Kategória: pszichológia

Mi a szinkronicitás (vagy szinkronitás)?

A filozófusok és az ismeretelmélettel tudományos szinten foglalkozók által hagyományosan leírt három jelenségen túl (ezek: idő, tér, okság, azaz kauzalitás) létezik egy negyedik, ez a szinkronicitás (vagy – újabban egyre gyakrabban így nevezik: szinkronitás).

Szinkron jelenségekről, a szinkronitás előfordulásáról akkor beszélünk, ha valamilyen külső esemény és egy attól elvben független belső (archetipikus) esemény véletlen módon egybeesik, azonos időben és/vagy ugyanazon a helyen történik. Bár az ok-okozati összefüggés hiányzik, egyfajta spirituális, transzcendens, ezoterikus, misztikus kapcsolódás feltételezhető.

Erre példa: Egyik nap gyermekünk a szoba sarkába szaladva azt kiabálja: madár, madárka. Holott nincs ott semmi. Másnap a szobába belépve ugyanabban a sarokban egy vergődő cinkét találunk: berepült a nyitott ablakon. Vagy: meghal egy ember és megáll az ingaóra a halottas szobában. Vagy: gondolunk valakire az utcán sétálva, és egy perc múlva fel is tűnik.

Ezek a jelenségek vonatkozhatnak életre, halálra, születésre, szerelemre stb. (ezek archetípusok). Általában akkor tapasztal az ember szinkronicitást, amikor szoros kötődés alakul ki vagy szűnik meg közte és egy másik ember között. Például: szerelmesek egy időben ugyanazt álmodják (Gondoljunk Enyedi Ildikó gyönyörűséges filmjére: Testről és lélekről). A szinkronicitás elvén alapul a telepátia, az asztrológia, az álomfejtés, a Ji King és az UFO-jelenség is. A jungi álomfejtés a tudat és a tudatalatti közti szinkronjelenségeken alapul. Az alábbiakban Dr. Kállay O. Béla pszichiáter és keletkutató eredetileg álnéven publikált cikkét közöljük az ELSŐ XYZ portálon.

Földönkívüli álmok

Számomra (az egyik legfontosabb pszichológiai) kulcsfogalomként – ha ugyan nem, mint azt jelenleg a legvalószínűbbnek tartom: – alapkategóriaként a szinkronitás tűnik fel. Ami utoljára talán az anyaméhben (de akkor is csak az anya testével kapcsolatban) funkcionálhat. Akkor még meglehetősen tökéletesen – és így csak kíséri (mintegy keretét alkotja) az akkor még nem is elsősorban pszichés, hanem az azt megalapozó neurológia alapstruktúrák kialakulását.

Ennek az azonosságnak/egybeesésnek (legalább részleges) újrateremtése determinálja felfogásom szerint a születés utáni kötődéseinket (és ezáltal életünket).

Először a szülőkhöz, aztán (szerencsés esetben, ha a duáluniónál önállóbb életre válunk képesek, akkor életünk végéig tartó) szerelmeinkhez (vigyázat többes szám!), és így tovább.

Ebből következően a szülőkhöz való kötődésünk nem (a végső) alap, amelynek – szerencsés esetben enyhülő – áttételeit élnénk meg emberi kapcsolatainkként.

A szülőkhöz való kötődés a szinkronitásra való – szó szerint! – „beidegződésünk” következménye,

amelyet föl is erősít, de (szinte a felismerhetetlenségig) módosít is, hogy a születéssel a szinkronitásnak nemcsak az alapja, de addigi döntő, addig szinte kizárólagos összetevője nem egyszerűen megszűnik, de negatív formában testi diszkomfortként válik tapasztalattá.

A szinkronitás mélységesen és szó szerint tudattalan (mert nemhogy a tudat, de a tudatos gondolkodást lehetővé tevő idegpályák kialakulását megelőző, kezdetben testi emlékének és az ettől radikálisan különböző (főként csak a születés utáni) testi diszkomfort tapasztalatának a kontrasztja az a feszültségforrás, amelyből a tudatos gondolkodás szikrája kipattan. Mint (az ős) Zeusz fejéből Pallasz Athéné (talán a párzás és az utódnemzés összefüggésének felismeréseként). (Talán így történt, talán másként. Ha így, akkor ez egyik első, tudatosan nemzett emberi utód, egy lány emlékét őrizzük máig, és nem véletlenül istennőként. Mert a felismerésnek köszönhetően sorsa, és sorsa következményeinek rendkívüliségére még a legenyhébb az „isteni” szó. Más azonban nem áll rendelkezésünkre.)

A tudatos gondolkodás szikrája a testi diszkomfort érzés útvonalát követve kap(ott) lángra, „melegével” csökkentve azt. Előbb az ellátás (a diszkomfomitás csökkentésének) felfogásával, majd annak szülőkhöz kapcsolásával, később azt szabályozó manipulálásával.

A legtöbb, kevésbé szerencsés (mert duálunióhoz vezető) esetben az így és ezáltal determinált kötődéseink, azaz az érzelmeink töltenek be (érzéseink helyett) ahhoz hasonló pszichológiai funkciót, mint a hardver a számítógépeknél.

Csak ennek – legalább részleges! – szinkronizálása után futtathatóak a közös szoftverek. Bármiféle (szerelmen, vagy barátságon alapuló) emberi kapcsolat, de akár csak egy megállapodás, egy komolyabb üzlet.

Ha ugyanis a „hardverben” nincs szinkronitás, racionális megállapodás sem köthető, mert a bármily logikus szavak e nélkül a szinkronitás nélkül csak egy érzelmi játszma lépései. (Mindig azok is, de ilyenkor csak azok, csak érzelmi játszma részei.)

Tulajdonképpen – vázát tekintve – talán ilyen pofonegyszerű az egész.

A szinkronitásnak valószínűleg csak következményei az agyon- és túlmisztifikált „titokzatos”, és „megmagyarázhatatlan” egybeesések, a szinkronicitás, amit Jung legalább, ha óvatosan is, de legalább olykor tárgyalni merészel.

Holott talán pofonegyszerű dolog!

Annak a jele, hogy a „jelek” előtt az ember legalább több-kevésbé helyesen kezdett el gondolkodni a világról: szinkronba (kezd) kerül(ni) a (külső)valósággal (nem attól végletesen elrugaszkodott fantazmagóriák uralják gondolkodását, és ezáltal az agyát). Olyasmi kezd el történni, amit gondolt. Nem azért, mert gondolkodásával előidézte az eseményt, hanem mert helyesen gondolkodott azokról a dolgokról, amelyek a jelenséget okozzák. (Olykor csak tudattalanul, esetleg álmában.)

Amiként a szinkronicitás újrateremtése determinálja a születés utáni kötődéseinket, úgy álmaink  középpontjában is ez áll.

Legtöbbször közvetett módon: (legalább részleges) újrateremtésének akadályait mutatva meg. Azt a pontot, ahol erre irányuló erőfeszítésünk elakad. A lehetségesnél is nagyobb és egyre nagyobb kerülőutakra kényszerülve. Egészen addig, amíg lehetetlenné nem válik: a bennünket ért hatások tökéletesen idegenként: „földön kívüli”-ként mutatkoznak álmainkban.

A csecsemőkorunk után csak álmainkban lehetséges teljes szinkronitásra vonatkozó érzéseink általában a tökéletesség fogalmával tudatosodnak. Rendszerint az ehhez tartozó tudattalan főként az álmainkból táplálkozik, majd az ezekhez átjárást biztosító hagyományokból, ismerős képzeteinkkel összekapcsoltan. Kultúránkban mindez már főként kultikus műalkotásokként jelenik meg.

Elolvasom a teljes cikket