Szegedy-Maszák Mihály
A szabadelvűség értékőrző bírálata
1875: Megjelenik Asbóth János Magyar Conservativ Politika című könyve
(Asbóth 1875, 4.)
Konzervativizmus a kiegyezés utáni időszakban
Az idézett kijelentés a kiegyezés utáni évtizedek egyik meghatározó erejű véleményének megfogalmazása. Asbóth János, a korszak kiemelkedően jelentős értekezője, a kor szellemével összhangban állította, hogy az 1848-49-es magyar forradalom elbukása után az „ideologok kora lejárt” (Asbóth 1875, 29). Noha Kossuthtól nem tagadta meg a tiszteletet – úgy tekintvén őt, mint „egy befejezett korszak utolsó alakjá”-t, kinek „politikáját akár bámulja, akár vádolja valaki, el kell ismernie, hogy imponáló volt” (Asbóth 1892, 28) –, végső soron „ideolog”-nak minősítette (Asbóth 1875, 40), s vele szemben inkább hivatkozott Széchenyi Istvánra, Dessewffy Aurélra és Kemény Zsigmondra. Szóhasználatában alighanem Kemény Zsigmond ösztönzését követte, akinek utolsó regényében a Werbőczi gondolkodását (habitusát) jellemző sorok utalnak arra, hogy az „ideológ” hajlamot mutat a „rajongás”-ra. E mű a „csodálatos hatású szónok és nagy törvénytudós” felfogásának értelmezését Martinuzzi nézőpontjához kapcsolja, s a két szereplő távlatának, értékrendjének szembeállítását különös hangsúllyal emeli ki: György barát gyakorlati politikus, kit „rejtélyes, céljaira álutakat is kereső, de kimeríthetetlen segélyforrásokkal rendelkező jelleme” arra tesz képessé, hogy abban a pillanatban, amikor kudarcba fullad valamely vállalkozása, azonnal „romba dőlt tervei helyébe új építményhez” fogjon (Kemény 1968, 255, 252–253). A csanádi püspök felfogásában Asbóth mintegy előképét láthatta annak, amit konzervativizmusnak nevezett. Martinuzzi a regény szerint az egykori Magyarország megőrzésére törekszik, Asbóth pedig a Kárpát-medence közjogi kereteinek megtartásában, a magyar lakta területek egy államban való őrzésében látta célját, szemben a nemzeti átalakítással, amelyet ideológiaként utasított el. Mindez nem jelenti, hogy e szónak értelmét saját országa helyzetének értelmezésére korlátozta volna. Nemzetközi vonatkozásban is elmarasztaló éllel használta, például akkor, amidőn Ricardo felfogását így jellemezte: „Ő emeli alapigazsággá a hamis tételt, hogy a munka nemcsak forrása, hanem mértéke is minden értéknek, ő jut ebből arra az eredményre, hogy a munkás csak munkaeszköz, az ő elmélete kárhoztatja a munkást a létminimumra, az ő rendszerében az egyedül észszerű, a megmásíthatatlan fejlődés a néhány gazdag gazdagodásának, a tömegek nyomorának folytonos fokozódása. (…) A közjólétre és humanitásra való tekintet pedig ezt a haladást csak megakaszthatná, minden efféle csak retrográd ideologia” (Asbóth 2002, 260).
Nemcsak az ideológia, hanem a konzervatív megjelöléshez is sokan eleve bírálatot társítottak. Az értékőrzőről még olyan kiváló szerző, mint Hayek is torzképet rajzolt, azt állítván, hogy „a konzervatív magatartás egyik alapvető tulajdonsága a félelem a változástól, a félénk bizalmatlanság az újjal szemben (…), két másik jellemzője pedig a tekintély szeretete s az értetlenség a gazdasági erőkkel szemben” (Hayek 1978, 400). A továbbiakban legalábbis kérdésessé kívánom tenni e meghatározást, mint ahogy azt is, hogy minden konzervativizmussal szükségképpen velejár „a nemzetköziség elutasítása (hostility) és a hajlam a harsány nemzetiességre (strident nationalism)” (Hayek 1978, 405). Az sem magától értetődő, hogy Edmund Burke, aki Asbóthon kívül több konzervatív szerző felfogására volt döntő hatással, „a történelmi tradíciókat pusztán történelmiségük miatt tisztelő” írónak számíthat (Ludassy 1994, 1622).
Asbóth jogtudós kortársa, az 1847-ben Milánóban született Heil Fausztin, a következőképpen írta körül a konzervatív szó jelentését: „(lat.) a. m. fenttartó, »maradi«, így nevezik azt, aki valamely fennálló politikai irány vagy társadalmi intézményhez csökönyösen ragaszkodik s az azokon változtatni akaró reformtörekvések ellen küzd. A K. programmja a különböző országokban a különböző viszonyok szerint nagyon különböző. Míg Angliában a K.-ek a fennálló alkotmány fentartása mellett korszerü reformok előtt korántsem zárkóznak el, másutt a K. a feudális s klerikális érdekeknek képviselője. Nálunk e néven nevezték a negyvenes években azt a pártot, amely Kossuth reformtörekvéseinek ellensúlyozását tűzte ki feladatul. Vezére Dessewffy Aurél gróf, közlönye a Világ volt. V. ö. Die Conservativen in Ungarn (Lipcse 1850); Asbóth J., Magyar konzervativ politika (3. kiad., Budapest 1875)” (Pallas 1895, 757).
A mai magyar nyelvben a konzervatívnak két megfelelője létezik: lehet értékőrzőnek vagy maradinak nevezni. Az előbbi több, az utóbbi kevesebb rokonszenvet árul el. A konzervativizmus magában rejti „az örökösödés eszméjé”-t (Burke é. n., 216), vagyis föltételezi, hogy az elődök történetét voltaképp sajátmagunk történeteként olvassuk. Az értékőrzés annyit jelent, hogy a lehetőség szerint föl kell fedezni a múlt örökségét a jelenben. Azok, akik Asbóth Jánosnál konzervatív fordulatról beszélnek, nem veszik tekintetbe, hogy az értékőrzésnek ez az eszménye szinte minden művében megtalálható. 1866-ban kiadott útikönyve „az ősök tiszteleté”-nek szellemében készült (Asbóth 1866, 1: 330), egyetlen regényének, az Álmok álmodójának főhőse és elbeszélője pedig így jellemzi magát: „kerestem a régit az újban” (Asbóth 2002, 125). A konzervatív hajlik rá, hogy a korábban megtörtént ismétlődéseként fogja fel saját sorsát. Darvady Zoltán hol Antonius Cleopatra, hol Tannhäuser Venus iránt érzett vonzódásaként éli meg Irma, az énekesnő iránti szerelmét, „érezvén a varázsban a kárhozatot” (155).
Az értékőrzés nyelvében az egyensúly a kulcsszó. Asbóth magyar elődeihez, így Kemény Zsigmondhoz hasonlóan még „súlyegyen”-ként emlegeti azt, amit szerinte Kossuth akkor veszített el, amidőn „hanyatló éveiben annyira jutott, hogy odadobta volna Magyarországot a dunai confoederatio karjaiba is, hogy csakhamar majorizált szolgálójukká legyünk azoknak, a kiknek vezetésére vagyunk hivatva egy ezredéves múltnál fogva.” Hasonló vádat emel Petőfi ellen is, mondván, hogy e költő „könnyen csap át cosmopolitaságba, s ábrándozik világszabadságról” (Asbóth 1876, 21–22). Mielőtt napirendre térnénk e mai szemmel kétségkívül időszerűtlen minősítések fölött, célszerű megjegyezni, hogy a súlyegyen hiányát Asbóth két tényezőre: a túlzott sokoldalúságra és következetlenségre vezette vissza. Azzal érvelt, hogy „a széleskörű tevékenység oly erény, mely eddig még mindenütt és mindenkor az alkotás nagyságának esett rovására” (24). Ez a jellemzés Széchenyire is vonatkoztatható, mint ahogy a következetlenség is, mely ahhoz vezetett, hogy a a Hitel szerzője „majd a conservativek, majd a szabadelvüek, majd az ultrák padjára, de nem egyszer két pad közé is került. Maga olyan volt, mint beszédei, iratai. Eltévedt bennük a ki az alapeszmét nem tartotta szem előtt mindig” (26).
Az egyensúly eszménye elválaszthatatlan a folytonosságétól. Az Álmok álmodója második könyve a tétlen ellenállásnak, a kivárásnak igen kemény bírálatát fogalmazza meg. Azt sugallja, hogy amennyiben a konzervatív eszmeiség a folytonosság megtartására ösztönöz, ebből a távlatból nemcsak a forradalom, de az önkényuralom is kegyetlen erejű megszakítottságként jelenik meg. Azért kegyetlen erejűnek, mert önmaga ellentétébe fordult át, s mindenképpen azt szüntette meg, amit az értekező Asbóth súlyegyenként emlegetett: „óvatosnak látszott, hogy minden fiatal ember sajátítson el olyan tudományokat, mellyekkel függetlenül helytől, viszonyoktól, körülményektől, a földnek bármely pontján bármikor megkeresheti kenyerét. Így vezetett a hazafiság hőfoka a hazán magát túltevő kosmopolitismusra” (Asbóth 2002, 104).
Az „egyszerre megőrizni és átalakítani” elve föltételezi, hogy „idő szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön az elméknek olyan egysége, mely egyedül képes létrehozni mindazt a jót, ami a célunk” (Burke é. n., 386–387). Asbóth helyesli a jobbágyfölszabadítást, de kárhoztatja, hogy „nem mint szerves fejlődés, hanem mint radicális változás foganatosítatott” (Asbóth 1892, 16), s így a magyar nemesség hirtelen megváltozott helyzetben találta magát, amelyhez a változás gyorsasága miatt nehéz volt alkalmazkodnia. E szemlélet alapján az egyensúlynak a mozdulatlanság éppúgy ellensége, mint a megszakítottság, amely gyakran valamely „rajongó buzgalom”-ra vezethető vissza (Asbóth 1872, 191). Az értékőrzőtől távol áll a rajongás, „a rabszolgaság rajongói” éppúgy, mint „a népi önkényuralom új rajongói, akik azt hangoztatják, hogy a közvetlen választás (popular election) a tekintély egyetlen törvényes forrása” (Burke é. n., 228). A történelem azt mutatja, hogy a rajongók valamely csodaszerben hisznek, de „panaceájuk egyoldalú vala, mint minden panacea, és megérzik rajta az osztályérdek, habár öntudatlan és jóhiszemű is” (Asbóth 2002, 256). A világmegváltó eszmék jegyében fogant hirtelen változással szemben „csak azon haladás bizonyúl üdvösnek, mely szervileg belőlről fejlődik és nem rögtönzésnek vagy fölforgatásnak köszöni létét. (…) Nagy és szilárd gazdagságot is csak conservativ módon, nemzedékek fáradsága által lehet teremteni” (Asbóth 1892, 429).
Az értékőrzés elméletét azért nehéz megfogalmazni, mert a konzervativizmus olyan eszmeiség, amely a gyakorlatra irányítja a figyelmet; „a conservativ eszme (…) szükségkép megköveteli a gyakorlatnak a múlton alapulását, a múlttal organicus összefüggését” (Asbóth 1872, 441). Aki „az organicus fejlődés és a békés kiegyenlítés útján” képzeli el a változást (Asbóth 1875, 24), „egyaránt veszélyes két ellenség”-ként tartja számon azokat, „a kik a szabadság fejlődését elnyomni” s „a kik erőszakosan kicsikarni, organicus fejlődéseknél mindenkor kárhozatos módon, mesterségesen siettetni akarják” (Asbóth 1972, 2).
Nem vitás, hogy a romantika örökségével hozható összefüggésbe a gondolat, mely szerint „az eszmék is, és különösen a társadalmi tudományok terén, olyanok, mint a szerves lények. Kínok között születnek, hatalomra fejlődnek, hanyatlanak” (Asbóth 2002, 250). Az a jellemzés, amelyet Asbóth I. Lajos Bajorországáról adott, nemcsak Kölcseyt juttathatja eszébe az olvasónak, de Edmund Burke-öt is, aki figyelmeztetett arra, hogy „az eredeti növény természetétől idegen oltóágat” nem szabad alkalmazni (Burke é. n., 234). Az Asbóth konzervatív fordulatára vonatkozó föltételezést határozottan cáfolja, hogy már egy évvel a kiegyezés előtt megjelent könyvében is elutasította a szervetlen beavatkozás lehetőségét: „Ha valami – és legyen az bármi: ember, növény, művészet, mesterség, nép, ország, vagy város – nem fejlődik önmagából, saját erejének fokozatos növekedése által nagygyá, hanem rátukmálják a nagyságot; ha a lényegnek életrevalótlanságát csak amugy kivülről akarják elfedni bármily nagyszerü és fényes, sőt valóban értékes cifrasággal:– itt is, ott is, fent és lent is szemébe fog ötleni a ferdeség annak, ki látott önmagából kifejlett hasonnemü valamit” (Asbóth 1866, 1: 102).
A kiegyenlítés eszménye, melynek megvalósulását Asbóth Deák és Arany János tevékenységében látta, magában rejti nemcsak a fönnálló, a létező bírálatát, de a változás szükségességének elismerését is. „Az olyan állam, amelynek nincs eszköze a változásra, nem rendelkezik eszközzel a megőrzésre” – írta Burke (Burke é. n., 223), és hasonló szellemben fogalmazott Asbóth, amikor azt állította, hogy „a politikában mitsem lehet conserválni a meglevőnek minden változtatását merőben visszautasító mozdulatlanság által” (Asbóth 1892, 96), majd az országlás lehetséges buktatóinak számbavétele után azt a következtetést vonta le, hogy „azon politikus fogja mind e hibákat elkerülni, a ki azon radicalismussal az elméletben, mely ennek már fogalmában rejlik, össze tudja egyeztetni azon conservativismust a gyakorlatban, mely viszont fogalmában fekszik minden gyakorlatnak” (Asbóth 1872, 443).
Korának pozitivizmusát Asbóth erős fönntartásokkal szemlélte, mert úgy vélte, a „gondolkodó szociológ”-nak (Asbóth 1892, 14) tudnia kell, hogy értékeléstől mentes szemlélet nincs, „a tudomány ott kezdődik, a hol a tény végződik” (Asbóth 1872, 4). A történeti jelenségek általában különböző távlatokból szemlélhetők, „a reformatio tulajdonkép nem is tekinté magát haladó hanem conservativ mozgalomnak” (Asbóth 1972, 432). Svájci utazásakor Asbóth különös figyelmet szentelt az ott élő protestánsok „igen szabadelvü és előretörő” s a katolikusok „igen conservativ” gondolkodásmódjának (Asbóth 1866, 2: 121), ám e szembenállás másik lehetséges értelmezését adta, mikor az eleve elrendelés és a szabad akarat viszonyát így jellemezte: „a ki a tudományban és az emberiség legmagasabb érdekeiben hinni tud, nem kénytelen vallani sem az egyik, sem a másik tant” (Asbóth 1872, 92).
Az a minősítés, mely szerint Kemény Zsigmond „a haladás harczosa volt, de azon haladásé, mely a fenntartásról nem feledkezik meg elragadtatott hevében” (Asbóth 1876, 73), magában rejtette a föltevést, hogy a haladás „az emberiség szent ügye” (Asbóth 1866, 2: 53), de azt is, hogy az értelmező távlata változhat, mert „az ország viszonyai kivánhatnak bizonyos korban szabadelvű, máskor pedig conservativ politikát” (Asbóth 1875, 2–3). Lényegében Montesquieu A törvények szelleméről írt munkájának alaptételét fogadta el, amennyiben föltételezte, hogy a kormányzásnak egyetlen változata sem lehet minden országnak megfelelő, mert a helyi körülmények meghatározó érvényűek. „Senki sem tagadhatja, hogy a köztársaság legeszményibb megnyilvánulása az államéletnek, ha ezt abstract szempontból tekintjük” (Asbóth 1866, 1: 321), ám e megfogalmazás vége azt sugallja, hogy a Svájcban megvalósított demokrácia még akkor sem lehet minta más országoknak, ha elfogadjuk, hogy a világ a polgárosodás útját járja.
Nyilvánvaló, hogy Asbóth a szabadságot tekintette minden érték forrásának, ám érdemes figyelni a megszorításra e fogalomról írt könyvének egyik sarkalatos megállapításában: „a fejlődés folytonosságát nincs a mi biztosítaná, a szabadságon kivül” (Asbóth 1872, 160). A tőkés rendszerrel szemben tanúsított fönntartása arra vezethető vissza, hogy a szabadságot nem azonosította a gazdagsággal, sőt még a jóléttel sem. John Stuart Mill szellemében azzal érvelt, hogy „a szabadság alapfeltétele az individualismus, az egyéniség erős érzete; jogosultságának tisztelete, becsének felismerése úgy másokban, mint magunkban” (114). Mivel szoros összefüggést tételezett föl az egyéni szabadság elve s az egyistenhit között, a görög-latin ókorral szemben a zsidóság és a kereszténység örökségében vélte látni az egyéni szabadság elismerésének fő előzményét.
Az „emberi élet minden elpusztitásának feltétlen bünösségét” (405) fogadta el erkölcsi mértékként, ezért bizalmatlan volt a világmegváltó eszmékkel s történeti célelvekkel szemben: „feleslegesek a »végczél«-féle theoriák. Az ember mint önczél önmagában hordja cselekedeteinek úgy czélját, mint indokait” (109). Miközben kigúnyolta a svájci nyárspolgár kisszerűségét, irigykedéssel szemlélte azt a népet, mely „a szolgaságot csupán hiréből ismeri” (Asbóth 1866, 2: 55), s azt a következtetést vonta le, hogy az egyénnek hazafiúi kötelessége „a szabad véleménynyilvánítás” (Asbóth 1875, IX).
Mélyen történeti szemléletét bizonyítja, hogy az „eszmék fejlődésének” sorsa foglalkoztatta (Asbóth 1872, 257), vagyis bizonyosra vette, hogy az értékőrzés természeténél fogva erősen változó eszmeiség, és azért nem nélkülözhető, mert a fejlődés elválaszthatatlan a folytonosságtól, nem lehet átugorni egyes szakaszokat, „a történelem tudományának alapfeltétele a causalitás, s a történelem minden lánczszemét csupán az elébbi lánczszem magyarázhatja” (343). Távol állt tőle, hogy egyedül üdvözítőnek vélje az általa képviselt eszmeiséget, véleményét szenvedélyes vita részeként képzelte el, arra hivatkozván, hogy „ellenkező, sőt egymást kizáró felfogások hirdetése és vitatása nélkül nincs haladás” (Asbóth 2002, 250). Burke-höz és némely romantikusokhoz hasonlóan erősen megfontolandónak tartotta az előítéletek föladását, mert az előítéletet minden értelmezés nélkülözhetetlen velejárójaként fogta föl. „Mi a reform? Új baj a régi helyett” (251). Ez a kivételesen éles megfogalmazása arra enged következtetni, hogy az értékőrzés indokoltságát, legalábbis részben, az eszmékből való kiábrándulás lehetőségére vezette vissza. Elbukott forradalom utáni kor neveltjeként állította, hogy „Lemondás az ember teljes élete és keserü csalatkozás” (Asbóth 1866, 2: 283).
Politikai konzervativizmus
Ha igaz, hogy „Magyarországon liberálisnak elsősorban az tartotta magát, aki a jogegyenlőségnek és a polgári intézményrendszer kialakításának híve volt” (Takáts 1993, 545), kérdés, milyen alapon tekinthető Asbóth konzervatívnak, hiszen az említett két célkitűzést ő is magáénak vallotta. A válasz csakis az lehet, hogy Asbóth azért döntött értékőrzés mellett, mert úgy látta, hogy a szabadelvű-értékőrző kettősséget az ő korában már a szocialista-liberális-konzervatív hármasság váltotta föl. Munkácsy Mihály Milton című festményéről írt eszmefuttatásában „a socialismus korszaká”-nak beköszöntére hivatkozott (Asbóth 1892, 571), és egyértelműen azt az álláspontot tette magáévá, hogy mást jelent konzervatívnak lenni a szocializmus megjelenése előtt és után. Mintegy megelőzte azt a 20. századi felfogást, mely szerint aki az említett hármasságban gondolkozik, nem lehet bizonyos benne, hogy egyedül a szabadelvűt tekintheti „alapvetően kételkedőnek” (Hayek 1978, 406) és türelmesnek. Azáltal, hogy kettős helyett hármas szembeállításhoz folyamodott, Asbóth elismerte a szocializmus történeti indokoltságát. Fourier-nak például teljesen igazat adott abban, hogy „mai civilisatiónk tele van szegénységgel és nyomorral” (Asbóth 1875, 21). A szabadelvűség szocialista bírálata késztette arra, hogy átértelmezze az értékőrzést, és arra következtessen, hogy a liberalizmus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: „Fölemelte a közterheket, a nélkül, hogy a népnek munkát és keresetet szerzett volna. (…) Ily körülmények közt természetes, hogy a kiaknázott munkásosztály és az elszegényedett földmivelő nép a socialismus és a communismus vészes ábrándjaiba kergettetett” (22).
Ez az érvelés már nem a Világos utáni magyar, hanem a párizsi Kommün utáni európai helyzetre vonatkoztat. Konzervatív eszmeiségének hangoztatásakor Asbóth mintegy azzal érvel, hogy Magyarország 19. századi története során volt olyan helyzet, amely liberális politikát tett indokolttá, más körülmények viszont a konzervativizmus létjogosultságát sugalmazhatják. „Ki tagadná, hogy 1825-ben oly állapotok közt volt az ország, hogy szabadelvű, haladó politikára parancsolólag utaltak a viszonyok” (9)? Dessewffy Aurél és Szalay László véleményét Asbóth úgy próbálta feltüntetni, mint két egyenrangú vitázó felfogását. A reformkort „a tömegnél messzebb látó és bátrabb, conservativek és liberalisok” mozgalmaként méltatta (138), a kiegyezés utáni Magyarországban pedig arra figyelmeztetett: „itt az idő nem megtagadni a szabadelvüséget, hanem elkerülni kárhozatos tévedéseit” (13). Elismervén, hogy merényletek „a szabadság ellen történtek liberalis és conservativ czégér alatt egyaránt”, a következő tanulságot körvonalazta: „A liberalismus bizonyos elvekből indúl ki, és bizonyos elvek megvalósitása képezi czélját. A conservativ politika az adott viszonyokból indúl ki és a helyzet, az állam, a honpolgárok reális szükségében keresi czélját” (95, 94). Az általa képviselt konzervativizmusra jellemző, hogy arra emlékeztetett: az 1848-as forradalmat az értékőrzés távlatából is meg lehet ítélni, hiszen a folytonosság további biztosításaként is felfogható az, hogy a magyar nemesség vállalta a demokráciát, „e tettel mindörökre lemondva valamennyi előjogairól, azért tette ezt, mivel érezte, hogy csak ebben a nemzet megmentése” (Asbóth 1866, 1: 223–224). Ugyancsak a megszakítottság elkerülésére hivatkozva figyelmeztetett rá, hogy „a régi birtokos nemesség egy részének végre alkalmazkodnia kell azon kényszerű szükséghez, hogy az úgynevezett polgári keresetekhez fordúljon” (Asbóth 1892, 20).
Tekinthető-e az idézettek alapján Asbóth kiábrándult liberálisnak? Korábbi történeti példák alapján nem zárható ki annak a lehetősége, hogy valamely konzervatív ideológiát a csalódottság jegyében fogalmazhatnak meg. Pályafutása elején Edmund Burke a whig párt híve volt, és ismeretes, hogy a nyugat-európai értelmiség vezetői közül többen a jakobinus rémuralom idején ábrándultak ki a francia forradalomból. Burke példátlanként fogta föl az 1789 utáni eseményeket, olyan „tragikomikus jelenetként”, amely különböző „nézőpontok” fölvételét tette lehetővé (Burke é. n., 210–211). A „többség önkényéről” készített jellemzése (Burke é. n., 337) alighanem ösztönzőleg hatott Asbóthnak arra az észrevételére, mely szerint „a ki a szabadságot keresi, (…) az első franczia köztársaságból meg fogja tanulni, hogy nincs rettentőbb zsarnokság, mint az, melyet a nép gyakorol” (Asbóth 1872, 81).
A kiábrándulás köztudottan rányomja a bélyegét Asbóth János műveire. Egyetlen regényében fontos szerepet játszik az a jelenet, amelyben a gyerek fölismeri, hogy a Mikulás voltaképpen színjáték. Amikor fölébred benne a gyanú, tisztán akar látni: „nem féltem és bizonyosságot akartam”. Megvilágosodása keserűséget vált ki belőle: „hazudtak nekem, bolondítottak” (Asbóth 2002, 94). Hasonló nyelvet talál az olvasó annak leírásában, miként lett a demokratikus Észak-Amerikából „a humbug országa” (Asbóth 1872, 219). Ez utóbbi minősítés emlékeztet arra, hogy Asbóth bírálata nem csupán a kiegyezés utáni Magyarország hamis szabadelvűsége ellen irányult; általában a tőkés berendezkedéssel szemben fogalmazott meg fönntartásokat: „a földesurnak, bármik voltak az egyes visszaélések, mindig érdekében volt jobbágyságának jóléte, mig a gyáros, ha éhen hal az egyik munkás, könnyen fogad másikat, mert éhező van a mai világban elég” (Asbóth 1875, 22). Ez az álláspont nem volt összeegyeztethető párthoz való hűséggel. „Megtámadtam minden pártot – írta fanyarul –, szavaztam mindenikkel, a szerint, hogy igazban levőnek láttam. (…) Nem kellettem a pártok egyikének sem” (Asbóth 2002, 115). Az értékőrző eszmeiség – ahogyan ő értelmezte – a szellemi minőség föltétlen megbecsülését követelte.
Ismeretes, hogy a szabadelvűségre vonatkozó gondolatai sokat köszönhetnek Eötvös József műveinek. Asbóth nagy tisztelettel viseltetett elődjének tevékenysége iránt, ám azt állította, az Eötvös értekező főművében kifejtettek céljukat tévesztik, mert „ezek az eszmék nem is a XIX., hanem a XVIII. század eszméi” (253). 1895. október 14-én tartott akadémiai székfoglalójában nem azt állította, hogy a fölvilágosodás és a francia forradalom elvei helytelenek, hanem azt, hogy a rákövetkező korszak nem szerzett érvényt nekik: „A XIX. század távol áll attól, hogy megvalósította volna a XVIII. század e programját, ellenkezőleg, lépésről-lépésre, fokról-fokra, csekély visszaesésekkel, ellenállhatatlan áradattal kiábrándúlt, elfordúlt tőle, sőt ellene fordúlt, megtámadta, lerombolta, rendszeresen, következetesen” (253). Nemcsak arra hivatkozott, hogy a „laissez faire, laisser passer” elvét a fiziokraták fogalmazták meg, a 18. század közepén, hanem arra is, hogy szemléletük a 19. század második felére immár „hyperconservativ”-nak bizonyult (261). Szóhasználatával mintegy arra emlékeztetett, hogy a megőrzés túlhajtása azt a folytonosságot veszélyezteti, melynek biztosítását vélte a konzervativizmus lényegének.
A 19. században nem lehet jogosult a fölvilágosodás teljes örökségének a fönntartása. Ez a kiindulópontja annak az eszmefuttatásnak, mely szerint Adam Smith „nagyban mozdította elő azt a szellemi, jobban mondva tisztán anyagi áramlatot, mely általán az emberi törekvés főczéljának a meggazdagodást tekintette. Végre a munkásosztály iránt táplált nyilvánvaló jóindulata, nemes, emberies érzés módja mellett is, elméletében már megvan annak a tannak a csirája, mely a munkást a munka sikerének föláldozza és minden munka méltányos megbecsülése helyett a munkást puszta munkaeszközzé degradálja a tőke kezében és érdekében”. Annak a folyamatnak a leírásában, melynek során a citoyent a bourgeois váltja föl, jól érezhető a szabadelvűségnek a szocialisták által Asbóth szerint „számottevő tudományos felkészültséggel, elmeéllel, alapossággal” megfogalmazott bírálata. Asbóth elítéli azt az eszmeiséget, „mely a nemesség megszünt osztályuralma helyébe a liberalismus nevében a pénzemberek osztályuralmát akarta emelni”, mert ez „csak a socialismust mozdíthatta elő” (259–260).
Értékőrzés és maradiság kettősségéből Asbóth nyilvánvalóan csak az előbbit vállalta, hiszen minduntalan arra figyelmeztetett, a konzervativizmus nem engedheti meg magának, hogy ne figyelje az időszerűt. Kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy a vallásos hitet kiszorította az anyagelvűség és az üzleti szellem, s a „mindent nivelláló nagyvilág” képzetére vonatkozó észrevételeit Alexis de Tocqueville és a szabadelvű John Stuart Mill félelmei ösztönözhették (126) – például az angol szerzőnek a „közösségi középszerűség”-re vonatkozó sorai (Mill 1963, 190). Úgy is fogalmazhatunk, hogy Asbóth a szabadelvűség ellentmondására irányította a figyelmet, arra, hogy „a liberális jelentheti az erősebbnek a szabadságát arra, hogy a piac szabályait követve legyőzze a gyengébbet, vagy jelentheti mindenkinek a tényleges szabadságát arra, hogy használja és fejlessze a képességeit” (Macpherson 1977, 1). Konzervativizmusát olyan társadalom ösztönözte, amelyben „csupán a pénz határoz a társadalmi állás fölött” (Asbóth 1892, 202). Jól ismerte az ifjabb Mill felfogását, s látta, hogy az visszalépés ahhoz a korábbi elvhez képest, mely elvileg mindenkinek egy szavazatot biztosított. Állítása, mely szerint „az 1848 előtti magyar alsó táblán nagyobb lélekszám, igazságosabb alapokon volt képviselve, mint 1832-ig az angol parlamentben” (6) nem utasítható el egyszerűen úgy, mint nemzetieskedő történelemhamisítás, hiszen a szigetország képviseleti rendszere is hagyott kívánnivalót maga után, az „Egyesült Királyságban még 1911-ben is csak a férfilakosság 59 százaléka szavazhatott” (Macpherson 1977, 50). Asbóth bírálata mindenképpen vonatkoztatható egyrészt John Stuart Mill szabadelvűségére, melyet tisztelt, de önellentmondásosnak vélt, mert a piac törvényeit összeegyeztethetetlennek tartotta az egyén önkibontakozásával, másfelől olyan 20. századi felfogásokra, melyek szerint „a demokrácia piacként működik: a szavazók fogyasztók s a politikusok vállalkozók” (79). Úgy gyanította, ez a szabadelvűség egyenlőtlenségen alapuló egyensúlyt tételez föl, s így azt a föltevését igazolja, hogy az utókor nem megvalósította, hanem zárójelbe tette az 1789-ben kitört francia forradalom célkitűzéseit.
Csalódását az észak-amerikai polgárháború is fokozta. Üdvözölte a „rabszolgaság rettentő anomaliájá”-nak eltörlését, de azt látta, az északiak győzelme után a pénzarisztokratáknak sikerült „liberalis jelszavak hangoztatása mellett (…) saját zsebük javára kirabolni az államot” (Asbóth 1875, 26). A 18. század végén élt elődjének azt az észrevételét visszhangozta, mely szerint „azok, akik egy szintre akarják hozni az embereket, sosem egyenlőséget teremtenek” (Burke é. n., 254). Magyarországon is azt észlelte, hogy a forradalmárokat törtetők váltják föl. Korteskedést, rokonsági hivatalszerzést, rossz gazdasági döntéseket látott maga körül. Ezért a Szende (Frummer) Béla honvédelmi miniszterhez intézett nyílt levéllel vezette be Magyar Conservativ Politika című könyvét, melyben a külpolitikai önállóság föladásával vádolta Andrássy Gyulát. Egy évvel később, 1876-ban önálló tanulmányt szentelt e politikusnak, súlyos hibaként taglalva az ország eladósítását, a közélet romlottságát, valamint azt, hogy a hármas szövetség létrehozása igencsak leszűkítette Magyarország mozgásterét: „ily politika mellett isolálva leszünk az első esetben, midőn valamely kivánságot nem teljesíthetünk, midőn nem elég az árral úszni, hanem talán közepette megállani lesz szükséges” (Asbóth 1876, 234). Az idézett szavak súlyát, az előrelátás élességét még az sem cáfolja, hogy megfogalmazásukkor Asbóth nem volt teljesen tájékozott, nem tudta, hogy „a külügyek irányítójának korábbi, szövetségre szóló ajánlatát Londonban hűvös elzárkózással fogadták” (Vasas 2000, 249).
Mi okozta elégedetlenségét a kiegyezés utáni évtizedek szabadelvűségével szemben? Legalább négy tényezőre lehet gondolni. Az első a vagyoni helyzetből fakadó jogegyenlőtlenség. A Magyar Conservativ Politika egyik sarkalatos állítása szerint „ma már Magyarországon nincs igazság a szegény ember számára” (Asbóth 1875, 114). Nem kevésbé feltűnő a zsidók és a nők egyenjogúsításának fogyatékossága, illetve hiánya. A negyedik szempont a legbonyolultabb, mert egyszerre kapcsolható az ország külpolitikájához és a nemzetiségi kérdéshez. Asbóth egy vonatkozásban mintaszerűnek képzelte Talleyrand magatartását. Ahol mások következetlenséget, ott ő „felvilágosúlt, józan hazaszeretet”-et látott, „mely mindig felismerte, hogy miben van Franciaország valódi érdeke” (Asbóth 1892, 281). Kállay Benő barátjaként s a balkáni helyzet kiváló ismerőjeként olyan politikát sürgetett, mely a térség népeit az „osztrák-magyar monarchiával való jó viszony”-ra tudná ösztönözni (610). A környező népekkel szemben tanúsított türelmét bizonyítja, hogy a „túlzó hazafias irányban” látta a magyarellenes mozgalmak „leghatályosabb szövetségesét”. Óva intett attól, hogy a magyarok úgy lépjenek föl, „mint hódítók és elnyomók” (127, 44), s úgy jellemezte a horvátokat, mint „a kiktől máris igen-igen sokat tanulhatnánk” (Asbóth 1875, 137). Abból az elődei által sokat emlegetett fölismerésből kiindulva, hogy a kettős monarchia nemzetiségei közül a magyar az egyetlen, melynek nincsenek számottevő képviselői a birodalom határain kívül, arra következtetett, hogy a Habsburgoktól való elszakadás „a legfényesebb és legteljesebb siker esetén sem vezetne többre, mint egy formailag független, de jelentéktelen és lényegileg szomszédaitól függő államra” (Asbóth 1892, 28). Egy általa olvasott német szerző könyvében találta azt a figyelmeztetést, hogy megvalósulása esetén a dunai konföderáció „mint szervezetlen népvegyülék, csakhamar Oroszország martalékává lett volna” (441), s e baljóslat igazára saját tapasztalatában is talált bizonyítékot. 1876. július 5-én kelt harctéri naplóföljegyzése szerint „Belgrádon az utczán lehet hallani, hogy mostan megcsináljuk a Nagy-Szerbiát és két év múlva az oroszszal együtt megyünk Ausztria ellen” (465). Tudván, hogy „a nemzetiségi szóvivők mindent nemzetiségi törekvésüknek rendelnek alá”, érzékelvén az orosz sajtó ellenséges hangvételét, számolt azzal a lehetőséggel, hogy „Magyarországot consolidálni nem lehet, hanem föl nem lehet tartóztatni Magyarország szélylyelmállását”, sőt azzal is, hogy „ha az országot elveszitettük, ha a magyar nép pusztulásnak eredt, akkor szabadságot találhat az egyes, meglehet e földön, meglehet túl a tengeren, de Magyarországot nem fog találni sehol” (Asbóth 1875, 99, 107, 28). Ez a félelem indította arra, hogy „az országok közös érdekei miatt” (Asbóth 1892, 180) szükségesnek tartsa a kettős monarchia fönntartását, és Magyarországon sürgesse a központosítást. Kossuth tervét a dunai konföderációról azért sem fogadta el, mert úgy vélte, a száműzetésben levő más helyzetben van, mint az, aki a Kárpát-medencében él. Erősödjék meg a magyarság a kettős monarchia Lajtától keletre fekvő részében, s csak azután lehet sort keríteni átalakításokra. Lényegében így összegezhető az alapföltevése.
Noha értékőrző felfogásából természetszerűleg következett, hogy célnak tekintette a magyarság fönntartását, meg volt győződve róla, hogy „a nemzeti jelleg sincs előre meghatározva és befejezve”, hiszen a körülmények függvénye, s „ha e feltételek változtak, változását megkezdi az is” (Asbóth 1872, 15). Számolt vele, hogy a jövőben „közelednek egymáshoz mindinkább az európai népek (…) az érzelmekben, sőt a gondolkodásmódban is” (22). Mi több, különös figyelemmel viseltetett más földrészek lakói iránt: tanulmányozta a hagyományozódást Mexikóban, elismerte, hogy „az egész középkorban a valódi civilisatio egyedüli képviselői az arabok voltak”, és megkockáztatta azt az észrevételt, miszerint „nem lehetetlen, hogy a chinaiak egykor uj életre fognak ébredni, és emelkedni fognak oda, a hol mi vagyunk – azokban persze, a mikben nem állanak évezredek óta amugy is fölöttünk” (426, 73). Ezek a megfigyelések érthetővé teszik, miért rótta meg az általa olyannyira tisztelt John Stuart Millt, hogy „a souverain angol vértől elszédítve nyilván” a brit birodalmi politika által előírt elbánást próbálta igazolni „a »kiskorú«, műveletlen, barbár népekkel” szemben (105). A törekvés más művelődések megértésére ugyanakkor azt a kérdést is fölveti, miként is lehet körvonalazni a viszonyt politikai és művelődési vagy akár művészeti konzervativizmus között.
Konzervativizmus a művelődésben
Szükségképpen konzervatív értékrendet vall-e a művelődésben valaki, aki konzervatív szemléletet képvisel a politikában és viszont? Asbóth János munkássága alapján legalábbis nem egyértelmű a válasz erre a kérdésre. Regényében fontos szerepet játszik az értékőrzés, de a főszereplő hitetlensége, kiábrándultsága, a szereplők nézőpontjának hangsúlyozása, a szöveg halmazszerű fölépítése és az öntükröző írásmód a 19. század végének kezdeményező erejű műveit előzi meg. Más példákra is lehetne hivatkozni, amelyek a politikai és művelődési ideológia feszültségére engednek következtetni. Lukács Györgyöt például egy amerikai történész így jellemezte: „forradalmár, konzervatív irodalmi s kulturális ízléssel” (Congdon 1991, 76).
„A közgyűjteményekben és a palotákban hol radikálisok, hol konzervatívok vagyunk” – írta Henry James (James 1987, 289), aki két évvel fiatalabb magyar kortársához hasonlóan szenvedélyesen látogatta Európa képtárait, és sok időt töltött Velencében. Az ő megállapítása jól érzékelteti, hogy a művészet értése egyszerre követel önállóságot, eltérést a korábbi véleményektől, sőt eredetiséget, és ugyanakkor megkívánja az értelmező hagyományok megőrzését. Ez utóbbinak eredménye a fölhalmozódás, amely a múlt örökségének szigorú válogatását teszi szükségessé. Asbóth utazásai során olyan vidékeket keresett föl, ahol „majdnem minden talpalatnyi földhöz egy-egy emlék van kötve” (Asbóth 1866, 2: 194). Regényének túlnyomó része Velencében játszódik, s a főszereplő úgy mozog e városban, „mintha kanonizált elődök jelenlétében” cselekednék – ahogyan Burke jellemezte az értékőrző magatartást (Burke é. n., 237). A művelődésben a konzervativizmus a kánonok fönntartását, megbecsülését, ápolását írja elő, és e felfogást Asbóth is magáénak vallotta, azt állítván: „az igazi olvasásra sokkal kevesebb könyv sokkal több példányára volna szükség” (Asbóth 1892, 365). Ahogyan Burke erősen megrótta azokat, akiknek rövid az emlékezetük, vagyis nem szívesen ismerkednek meg régebbi korok művelődésének termékeivel, mivel „a tartósság nem cél azoknak, akik úgy vélik, az ő korszakuk előtt keveset vagy semmit nem hoztak létre” (Burke é. n., 296), úgy Asbóth is sérelmezte, hogy „a »műveltek« (…) visszariadnak ama gondolattól, hogy »e régi holmikba« ismét, többnyire azonban először belemélyedjenek” (Asbóth 1892, 365). Aki értékőrzést hirdet a kultúrában, a műveltséget jelentős alkotások világosan körvonalazható tárházával azonosítja. Ez azt is jelentheti, hogy nemzetközi kánon eszményéhez ragaszkodik. Asbóth annyiban Babits szemléletét vetíti előre, amennyiben kitüntetett szerepet tulajdonít az ókor örökségének. „Egyetlenegy modern irodalom sohsem fogja azt nyujthatni, amit nyújt a görög” – jelentette ki a képviselőházban 1891. január 23-án (628).
Asbóth útikönyvei s regénye egyaránt arra emlékeztetnek, hogy a művelődésnek bennük kifejezett értékőrző felfogása a magyarországi állapotokkal szemben megnyilvánuló elégedetlenséget rejt magában. Darvady Zoltán, ki az Álmok álmodója lapjain egyaránt elbeszélő s főszereplő, meg van róla győződve, hogy Velencében összehasonlíthatatlanul mélyebb értelme van az értékőrzésnek, mint szülőhazájában. „Minő látvány az otthon megszokott magtár-architectura után!” – jelenti ki (Asbóth 2002, 82), s e minősítés erősen emlékeztet arra, ahogyan Henry James Velence palotáit Észak-Amerika épületeivel hasonlítja össze megannyi olasz földről írt munkájában. Az Újvilágból Európába áttelepült írónak a műgyűjtemények megtekintőjére vonatkozó, korábban idézett észrevétele ugyanakkor arra is utal, hogy az értékek megőrzése nem elégséges a művelődés életben tartásához. Asbóth is hasonlóan kétértelmű felfogást képvisel, amikor így elmélkedik a közgyűjteményekről: „A muzeumok, képtárak ép oly szükséges, érdemteljes, mint sajnos jelenségei korunknak. Bizonyitják, hogy nem vagyunk teremtők, hanem gyüjtők, szellemi sirboltok, melyek papjai sirásók” (Asbóth 1866, 1: 184). Riasztotta, ha némelyek üres szólamokkal próbálták kifejezni csodálatukat aziránt, „a mi szépnek vagy dicsőnek el van ismerve” (2: 216), és megvetéssel szólt „a bajor dicsőség csarnoká”-ról (1: 127), vagyis a nagyoknak arról az I. Lajos által létrehozatott pantheonjáról, amelyet ma Walhallaként Regensburg közelében, a Duna fölött láthat az utazó. Noha Asbóthot 1892. május 5-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, a kezdeményezés hiánya miatt nem volt nagy véleménnyel a tudás intézményeiről. „Az akadémiák általán a correct mediocritásnak, a szellemi conventionalismusnak tenyésztői. Az önálló gondolkodást nem kedvelik, mert ez ritkán kerülhet el minden tévedést” (Asbóth 1892, 190).
E kedvezőtlen minősítés összefüggésbe hozható azzal, hogy az értékőrzés gyakran a hanyatlás tudatával jár együtt. Asbóth egész pályafutására jellemző ez az összefüggés. „Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál”– olvasható az Álmok álmodója nyitó fejezetében (Asbóth 2002, 83). Darvady nemcsak a láthatóban, de a hallhatóban is hanyatlást vél fölfedezni. Így értelmezi azt, hogy az egyházi zenét kiszorította az opera, „mint ahogyan nem tudnak ma már MADONNÁKAT festeni” (140). James öt évvel Asbóth regényének megjelenése előtt adta ki A jövő madonnája című elbeszélését, mely szintén azt sugalmazza, hogy a múlt bizonyos vonatkozásokban már nem folytatható.
Az amerikai születésű író bizonyíthatóan, magyar pályatársa alighanem ismerte Ruskin Velence kövei címmel 1851 és 1853 között megjelent munkáját. Mindkettejükben fölvetődött a kérdés: vajon a vallás háttérbe szorulása önmagában hanyatlást hozott-e a művelődésben. Burke-től és a romantika megannyi képviselőjétől eltérően inkább csak történeti szükségszerűségként, visszafordíthatatlan folyamatként értelmezték e változást. Asbóth örömmel fogadta, ha a templomokban hangversenyeket rendeztek, „melyek minden egyházi jellem nélkül, tisztán csak mint zenei élvezetek nyujtatnak” (Asbóth 1866, 1: 280). Ha valami zavarta korának művészetében, az kifejezetten a múlt válogató fölidézése volt, azoknak a tevékenysége, akik építenek „bizanc, gót, florenci, renaissance s rococo modorban, és csak olyanban nem – mely a mienk” (120).
Vallás és művészet korábbi szoros kapcsolatát James és Asbóth egyaránt idejét múltnak tekintette. Ahogyan James „a képzelőerő könnyebb fajsúlyú tevékenységé”-nek nevezte az allegóriát (James 1967, 70), úgy Asbóth is azt hangoztatta, hogy „az allegória soha nem lehet költészet” (Asbóth 1892, 224), s leértékelte az oktató célzatú műalkotásokat. „Műtárgynál okoskodni egyátalában nem szabad. Se készítésénél, se élvezésénél” (Asbóth 1866, 1: 135). Ez a figyelmeztetés alapot ad arra, hogy föltételezzük: Asbóth nemcsak az alkotói szándék, de a befogadás vonatkozásában is helytelenítette a tanító célzat eszményét, még akkor is, ha megjegyzései jórészt az előbbire vonatkoztak: „Okoskodással talán mindent lehet késziteni, csak nem költeményt” (129). Tisztában volt azzal, hogy a „tájkép a történelmi képből fejlődött”, de nem rokonszenvezett az olyan festményekkel, amelyek „történelmi köszvényben szenvednek” (137). Kaulbach művészetét „szinpadias”-nak, a Neue Pinakothek megannyi képét „érzelgős”-nek bélyegezte, s általában helytelenítette, ha „a festész oly feladatokat tűz maga elébe, melyek ecsettel egyáltalán meg nem oldhatók” (230, 235, 130).
Az a törekvés, mely arra irányul, hogy az egyes művészeti ágak – költészet, festészet, zene – megszabaduljanak az anyaguktól, közegüktől, jelrendszerüktől idegennek vélt elemektől, nincs összhangban az értékőrzéssel, hanem inkább a 19. század vége újító irányzatainak, a költészeti szimbolizmusnak vagy a festészeti impresszionizmusnak eszményeivel rokonítható. Más vonatkozásban viszont Asbóth művészetet illető észrevételei azzal a konzervatív érveléssel függnek össze, hogy az idő felgyorsulása védekezésre kényszerít, így a művészet olvasásában a lassúságot próbálja érvényre juttatni a gyorsasággal szemben. Darvady szerint „a lét lázas versennyé fajúlt”, s a „modern élet szakaszában” elsorvad a történeti érzék. A megváltozott körülmények között a művészet befogadójának ideje „odaadó élvezésre nincs, hanem múzeumokat állít, hogy egy-egy óra alatt futhassa végig annak ezreit, a minek egyikét is fenékig élvezni örök szépségében nem lehet soha” (Asbóth 2002, 84–85). 1891-ben a képviselőház ülésén „americanismus”-nak nevezte az idő kiterjedésétől megfosztott létszemléletet (Asbóth 1892, 624), s jellemző, hogy egy bő évtizeddel később James hasonló módon értelmezte a létformát, amelyet ugyan maga mögött hagyott, de azért is veszélyesnek tartott, mert félt tőle, hogy hatását a világ többi részében is éreztetni fogja: „Több dolog van a birtokunkban, de egyre kevesebb időt szánhatunk rájuk az életünkből és az elménkben, így azután lehet, hogy jobb az ízlésünk, de kevésbé vesszük a hasznát, viszonyainkat kevésbé élvezhetjük. E viszonyokra a mennyiség nyomja rá a bélyegét a minőség rovására; csakis a mennyiséggel büszkélkedhetünk” (James 1903, 1: 17).
Abból, hogy az időbeliség jelentős szerepet játszik Asbóth műveiben, nemcsak arra lehet következtetni, hogy a művelődés értékeinek megőrzését fontosnak tartotta, hanem arra is, hogy pontosan érzékelte e tevékenység bonyolultságát. Nagyon is tisztában volt az ízlés történeti változékonyságával. „Volt kor, midőn rajongtak értük mindenfelé. Most majdnem feledésben vannak” – állapította meg a bolognai iskola képviselőiről (Asbóth 1866, 1: 221). Úgy vélte: a távlat lényegéből fakad, hogy nemcsak a festői látásmód, de a műértelmezés és a történelem is állandó átértelmezésnek van kitéve, vagyis örökké lezáratlan. „Minden kornak más-más szeme van. Máskép lát embert, eseményt, sőt magát a változhatatlan műremeket is” (Asbóth 1892, 581). 1866-ban kiadott útikönyvének leghosszabb fejezete az Alte Pinakothek gyűjteményével foglalkozik. Nemcsak olyan festők alkotásait méltatja, akiket széles körben ismertek a 19. század közepén – mint Leonardo, Perugino, Raffaello, Michelangelo, az idősebb Cranach, Dürer, Holbein, Tiziano, Coreggio, Caravaggio, Salvator Rosa, Velázquez, Murillo, Memling, Rubens, Poussin vagy Claude –, de olyanokét is, akiket akkoriban még viszonylag kevesebben méltányolhattak. Cimabue, Van der Weyden, Van de Goes, Altdorfer, Carpaccio vagy Zurbarán mellett Jan van Eyck említhető, akinek művészetét Asbóth korában sokkal kevésbé értékelték, mint a későbbiekben. A három Mária című alkotását 1872-ben még 336 angol fontért vette meg Frances Cook. 1940-ben Sir Francis Cook már 225 000 fontért adta el ugyanezt a képet a rotterdami Boymans Múzeumnak, és Hermann Goering még többet, 300 000 fontot ajánlott érte (Reitlinger 1982, 1: 306). Ez a példa azt sugallja, hogy Asbóth ízlése bizonyos mértékig megelőzte a korát. Nem a hírnév vezette műalkotások értékelésekor, hiszen neves művészek – így Poussin – némely alkotását is bírálta, miközben összehasonlításokat tett különböző gyűjtemények darabjai közt, szerkezeti elemzésre vállalkozott és a hitelesség kérdését is boncolgatta. Némely kijelentései szinte meghökkentően különböznek a maga korának közízlésétől. „Művészettel kezelni egy éji-edényt is lehet” – állította (Asbóth 1866, 1: 135), így érzékeltetvén azt a meggyőződését, hogy a műalkotás értéke teljesen független az ábrázolt rangjától.
„Lángészt csak a nép és a korszellem teremthet; modort csak a lángész” (107). Az efféle végkövetkeztetés alapján azt lehet sejteni, hogy Asbóth művelődésről kialakított felfogásában az értékőrzés igénye a romantika örökségével ötvöződött. Úgy érvelt, a magyar festészetet nemcsak az egyéni tehetség, de „a nemzeti lét és népszellem alapján” is meg lehet újítani (121), s noha a magyar irodalom korabeli kimerülését arra vezette vissza, hogy „csak önmagából akar meríteni”, zsákutcának minősítette az idegen minta követését. Látván, milyen sok külföldi regényt jelentetnek meg magyar kiadók, arra igyekezett ösztönözni kortársait, hogy egyetlen nemzeti irodalom esetében se vegyék figyelembe „a világirodalmi szempontból egészen eltűnő” műveket. A tudományban is elítélte a „másodkézből való ismeretgyűjtés”-t, s a magyar Akadémia tagjait kárhoztatta, mert „a legjobb esetben idegen kutatásokat ismertetnek”. A „tudomány mint önczél” eszményéért szállt síkra, s a középiskolát „a tudományos képzés alapja”-ként szemlélte (Asbóth 2002, 192–193, 190, 195). Az idegen művelődés meghonosítását nehéz föladatnak tekintette – Dóczi Lajos magyar Faustjáról fanyarul jegyezte meg, hogy „a fordítás nemcsak a magyar nyelvet hanem kiforgatta Göthét is” –, és Csengery Antalt is kedvezőtlenül értékelte, amiért csak közvetített s „alkotónak, kezdeményezőnek soha” nem bizonyult (Asbóth 1892, 192, 190). Általában „pangás”-nak bélyegezte a kiegyezés utáni magyar irodalmat, ehhez képest emelte ki Vajda János költészetét, de hangsúlyozta, hogy a művészetek mindig „oly finom átmenetekben fejlődnek, hogy soha sem lehet a határt pontosan megszabni: »itt végződik ez az irány, itt kezdődik az új!«” Ami megszakítottságnak látszik közelről nézve, folytonosságnak bizonyulhat más távlatból tekintve. Dickens műveire hivatkozott, mondván: egykor tiszta realizmust láttak regényeiben, ma „minden gyermek észreveszi, hogy mennyire romantikus, sőt phantastikus volt” (253, 269).
E legutóbbi példa is igazolja, hogy általában Angliát tekintette a szerves fejlődés, a folytonosság mintapéldájaként, melynek hiánya arra készteti Darvady Zoltánt, hogy külföldön szerezze meg képzettségét. Bírálataiban Asbóth arra hivatkozott, hogy Magyarországon e hiány is okozza, hogy a korabeli irodalom alkotásai egyenetlenek. Arany László A délibábok hőse (1873), Ábrányi Kornél A dicsőség bolondja (1874) és Beöthy Zsolt Kálozdy Béla (1875) című művéről készített méltatásában arra a végkövetkeztetésre jutott, e három alkotás közös vonása, hogy „a végén ellapúl, (…) elvész a költészet a prosa homokjában” (193).
Kérdés, mennyiben felel meg Asbóth regénye azoknak az igényeknek, amelyeket szerzője a művészetekkel szemben támasztott. A válasz annyiban is tanulságos lehet, amennyiben tovább erősítheti azt a véleményt, mennyire bonyolult olykor a viszony politikai és művelődési értékőrzés között.
Álmok álmodója
Tagadhatatlan, hogy egy vonatkozásban az Álmok álmodója kivételes könyv a magyar irodalomban: az 1878-as évszámmal, de az előző év végén megjelent regényt a legutóbbi másfél évtizedben többször adták ki és többet magyarázták, mint a megelőző bő évszázadban.
Jelentős kortársai közül Arany László csak értekező munkáiról írt, meglehetősen talányosan állítván, hogy a Három nemzedék című eszmefuttatásban „a fényes máz alatt nincs belső erő” (Arany 1901a, 389), de elismervén, hogy a Magyar Conservativ Politika lapjain megfogalmazott „panaszokban igen sok igazság van” (Arany 1901b, 417). Jókai Asbóth Boszniáról s Hercegovináról készített, németre és angolra is lefordított munkájának ösztönzésére írta meg Kassári Dániel című történetét, mely a forrásaként fölhasznált két kötet után három évvel, 1890-ben a Képes Családi Lapokban jelent meg. Az ennek szövegében olvasható szavak – „Asbóth János kitűnő írótársunk hirhedett monografiája nyomán” (Jókai 1898, 149) – aligha adnak alapot bővebb értelmezéshez. A regényről korán megjelent névtelen cikkek, megítélésem szerint, szintén nem érdemelnek különösebb figyelmet.
A hatástörténet első érdemleges szakasza az 1930-as évekre esik. Németh László 1932-ben készült áttekintése a Nyugat elődeiről nem ejt szót a regényről, de kétségkívül arról tanúskodik, hogy e szerző fölfigyelt Asbóth némely értekezéseire. Különösen Asbóth eszmeiségének jellemzéséből érdemes idézni: „Ez a konzervativizmus az ő elméletében már kiemelkedik jobb és bal ostoba vagy-vagyából, közelebbi szomszédja a szocializmusnak” (Németh 1969, 656). Nem lehet teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy sznobok és parasztok kettősségének megfogalmazására ösztönzőleg hathatott a fővárosnak és a vidéknek Asbóthtól korábban idézett szembeállítása.
Öt évvel későbbi Halász Gábor vázlata a magyar századvégről, amelyben már szó esik az Álmok álmodójáról, sőt szerepel olyan értékítélet, melyet utóbb többen is meg fognak ismételni: „A finom elemzés után a regény végén eltűnik az írói érdekesség, hogy helyet adjon a sablonos önmegnyugtatásnak” (Halász 1977, 361).
Farkas Gyulának a 19–20. század fordulójáról írt könyvét jogosan bírálták, de el kell ismerni, hogy e szerző különös figyelmet szentelt Asbóthnak, meglehetősen sokszor idézte értekező munkáit, és két alkalommal regényének jelentőségére is kitért, egy kiábrándult nemzedék világszemléletének megnyilvánulásaként értelmezve azt (Farkas 1938, 131, 165).
A második világháború után Rónay György vetett föl új szempontot a regény olvasásához. Kijelentése, mely szerint „szórend, központozás, szavak az akusztikus hatás eszközei” (Rónay 1985, 136), tudomásom szerint először hívta föl a figyelmet az Álmok álmodója nyelvi megalkotottságára. Talán az ő könyve adhatott indíttatást Németh G. Bélának, aki 1957-ben készített elemzésével évtizedekre meghatározta a regény értelmezését. Egyrészt annak megfigyelésével, hogy „a határozók, illetőleg értelmezők mindenike önálló külön hangnyomatékkal rendelkezik, megszakítja a mondat egységes hangmenetét, nagy szüneteket” hoz létre, azt sugalmazta, hogy a regény szövege hangos felolvasást igényelhet, másfelől Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényével összehasonlítva arra következtetett, hogy Asbóth regényében mintegy kétharmaddal kevesebb az okságot jelölő mondatok száma, s „elsősorban a kapcsolatos mondatok arányszáma emelkedik” (Németh 1958, 379–380). Ez utóbbi jellegzetesség nyilvánvalóan azt a véleményt fogalmaztathatja meg az olvasóval, hogy az elbeszélő nem biztos a történtek értelmezésében. Talán még az a föltevés is megkockáztatható, hogy Németh G. Béla azért is vonzódott e regényhez, mert az általa verses költészetben vizsgált önmegszólítás itt is kitüntetett szerepet játszik. Más vonatkozásban lényegében megismételte Halász Gábor ítéletét, hiszen ő is azzal érvelt, hogy az Álmok álmodójának befejezése „megtöri, tönkreteszi a regényt” (368). Bő három évtizeddel később, a regény 1990-ben megjelent kiadásához írt előszavában aztán még végletesebben fogalmazott, kijelentvén, hogy a mű akkor értékelhető jelentős művészi teljesítménynek, ha »első« és »harmadik könyvét« mintegy önállóan tekintjük” (Németh 1995, 38).
Németh G. Béla első tanulmányának hatása legközvetlenebbül abban az 1985-ben megjelent munkában érezhető, melynek szerzője A magyar irodalom modern irányai címet adta. Az Asbóth regényéről szóló rész végső mondata a következőképpen hangzik: „A próza krízise benne adott jelt magáról, a formai újítások itt jelennek meg először a magyar irodalomban, a szimbolizmus benne kap először formát, az esztétikai gondolkodásnak jól körvonalazott álláspontja is itt kristályosodik ki” (Bori 1993, 18). Anélkül, hogy kétségbe vonnám a Németh G. Béláénál előnyösebb értékelés létjogosultságát, nehéz volna tagadni, hogy az idézett fejlődéstörténeti elhelyezés bizonyítatlan, sőt talán nem is igazolható elemeket tartalmaz.
A kilencvenes évek elején az Álmok álmodója végletes ítéletek megfogalmazására szolgált ürügyként. Akadt értekező, aki azt állította: „Mint regény alig olvasható” (Lánczi 1991, 926), majd Asbóth más műveiből kiragadott idézetek alapján túlzott következtetésekre jutott: „Asbóth gondolkodásmódjában a modernség, liberalizmus és erkölcstelenség szinonim fogalmak voltak. (…) szinte minden elemét ismerte a nyugati modernségnek” (Lánczi 1992, 1130). A történeti összefüggések hasonló figyelmen kívül hagyása érzékelhető annak kinyilatkoztatásában, hogy az Álmok álmodója „az első modern magyar regény”. Magának Asbóthnak az emlékezet hiányára vonatkozó félelmeit igazolja az az állítás, mely szerint műve „a magyar regényfejlődést figyelmen kívül hagyja”, hiszen „nem történelmi regény, ez radikális elkülönülést jelent korabeli pályatársaitól, mindenekelőtt Jókaitól és Keménytől” (Bán 1991, 923–924). Nem csak a történelmi regény fogalmának tisztázatlanságra lehet gondolni, vagy arra, hogy Kemény és Jókai számos regényének eseményei a 19. században játszódnak, azt is érdemes szóba hozni, hogy Asbóth regénye Kemény A szív örvényei című művének újraírásaként is értelmezhető – mint arra már Németh G. Béla is fölhívta a figyelmet (Németh 1958, 391). Aligha véletlen, hogy Asbóth még 1895-ben is „az én kegyelt mesterem”-ként emlegette Keményt (Asbóth 2002, 254), hiszen a párhuzamok a két mű között egészen föltűnőek. A szív örvényeiben is döntő szerepet játszanak Velencében látható festmények, itt is a főszereplő nézőpontjából látjuk a hősnőt, s a cselekmény szerkezetét itt is megválaszolatlan kérdés irányítja: a hős nem tudja megfejteni az általa szeretett nő jellemét.
Mennyiben gazdagították Asbóth regényének értelmezését a legutóbbi évtizedben ahhoz az közmegegyezéshez képest, hogy „a főhős számára azok a liberális eszmények is kérdésessé válnak, amelyek a haladás, az egyén és közösség viszonyát harmonikusan összeegyeztethetőnek mutatták” (Szilágyi 1994, 375)? Létrejött olyan Lacan műveire hivatkozó lélektani magyarázat, mely szerint a regény „az apa hiánya miatt az anyától elválni nem tudó fiú tiltott vonzódásai”-ról szól, s a Mikulás szerepét alakító „bonne”-nal kapcsolatos jelenet után az „ablak betörése, és az ennek következtében megjelenő vér egy olyan szublimált defloráció, amely sem az öreg szűzön, sem a fiútól magát testileg megtagadó anyán nem történhet meg, ezeket helyettesíti” (Lappints–Palkó 1996, 76, 78). A kérdés az, vajon szöveg és kontextus viszonyának megítélésekor mennyiben indokolható olyan elemek bevonása, amelyeknek kevés nyoma lehet a szövegben, miközben figyelmen kívül hagyjuk a jól észrevehető idézeteket. Lehet-e arra gondolnunk, hogy Darvady „az annyira akart értelem megadásának lehetőségét Irmára, mint szövegre testálja át, és ezzel a lemondó gesztussal veti alá magát véglegesen a nőnemű szöveg (textura, ae f.) hatalmának”, ha egyszer maga a regény nem emlékezteti az olvasót a latin szóra, mint ahogy arra sem, hogy a kézben tartott penna „már magában is nyilvánvaló fallosz-szimbólum” (Milbacher 1998, 64–65)?
Meggyőzőbb és Asbóth értekező műveire is vonatkoztat az a felfogás, mely szerint a regény első könyve „a modern életnek és a régmúltnak” szembeállítására vonatkozik, s „kulcsfogalmai a rohanás, hajhászat az egyik oldalon, s a nyugalom, béke a másikon” (Takáts 1996, 1124). Jogosult arra emlékeztetni, hogy a kamélia „a kitartottságnak a jelképes megfelelője” (Pozsvai 1998, 107), hiszen a regény szövege utal is az ifjabb Dumas művére, de bizonyosságot hiba volna föltételezni, hiszen „a regényből ki sem derül, hogy Irma valóban hűtlen volt-e” (Gergye 1996, 57). Azt a megismételt vádat, hogy a befejezés „erőltetett formai lezárás” (Tarjányi 2002, 189), mert „nem illeszkedik szervesen az előzőekhez” (Gergye 1996, 63), nemcsak az teheti kérdésessé, hogy Asbóthra bizonyíthatóan erősen hatott Schopenhauer fő műve, s „»Az élet kötelesség« felismerés (…) nem mond ellent a filozófiai mű negyedik könyvében olvasható gondolatmenetnek” (Szajbély 1997, 98), hanem az is, hogy a zárlat különböző módokon értelmezhető, ha „ironikusan olvassuk Asbóth művének utolsó mondatát, átértelmeződik a regény végkicsengése is, és sokkal szervesebben köthető az előzményekhez, mint akkor, ha egyenesben értelmezzük” (Milbacher 1998, 67).
Egykor főként értekezőként tartották számon Asbóth Jánost, az utóbbi másfél évtizedben viszont többen is írtak úgy a regényéről, hogy nemcsak a 19. századi magyar elbeszélő prózát, de Asbóth más műveit sem vették figyelembe. A legutóbbi években ugyan ismét foglalkoztak értekezőnek nevezhető munkáival, ám jogos az észrevétel, hogy „az eszmetörténeti és irodalomtörténeti elemzések kevéssé utalnak egymásra” (Mester 2004, 376). Azért sem fogadható el az ítélet, mely szerint az Álmok álmodója című regényének „nem sikerült megfelelnie sem a korabeli, sem a mai olvasó elvárásainak” (Szajbély 1997, 98), mert korántsem egyértelmű, hogyan is olvasandó ez a mű. Félrevezet, ha egy másik könyvénél így tesszük föl a kérdést: „Tudományos erényein túl milyen irodalmi értéket képviselt a maga korában Asbóth műve?” (Vasas 2000, 268).
Útikönyvei, 19. századi magyar kiválóságokról írt jellemképei és esszéi szoros kapcsolatot mutatnak a regényével. Az Egy bolyongó tárcájából versbetétet tartalmaz, kitüntetett szerepet juttat a nézőpontnak illetve távlatnak, a regény második könyvéhez hasonlóan olvasónőhöz intézett szöveg, és a benne szereplők egy részéről – például Alináról – nehéz volna eldönteni, mennyiben tekinthetők kitaláltnak. Az Álmok álmodója az útikönyvekhez hasonlóan laza fölépítésű, amennyiben mind a négy könyv más írásmódot képvisel. A legelső közeli rokona az útikönyveknek, a második viszont történeti vonatkozású, ugyanúgy a Világos utáni helyzet értelmezése, mint az Egy régi udvarház utolsó gazdája, s hangnemét az „emlékezem” és a „lett volna” határozza meg (Asbóth 2002, 101–102). A két első könyv összefüggése okozat és ok viszonyához hasonlítható. E visszatekintő távlatot a regény második felében előre haladó váltja föl; a szerelmi történetet zárójelbe tevő befejezés következmény, s mindkét rész a levélregény hagyományát idézi föl.
Aki a zárlatot hibásnak véli, kudarcnak tekintheti a 19. századi európai regények többségét, közöttük az Asbóth által legtöbbre becsült Anglia elbeszélő prózájának legjavát. Ettől eltekintve megjegyezhető, hogy az Álmok álmodója befejezése kevésbé egyértelmű, mint Dickens vagy George Eliot legtöbb művének zárlata. Egyrészt hallani lehet benne a hagyomány szavát; a konzervatív szerző előszeretettel hivatkozik olyan korábbi szövegre, amelynek tekintélyt tulajdonít. De lehet másként is olvasni a végszavakat: „»Munkálkodó légy, nem panaszkodó!«”. Bánk a harmadik felvonás második jelenetének elején teszi az idézett kijelentést, válaszként Tiborcnak, aki ezt mondta:
„Időm eljárt, jaj s panasz közt.”
Bánk ekkorra már saját maga is bőven lát okot elégedetlenségre. Hamarosan így szól:
„Beszélj, beszélj; igen
Jól hallom én panaszod; de a magam
Panasza is beszél –”
A szövegösszefüggés alapján tehát korántsem lehet egyszerűen megnyugtatónak vélni Asbóth regényének végkicsengését. Olyan önvigasztalásnak is érthető, melyből hiányzik a bizonyosság. A főszereplő teljes kudarcként éli meg addigi harminc évét; „kapkodtam elérhetlen ködképek, kezeim közt szétfoszlók után” (Asbóth 2002, 182).Ez az utalás Kemény Zsigmondnak arra a művére vonatkozhat, amelyben szintén szerepel forradalom, és amely veszedelmesen közel áll az értékeknek ahhoz a tagadásához, amelyet a 19. század második felében nihilizmusnak neveztek.
„A protestans nem oly szerencsés, mint a katholikus; ez a bánat és lemondás küzdelmét belsejéből gyóntatójára hárítja” (Asbóth 1866, 1: 265). Asbóth katolikus volt. Indokolatlan pálfordulást tulajdonítani neki, nem jogos azt állítani, hogy leírja „mindannak az ellenkezőjét, amit alig három évvel azelőtt gondolt” (Mester 2004, 389). Regényének befejezése összhangban áll évtizedekkel később tartott akadémiai székfoglalójának végkövetkeztetésével: „a meddig a tudomány nem mondja meg, hogyan keletkezik az élet, miért halunk és mind ennek mi a czélja és végoka? (…) – addig a megoldást követelő gondolkodó elme, a megnyugvásért kiáltó zaklatott szív mindannyiszor vissza fog térni a hithez. (…) van egy határ, a hol a megfoghatatlan előtt állunk (…). Mert a társadalmi kérdés nemcsak biologiai kérdés, nem is közgazdasági kérdés csupán, hanem mindenekelőtt és mindenekfölött ethikai kérdés (…). Az emberi nemnek a »struggle for life« biologiai törvényén kívül szüksége van más igazságra is, (…) mely a szeretettel és áldozattal végzett kötelességből ered.” (Asbóth 2002, 262, 264).
Összeegyeztethető-e a konzervatív politikai eszmeiség a művészi kezdeményezéssel? Asbóth János munkássága tanúsítja, hogy lehetséges ilyen társítás, mert a politikai és művészi értékőrzés között bonyolult az összefüggés. Egyúttal arra is emlékeztet ez az életmű, hogy a 19. századi magyar művelődésre nem lehet vonatkoztatni az úgynevezett szépirodalom és értekező próza elkülönítését.
Hivatkozások
Arany, László (1901a) „Három nemzedék”, in Összes művei III, Budapest: Franklin, 387–391.
Arany, László (1901b) „Magyar conservativ politika”, in Összes művei III, Budapest: Franklin, 409–420.
Asbóth, János (1866) Egy bolyongó tárcájából I–II, Pest: A szerző.
Asbóth, János (1872) A szabadság, Pest: Ráth Mór.
Asbóth, János (18753) Magyar Conservativ Politika, Budapest: Légrády testvérek.
Asbóth János (1876) Irodalmi és politikai arczképek, Budapest: Légrády testvérek.
Asbóth, János (1892) Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez, Budapest: Athenaeum.
Asbóth, János (2002) Válogatott művei, Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar.
Bán, Zoltán András (1991) „Értetlenségünk iskolája”, Holmi 3: 922–924.
Bori, Imre (1993) [1985] „Asbóth János”, in Prózatörténeti tanulmányok, Újvidék–Budapest: Forum–Akadémiai, 5–18.
Burke, Edmund (é. n.) „Reflections on the Revolution in France”, in Selections from his Political Writings and Speeches, London: T. Nelson and Sons, 203–476.
Farkas Gyula (1938) Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1867–1914, Budapest: Magyar Történelmi Társulat.
Congdon, Lee (1991) Exile and Social Thought. Hungarian Intellectuals in Germany and Austria, 1919-1933, Princeton: Princeton University Press.
Gergye, László (1996) „A magyar művészregény kezdetei. Asbóth János álmai”, Világosság, 37: 48–64.
Halász, Gábor (1977) [1937] „Magyar századvég”, in Válogatott írásai, Budapest: Magvető, 347–389.
Hayek, Friedrich August von (1978) The Constitution of Liberty, Chicago: The University of Chicago Press.
James, Henry (1903) William Wetmore Story and His Friends: From Letters, Diaries, and Recollections I–III, New York: Grove Press.
James, Henry (1967) Hawthorne, London – New York: Macmillan – St Martin’s Press.
James, Henry 1987) [1909] Italian Hours, New York: Ecco Press.
Jókai, Mór (1898) Napraforgók. Újabb beszélyek, Budapest: Révai.
Kemény, Zsigmond (1968) Zord idő: regény, Budapest: Szépirodalmi.
Lánczi, András (1991) „A költő és a Gründerzeit”, Holmi 3: 925–927.
Lánczi, András (1992) „Eszmék kora: Asbóth János és a modernség”, Holmi 4: 1128–1138.
Lappints, Eszter – Palkó, Gábor (1996) „»Anyám, az álmok nem hazudnak«”, Iskolakultúra 8: 76–86.
Ludassy, Mária (1994) „Emberi jogi fundamentalizmus versus utilitarizmus: Benjamin Constant Bentham-bírálata, avagy kísérlet a liberalizmus nem haszonelvű megalapozására”, Holmi 6: 1621–1625.
Macpherson, Crawford Brough B. (1977) The Life and Times of Liberal Democracy, Oxford – New York: Oxford University Press.
Mester, Béla (2004) „Mill magyarországi recepciója és a 19. század magyar politikai gondolkodása”, in Mester, Béla – Perecz, László (szerk.) Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Magyarország és a modernitás, Budapest: Áron, 351–391.
Milbacher, Róbert (1998) „»valamit jelenteni akartam«”, Alföld 49: 53–69.
Mill, John Stuart 1963) [1859] „On Liberty”, in The Six Great Humantistic Essays, New York: Washington Square Press, 127–240.
Németh, G. Béla (1958) „A próza zeneiségének kérdéséhez. (Asbóth János regénye, az Álmok álmodója)”, Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 13: 355–392.
Németh, G. Béla (1995) „Ábránd, csalódás, sztoicizmus. (Egy kétarcú regény két stílus határán), in Kérdések és kétségek. Irodalomtörténeti tanulmányok, Budapest: Balassi, 29–40.
Németh, László (1969) [1932] „A Nyugat elődei”, in Az én katedrám. Tanulmányok, Budapest: Magvető–Szépirodalmi, 641–668.
A Pallas nagy lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája X (1895), Budapest: Pallas.
Pozsvai, Györgyi (1998) Visszanéző Tükörben. Az Álmok álmodója ezredvégi olvasata, Budapest: Argumentum.
Reitlinger, Gerald (1982) The Economics of Taste. The Rise and Fall of Picture Prices 1760-1960 I–III, New York: Hacker Art Books.
Rónay, György (1985) A regény és az élet: Bevezetés a 19–20. századi magyar regényirodalomba, Budapest: Magvető.
Szajbély, Mihály (1997) [1995] „Asbóth, az Álmok álmodója és Schopenhauer”, in Álmok álmodói. Irodalomtörténeti tanulmányok, Budapest: Magvető, 83–121.
Szilágyi, Márton (1994) „Utószó”, in Régi magyar regények II, Budapest: Unikornis, 374–378.
Takáts, József (1993) „Mit jelentett liberálisnak és konzervatívnak lenni 1875 táján Magyarországon?” Jelenkor 36: 542–548.
Takáts, József (1996) „A kötelességeszme regénye”, Holmi 8: 1123–1134.
Tarjányi, Eszter (2002) A szellem örvényében. A magyarországi mesmerizmus, szellemidézés, teozófia története és művészeti kapcsolatai, Budapest: Universitas.
Vasas, Géza (2000) „Utószó”, in Asbóth, János Bosznia és a Hercegovina. Útirajzok és tanulmányok, Budapest: Tertia, 229–272.