Mi az intelligencia? Genetikus örökség vagy társadalmi hatás?

Az emberi intelligencia kérdéseit járja körbe az alábbi cikk, amely az eredeti internetes forráshely megszűnése miatt ma már nem található meg a weben. Kár lenne az értékes gondolatokat elérhetetlenül hagyni: az online világban tájékozódók igen fontos információkat nyerhetnek belőle, például a rasszokhoz tartozó emberek IQ-ját és az ehhez társított faji előítéleteket illetően. Ezért mentés másként rovatunkban újraközöljük. Bízunk a szerző szíves utólagos hozzájárulásában.

Mi az intelligencia?Boldogkői Zsolt

Az intelligencia diszkrét bája

Az embert az intelligenciája emelte ki az állatvilág sötétjéből. Nem véletlen, hogy erre a sajátságunkra vagyunk a legbüszkébbek. Ha meg akarjuk különböztetni a „mi fajtánkat” más népcsoportoktól, akkor mindenekelőtt az intelligenciabeli különbségeket hangsúlyozzuk, amely természetesen a mi javunkra húz. De tudjuk-e egyáltalán, hogy mi maga az intelligencia? Meg kell-e dolgoznunk vajon érte, vagy készen kapjuk azt a felmenőinktől? Van-e egyáltalán értelme elválasztani egymástól a genetikai és környezeti tényezőket? Milyen adaptív előnyöket „látott” az evolúció abban, hogy létrehozza a Föld egyetlen olyan faját, amely az intelligenciájával képes megérteni működésének mikéntjét és létezésének okát? Van-e különbség a népek IQ értékeiben, s ha igen, hogyan kell ezt értelmezni? Ezekre a kérdésekre keresi a választ ez az írás.

Az intelligencia maga

Az ember több sajátságban is különbözik az állatoktól, de az intelligenciánk az, ami lényegileg elhatárol minket a társainktól. Az emberi intelligencia evolúciós értelemben ugyan nem gyökér nélküli, de számos aspektusával az állatok nem, vagy csupán rendkívül alacsony szinten rendelkeznek. Az ember például szimbólumokkal kommunikál. Korlátozott mértékben meg lehet ugyan tanítani erre az emberszabású rokonainkat is, de mi a szimbólumok segítségével teljességében le tudjuk képezni a bennünket körülvevő világot. Az ember képes megérteni, hogyan működnek a dolgok, s hogy ő maga miként és mivégre jött létre. Igaz, ez utóbbi képességgel az embertársaink többsége nem él, hanem inkább mítoszokat teremt a valóság elkenésére. De a mítoszok léte is jelzi, hogy értjük a problémát: magyarázni kell, hogy miért vagyunk. Értjük tehát, hogy létezünk.

A probléma megoldási módozatok alapján három alapvető gondolkodástípust különíthetünk el. A legtöbb ember analitikus módon oldja meg a problémákat, aminek lényege a szokásos metódusok alkalmazása. Az így gondolkodók nem feszegetik azt a keretet, amibe a probléma ágyazódik, s ismert sémákat próbálnak a feladatra illeszteni úgy, hogy közben magát a problémát gyakran nem is értik teljeskörűen. A szintetikus módon gondolkodók megkísérlik a probléma minden lényeges aspektusát számbavenni, s ha szükséges egy keretet alkotnak a megoldásához. Ők a rendszerépítők. A kreatívan gondolkodók pedig kevés információ alapján meglátják a probléma lényegét. Ők a kereteket nem szentírásként, hanem csupán egy lehetőségként kezelik, s gondolataikkal ki-be cikáznak rajtuk. Ha a probléma csak új szemléletmóddal oldható meg, könnyen eldobják a régit, s kreálnak helyette egy újat. Az emberek többsége elsősorban analitikus módon gondolkodik.

Az előzőekben az intelligenciát egyfajta globális probléma felismerési és megoldási képességgel azonosítottam. Az intelligencia számos egyéb sajátsággal is jellemezhető, például a feladatmegoldás gyorsasága, a számolási képesség, a memorizálási hatékonysága, az absztrakciós készség, a különféle mintázatok felismerése és értelmezése, a térbeli tájékozódásban való ügyesség, a nyelv használatának mikéntje, a társas kapcsolatok kezelése, a kommunikáció, sőt, az intelligenciának bizonyos műveltségi aspektusai is vannak. Pontosabban, a felsoroltak az emberi nyelv és a tudomány által alkotott kategóriák, melyek az agyban nem feltétlenül elkülönülten vannak jelen. Az bizonyosnak látszik, hogy az aritmetikai készség és a szociális szituációk átlátásának képessége egy skála két végpontján helyezkednek el. Az Asperger-szindrómás autisták az előbbi sajátságban kiválóak, az utóbbiban viszont rendkívül gyengén teljesítenek. Zseninek tartjuk azokat, akik képesek fejben villámgyorsan összeszorozni két hétszámjegyű számot, de nem értékeljük az anyósok teljesítményét, akik hamar átlátnak menyeik idegen férfiakkal kapcsolatos szándékain. Pedig ez utóbbi egy jóval nehezebb komputációs feladat, mármint a szándékon való átlátás. Nem véletlenül nyomta el a természetes szelekció bennünk a részletekre való túlzott figyelmet, s támogatta a lényeglátást.

Az intelligencia nem egy koherens sajátság, egy személy bizonyos aspektusaival magas, másokkal viszont alacsony szinten rendelkezhet. Ezért az intelligencia tesztek elfedhetik a zsenit, hiszen átlagolják a képességeit.

Gének vagy környezet?

Az intelligencia-kutatás alapkérdése jelenleg az, hogy e sajátságunkat inkább környezeti vagy öröklött tényezők alakítják ki. Az iskolai légkör észbeli képességekre való alapvető hatását jelzik a Fasori Gimnáziumban végzett világhírű tudósaink. Ha egy apa fejébe veszi, hogy zsenit nevel gyermekeiből, sikerrel járhat, feltéve, ha tudja a receptet. A Polgár lányok apukája tudta ezt. Vajon az emberi agy úgy formálható, ahogy akarjuk, vagy van, akiből könnyű tehetséget nevelni, másból viszont kínok-kínjával sem lehet? Valószínűleg ez utóbbi a helyzet, a kérdés csupán az, hogy az emberi populáció hány százalékából lehetne nagy tehetséget faragni. Egy társadalomnak azonban nem csak zsenikre van szüksége. Kellenének a problémákat kiváló képességgel megoldó emberek a kőművestől az orvoson át a politikusig. Az oktatási rendszer világszerte jelentős elmaradást mutat-e cél megvalósítása terén. A mai Magyarországon a pedagógus pálya feltételei a főiskolára/egyetemre való bejutástól az anyagi megbecsülésig erős kontraszelekciós környezetet teremtenek. Mára oda jutottunk, hogy egyre több szakmában az érvényesülés nem a tehetség, hanem a származás és mikszáthi miliőben való mozgási képesség függvénye lett.

A klasszikus genetikai vizsgálatok testvéreket hasonlítanak össze egymással, adoptált gyerekekkel és szülőkkel. Legintenzívebben az egypetéjű ikreket kutatják, hiszen ők lényegében egymás klónjai, teljesen azonos genommal rendelkeznek. Ha összehasonlítjuk az együtt és a külön nevelt ikreket, akkor választ kaphatunk a környezet/gének problémájára – legalábbis ez az ikerkutatás alapfeltevése. E vizsgálatok megerősítették azt az elképzelést, hogy a géneknek óriási szerepük van az észbeli képességekre. Az egypetéjű ikrek intelligenciája akkor is hasonlónak bizonyult, ha kora gyermekkoruktól más családban nőttek fel. A gyerekek és a szülők intelligenciájának összevetése pedig azt mutatja, hogy az adoptált gyermekek intelligenciája jobban hasonlít a vérszerinti, mint a nevelő szülőkére. Ne felejtsük el azonban, hogy ezek a gyerekek a hagyományos iskolák padjaiban nevelkedtek, nem pedig zseni neveldékben.

Most akkor gének vagy nevelés határozza meg az intelligenciát? Előre vetítem a megoldást: a környezeti és genetikai tényezők nem vagylagosan hatnak, hanem arról van szó, hogy a környezet a géneken keresztül fejti ki a hatását. Az idegrendszer működtetéséért felelős géneket úgy „tervezte” az evolúció, hogy aktivitásuk a környezeti hatások függvénye legyen, s ez alapján módosítsák az agy szerkezetét és reagálásának mikéntjét. Az agy már az elemi érzékelés szintjén is környezet-függő. Például, ha egy fiatal egyedet a kritikus időszakban nem érnek vizuális ingerek, de később valamilyen ok miatt visszanyeri a látását, az rendkívül gyenge lesz. A látókéreg normális szerkezetének kialakulásához ugyanis működtetni kell a rendszert. Így van ez az agyműködés más aspektusaival is.

A továbbiakban nézzük meg, hogy mivel gazdagította a molekuláris genetika az intelligenciakutatást, s hogyan kell értelmezni az elért eredményeket.

A genetikai kutatások során gyakran alkalmazunk modellállatokat, aminek egyik oka az, hogy az emberi DNS megváltoztatását a törvények nem engedik. Az állatokban kiüthetünk egyes géneket, s megvizsgáljuk azok intelligenciára való hatását. Ha például egy génkiütött állat egy labirintus tesztben rosszul teljesít, akkor e tudományterület értelmezési sémája szerint, az adott gén normálisan a térbeli feladatok megoldásában játszik szerepet. Egy másik megközelítés – amellyel már az embert is vizsgálhatjuk, – egy bizonyos gén változataihoz (alléljaihoz) próbál IQ értékeket rendelni. Honnan tudjuk előre, hogy milyen gént kell vizsgálni? Nem tudjuk. Megpróbálunk olyan géneket bevonni a vizsgálatba, amelyek logikai alapon, vagy előzetes megfigyelések alapján szerepet játszhatnak az adott viselkedés meghatározásában. Ebben a tekintetben a helyezet drasztikusan meg fog változni a közeljövőben. Az úgynevezett harmadik generációs DNS szekvenátorok néhány perc alatt képesek meghatározni egy egyén teljes genomjának bázissorrendjét. Nem lesz szükségünk előfeltevésekre a potenciális gének kilétével kapcsolatban, a nagyszámú vizsgálati alany szekvencia adatainak összehasonlítása megmutatja majd a szignifikanciákat. Vizsgáljuk meg először, hogy milyen fontosabb géneket hoztak eddig összefüggésbe az intelligenciával.

Az első jelölt egy acetilkolin receptor génje volt. Az acetilkolin egy ingerületátvivő molekula, s ennek receptora az idegsejtek ingerelhetőségét és kapcsolódásuk plaszticitását szabályozza. Több kutatócsoport a receptor génben és annak környezetében bizonyos genetikai variánsokat tudott összefüggésbe hozni az IQ tesztek kitöltésének hatékonyságával.

Számos egyéb gént is összefüggésbe hoztak az intelligenciával, melyek közös jellemzője, hogy nagyon gyenge korrelációt mutattak az IQ értékkel. Ez azonban nem meglepő, mivel az intelligenciát nyilvánvalóan számos gén határozza meg.

Az intelligencia mint döntési stratégia

Bizonyos körülmények között habozás nélkül kell dönteni, más esetekben viszont a megfontoltság az előnyös. E kétféle döntési módra való preferencia genetikai meghatározottságúnak tűnik, melynek alapját a dopamin ingerületátvivő anyag egyik enzimét kódoló gén változékonysága képezi. Azok a személyek, akik az egyik variánssal rendelkeznek gyors és határozott döntéshozásra képesek, igaz nem túl magas szellemi színvonalon, akik a másik variánst hordozzák, sokkal megfontoltabbak. A hezitálók magasabb szintű kognitív funkcióval rendelkeznek, de a sok töprengés miatt hajlamosabbak a depresszióra is.

A kíváncsiság teszi az intelligenciát?

A kíváncsiság lényegében egy belső motiváció a megfigyelésre, a tanulásra és a játékra. Amennyiben az agytréning valóban intelligencianövelő hatású, akkor a kíváncsiságot kódoló génekben való esetleges sokféleség az intelligencia tekintetében is különbségeket kell, hogy okozzon. Ha ez a helyzet, akkor az intelligencia nem közvetlen genetikai kontroll alatt áll, hanem a kíváncsiság által stimulált viselkedés következményeként jön létre. Az ember egyik dopamin receptor génjének van egy olyan szakasza, amelyet egyenként 48 bázisból álló ismétlődő szakaszok alkotnak (tehát egy ismétlődő egység 16 aminosavat kódol). A két leggyakoribb variáns a négyszeres (R4) és a hétszeres (R7) ismétlődések (négyszer-, illetve hétszer 48 bázispárnyi hossz). Az R7 variánssal rendelkező egyének újdonságkeresési hajlama jóval magasabbnak bizonyult az R4 változattal rendelkezőkétől, ami különféle viselkedésformákban való különbségekben nyilvánul meg. Az R7-es variánssal rendelkezők szívesebben próbálnak ki extrém sportokat, vallanak liberális nézeteket, mélyednek el szenvedélyesen a tudományokban, művészetekben, valamint jóval gyakrabban létesítenek egyéjszakás kalandokat (50%) az R4-es variánssal rendelkezőktől (20%). Az intelligenciabeli különbségeket nem vizsgálták, pedig izgalmas lenne a válasz. A DRD4 génben való változékonyságot a cinegéknél és egy cerkóf majom fajnál is összefüggésbe hozták a kíváncsisággal.

Növekszik vagy csökken az emberiség intelligenciája?

Az úgynevezett Flynn-hatás szerint a 30’-as évektől az átlagos intelligencia tízévente körülbelül hárommal növekszik, ezért folyamatosan korrigálni kell az IQ teszteket. Sok kutató szerint a növekedés fő oka az, hogy a gyerekek egyre bonyolultabb technológiai környezetben nőnek fel. A napokban a Stanfordi Egyetem munkatársai által javasolt új elmélet szerint az IQ genetikai tényezői fokozatosan romlanak. E jelenség oka az, hogy a modern társadalomban a természetes szelekció nem működik hatékonyan, s ezért az intelligenciát meghatározó génekben – melyek számát 3-5000 körülire teszik – létrejött káros mutációk nem küszöbölődnek ki. A két ellentétes tényező összevetéséből a társadalmi hatások jönnek ki győztesen, amennyiben a Flynn-hatás valós intelligenciabeli növekedést mér.

Az intelligencia evolúciója

Az evolúciót egyetlen dolog „érdekli”, ez a hatékonyan szaporodó biológiai gépezetek létrehozása. Vajon mi volt ez emberi intelligencia előnye ebben a folyamatban? Egyfajta jolly jokerként használtuk az eszünket minden aktuálisan felmerülő problémára? Esetleg okos fejjel eredményesebben állítottunk elő eszközöket, vadásztunk, harcoltunk más népekkel, vagy formáltunk közösségeket? Újabban az intelligencia eredetét kevésbé magasztos funkciókkal magyarázzák. Sok evolúcióbiológus szerint megszaladt elménk nem elsősorban a környezethez való jobb alkalmazkodás miatt jött létre, hanem egy másfajta folyamat, az úgynevezett szexuális szelekció eredményeként. Az evolúciós pszichológia szerint intelligenciánkat elsősorban megtévesztésre használjuk abból a célból, hogy a másik nemű partnereket elcsábítsuk, az azonos nemű vetélytársak eszén pedig túljárjunk. A megtévesztés lehet szándékolt becsapás, hatalommal, pozícióval, vagyonnal való hencegés, stb. Ismerjük a többi formát a mindennapokból nagyon jól. Az intelligenciát vonzó szexepilnek tartjuk, s így a sikerhez elég annak demonstrálása, hogy nekünk több van az átlagtól egy-két kerékkel.

A fajgyűlölet intelligenciája

A népek intelligenciájának vizsgálata és összehasonlítása egy rendkívül érzékeny kérdés, melynek oka az, hogy az esetleges különbségek kimutatása érveket adhat a rasszizmus kezébe. Mások csoportként való gyűlöletéhez ugyanis legfőbb eszközként az észbeli képességek kétségbevonását használják a gyűlölködők. A fajgyűlölet motivációját legalább kétféle – DNS által kódolt – ösztön táplálja. A klán ösztön más csoportokkal való ellenségességre buzdít. Régen volt értelme, ma már nincs, de – egyénenként változó mértékben – az agyunkban ragadt ez az érzés. A kivagyiságunk demonstrálása is genetikai eredetű. Sok mindenben kitűnhetünk a tömegből. Az intelligencia annyiban specifikus ebben, hogy ezt a sajátságot nem fontos, hogy mi magunk személyesen is birtokoljuk. Elég, ha népünk genetikailag tehetséges, s még ha bennünk az éleselméjűség génjei nem is nyilvánulnak meg, lappangva bár, de vérségi alapon mégis hordozzuk őket. Nem vesszük észre, de ilyen primitív és alantas késztetések alakítanak ki bennünk ellenszenvet más népek iránt. A rasszistákat nyilvánvalóan nem az emberiség átlagos intelligenciájának alacsony volta aggasztja, hiszen akkor maguk miatt is aggódniuk kellene. Egy Gordon Hodson pszichológus által jegyzett tanulmány kimutatta ugyanis, hogy a szélsőséges rasszista álláspontot képviselők IQ-ja jelentősen eltér az átlagtól, lefelé való irányban.

A rasszok IQ tesztekkel való összehasonlítása azt az eredményt hozta, hogy a fehér emberek – definíció szerint – százas átlaggal rendelkeznek, az Afrikaiak (afro-amerikaiak) 10-12 ponttal kevesebbel, az ázsiaiak viszont 1-2 ponttal többel. Az ázsiaiak elsősorban a jobb matematikai képességükkel tűnnek ki, verbálisan azonban gyengébben az európaiaknál. Ezeket az eredményeket óvatosan kell kezelni, mivel – a kritikák szerint – a tesztírók saját kultúrájuk normái alapján alkották meg a kérdéseket. Még ha az IQ tesztek valóban az intelligencia hiteles mérői lennének, akkor is kérdéses, hogy az eltérő eredményekben milyen szerepet játszanak a genetikai tényezők. Abban az esetben, ha kiderülne, hogy a különbségnek genetikai háttere van, az IQ érték csupán egy átlagot jelentene. Más szavakkal, minden rasszban vagy népcsoportban vannak okos emberek, csak esetleg az arányuk kevesebb vagy több mint másokban. Nem létezik egyetlen olyan kutya vagy csimpánz egyed sem, melynek intelligenciája felérne egy átlagemberével. Bármely emberi rasszban viszont megvan a potenciál ahhoz, hogy az IQ görbe jobb sarkában teljesítő egyéneket produkáljon. És ez a lényeg. Alap nélküli tehát az IQ görbe balsarkában keltett – rendkívül visszatetsző – hangoskodás.


Continue reading

A magyar X generáció

Az alábbi szöveg egyrészt általános ismeretekre épül (ezek mögött nem áll önálló tudományos kutatás), másrészt személyes tapasztalatokra alapul. A kettő együtt szubjektív meglátásokra adott módot a szerző számára, aki civilben pszichiáter és keletkutató.

elso x generáció

Dr. Kállay O. Béla

Az X generáció Magyarországon

A legtöbb forrás, lexikon és a magyar Wiki szerint is az X generációba azok tartoznak, akik 1965 és 1979 között születtek. Ez első megközelítésben eligazíthat bennünket – de ennél többre nem is alkalmas,  hiszen hogyan is vethetnénk össze az azonos korú nemzedékeket mondjuk Japán és Etiópia esetében. A keleti szigetországban ekkor születettek már fiatalon találkozhattak az információs forradalom számos eredményével, míg az afrikai ország falvaiban a villanyvilágítás is a csodás fényűzések netovábbjának számított. Magyarország köztes helyen szerepel e két véglet között, ám számos specifikumot mutat. A magyar X generációt az köti össze, hogy tagjai a szocializmusban, a Kádár-korszak átkosnak nevezett éveiben voltak gyerekek, de többségük a rendszerváltást követőn vált tudatos fiatal felnőtté.  Ebben a minőségükben válhattak a jövő társadalmának alakítójává, ők lettek a rendszerváltó nemzedék képviselői, akik gyakran szüleik eszméit, életvitelét, értékrendjét megtagadva szóltak bele a társadalmi és gazdasági átalakulás folyamatába, mindkettőben teret követelve a maguk számára. Helyes tehát, ha magyar vonatkozásban nem, vagy nemcsak az információs technológiákhoz való viszony, hanem társadalmi szerepük alapján határozzuk meg őket.  Azaz:

A magyar X generáció a rendszerváltás nemzedéke

Elméleti és amerikai kitérő. Szakmai közhelynek számít, hogy a generációkutatás mint szociológiai  diszciplína annak előtte nem létezett, mígnem két amerikai szociológus szakember ki nem dolgozta a generációelméletet (Generations, 1991). Később a tudósok (Neil Howe és Wil­liam Strauss) arra a vitatható, de sok ténnyel argumentálható következésre jutottak The Fourth Turning c., szintén közösen jegyzett könyvükben (1997), hogy az amerikai tör­té­ne­lem négy-négy gene­rá­ci­ón­ként ismétli önma­gát 1584-től kezdődően (ezt részben a világtörténelemre is igyekeztek kiterjeszteni). Ami már azért is problémás, mert a kb. 80–100 éves ciklusokra tehető ismétlődés nemcsak a tények alapján sántít (inkább csoportosítási, önkényes évszámhatár-kijelölési fogásnak látszik sok besorolás és csak az analógiákra fókuszáló trükknek hat az, hogy mit emelnek ki a történelem végtelen gazdagságából), hanem azért is, mert közel sem ugyanannyi évet értünk egy generáción ma, mint régebben, pláne évszázadokkal korábban. Ha például az “emberöltő” értelemben használjuk, akkor a reprodukciós ciklust tekintjük mérvadónak, és így egy generáció manapság sokkal inkább 30, mint 20-25 vagy még kevesebb évet ölel fel (ez az az idő, amíg az utódok megszületnek: a gyermekvállalás időpontja a nyugati civilizációkban egyre jobban kitolódik). A jeles társadalomtudósok elmé­lete azonban 14-19 évet ad egy generációnak, ami 500 éve meg is felelhetett a valóságnak, és azt állítja, hogy a négy-négy generációs cik­lusokon belül az egyes nemzedékek szerepe ismétlődik, ráadásul min­dig ugyanabban a sor­rend­ben. Hogy ezek a szerepek melyek és hogyan alakítják a társadalmakat, azt itt most még érintőlegesen sem tárgyalnám, akit bővebben érdekel, végezzen forráskutatást, és akkor övé lehet az első hely a magyar generációkutatás panteonjában. (Na jó, azért a négy hívószó álljon itt: felemelkedés – ébredés – hanyatlás – válság)

De térjünk vissza az ixekhez. Az X generációra az USÁ-ban nem ugyanaz jellemző, mint a magyar x-esekre. A mintát adó amerikai társadalom vonatkozásában a közfelfogás szerint az X-esek azok, akik a legkisebb létszámú nemzedék gyanánt mintegy beékelődtek a nagy létszámú baby boomerek (1946-1964 között születettek)  és a szintén népes hipermodern Y generáció (1980-1996)  közé. Ám az amerikai X-eseknek, szemben a rendszerváltó, szamizdat könyveken nevelkedett magyar kortársaikkal, nem jutott rendszerváltás, de még nagyobb társadalmi aktivitás sem, szüleik élték meg tudatos emberként a polgárjogi és antirasszista mozgalmakat, a hippik lázadását, Vietnamot, Woodstockot és Holdra szállást – nekik erről legfeljebb gyerekkori emlékeik lehetnek. Az amerikai X-esek voltaképp egy utóeresztés, egy lekésett és elveszett köztes nemzedék, akiknek nem alakult ki a társadalmi érzékenysége, így a forradalmi szabadságeszmék, a békeharc, a marihuána és rockzene helyett a televíziós sorozatok, a diszkók és partidrogok szocializálták őket. Ennek következtében a társadalmi érzékenység helyett legfeljebb a számítógép és az internet megszületése és elterjedése lelkesítheti és üdvözítheti őket – olyan minőségben, amilyenben.

De vissza a magyar földre. Ahol merőben más a helyzet. Egy szakmainak nehezen nevezhető leírás szerint a magyar X-esek gyermekként tapasztalhatták meg a közösségi létformát, és – állítólag – jó érzéssel töltötte el őket az összetartozás, a mainál jóval nagyobb közbiztonságnak köszönhetően önállóbb, szabadabb életet élhettek a grundokon, a tereken. Állítja az írás. Hm. Hát biztosan volt, aki szeretett kisdobos és úttörő lenni a 70-es 80-as években: ám hol voltak akkor már a grundok? No de nézzük, mit mond még a bulvárcikk, amelyre csak azért bátorkodom ismételten hivatkozni, mert a Google az első oldalon kínálja, ha a címben szereplő kifejezésre rákeresünk. A cikk állítása szerint múltjuk ellenére (?? de miért ellenére?) az X generáció a legjobban iskolázott és a legmegbízhatóbb munkavállalókat adó nemzedék, akik kitűnőek csapatban. S hogy miért?? Mert pályakezdőként nekik a szocializmus kiszámítható, langyos biztonsága, rögzült hierarchikus viszonyai helyett keményen meg kellett küzdeniük a munka világában az érvényesülésért, a túlélésért. No kérem, ez olyan csúsztatás, mint ide Lacháza. Ellenpéldák nyilván vannak, de a trend mégis az, hogy a pályakezdő X-esek előtt éppen hogy megnyíltak a sosem látott lehetőségek, éppen hogy ráéreztek annak az ízére, hogy a szocializmus sivár perspektíváit feledve a magyar kapitalizmus első éveitől kezdve nagyon is érdemes hajtani, brüsztölni, könyökölni, pozíciót szerezni – és éppen ezért nem csapamunkások, hanem – tisztelet a kivételnek – leginkább önző karrieristák lettek, többnyire hatalmas egóval és a nulla szociális érzékkel, nulla empátiával mindenben alkalmatlanabb idősebb és mindenben puhányabb fiatalabb embertársaik iránt. A technokraták racionalitásával nyomulnak, átgázolnak mindenen és mindenkin. Dehogy elveszett nemzedék! Övék a világ. Nézd csak meg a Fideszt.


Continue reading