A segélyezés nem az egészségbiztosítás asztala
A szolidaritás társadalomlélektani alapjai Magyarországon az utóbbi hatvan évben megroppantak. A szolidaritás nemes eszméjét bevonja a demagógia szürke penésze, rohasztja a politikai megosztottság mentális vírusa és támadja a rasszizmus szívós baktériuma. Valódi szolidaritást csak a verseny képes kikényszeríteni.
Farkas András alább teljes terjedelmében olvasható A szolidaritás és a társadalomlélektan Magyarországon című magvas esszéje az évekkel ezelőtt megszűnt Hírszerző c. weboldalon jelent meg 2007-ben. A portál archívuma nem érhető el, a Google kereső ezt az írást jelenleg nem találja. Az Első.XYZ portál szellemi kármentést végezve a szöveget újra közreadja. Az átvétel a keresők által nem indexelt helyről, innen történt: A közjó esete a magántőkével
Farkas András
A szolidaritás és a társadalomlélektan Magyarországon
Az egészség minden ember számára a legfontosabb, élethosszig tartó befektetés. Egészségünk szempontjából mindannyian nagybefektetők vagyunk. Minél hosszabb ideig élünk, annál inkább.
Egyéni befektetésünk – azaz egészséges életmódunk, zsír- és cukorszegény, antioxidáns- és rostgazdag táplálkozásunk, rendszeres futásunk és úszásunk, szűrővizsgálatokon történő fegyelmezett megjelenésünk, egészségcélú öngondoskodási tartalékaink megteremtése és így tovább – egyre nagyobb szerepet játszik (kellene játszania), noha tagadhatatlan, hogy a befektetés oroszlánrésze a társadalombiztosítás révén változatlanul az államra hárul.
A kérdés csak az: meddig tartható fenn ez a helyzet? Hol húzódik a határ az egészségünkért vállalt személyes és állami felelősség között? Voltaképpen erről is szól az egészségbiztosítás reformja.
A reformtervek véglegesítésének szakaszában egyre inkább nehezítik azonban a tisztánlátást azok az életveszélyes tévhitek, amelyek kezdettől fogva beárnyékolják a közgondolkodást.
*
Az első ilyen tévhit, hogy a közösségi járulékbevételek az új rendszerben a magánbiztosítókhoz kerülnek, így a kormányzat végsősoron magánzsebekbe játssza át a közpénzeket. Ez olyan mérvű csúsztatás, hogy ha valaki ragaszkodik ehhez az állításhoz, akkor a jövőben már nem hivatkozhat nyugodt szívvel arra, hogy korábban sohasem hazudott.
Ugyanis a járulékbevételek nem a létrehozandó új egészségpénztárakhoz, hanem az egységes nemzeti kockázatközösségi/egészségbiztosítási alapba kerülnek, ráadásul a járulékmértékeket nem az egészségpénztárakba fektető magántőke képviselői, hanem az állam határozza meg, a járulékokat nem a pénztárak, hanem az állam szedi – adók módjára – be, s e bevételeket az állam az egységes nemzeti kockázatközösség bevételeit kezelő hatósága révén összegzi és könyveli.
A nagy közös egészségbiztosítási alapban összegyűjtött járuléktömeghez a pénztárak nem férhetnek hozzá, hiszen azokat az állam által meghatározott szabályok szerint, állami többséggel működő fejkvóta-bizottság oszthatja csak fel az egyes pénztárak között – és el ne felejtsem, a pénztárakban is az állam a többségi tulajdonos. A pénztár ebből az államilag beszedett és államilag szétosztott fejkvóta-bevételeiből finanszírozza tagjai számára az egészségügyi alapellátásokat – amelyek körét és a finanszírozás mértékét (hbcs, pontrendszer, etc.) szintén az állam határozza meg.
Mintha mindez nem lenne elég az állam számára, még profitkorlátozásokat is be kíván vezetni (a bevételnek csak meghatározott százaléka lehet profit, s azt is csak meghatározott arányban lehet – esetleg, később – kivonni a pénztárból). Hab a tortán, hogy e gúzsbakötésért cserébe az állam több tízmilliárdos befektetést várna el a magánbefektetőktől. Vonzó lehetőség befektetésre, nem? Nyilván Ön is hanyatt-homlok rohanna ilyen pénztári részvényt jegyezni, ha tehetné.
*
A második veszélyes tévhit, hogy a pénztárak nem látnak majd el mindenkit, mazsolázni fognak a lehetséges tagok között. Ez több okból is lehetetlen a tervezett rendszerben. Először is, nem a pénztár nyújtja az egészségügyi ellátást, hanem a háziorvos, a szakorvos, a kórház. A pénztár csak utólag finanszírozza a már elvégzett ellátást. Nem szabad összekeverni a tényleges gyógyítás rendszerét a finanszírozás pénzügyi rendszerével.
Másodszor, a pénztár nem utasíthat el senkit a hozzá jelentkező – vagy hozzá rendelt – tagok közül és nem is zárhat ki senkit. A pénztár nem végezhet kockázatelbírálást (ezért nincs is köze a valódi biztosításhoz, amely pontosan erről, vagyis a kockázatok elemzéséről és kezeléséről, a kockázatarányos díjak meghatározásáról szól). A pénztár közvetlenül nem érzékeli, ha valaki potyautas vagy szegény: ő a tagjai egy-két, statisztikailag összegzett demográfiai jellemzője alapján kapja a fejkvótát. Végül, de talán elsősorban a kimazsolázást a verseny sem engedi: a többiek azonnal sikítanak és intézkednek a mazsolabajnok kigolyózása iránt.
A harmadik gyilkos tévhit, hogy Magyarországon minden kilométerkőnél kórháznak kell lennie. Az ellátórendszernek jó ellátást – nem pedig közeli ellátást – kell biztosítania. A beteg meg akar gyógyulni, bárhol – nem pedig meghalni az otthonához közel. A jó ellátást ott kell nyújtani, ahol lehet. A beteg majd odautazik vagy odaviteti a pénztár. A “kórmegyeháza” koncepciót el kell felejteni (a megyét emlegető kompromisszumos 22-es rendszer látszólag tovább erősíti ezt a tévhitet, de csak látszólag: már tudjuk, hogy az ellátórendszer nem azonos a finanszírozási rendszerrel).
Ha kételyei lennének a helyi kiskórház bezárása ellen tüntetők szenvedélye láttán, kérem, szíveskedjék őszintén válaszolni saját magának a következő kérdésekre: Ön hova vinné a számára legfontosabb embereket – házastársát, szüleit, gyermekeit -, ha neadjisten komolyan megbetegednének?
A helyi kiskórházba, ahol kevés az orvos (és nem tudjuk, jók-e, s ha igen, melyikük és mennyire), kevés a műszer (és nem tudjuk, egyáltalán működik-e, tudják-e megfelelően használni, képesek-e megfelelően értelmezni a diagnosztikai eredményt) és kevés a pénz (vagyis nyomorúságos a kórházi környezet, ami elkerülhetetlenül depresszióba taszít) vagy egy olyan nagy – valóban súlyponti – kórházba, ahol sok és tapasztalt orvos dolgozik, minden folyamat átlátható, mert követik a protokollokat, minden eredmény látható és auditált, mert működik a minőségbiztosítási rendszer, és van pénz – mert állandó a betegbeáramlás a magas minőség miatt?
*
A negyedik veszélyes illúzió az, hogy a reform az orvosok akarata ellenére is végrehajtható. Az együttműködésre kész orvosokkal, ápolókkal, asszisztensekkel reformszövetséget kell kötni. Nem a hálapénz-megvonással kell riogatni őket, hanem lehetővé kell tenni, hogy a rendszeren belül jó munkával sokat kereshessenek.
Az orvosok nyilván nem ellenségei sem saját maguknak, sem a betegeiknek. Ha bebizonyosodik a számukra, hogy a versengő pénztárak rendszerében a minőségi munkát végző szakszemélyzet sokkal jobban jár, mint az egyébként fenntarthatatlan status quo fennmaradása esetén, akkor nőni fog a támogatók serege.
Ezt a szövetséget azonban nyilván nem lehet kikényszeríteni; s itt látszólag belezuhantunk egy valódi 22-es csapdájába: az orvosok támogatása nélkül nem lehet sikeres a reform, de az orvosok csak akkor támogatnak, ha sikeres a reform. Ez azonban csak látszat, a statikus szemlélet farkasvakságának következménye. Dinamikus időszemléletben azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a jó minőségben végzett munka sokkal jobb keresetekhez vezethet. Ennek ára persze az, hogy a minőségbiztosítás sugarai éppúgy átvilágíthassák a gyógyítás mai misztifikált rendszereit, mint a röntgensugár a mellkasunkat.
Az ötödik vészterhes tévhit szerint az egészségbiztosítás a szolidaritás elve következtében szociális segélyfunkciókat is köteles ellátni. Ha ez így lenne, akkor a nagy társadalmi újraelosztási rendszerek működését nem lehetne külön-külön elemezni, s ennek következtében lehetetlen lenne a hatékony működés feltételeit megteremteni. A különböző funkciót ellátó nagyrendszerek működését élesen külön kell választani. Enélkül nem láthatók tisztán a mögöttes pénzügyi folyamatok.
A segélyezés nem az egészségbiztosítás asztala. Ha továbbra is összekeverjük, soha nem lehet elkülöníteni a nem egybetartozó folyamatokat, s ezzel kényelmes támadási felületet nyújtunk mindenféle kéjes szociális demagógiának. A gyógyító ellátás intézményei nem a szegénység, hanem a betegség felszámolására hivatottak.
*
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban itt a hatodik életveszélyes tévhit, amely szerint a nemzeti kockázatközösség és a szolidaritás súlyosan sérülne a több-pénztáras rendszerben (nevezzük röviden TÖBBÉR-nek). Mielőtt a TÖBBÉR-re térnénk, érdemes megismernünk, hogy az OEP-típusú nemzeti egybiztosítós rendszer mennyire garantálja a nemzeti kockázatközösséget és a szolidaritást. Ilyen rendszerben a centralizációból következő méretek miatt nagy esély van potyázni: túl nagy a strandmedence, így észrevétlen maradhat, ha tömegesen lubickolnak belépőjegy nélkül.
A valódi nemzeti kérdés itt következik: ki fizeti a révészt? Ki fizeti a nemzeti kockázatközösség fenntartásának költségeit, azaz a járulékokat? Mindinkább közismert tény, hogy csak az aktív népesség 40%-a tényleges közteherviselő, rájuk hárul az adó- és járulékfizetés napról-napra nehezebb terhe. A kockázatközösség össznemzeti, de a járulékot fizesse az adórabszolgák kis csapata?
A szolidaritás kapcsán alapkérdés: ki szolidáris kivel – és meddig? A járulékfizetők meddig legyenek szolidárisak a potyázókkal vagy a csak minimumot teljesítőkkel?
*
A szolidaritás társadalomlélektani alapjai Magyarországon az utóbbi hatvan évben megroppantak. A szolidaritás nemes eszméjét bevonja a demagógia szürke penésze, rohasztja a politikai megosztottság mentális vírusa és támadja a rasszizmus szívós baktériuma. Valódi szolidaritást csak a verseny képes kikényszeríteni.
A versengő pénztárnak ugyanis érdeke lesz a szegények gyors és hatékony gyógyítása, különben szociális problémák fogják leterhelni és működésképtelenné tenni az ellátórendszert, amely így képtelen lesz megfelelni a versenyelvárásoknak. Az alapellátás azonos színvonalú, általánosan hozzáférhető és a lehető leggyorsabban nyújtott szolgáltatássá csak és kizárólag a szolgáltatók versengése következtében válhat. Vagyis az egybiztosító szavakban szolidáris, a TÖBBÉR (több-pénztáras rendszer) viszont tettekben kénytelen az lenni. Némi különbség, nem?
Ráadásul a nemzeti kockázatközösségre tilos statikusan tekinteni. Kevesebb mint egy évtizeden belül – a Ratkó-korszak nemzedékének tömeges nyugdíjba vonulását követően – pénzügyi szempontból rettenetesen nehéz napok veszik kezdetüket: az öregedés miatt exponenciálisan nőni fog a nemzeti kockázatközösségbe foglalt kockázat.
Az idősekre ma is az egészségügyi ellátások kétharmada jut, s ha figyelembe vesszük emellett azt is, hogy életünk utolsó két hónapjára jut az életünk során összesen ránk fordított egészségügyi költség 90%-a, akkor nyilvánvalóvá válik, milyen veszélyekkel kell hamarosan szembenéznünk. Egyre kevesebb nemzetikockázatidíj-fizetőnek (azaz járulékfizetőnek) egyre több kockázatot kell fedeznie.
*
Ezt a nyomást a nemzeti egybiztosítós rendszer csak az adók (járulékok) emelésével képes enyhíteni, hiszen elveti a versenyt, amely egyedül ismert eszköz a hatékonyság növelésére. Az egybiztosító nem képes az időskori igényekhez optimalizálni az ellátórendszert; főként azzal nem tud majd mit kezdeni, hogy sokkal több lesz az öregekre jellemző krónikus, vagyis hosszantartó és drága ellátási igény, mint a gyorsan pörgő, így olcsóbban gyógyítható akut gond.
Az egybiztosító feltétlen hívei így a nemzeti kockázatközösségben elkerülhetetlenül dagadó kockázatok miatt járulékemelésre szavaznak – a verseny helyett. A TÖBBÉR viszont egyrészt nem hagyhatja annyiban a potyázást, miután a pénztárak eminens érdeke kilobbizni az államtól a járulékfizetési fegyelem erősítését, mert csak az így beszedett járulékok oszthatók majd szét közöttük a fejkvóta alapján, másrészt a verseny fokozásával képes a hatékonyság növelésére (a verseny lényege: az marad fenn, aki ugyanannyiból többet képes kihozni!), harmadrészt a pénztárak a magántőke részvétele miatt, megfelelő feltételek mellett könnyebben lehetnek képesek pótlólagos források bevonására. A TÖBBÉR működése esetén a kockázatok növekedése ezért kisebb erővel kényszerít járulékemelésre.
A nemzeti egybiztosítós modell hívei azt is szeretik hangsúlyozni, hogy az egészség nem lehet üzlet, itt nem jelenhetnek meg profitérdekek. A történelem azonban cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a non-profitnak kikiáltott monopóliumok életveszélyesen károsak.
Minden központosított újraelosztási óriásalap pazarol. Kezelői képtelenek megakadályozni, hogy a nagy fazék körüli tolongásban szupermély magántányérokba lötyögtessék a közös levest. Az ilyen hatalmas központosított pénzalap ráadásul törvényszerűen politikai alkuk tárgyává válik. Mindez a versengő rendszerben elkerülhető – ezért is támadják oly sokan.
*
Ennek kapcsán talán érdemes megemlíteni azt is, hogy a reformellenes fenyegetések olyanok, mint a tóba hajított nagy kövek: hullámokat gerjesztenek, amelyek kiszámíthatatlan módon, kaotikusan képesek tovább élni. A rendszer visszaállamosítására tett fogadalom például könnyen keltheti a következő mentális hullámzást a globális pénzügyi verseny turbulens tavában:
a) Ha én befektető lennék a magyar TÖBBÉR-ben, számolnom kellene azzal a kockázattal, hogy később esetleg államosítanák – valamilyen módon kisajátítanák – a beruházott magánmilliárdjaimat, nem is beszélve a befektetett magánenergiák elvesztegetésének fájdalmas veszélyéről.
b) Ha képesek lennének államosítani az egészségbiztosítási pénztárban szerzett kisebbségi magántulajdonomat, akkor mi tartaná vissza az adott bátor kormányzatot attól, hogy államosítani akarja egyéb magyarországi beruházásaimat is?
c) Ha viszont ettől kell félnem, akkor nem lenne célszerű előkészítenem a kivonulást a megbízhatatlan feltételekkel működő magyar piacról? S addig is átállni inkább az oszmán törököknél már jól bevált szpáhigazdálkodásra?
Valóban ez lenne a cél? Elbizonytalanítani a nemzetközi magántőkét? Mert az veszély esetén nem sokat tétovázik: amíg lehet, beárazza a kockázatokat, utána seperc alatt elsöpör, még képeslapot se küld Kínából. Mi meg itt maradunk ugartóbiásoknak és hortopáriáknak?
Az egészségbiztosítás igazi nemzeti sorskérdés. Emiatt a pártok nem térhetnek ki az érdemi párbeszéd kötelezettsége elől. A generációkon átívelő nagy ellátórendszerek működtetése kapcsán tényleges politikai felelősség háramlik rájuk. Az egészségbiztosítás (valamint a nyugdíjbiztosítás és a szociális segélyrendszer) nem használható a politikai erők között dúló permanens háború hadműveleti terepének.
*
Mindehhez képest hogyan értelmezhető a koalíció 22-es kompromisszuma? Minden attól függ, milyen mozgásteret kap a magántőke.
(1) Az új rendszerbe érdemben eleve csak nagy intézményi befektetők képesek beszállni – akik nem kockázati tőkések és van türelmük kibekkelni az akár 10 évnél is hosszabb megtérülési időt, illetve kiköhögni az akár több tízmilliárdos beugrót. Ilyen nagybefektető jellemzően egy multinacionális életbiztosító lehet. Ha más is be kíván szállni, akkor fel kell készülnie a türelmes várakozásra.
(2) Ha nem irányíthatja a pénztár működését a magánbefektető, akkor nincs értelme beszállnia kisebbségi tulajdonosként. Az operatív jogok legfontosabb külső elemei: legyen jogosult válogatni az ellátó intézmények között minőségbiztosítási alapon és legyen jogosult e minőségbiztosítási rendszerek bevezetésének, működésének és jelentéseinek ellenőrzésére, továbbá irányíthassa országosan a tagjait (betegeit) a vele szerződött ellátók között. Ez a verseny alapfeltétele.
(3) Ha a nagybefektető nem kap nemzetközi bírói fórumok előtt is erős, a Magyar Államot is egyértelműen kötelező védelmi jogosítványokat (nemzetközi magánjogi garanciális keretrendszert), akkor szintén nincs értelme beszállnia.
(4) A résztvevő magántőkének érdemi jogosítványokat kell kapnia a bevételek, a kiadások és a működési feltételek állami meghatározása kapcsán. (Egyebek között érdemi részvétel a fejkvóta-bizottságban, a díjtétel-bizottságban, továbbá a pénztárközi kockázatkiegyenlítések módját és mértékét meghatározó egyéb szervezetekben).
*
A magánbefektető – ha egyszer beszáll – alapvetően érdekelt a magas minőségű gyógyító szolgáltatások kicsikarásában, miután a pénztártagok nagy valószínűséggel a pénztárban kisebbségi tulajdonos befektető további magyarországi leányvállalatainak ügyfelei is; s miután nemzeti a kockázatközösség, gyakorlatilag minden pénztártag lehet többes ügyfél is a befektető számára. Emiatt a befektető egyfajta folyamatos és dinamikus fogyasztói visszacsatolásra számíthat.
Az ügyfél viszont akkor éri a legtöbbet fogyasztóként a befektető számára, ha elégedett; emiatt a magánbefektető erőteljesen érdekelt a minőségi gyógyítás kikényszerítésében az ellátóktól. A pénztár a közjó – az egészség – előállítását finanszírozza, amely magánbefektetőjének egyébként is eminens piaci érdeke. Ezért lesz érdekelt a megelőzésben, illetve a saját magunkért viselt felelősségünk gyakorlati erősítésében.
Ha a melléktémák után végre a lényeges kérdésekről is egyeztethet a kormányzattal. Akkor. Talán. Nem a magánbefektető köteles a közjavakat előállítani, legfeljebb segíthet ebben az államnak, ha az ennek érdekében kedvező feltételeket biztosít a számára.
Kulcsszavak Google-kereséshez: szolidaritás | társadalom | magyarország | egészségügy | egészségpénztár | egészségbiztosítás | járulék | kórházak | közjó | magántőke | finanszírozás | társadalomlélektan | szociológia | szociálpszichológia | mentális vírus | más: pánikbetegség és agorafóbia gyógyítása házilag
Visszajelzés:A közjó esete a magántőkével | BDK NET PR tartalom