Rendben van - hagyta helyben Adye. - Nem mindenki tudja, de Halsteadben a börtöntisztviselők ismernek valakit, aki vérebeket tart. Tehát kutyák. És még?

- Ne feledje - folytatta Kemp -, ha eszik, a táplálék láthatóvá válik. Evés után addig látszik az étel, míg meg nem emészti. Vagyis étkezés után el kell rejtőznie. Akkor is folytatni kell a hajszát, ha nem találják. Át kell kutatni minden cserjést, minden zugot. És dugjanak el minden fegyvert, minden eszközt, amelyet fegyverként is lehet használni. Bár ilyesmit úgyse tud sokáig magánál tartani. De ami a keze ügyébe kerül, azzal lesújt az emberre, tehát mindent rejtsenek el.

- Ez is jó gondolat - ismerte el Adye. - A végén úgyis elkapjuk!

- Az utakon pedig... - mondta Kemp, de tétován elhallgatott.

- Igen? - kérdezte Adye.

- Üvegcserepet kell elszórni - mondta Kemp. - Tudom, kegyetlen dolog. De gondolja csak el, mire képes ez az ember!

Adye a fogát szívta. - Kissé sportszerűtlen. Nem is tudom. Mindenesetre előkészíttetem az üveget. És ha túlságosan messzire merészkedik...

- Higgyen nekem, ez az ember máris túlment minden határon - mondta Kemp. - Olyan biztos, mint ahogy most magával beszélek: mihelyt észreveszi, hogy sikerült megmenekülnie, iszonyatos rémuralmat fog bevezetni. Egyetlen esélyünk marad: ha megelőzzük. Ez az ember kirekesztette magát a fajtájából. Magára vessen érte.

Huszonhatodik fejezet
A WICKSTEED-GYILKOSSÁG

A Láthatatlan Ember a jelek szerint se látott, se hallott vak dühében, amikor kirohant Kemp házából. A bejárat közelében egy kisfiú játszadozott, azt fölkapta és olyan durván lökte félre, hogy a fiúcska bokája eltört. Griffin ezek után néhány órára eltűnt. Senki sem tudja, hova ment, mit csinált. De nem nehéz elképzelni, hogy végigsietett a forró júniusi délelőttől elpilledt városkán, aztán a dombon felérve továbbindult a Port Burdock mögött húzódó dimbes-dombos vidéken, közben dühöngött és kétségbeesetten átkozta elviselhetetlen sorsát, végül elfáradt, kimelegedett, ezért kénytelen volt a hintondeani bozótosban menedéket keresni, ahol újra megszerkeszthette a reggel széthullott terveket, a fajtája ellen indítandó hadjárat részleteit. Ez volt a legkedvezőbb búvóhely a számára; innen folytatta komor, tragikus útját délután két óra körül.

Eltűnődhetünk azon, vajon ezalatt miket gondolhatott, miféle terveket koholt. Szinte bizonyosra vehető, hogy magánkívül volt, annyira elkeserítette, felbőszítette Kemp árulása, és noha értjük, miféle indítékok késztették a tudóst e csalásra, Griffin helyzetét is könnyű elképzelni, még talán kicsit igazat is adunk neki, hogy ilyen haragra gyulladt a tervezett rajtaütés miatt. Lehet, hogy az Oxford Street-i emlékek, az akkori megrökönyödés éledtek újra benne, hisz nyilvánvalóan számított Kemp együttműködésére a kegyetlen álom, a világ fölötti rémuralom megvalósításában. Mindenesetre dél körül nyoma veszett, és senki emberfia meg nem tudta volna mondani, mit csinált körülbelül fél háromig. Az emberiség szempontjából talán szerencse; ám Griffin szempontjából végzetes tunyasággal telt ez az idő.

Ezalatt ugyanis a környék lakossága nem tétlenkedett. Délelőtt a Láthatatlan Ember egyszerűen csak legenda volt, a rém; délutánra - elsősorban Kemp hűvös, tényközlő felhívásának köszönhetően - kézzelfogható ellenség lett belőle, akit meg kell sebesíteni, el kell fogni, vagy le kell győzni, és a környék hihetetlen gyorsasággal kezdte megszervezni a hajszát. Voltaképp Griffin még két órakor is kimenekülhetett volna a veszélyes zónából, ha vonatra száll, de kettő után ez is lehetetlenné vált, ugyanis a Southampton, Winchester, Brighton és Horsham által határolt négyszögön belül minden utasszállító vonat lezárt ajtókkal indult útnak, s a teheráru-forgalom jóformán leállt. Port Burdock körül pedig húsz mérföldes körzetben kutyákkal, puskával és ólmosbottal felfegyverzett hármas-négyes csoportok indultak útnak, hogy átkutassák az utakat és a földeket.

A dűlőutakon is lovas rendőrök nyargaltak, megálltak minden háznál, hogy figyelmeztessék az embereket: zárják be a kaput és maradjanak a házban vagy csak fegyveresen jöjjenek ki: három órára valamennyi elemi iskolában véget ért a tanítás, és mindenfelé ijedt, egymásba kapaszkodó gyerekcsapatok siettek hazafelé. Kemp hirdetményét - amelyet persze Adye írt alá - délután négy vagy öt óra tájban már az egész körzet valamennyi fontosabb helyén kifüggesztették. A közlemény röviden, de világosan tudtul adta a harc körülményeit, hangsúlyozta, miért fontos, hogy ne hagyják enni és aludni a Láthatatlan Embert, miért fontos az állandó éberség, és felhívta a lakosságot: azonnal helyezkedjenek készenlétbe, mihelyt gyanús mozgást észlelnek. A hatóságok olyan gyorsan és határozottan intézkedtek, hogy e különös lény megjelenésének a híre szinte azonnal és mindenüvé eljutott, és még az éj beállta előtt több száz négyzetmérföldes területen ostromállapot lépett életbe. És a rémület első hullámai is az éj beállta előtt söpörtek végig a virrasztó, ideges tájon; még az alkonnyal terjedt suttogva, szájról szájra, végig a vidéken egy bizonyos Mr. Wicksteed meggyilkolásának története.

Ha gyanúnk - miszerint a Láthatatlan Ember a hintondeani bozótosban keresett menedéket - helytálló, akkor fel kell tételeznünk, hogy kora délután ismét útnak indult, újabb tervet forralva magában, amelyben ezúttal fegyver is szerepelt. Sohasem fogjuk megtudni, mi lehetett az a terv, de hogy volt, arra - legalábbis számomra - megdönthetetlen bizonyítéknak látszik, hogy amikor Griffin találkozott Wicksteeddel, már vasrúd volt a kezében.

Természetesen mit sem tudunk a találkozás részleteiről. Egy kavicsbánya szélén zajlott le, egy futamodásnyira Lord Burdock parkjának bejáratától. A jelek szerint ádáz küzdelem bontakozott ki - erre vall a letaposott fű, Mr. Wicksteed számtalan sebe, a szilánkokra tört sétapálca -, de hogy Griffin miért támadta meg ezt a férfit, azt lehetetlen kitalálni. Csakis gyilkos szenvedélyek elszabadulásáról lehet szó, sőt óhatatlanul őrültségre kell gyanakodnunk. Mr. Wicksteed, Lord Burdock tiszttartója, negyvenöt-negyvenhat éves volt; nemcsak küllemre, de szokásait tekintve is ártalmatlan, olyannyira, hogy bárki megesküdött volna: Mr. Wicksteed valóban az utolsó ember a világon, aki ezt a szörnyűséges ellenfelet felingerelhetné. Márpedig a jelek arra vallanak, hogy a Láthatatlan Ember vasrudat használt ellene, amelyet egy töredezett kerítésből húzott ki. Megállította ezt a békés embert, aki békésen hazafelé tartott ebédre, megtámadta, kiütötte kezéből szánalmas védőeszközeit, kitörte a karját, a földhöz vágta, és kiloccsantotta az agyát.

Természetesen még azelőtt kellett kihúznia a vasrudat, mielőtt találkozott áldozatával - nyilvánvalóan kéznél volt a szerszám. Az elmondottak mellett azonban van még két részlet, amely, úgy látszik, kapcsolatban áll az üggyel. Az egyik: a kavicsbánya nem esett közvetlenül Mr. Wicksteed útjába, hanem pár száz lépéssel arrébb volt. A másik: egy kislány kijelentése, aki délután, iskolába menet, látta az áldozatot, amint az valami egészen különös módon "átügetett" a mezőn a kavicsbánya felé. A kislány megpróbálta utánozni a mozgását, s úgy tett, mintha üldözne valamit, és közben nagyokat sózna rá a sétapálcával. Mindenesetre ez a gyerek látta Mr. Wicksteedet utoljára. Mr. Wicksteed pedig kifutott a képből, s nem sokkal azután, hogy eltűnt a leányka szeme elől, már halott volt, pedig mindössze néhány bükkfa és egy enyhe lejtő választotta el őket egymástól.

Mármost eme körülmény - legalábbis jelen sorok írójának - azt jelenti, hogy a gyilkosság kívül esik a teljesen indokolatlan, öncélú cselekvés kategóriáján. Könnyű elképzelni, hogy Griffinnek valóban fegyverre volt szüksége, amikor kihúzta a vasrudat, ám egyáltalán nem biztos, hogy gyilkolni akart volna vele. Ekkor bukkanhatott fel Wicksteed, aki észrevette a rudat, és nem talált rá magyarázatot, mitől mozog a levegőben. Nyilván eszébe se jutott, hogy mindez a Láthatatlan Ember mesterkedése - hiszen Port Burdock tíz mérföld ide -, hanem üldözni kezdte. Az is könnyen lehetséges, hogy még csak nem is hallott a Láthatatlan Emberről. Ezek után azt is el tudjuk képzelni, hogy a Láthatatlan Ember megpróbált csöndben elillanni, nehogy fölfedezzék, hogy itt jár a környéken. Wicksteed azonban annyira lázba jött, olyan kíváncsiságot keltett benne ez a megmagyarázhatatlanul mozgó tárgy, hogy végül is ráütött.

Kétségtelen, hogy rendes körülmények között a Láthatatlan Ember könnyedén lerázhatta volna középkorú üldözőjét, ám Wicksteed holttestének elhelyezkedése arra enged következtetni, hogy szegény ember szerencsétlen módon sarokba szorította zsákmányát, egy sor aprócsalán és a kavicsbánya közé. Azok, akik még emlékeznek a Láthatatlan Ember rendkívül lobbanékony természetére, a találkozás további részleteit könnyen elképzelhetik.

Mindez azonban nem több puszta feltételezésnél. Ezzel szemben vitathatatlan - hisz a gyerektörténetek gyakran megbízhatatlanok - Wicksteed holttestének fölfedezése, és a tény, hogy agyonütötték, valamint a csalán közé hajított vérfoltos vasrúd. Az, hogy Griffin elhagyta a rudat, arra enged következtetni, hogy a tettét követő érzelmi felindulásban letett eredeti célkitűzéséről - mármint ha volt egyáltalán valami elképzelése a vasdoronggal. Igaz, hogy ugyancsak önző és érzéketlen ember volt, ám a lábánál heverő véres és szánalmas áldozat látványa - ne feledjük, élete első áldozata volt! - bizonyára felszabadított benne valami régóta gyülemlő bűntudatot, s ez, mint a fölfakadó forrás, egy időre elborított minden korábban kiagyalt gonoszságot.

Mr. Wicksteed meggyilkolása után Griffin a jelek szerint átvágott a földeken, és megindult a dombvidék felé. Egy Fern Bottom közeléből való hír szerint napnyugta körül néhány férfi hangokat hallott a mezőn. Valaki jajveszékelt, nevetett, hangosan sírt, nyögdécselt, és közben egyre ordítozott. Mindenképp különös élmény lehetett. Először egy lóhereföld közepén hangzott fel a lárma, aztán a dombok felé távolodva el is halt.

Időközben a Láthatatlan Ember nyilván rájött, hogy Kemp ellene fordította mindazt, amit bizalmasan megvallott neki. Bizonyára mind több bezárt és körülbástyázott házat talált, valószínűleg vasútállomásokon ténfergett, fogadók körül ólálkodott, kétségkívül elolvasta a hirdetményeket, és rádöbbent arra, hogy szervezett hadjárat indult ellene. És ahogy esteledett, itt is, ott is három-négy tagú csapatok jelentek meg, és kutyacsaholástól lett hangos a vidék. Az embervadászokat különleges utasításokkal látták el, hogy miként segítsék egymást, ha találkoznak a Láthatatlan Emberrel. De Griffin messzire elkerülte őket. Némiképp megérthetjük, hogy elkeseredett, és kétségbeesését, ha lehet, még növelte az a tudat, hogy végül is ő maga adott fegyvert ellenségei kezébe. Ettől aztán, legalábbis azon a napon, végképp elcsüggedt, hisz azt a rövid időszakot leszámítva, amikor Wicksteedre támadt, közel huszonnégy órája vadásztak rá. Fel kell azonban tételeznünk, hogy az éj leple alatt evett és aludt, mert reggelre ismét a régi volt, tevékeny, erős, dühös és gyűlölködő: készen a világ ellen indított harc utolsó nagy csapására.

Huszonhetedik fejezet
KEMP HÁZÁNAK OSTROMA

Kemp egy különös levelet olvasott; ceruzával írták az üzenetet, zsírfoltos papírra.

"Elképesztően határozott és eszes voltál - szólt a levél -, bár el nem tudom képzelni, mi hasznod származik belőle. Ellenem fordultál. Egy teljes napig üldöztél; az éjszakai pihenéstől is szerettél volna megfosztani. Én azonban kijátszottalak, mert szereztem élelmet, túljártam az eszeden, mert aludtam, és ez még csak a játék kezdete. Most kezdődik a tánc. Immár semmi akadálya, hogy eljöjjön a Terror. Ezennel közhírré tétetik, hogy most következik a Terror első napja. Port Burdock többé nem a királynőnek engedelmeskedik - mondd meg a rendőr ezredesednek is meg a többieknek is -, hanem nekem: a Terror uralma alatt álltok! Új kor első évének első napja ez: kezdődik a Láthatatlan Ember Kora. Én vagyok I. Láthatatlan. Kezdjük az elején: nem lesz nehéz uralkodni. Példát akarok statuálni, ezért mindjárt első nap lesz kivégzés: méghozzá egy Kemp nevű férfiúé. Még ma eljön érte a Halál. Bezárkózhat, elrejtőzhet, őrökkel veheti körül magát, páncélba öltözhet - a Halál, a kifürkészhetetlen Halál eljön érte. Tegyen meg minden óvintézkedést - annál jobban fog tetszeni népemnek. A Halál ma déltájban indul érte, a levelesládától. Oda fog beesni a levél, amint a postás elhalad mellette. Most kezdődik a Tánc. A Halál elindul érette. Ne segíts rajta, én népem, máskülönben érted is eljön. Kempnek még ma meg kell halnia."

Kemp kétszer is elolvasta a levelet, azután megszólalt:

- Ez bizony nem tréfa. Ez az ő hangja! És Griffin végre is hajtja, amit kigondolt.

Megfordította az összehajtogatott papírlapot, és a címzés fölött megpillantotta Hintondean postabélyegzőjét, valamint egy prózai utasítást: "Két penny fizetendő."

Ebédjét félbehagyva lassan fölkelt az asztaltól - a levél az egyórás postával érkezett -, és bement a dolgozószobába. Csöngetett a szolgálónak, és utasította, hogy azonnal járja körül a házat, vizsgáljon meg minden ablakreteszt, csukjon be minden ablaktáblát. A dolgozószoba ablaktábláit maga csukta be. A hálószoba egyik elzárt fiókjából kis pisztolyt vett elő, gondosan megvizsgálta, aztán a zakózsebébe süllyesztette. Ezután számos rövid üzenetet vetett papírra, egyet közülük Adye ezredesnek, valamennyit átadta a szolgálónak, hogy vigye el, de töviről hegyire elmagyarázta, hogy miképpen hagyja el a házat. - Nincs veszély - mondta a lánynak, és magában még hozzátette -, "legalábbis nem téged fenyeget". Miután elkészült, egy darabig még tűnődött, aztán visszatért a kihűlt ebédhez.

Többször abbahagyta az evést és gondolkozott. Végül nagyot csapott az asztalra. - Elkapjuk - kiáltott -, és én leszek a csalétek! De csapdába fog esni.

Fölment a toronyszobába, de útközben gondosan becsukott minden ajtót maga után. - Játék ez - mondta hangosan -, furcsa erőpróba, de mindenképpen én állok jobban, Mr. Griffin, annak ellenére, hogy maga láthatatlan. És vakmerőbb is. Griffin, az egész világ ellen... bosszúszomjasan.

Az ablaknál állt és a forró domboldalt kémlelte. - Nap nap után élelmet kell szereznie, nem irigylem érte. Igazán aludt volna éjszaka? Kint, valahol a szabadban, ahol bizton elkerülhette, hogy belébotoljanak. Bár jönne egy-két igazán hideg, esős nap, nem ez a kánikula!

- Lehet, hogy most is szemmel tart - folytatta.

Egész közel ment az ablakhoz. A keret fölött valami halkan megkopogtatta a téglákat, és Kemp vadul hátratántorodott.

- Kezdek ideges lenni - morogta maga elé. De beletelt öt percbe, míg visszament az ablakhoz. - Bizonyára veréb volt - dörmögte.

Ekkor hallotta meg, hogy a kapunál csöngetnek. Lesietett a földszintre, levette a pántot, és kizárta az ajtót, aztán szemügyre vette a láncot, beakasztotta és anélkül, hogy mutatkozott volna, óvatosan kinyitotta az ajtót. Ismerős hang üdvözölte. Adye volt odakint. - Megtámadták a szolgálóját, Kemp - mondta Adye az ajtó mögül.

- Hogyan? - hördült fel Kemp.

- Az üzenetet is elvették tőle. A támadónak valahol itt kell lennie a közelben. Eresszen be.

Kemp kiakasztotta a láncot és Adye amennyire csak lehetett, összehúzva magát, bepréselődött a keskeny nyíláson. Az előszobában megállt, és arcán végtelen megkönnyebbülés tükröződött, amikor látta, hogy Kemp ismét bereteszeli az ajtót. - Kirántotta a kezéből a levelet. Szegény lányt halálra rémítette. Most a rendőrkapitányságon van. Hisztériás rohamot kapott. Az az ember itt tartózkodik valahol a közelben. Mit írt a levélben?

Kemp káromkodásban tört ki.

- Hogy lehettem ilyen ostoba? Tudhattam volna. Alig egy óra járásnyira van Hintondean. Vagyis elkezdődött.

- Miről van szó? - kérdezte Adye.

- Ide figyeljen! - mondta Kemp, és fölvezette a dolgozószobába. Ott átadta Adye-nek a Láthatatlan Ember levelét. Adye elolvasta és halkan füttyentett.

- És maga? - kérdezte.

- Csapdát akartam állítani, ostoba módon - felelte Kemp -, és a cseléddel küldtem el a magának szóló tervezetet. És egyenesen ő kapta meg.

Most viszont Adye tört ki káromkodásban.

- El fog tűnni - mondta Adye.

- Griffin? Soha - vágta rá Kemp.

Odafönt nagy csörömpöléssel betört valami. Adye szeme egy pillanatra megakadt a Kemp zsebéből félig kilógó kis pisztolyon. - Az egyik ablak tört be! - kiáltott Kemp, és elsőnek rohant föl. Még mindketten a lépcsőn voltak, amikor újabb csörömpölés hallatszott. Amikor benyitottak a dolgozószobába, látták, hogy a három ablak közül kettő betört, a fél szoba tele van szórva üvegcseréppel, és az íróasztalon hatalmas kő hever. A két férfi megállt az ajtóban, hogy szemügyre vegye a kárt. Kemp megint káromkodott, de még javában szórta az átkait, amikor a harmadik ablak is betört; előbb csak egy csattanást lehetett hallani, mintha pisztolyt sütöttek volna el, aztán csillag alakban szétfutott a repedés, egy pillanatig még egyben maradt az üveg, végül a remegő, csipkés szélű háromszögek berobbantak a szobába.

- De mire való ez az egész? - kérdezte Adye.

- Ez csak a kezdet - felelte Kemp.

- Semmiképpen nem tud fölmászni?

- Még egy macska sem.

- Nincs az ablakon spaletta?

- Itt nincs. Csak a földszinten van... Hé!

Lentről csattanás, aztán a deszkára mért kemény ütések zaja hallatszott. - Átkozott! - kiáltott Kemp. - Valószínűleg... Igen... ez csakis az egyik hálószoba lehet. Úgy látszik, szét akarja verni a házat. De hát elment az esze. Az ablaktáblák nincsenek becsukva, és kifelé fog esni az üveg. Elvágja a talpát.

Újabb ablak csörömpölése jelezte a pusztítást. A két férfi döbbenten állt a lépcsőfordulóban.

- Megvan! - kiáltott Adye. - Kérek egy botot vagy valamit, és lemegyek a kapitányságra, ráuszítom a vérebeket. Ez talán csak elég lesz.

Megint egy ablak követte társait az enyészetbe.

- Nincs véletlenül egy revolvere? - kérdezte Adye.

Kemp zsebre vágta a kezét. Aztán habozni kezdett.

- Nincs... illetve nincs fölösleges.

- Visszahozom - ígérte Adye. - Maga itt úgyis biztonságban van.

Kemp elszégyellte magát, hogy egy pillanatra eltért az igazságtól, és gyorsan átnyújtotta a fegyvert.

- Akkor hát irány az ajtó - adta ki a parancsot Adye.

Az előszobában tétováztak, amikor meghallották, hogy az emeleti hálószoba ablakai recsegve betörnek. Kemp az ajtóhoz ment, és olyan csöndben, ahogy csak tudta, kezdte leemelni a pántokat. Arca valamivel sápadtabb volt, mint rendesen.

- Egy lépéssel ki kell ugrania - közölte Kemp.

A következő pillanatban Adye a küszöbön termett, s a reteszek máris visszacsappantak. Adye kissé tétovázott, biztonságosabbnak érezte, ha hátát az ajtónak vetheti. De aztán peckesen kihúzva magát lecsörtetett a lépcsőn. Átment a gyepen és közeledett a kapuhoz. Mintha könnyű fuvallat söpört volna végig a füvön. Valami a közelében motozott.

- Álljon meg egy kicsit - szólalt meg egy hang, és Adye lába földbe gyökerezett, ujjai a revolver agyára fonódtak.

- Mit akar? - kérdezte elfehéredve, fenyegetően, de láthatóan minden idegszála felborzolódott.

- Hogy engedelmeskedjen, és menjen vissza a házhoz - mondta a Hang, éppoly feszülten és fenyegetően, mint Adye.

- Sajnálom, nem tehetem - felelte Adye valamivel érdesebb hangon, és megnyalta ajkát. Úgy vélte, bal oldalról hallotta a hangot; talán meg kellene kockáztatni egy lövést.

- Hová indult? - kérdezte a Hang, és mindketten gyorsan arrébb szökkentek, Adye zsebében pedig egy pillanatra megcsillant a nap valamin.

Adye tétován elgondolkozott. - Hogy én hová megyek - mondta vontatottan -, az az én dolgom. - A szavak még szinte el se hagyták ajkát, amikor egy kar fonódott a nyaka köré, érezte, hogy egy térd mélyed a háta közepébe, ettől hátratántorodott, majd elterült a földön. Estében felhúzta a pisztolyt, és vaktában lőtt, ám a következő pillanatban szájon vágták és kicsavarták kezéből a fegyvert. Tett még egy kétségbeesett kísérletet, hogy megragadjon egy síkos végtagot, megpróbált fölállni, de visszaesett. - Nyomorult! - kiáltott. A Hang nevetett. - Most megölhetném magát, de csak a golyót pazarolnám vele - mondta Adye-nek. Az ezredes látta, hogy a revolver mintegy kétlépésnyire megáll és rászegeződik.

- Nos? - kérdezte Adye, és felült.

- Keljen föl - mondta a Hang.

Adye fölkelt.

- Figyeljen ide! - szólalt meg a Hang, aztán határozottan folytatta: - Velem ne próbáljon játszani. Ne felejtse: attól, hogy maga nem lát engem, én még látom magát. Vissza kell mennie a házba.

- De nem enged be - próbálkozott Adye.

- Az a maga baja - felelte a Láthatatlan Ember. - Magával nincs számadásom.

Adye ismét megnyalta ajkát. Egy pillanatra levette szemét a revolver csövéről, és elnézett a déli napon kéklő, távoli, sötét tengerre, aztán a lágyan zöldellő dombra, az orom fehér szikláira, majd az ezerarcú városra tévedt a tekintete, és egyszerre megérezte, milyen nagyon édes az élet. Pillantása végül visszatért a kétlépésnyire, ég és föld közt lebegő fémtárgyra. - Mit kell tennem? - kérdezte morcosan.

- Mit kell nekem tennem? - kérdezte a Láthatatlan Ember. - Maga úgyis segítséget kap. Nem is kell mást tennie, mint hogy szépen visszamegy.

- Megpróbálom. De ha beenged, ígérje meg, hogy nem töri ránk az ajtót.

- Magával nincs számadásom - mondta a Hang.

Kemp, miután kieresztette Adye-t, fölsietett az emeletre, és most, ahogy az üvegcserepek között lekuporodva óvatosan kikémlelt a dolgozószoba ablakpárkányán, meglátta Adye-t, aki leállt alkudozni a Láthatatlannal. - De miért nem tüzel? - dünnyögte Kemp az orra alá. Ekkor a revolver kissé elmozdult, s a csövén megcsillanó napfény éppen Kemp szemébe tűzött. Kemp a szeme elé kapta a kezét és a vakító fénysugár nyomára próbált bukkanni.

- Nocsak! - hüledezett. - Adye átengedte a pisztolyt.

- Ígérje meg, hogy nem töri ránk az ajtót - mondta épp Adye. - Ne akarjon ezzel az egy győzelemmel mindent pótolni. Az ellenfélnek is kell esélyt hagyni.

- Maga csak menjen vissza a házba. Megmondom úgy, ahogyan van: nem ígérek semmit.

Adye hirtelen döntött. Kezét hátracsapva, lassan megindult a ház felé. Kemp csak nézte - és egy szót sem értett az egészből. A pisztoly eltűnt, ismét megcsillant a fényben, aztán újra eltűnt, de a figyelmes szemlélő számára nyilvánvaló volt, hogy az a sötét kis tárgy, amely követi Adye-t, nem más, mint a revolver. Mostantól borzasztó gyorsan zajlottak az események. Adye hátralépett, megpördült, odakapott a kis sötét tárgy felé, de elvétette, magasba emelte a kezét és arccal a földre zuhant, csak egy parányi kékes porfelhő maradt utána. Kemp nem is hallotta a lövés zaját. Adye megvonaglott, fél kézzel feltámaszkodott, előreesett és többet meg se moccant.

Kemp egy darabig csak állt és a néma közönnyel elterülő Adye-t nézte. Nagyon forró volt a délután és csendes, látszólag a világon semmi sem moccant, csak egypár sárga lepke kergetőzött a ház és a kertkapu között. Adye a gyepen feküdt, a kapu közelében. A dombra vezető úton valamennyi villa redőnye le volt eresztve, de egy parányi zöld lugasban fehér alakot vett észre: láthatóan egy öregember aludt ott. Kemp a ház környékét fürkészte, hátha megpillantja a revolvert, ám az eltűnt. Végre visszatért a tekintete Adye-re... Ez a játszma is jól kezdődik.

Csöngettek, majd kopogtak az elülső ajtón, s egyre nőtt a lárma, de a szolgák Kemp utasításainak megfelelően bezárkóztak szobájukba. Majd ismét csönd lett. Kemp némán hallgatózott, aztán vigyázva kikémlelt előbb az egyik, majd a másik és végül a harmadik ablakon. Kiment a lépcső tetejéig, ott megállt és aggódva körbefülelt. Időközben fölfegyverezte magát a hálószobai szénvonóval, és lement, hogy újra átvizsgálja a földszinti ablakok belső rögzítését. Odalent minden csöndes és biztonságos volt. Visszatért a toronyszobába. Adye mozdulatlanul feküdt a kavicsos út szélén, pontosan úgy, ahogy az imént elvágódott. Az utcán, a villák felől a cselédlány közeledett két rendőr kíséretében.

Mindenütt halotti csönd és nyugalom honolt. A három ember szinte kínos lassúsággal vánszorgott a ház felé. Kemp közben egyre azon tűnődött, vajon az ellenfele mit csinál.

Kemp összerezzent. Lentről csattanás hallatszott. Kicsit habozott, aztán lement. Most azonban már súlyos ütésektől és a szilánkokra hasadó fa hangjától visszhangzott a ház. Kemp újabb reccsenést hallott, aztán tisztán ki lehetett venni a zsalugáterek vasreteszének csattanását. Elfordította a kulcsot a zárban, és benyitott a konyhába. Épp abban a pillanatban repedt meg, majd széthasadt és végül berepült a konyhai ablaktábla. Kemp moccanni se tudott, annyira megrémült. Az ablakkeret egy keresztrudat kivéve még ép volt, de üveg helyett már csak apró szilánkok meredeztek kifelé. A fatáblát egy fejsze tessékelte befelé, most viszont már az ablakkeretre és a védőrácsra zuhogtak a fejszecsapások. Ám hirtelen félreröpült a szerszám, és nyomban el is tűnt.

Kemp észrevette, hogy a revolver odakint az ösvényen fekszik, majd hirtelen felröppen a levegőbe. Hátrahőkölt. A lövés épp csak egy pillanatot késett, s a golyó a csapódó ajtó széléből repesztett le egy darabot, amely megvillant Kemp feje fölött. Kemp bevágta az ajtót, be is zárta, és közben hallgatta, amint odakint Griffin harsányan hahotázik. És már újra zuhogott, tört, zúzott, repesztett a fejsze.

Kemp megállt az átjáróban, és gondolkozni próbált. A Láthatatlan Ember egy percen belül a konyhában lesz. Ez az ajtó nem tart semeddig, vagyis hamarosan...

Odakint megint csöngettek. Csakis a rendőrök lehetnek. Kemp az előszobába rohant, föltette a láncot és elhúzta a reteszt. Kiszólt a cselédlánynak, és csak amikor fölismerte a hangját, akkor akasztotta ki a láncot; ekkor a három ember egymás hegyén-hátán berontott a házba, Kemp pedig újra bevágta az ajtót.

- A Láthatatlan Ember! - kiáltott Kemp. - Pisztoly van nála, és még két tölténye... maradt. Megölte Adye-t. Legalábbis rálőtt. Nem látták a gyepen? Ott fekszik.

- Kicsoda? - kérdezte az egyik rendőr.

- Adye - felelte Kemp.

- Hátulról jöttünk - mondta a lány.

- Mi ez a csattogás? - kérdezte a rendőr.

- Már a konyhában van; vagy hamarosan ott lesz. Talált egy fejszét...

A ház hirtelen megtelt a Láthatatlan Ember fejszecsapásainak hangjával, amint nekirontott a konyhaajtónak. A lány a konyhaajtó felé pillantott, aztán belépett az ebédlőbe. Kemp töredezett mondatokban próbálta magyarázni az eseményeket. Ekkor meghallották, hogy a konyhaajtó betörik.

- Erre! - kiáltott Kemp; egyszerre igen tevékeny lett, s a két rendőrt betuszkolta az ebédlő ajtaján.

- Piszkavas - mondta Kemp, és a kandallórácshoz rohant.

A nála lévő szénvonót az egyik rendőrnek adta, az ebédlőben talált piszkavasat pedig a másiknak a kezébe nyomta.

De Kemp hirtelen hátrapördült. - Puff - kiáltott az egyik rendőr, majd nyakát leszegve, a piszkavas segítségével felfogta a fejszét. A pisztolyból kiröpült az utolsó előtti golyó és egy értékes Sidney Cooper-képet hasított hosszában ketté. A másik rendőr a vassal a pisztolyra támadt, mintha darazsat akarna agyoncsapni, s a revolver csörögve végiggurult a padlón.

Az első csattanásra a lány sikoltozni kezdett és egy teljes percig csak sikított a kandalló előtt, aztán az ablakhoz rohant, hogy kinyissa a fatáblát - nyilván a fejébe vette, hogy a betört ablakon át fog elmenekülni.

A fejsze visszahúzódott az átjáróba, és mintegy félméternyire a földtől megállt. Hallották a Láthatatlan Ember zihálását. - Maguk ketten álljanak odébb - szólalt meg. - Arra az árulóra - Kempre van szükségem.

- Nekünk viszont magára van szükségünk - mondta az első rendőr, közben gyors szökkenéssel előreugrott és a piszkavassal a Hang irányába kaszált. A Láthatatlan Ember bizonyára hátraugrott, mert a rendőr megbotlott az esernyőtartóban.

A célt tévesztett ütés lendületétől a rendőr megtántorodott, ekkor viszont a Láthatatlan Ember ütött, s a fejsze alatt összegyűrődött a sisak, mint a papír, s a rendőr a padlóra zuhant, majd a konyha lépcsőjéig gurult.

A második rendőr viszont a fejsze mögé célzott, a piszkavas valami puhába ütközött és egy roppanás hallatszott. A Láthatatlan Ember élesen felkiáltott fájdalmában, s a fejsze a földre esett. A rendőr találomra ismét suhintott egyet, de nem talált semmit; majd lábát a fejszére téve újra előrebökött. Akkor megmerevedett, s a piszkavasat előreszegezve fülelni kezdett, hogy a legkisebb mozgást is meghallja.

Hallotta, hogy kinyílik az ebédlő ablaka, és odabent sietős léptek kopognak. Közben társa átfordult és felült, a vér végigfolyt az arcán. - Hol van? - kérdezte a padlón ülő rendőr.

- Nem tudom. Eltaláltam. Valahol az előszobában álldogálhat, hacsak ki nem csúszott melletted. Doktor Kemp... uram!... Doktor Kemp - kiáltott újra.

Erre a második rendőr is megpróbált talpra állni. Nagy nehezen felállt. Hirtelen pucér talpak csattogása hallatszott a konyhalépcső felől. - Hopp! - rikkantott az első rendőr, és nagyot csapott a piszkavassal. Egy kis gázfalikar zuhant le a nyomában.

A rendőr üldözőbe akarta venni a Láthatatlan Embert lefelé a lépcsőn. Aztán meggondolta magát, és inkább belépett az ebédlőbe.

- Doktor Kemp... - kezdte, de hirtelen elhallgatott. - Doktor Kemp hős - mondta valamivel később, amikor társa bekukkantott a válla fölött.

Az ebédlő ablaka szélesre volt tárva, de a szolgálót is, Kempet is mintha a föld nyelte volna el.

A második rendőr véleménye Kempről tömör, ám lényegesen földhözragadtabb volt.

Huszonnyolcadik fejezet
AZ ÜLDÖZŐ ÜLDÖZÉSE

Mr. Heelas, a villatulajdonosok közül Mr. Kemp legközelebbi szomszédja a lugasban aludt, amikor Kemp házának ostroma megkezdődött. Mr. Heelas ahhoz a makacs többséghez tartozott, amely egy szót sem hitt el a Láthatatlan Emberről terjesztett "tömény ostobaságból". A felesége persze elhitte, s ezt később nem győzte elégszer hangsúlyozni. Mr. Heelas tehát, mintha mi sem történt volna, csak azért is fel s alá sétált kertjében, majd hosszú évek alakította szokása szerint csak azért is itt aludt el délután. Átaludta az ablakok betörését, de hirtelen felriadt, mert az a különös érzése támadt, hogy valami baj van. Átnézett Kemp házára; megdörzsölte a szemét és még egyszer odanézett. Aztán felült fektéből, és csak ült és hallgatózott. Hüledezve morgott is magában valamit, hogy ez nem lehet igaz, ám a furcsa látnivaló még erre sem tűnt el. A ház kihaltnak látszott, mintha hetekkel ezelőtt teljesen felforgatták, aztán itt hagyták volna. Minden ablak betörve, és a dolgozószoba ablakait kivéve valamennyi belső ablaktábla be volt hajtva.

- Esküdni mertem volna, hogy - itt az órájára nézett - húsz perccel ezelőtt még minden rendben volt.

Ritmikusan ismétlődő rázkódásra lett figyelmes, aztán messziről üvegcsörömpölést hallott. Ekkor azonban minden eddigit felülmúló csoda történt, és Mr. Heelas tátott szájjal figyelt tovább. Hirtelen vadul kivágódott az ebédlő ablaktáblája, s kalapban, utcai ruhában a cselédlány jelent meg; őrült tempóban a tolóablakot próbálta feltaszítani. Váratlanul egy férfi is felbukkant mellette, segíteni akart a lánynak - dr. Kemp volt az! A következő pillanatban az ablak kinyílt, a cselédlány kikászálódott rajta; előrelendült, aztán eltűnt a bokrok között. Mr. Heelas fölállt és kissé bizonytalanul, ám hatalmasan elbődült ennyi csudálatos dolog láttán. Aztán észrevette, hogy Kemp is föláll az ablakpárkányra, leugrik, majd szinte azonnal újra felbukkan a bokrok közti ösvényen, futni kezd, de lesuvasztja a fejét, mint aki fél, hogy fölfedezik. Most egy aranyesőbokor mögött tűnt el, s amikor újra megjelent, már a dombra néző kerítésen mászott fölfelé. Egy szempillantás alatt átvetette magát, és szédítő tempóban megindult a lejtőn, Mr. Heelas irányába.

- Szent isten! - rikkantott Mr. Heelas, akinek szöget ütött a fejében valami. - De hisz ez a Láthatatlan Ember mesterkedése lesz! Nocsak, nocsak, még a végén igaz a hír.

Mr. Heelas számára az efféle felismerés komoly agymunkát jelentett; rendszerint meg is elégedett ennyivel, így tehát érthető, ha a manzárdablakon kikukucskáló szakácsnő meghökkent, amikor gazdáját óránkénti mintegy kilencmérföldes sebességgel látta száguldani a ház felé. A következő percekben ajtók csapódtak, csengők csörögtek, Mr. Heelas pedig úgy bömbölt, mint a bika. - Ajtókat becsukni, ablakokat becsukni; csukjanak be mindent, jön a Láthatatlan Ember! - A ház egy perc alatt sikoltozással, parancsszavakkal és rohanó léptek zajával telt meg. Mr. Heelas maga rohant, hogy bezárja a verandára nyíló nagy franciaablakot, s épp végzett, amikor Kemp feje, aztán válla és térde megjelent a kerítésen. Egy szempillantás alatt átcsörtetett a spárgaágyáson, s a teniszpálya gyepén átfutva közeledett a házhoz.

- Nem jöhet be - kiáltotta Mr. Heelas, és bereteszelte az ajtót. - Roppantul sajnálom, ha üldözi önt, de... nem jöhet be!

Kemp rettegő arccal egész közel hajolt az üveghez, előbb megkocogtatta, majd őrjöngve megrázta a verandaajtó kilincsét. Látva, hogy hiábavaló minden erőfeszítése, keresztülrohant a verandán, átugrott a korláton, aztán az oldalsó ajtón kezdett dörömbölni. Végül kirohant a kiskapun, a ház elülső oldalára került, és onnan a dombra vezető útra. Mr. Heelas rettegve kikukucskált az ablakon, de alighogy Kemp eltűnt a szeme elől, máris láthatatlan lábak taposták le itt is, ott is a spárgát. Ettől aztán Mr. Heelasnak végképp inába szállt a bátorsága, lélekszakadva felmenekült az emeletre, s így az üldözés további részletei kívül estek látókörén. De ahogy elrohant a lépcsőházi ablak mellett, hallotta, hogy becsapódik a kiskapu.

Kemp, mihelyt kiért az utcára, természetesen lefelé indult, s így történhetett, hogy most maga is átélte azt az egyszemélyes futóversenyt, amelyet alig négy napja oly fensőbbséggel kritizált a toronyszobából. Ahhoz képest, hogy nem volt edzésben, igazán jó időt futott, és bár halottfehéren és verejtékes arccal ért célba, az utolsó métereken is sikerült megőriznie hidegvérét. Nagyokat szökellve futott, s ha útközben göröngyös földdarab következett, durva kavicsok állták útját vagy üvegszilánk csillant a fényben, mindannyiszor arra vette útját, hogy ezzel is nehezítse a mögötte mezítláb rohanó Griffin dolgát.

Kemp csak most fedezte föl, milyen leírhatatlanul hosszú és kietlen ez az út, és hogy a domb tövében kezdődő város milyen elképesztően messze van. Még sohasem jutott eszébe, milyen lassú és kínos haladási módszer a futás. A délutáni verőfényben szunnyadó hatalmas villákon látszott, hogy lakójuk bezárta, belülről le is lakatolta őket; kétségtelenül az ő parancsa nyomán zárták be, lakatolták le valamennyit. Ahogy lejjebb ért a dombon, lassan emelkedett a városka, eltűnt mögüle a tenger, és odalent emberek nyüzsögtek. Épp megérkezett a lóvasút a domb tövéhez. A megállón túl a rendőrkapitányság következett. De mintha lépteket hallott volna maga mögött. Hajrá!

Odalent az emberek megbámulták, egy-két férfi futni kezdett utána, és Kemp egyre reszelősebben szedte a levegőt. Már egészen közel volt a lóvasúthoz, amikor a "Vidám Tekézők" ajtaja nagy csattanással becsapódott. A síneken túl póznák és kavicsdombok emelkedtek - csatornát építettek. Kempnek egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy felugrik a lóvasútra, és bevágja maga után az ajtót, de aztán úgy döntött, hogy a rendőrségre megy. A következő másodpercben elhaladt a "Vidám Tekézők" ajtaja előtt, s máris az utca túlsó, hőségtől felhólyagosodott végénél volt; emberek vették körül. A lóvasút kocsisa és segédje elképedve figyelte Kemp esztelen rohanását, és miután kifogták a lovakat a hámból, szótlanul szemlélték a további fejleményeket. Kissé távolabb rémült kubikosok jelentek meg a kavicshalmok tetején.

Kemp kicsit lassított, de mihelyt meghallotta üldözője gyors lépteit, ismét nekiiramodott. - A Láthatatlan Ember! - kiáltott a kubikosok felé, és tétován hátrafelé bökött, aztán hirtelen ötlettől vezérelve átugrott a készülő csatorna fölött, miáltal egy csapat tagbaszakadt férfi került Kemp és az üldözője közé. Ezek után letett arról, hogy a rendőrségen keressen menedéket; befordult egy kis mellékutcába, elrohant egy zöldséges szekér mellett, egy másodperc tizedrészéig elbizonytalanodott az édességbolt ajtaja előtt, aztán egy sikátor torkolata felé vette útját, amely ismét kivitt a dombra vezető főutcára. Itt két-három gyerek játszadozott, akik felsikoltottak, majd ahányan voltak, annyifelé futottak a különös látványtól; itt is, ott is ablak, ajtó nyílt, és izgatott anyák kiabálták ki a lelküket. Kemp újra kirohant a főutcára, mintegy háromszáz méterre lehetett a lóvasút végállomásától, és mihelyt kiért, izgatott ordibálásra, vágtató emberekre lett figyelmes.

Felpillantott az úton a domb felé. Mintegy tíz-tizenkét méterre egy jól megtermett kubikos rohant, szaggatott káromkodásban tört ki és dühödten csapkodott az ásójával; mögötte ökölbe szorult kézzel a lóvasút kalauza szaladt. Kissé lemaradva tőlük többen is nyargaltak az utcán, ők is hadonásztak és ordibáltak. A város felé is sokan futottak; Kemp jól ki tudta venni egy férfi alakját, aki épp egy üzlet ajtaján jött ki és husáng volt a kezében. - Húzódjanak szét, húzódjanak szét! - kiáltotta valaki, Kemp hirtelen rájött, hogy megváltoztak az üldözés feltételei. Megállt és zihálva körülnézett. - Itt van valahol a közelben! - ordította. - Alakítsanak kordont...

Alaposan fültövön vágták, mire megingott, és megpróbált láthatatlan ellenfele irányába fordulni. Épp hogy talpon tudott maradni, és bizonytalanul beleöklözött a levegőbe. Ekkor újabb ütést kapott az álla alá, és teljes hosszában végigvágódott a földön. A következő pillanatban térd mélyedt a rekeszizmába és mohó kezek ragadták meg a torkát, ám az egyik kéz szorítása érezhetően gyengébb volt, mint a másiké, Kemp is megragadta a ráfonódó csuklókat, mire a támadó fölüvöltött fájdalmában; egy másodperccel később pörögve célba talált a kubikos ásója és tompa puffanással beleütközött valamibe. Furcsa nedvesség csöpögött Kemp arcára. Érezte, hogy torkán a szorítás hirtelen meglazul, mire görcsös rántással kiszakította magát, megragadott egy ernyedt vállat, és most ő hengeredett felülre. Amennyire tudta, a föld felé szorította a Láthatatlan Ember könyökét. - Megfogtam! - kiáltotta Kemp. - Segítség! Segítség!... Fogják meg! Letepertem! Fogják meg a lábát!

A következő pillanatban több oldalról is rárontottak a küzdőkre, s az erre járó idegen könnyen arra következtethetett volna, hogy épp egy rendkívül kegyetlen rögbitámadás van kibontakozóban. Kemp kiáltását nem követte másik, ettől kezdve eggyé olvadt az ütések zaja a lábak és a ziháló lélegzet zajával.

Ekkor a Láthatatlan Ember iszonyatos erőfeszítéssel valahogy talpra állt. Kemp elölről akaszkodott rá, mint vadászkopó a szarvasbikára, mire tucatnyi kéz nyúlt ki és mart bele a Láthatatlanba. A kalauz nyakon kapta és hátrarántotta.

Ismét munkához látott a hadakozó emberhalom. Sajnos, azt hiszem, durván meg is rugdosták az áldozatot. Az pedig vadul felkiáltott: - Kegyelem, kegyelem! -, de a kiáltás hörgéshez hasonló hangba fulladt.

- Hátrább, ostobák! - kiáltott fojtott hangon Kemp, és máris hátrább taszított egy-két jól megtermett fickót. - Megsebesült, higgyék el. Álljanak félre.

Rövid küzdelem kezdődött, hogy megtisztítsák a terepet, és a körben álló kíváncsiskodók láthatták, hogy a doktor letérdel, de látszólag mintegy negyven centiméternyire megáll a térde a levegőben és a földre szorít két láthatatlan kart. Mögötte egy rendőr a láthatatlan bokát markolta meg.

- El ne eressze! - rikkantott a hatalmas kubikos, aki a vérfoltos ásót tartotta -, csak szimulál.

- Dehogy szimulál - mondta a doktor, és óvatosan felemelte a térdét -, különben is fogom. - Arca alaposan összezúzódott és vérbe borult; vérzett az ajka, ezért alig lehetett érteni, hogy mit mond. Eleresztette az egyik kezet, és láthatóan az ellenfél arcát tapogatta. - A szája csupa nedvesség - közölte. Aztán: - Jóságos isten!

Hirtelen fölállt, és a láthatatlan test mellett letérdelt a földre. Csoszogás és lökdösődés, súlyos léptek zaja hallatszott, amint újabb és újabb emberek jöttek, és egyre növelték a tömeg nyomását. Férfiak jelentek meg a házak küszöbén. Hirtelen szélesre tárult a "Vidám Tekézők" ajtaja. Nem sok szó esett. Kemp körültapogatózott, keze mintha légüres teret markolt volna. - Nem is lélegzik - mondta, aztán: - Nem érzem a szívverését. A mellkasa - ...hm!

A hórihorgas kubikos karja alatt egy vénasszony kukucskált ki, és mindjárt élesen felsikoltott. - Nézzenek oda! - visított, és előrebökte ráncos ujját. Minden szem a jelzett irányba fordult, ahol is halványan, áttetszően, mintha üvegből lenne, visszerek és ütőerek, csontok és idegek, egy kéz körvonalai váltak ki a semmiből - lefelé fordított, lassan ernyedő kéz körvonalai. A körülállók szeme láttára egyre anyagszerűbb, egyre valóságosabb lett.

- Hohó! - kiáltott a rendőr. - Itt meg a lába kezd mutatkozni!

Így hát előbb a kéz- és a lábfej vált lassan láthatóvá, majd a végtagok mentén a test létfontosságú szervein folytatódott a különös átalakulás, amelynek során a semmiből hús és vér lett. Olyan volt ez, mint egy adag méreg lassú szétterjedése. Előbb apró, fehér erek rajzolták körül a szürkén derengő végtagokat, aztán az üvegszerű csontozat és a tekervényes érrendszer, a hús és a bőr öltött alakot, eleinte épp csak halványan fölködlő körvonalakban, aztán gyorsan megsűrűsödött és átláthatatlan lett. Rövidesen az összezúzott mellkas és a váll jelent meg, aztán a lenyúzott és összevert arc vonásai váltak ki a homályból.

Amikor végre a tömeg annyi helyet hagyott, hogy Kemp fölegyenesedhetett, csak egy harmincéves-forma férfi meztelen, szánalmas, sebes és összetört teste maradt a földön. Haja és szemöldöke fehér - nem az évek szürkítették, hanem albínó volt -, s a szeme olyan, mint két gránátkő. Keze ökölbe szorult, a pupillája kitágult, s arca félelemmel vegyes dühöt tükrözött.

- Takarják be a fejét! - kiáltott egy ember. - Az isten szerelmére, takarják be azt az arcot!

Valaki hozott egy lepedőt a "Vidám Tekézők"-ből, a holttestet betakarták és bevitték a fogadóba. Ahol is az összetört, megsebesített, elárult és senkitől meg nem szánt Griffin, aki valamennyi embertársa közül elsőként tudta láthatatlanná tenni magát, és aki a világ összes létező fizikusa közül a legtehetségesebb volt, végtelenül nyomorultan, egy ízléstelen, rosszul világított hálószoba kopott ágyán fejezte be különös és szörnyűséges pályafutását.

Epilógus

Így végződik a Láthatatlan Ember ördögi és különös kísérletének története. Ha többet akarsz tudni róla, kedves olvasó, menj el a Port Stowe közelében lévő kis fogadóba és beszélj a tulajdonossal. A fogadó cégére egy sima deszkalap, amelyen csak egy kalap és egy pár cipő látszik, és a neve megegyezik e történet címével. A fogadós tömzsi, de jó húsban lévő, vaskos orrú kis ember, szöghaja van, és elszórtan rózsás foltok ékítik ábrázatát. Ha tisztességesen iszol, a tulajdonos is tisztességgel elmeséli mindazt, ami azóta történt vele, meg azt, hogy hogyan akarták az ügyvédek "kitúrni" a nála talált vagyonból.

- Nem tudták bebizonyítani, hogy voltaképpen kit illet a pénz - meséli majd a férfiú -, és huncut legyen a nevem, ha nem próbálták rám sütni, hogy talált kincset rejtegetek, ami a kincstárt illeti. De hát úgy nézek én ki, mint aki kincset talált? Na, egyszer aztán jön egy úriember, azt mondja, fizet nekem minden este egy aranyat, ha az Imperiál Kabaréban elmondom a történetet - csak úgy, a saját szavaimmal -, de úgy, ahogy volt, elejétől a végéig.

Ha azonban hirtelen véget akarsz vetni ennek az emlékáradatnak, elég, ha megkérdezed, nem szerepelt-e három, kézírásos könyv is a történetben. A férfiú készséggel elismeri, hogy szerepelt, ezek után körülményes magyarázat következik, miszerint mindenki azt hiszi, nála vannak a könyvek. De hát, az isten szerelmére! nincsenek nála. - A Láthatatlan Ember volt, esküszöm, ő vitte el, és eldugta valahová, amikor faképnél hagytam és elmenekültem Port Stowe-ba. Az a Kemp doktor tehet az egészről, ő beszélte tele az emberek fejét, hogy nálam van a három könyv.

Ezek után elmélázik, lopva végigmér, idegesen igazgatja a poharakat, majd eltávozik a söntésből.

Hősünk agglegény - ízlését tekintve mindig is az volt, nincs is asszonyszemély a háznál. Látszólag begombolkozik - el is várják tőle -, ám az intimebb ruhadarabjain, mint amilyen a férfiember nadrágja példának okáért, változatlanul jobb szereti a madzagot, nadrágtartó helyett. Nem valami nagy vállalkozó kedvvel vezeti ezt a házat, viszont annál makulátlanabb erkölcsökkel. Lassan szánja rá magát bármire, és ugyancsak sokat morfondírozik. A faluban azonban tisztelik bölcsességéért, takarékosságáért, továbbá, hogy jobban ismeri Dél-Anglia útjait, mint akármelyik útikalauz.

Vasárnap reggelenként, pontosabban egész évben minden vasárnap, amikor nem háborgatja a külvilág, továbbá minden este, tíz után, bemegy a söntés hátsó szobájába, egy pohár enyhén vizezett gint tesz az asztalra, majd bezárja az ajtót, megvizsgálja a redőnyöket, sőt az asztal alá is bekukkant. Mármost ha megbizonyosodik arról, hogy teljesen egyedül van, elfordítja a pohárszék kulcsát, a pohárszékből kivesz egy ládikát, a ládikában kinyit egy fiókot, a fiókból előhúz három, barna bőrbe kötött könyvet, s ünnepélyesen az asztal közepére helyezi. A kötetek borítója kissé viharvert; valami moszatzöld patina vonja be őket - mivel egyszer átmenetileg az árokba pottyantak, s a szennyvíz néhány lapról lemosta az írást. A fogadó tulajdonosa a karosszékbe ül, lassan megtöm egy hosszú szárú cseréppipát, s közben kéjsóvár pillantásokat lövell a könyvekre. Aztán egyet maga elé húz, és előre-hátra lapozgatva, tanulmányozni kezdi a belsejét.

Szemöldökét összevonva egyre fájdalmasabban rágja a szája szélét. - Iksz betű, kicsi kettes a levegőben, egy kereszt, meg valami szamárság. Szent isten! micsoda koponya, micsoda ész!

Egy idő után elernyed, hátradől és a pipafüstbe hunyorog, valami, mások számára láthatatlan furcsaságot kémlel a szoba túlsó végén. - Tele titokkal - mondja maga elé. - Csodálatos titkokkal!

- Istenem! Ha egyszer rájövök a trükkjére!

- Persze nem azt csinálnám, amit ő... csak úgy... izé! - és nagyot szív a pipából.

Azzal újra elmerül az álomban, élete egyetlen, csodálatos és soha el nem múló álmában. Kemp pedig szaglászhat, amíg él, a fogadó tulajdonosán kívül földi halandó meg nem tudja, hogy ott van mindhárom könyv, a láthatatlanság titkának részletes leírásával és tucatnyi más, különös titokkal. Nem is tudja meg senki, amíg a fogadós meg nem hal.

________________________________________________

H. G. Wells: A láthatatlan ember

Online könyv letöltés ingyen

A láthatatlan ember H.G. Wells regénye a fantasztikus irodalom klasszikusa, minden Sci-Fi előképe

Herbert George Wells: A láthatatlan ember

Könyv, regény. Hangoskönyv: Wells láthatatlan embere egyben online meghallgatható és letölthető

regény, kalandregény, kedvenc könyv, fantasztikus, SF irodalom, Sci-Fi, Herbert George Wells, láthatatlan ember, online