Zsoldos Péter

A Viking visszatér

I.

Bongi valami lyukba lépett és megbotlott. A szemem sarkából még láttam, hogyan próbál kalimpálva feltápászkodni, de nem állhattam meg. Mögöttünk egyre erősebben hallatszott az üldözők zsivaja. Tudtam, hogy szégyenletes, mégis szinte örültem Bongi bukásának. Míg körülfogják és agyonverik – mert nincs bennük annyi előrelátás és fegyelem, hogy ezt későbbre halasszák -, az is pár perc nyereség, és a folyó még messze van, kétségbeejtően messze.

Reggel óta futunk. Dombra föl, völgybe le, páfrányokon és tüskebozóton keresztül, pocsolyákban csúszkálva, sziklák között kapaszkodva, egyre nehezebb lélegzettel, egyre botorkálóbb lábbal. Ha Lele nem lép rá a kígyóra, simán megszökünk, de rálépett a szerencsétlen, és aztán üvöltött élesen, messze hangzón, mikor a hatalmas gyűrűk összeroppantották a bordáit. Talán ki tudtam volna szabadítani, ha az üvöltésre nem terem nyakunkon a horda, de már akkor késő volt. Lele magányos jajgatására száztorkú ordítás felelt, kezdődött a hajsza. – Vajon meddig bírom még? Az oldalam szúr, szemem előtt kék és piros karikák táncolnak, alig látom tőlük Nogo széles hátát.

Végre itt a domb alja, nincs több szikla és lyuk. Csak futás tovább, át a bozóton, tovább a folyó felé. Nogo nem fog kidőlni. Ha kettőnk közül valamelyik bukik, az csak én lehetek, és akkor Nogo futása is értelmetlenné válik, egyedül nem tud bánni a tutajjal. Mint minden bozótlakó, ő is retteg a folyótól. Ha nem tudná, hogy a horda sohasem hagyja abba az üldözést, messze elkerülné.

Újabb pocsolya következik – hány volt, és hány van még hátra? -, magasra rúgjuk a nyálkás, zöld vizet. Ez jó a krokodilok ellen, mire rájönnek, hogy csak két ilyen kis féreg csapta az egész ribilliót, már túl vagyunk rajta. Remélem, annál éberebben fogadják majd az utánunk jövőket. De ez a pocsolya nagyobb, mint számítottam, Nogo elhasal és én rögtön utána. Csak három-négy méter, míg újra iszapot ér a lábunk, de Nogo iszonyú rémülettel, kézzel-lábbal csapkod, újra meg újra elvágódik, nagyon fél a krokodiloktól. Pedig egy krokodil még mindig jobb, mint a horda. Egy harapás, és kész. Amúgy pedig száz kéz és állkapocs tépi szét elevenen. A horda ínyencei azt tartják, hogy az izzadt emberhús a legfinomabb. Undorító.

Kirángatom a partra, és egy kis pihenőt engedek, nem árt megnézni kicsit nyugodtabb fejjel, merre is vagyunk. Messze, mögöttünk, fönt a domboldalon, a fehér sziklák között fekete széncsomó fekszik. Bongi. Fáradt ahhoz is, hogy kiáltson, csendben várja a hordát, a halált. Nincs mit néznem rajta, segíteni sem tudok. Nyugatnak fordulok, ott, az a sziklafal már a túlsó part, alatta hömpölyög, hányja sellőktől szabdalt vizét a Nagy Folyó. A völgy aljában sárgás csík a bambusz széle. Ha elérjük, megmenekülhetünk. A tutaj is ott van, innen még nem tudom kivenni azt az S alakúra hajlott pálmát, ha mellette állva szembefordulok a sziklafallal, a tutajt előttem harminc, jobbra húsz lépésnyire rejti a bambusz. De addig még vagy három kilométer és egyre silányabb bozót, egyre több pocsolya. A pocsolya jó és a bozót is, mert megtéveszti a hordát, de a tüske és a nyálkás víz…

Nogo megbök, és hátra mutat, és már én is hallom újra. Persze, dombnak fel, mászás közben elcsendesedtek, de a tetőre érve annál jobban kieresztik hangjukat. Figyelném, mikor találnak rá szegény Bongira, de Nogo elkapja a karom, és húz maga után a bozótba. Futás tovább. Bozót, tüske, pocsolya, csúszkálás az iszapban, majd újra bozót és tüske, és újra szúrás az oldalamban, karikák a szemem előtt. Nem bírom tovább, lefekszem, jöjjenek és tépjenek szét. Miért futok? Azért, mert azt mondta a simabőrű, hogy a Nagy Folyó torkolatánál… Egy tüskés gally az arcomba csap, most már semmit nem lehet meggondolni. Csak rohanni lehet, ez a halál futása. Futás? Szégyenletes vánszorgás, Nogo egyre jobban lehagy, aztán visszanéz és megvár. Nem fáradt, és nem fáradtak az üldözők sem, csak az én szívem és tüdőm… Meddig még? Meg kell állni, hogy hátranézzek – keresem az ürügyet. A dombon egy-kettő még fönn ácsorog a fehér sziklánál, ahol Bongi volt, a többiek most tűnnek el a bozótban. Mindjárt a nagy tócsánál lesznek, vicsorgok, és szinte látom, hogyan változik a parton topogók arcán a vérszomjas vadság bamba rémületté. Egy pillanatra majdnem megszeretem a krokodilokat. Nogo vállára dőlve tátogok. Ideje lenne megkeresni a pálmámat is, innen már biztosan látszik, és most vigyázni kell a tájékozódásra. A nagy ártér laposán vagyunk, nem lehet úgy széttekinteni, mint a pocsolyától, ahonnan most – mint reggel Lele – fájdalomordítás hangzik. A nagy Krokodil Anya, úgy látszik, meghallgatta fohászomat, elkapott egy vigyázatlant. Most a többi nem mer átgázolni. Míg megkerülik, a nyomunkat újra megkeresik, az komoly időnyereség.

A bambusz felé fordulok, és meglátom a pálmámat, lehet vagy másfél kilométerre balra, de míg a horda nyomunkra talál, sétálva odaérünk. A pálma felé mutatok, Nogo bólint, és lassan megindulunk.

A hátunk mögött most csend van, vagy csak a vér dobolása a fülemben tesz süketté? Tikkasztó ez a kora délutáni forróság, áll a levegő, rezeg a bokrok és a tócsák felett, álmosít. Most érzem csak, mennyire fáradt vagyok, rohanás közben ezt nem venni észre. Szomjas is vagyok, a nyelvem száraz homokdarab a fogaim között, ha ráharapnék, porrá omlana. Hiába tudom, hogy nem erre neveltek, félnapokat rohanni, legyengült szervezettel ilyen őskori vidéken, mint annyiszor, most is elfog a szégyen és a düh, ha arra gondolok, mennyivel tökéletesebb ezeknek a laposfejűeknek a teste az enyémnél. Hiába van bennem akarat, egyre tehetetlenebbül lógok Nogo nyakán. Meg sem érzi, egy átlagos vadmalac nehezebb, mint én, csont és bőr vagyok, a szél is elfújhatna.

Szél! Jó is volna. Egy kis szellő legalább, hogy enyhítse ezt az állott hőséget. S mintha csak varázsló volnék, már jön is, már libbenti a folyóparti pálmák leveleit, rögtön ide ér hozzánk, átfúj a bozóton, hozza magával a víz hűvös üzenetét. Első pillanatban nem értem, Nogo miért nem örül a szélnek, mit jelent szemében az újra feltámadó aggodalom. De mikor a levegőbe szippant, és mögénk mutat, a magyarázat és a félelem egyszerre születik meg bennem is. A hordának nem kell tovább a nyomainkkal bíbelődni, szaglásuk tökéletes, mint minden vadé. Most már a nyomunkban lesznek – a halálig. Ebben a rémületben már nem az a legnagyobb, hogy meghalok, hanem hogy újra rohanni kell, munkára bírni a zsibbadt ízületeket, melyekben ezer őrült hangya kergetőzik izzó vasgolyók között. Mindent, csak újra a rohanást ne! Könyörögve fogom Nogo karját, és próbálom szavakba formálni a tiltakozást, de mielőtt még megértetném magam – egyáltalán mit is akartam megértetni vele? -, felharsan mögöttünk az ordítás.

Hogy újra rohanok, az csak az ösztön ereje, az ősi reflex, hogy az üldözésre menekülés a felelet, a horda ösztöne, hogyha szalad az egyik, a másik is szalad. Az induláson átsegített Nogo felviharzó rémülete, százezer évvel fiatalabb nálam, az ő agyában egyszerűbbek a kapcsolások. Nappal – jó, éjszaka – rossz, gyümölcs – enni, vadmalac – ölni, kígyó – félni, ordítás – rohanni! De ha összecsuklom, akkor belehempergek a legközelebbi pocsolyába – inkább a krokodilok! Gyűlölöm a hordát, mert futni kell, Nogót is, hogy bírja a rohanást, és gyűlöletes az áhított szél, ami most kissé jobbról fúj, mert miatta kell rohanni. A bambusz fala lassan közeledik. Nem futhatunk egyenesen feléje, csak balra a pálma felé, és az üldözők is balra mögöttünk vannak.

Ez már az ártér feneke, egyre több a pocsolya, hosszú sorokba rendeződtek, homokos zátonyok fogják közre vizüket. A bozót alacsonyabb, nincs szükség se szagra, se nyomra, tisztán látjuk egymást. A velünk párhuzamos zátonysoron lohol a horda, egyik-másik megpróbál átlábolni a vízen, de visszariadnak. Itt sok a hüllő, a dűnék tetején is át kell néha ugrálnunk tátott torokkal napozó testükön. Így a szárazon inkább idétlenek, mint félelmetesek. A két zátonysor – egy hatalmas egyenlő szárú háromszög két szára – az én pálmámnál találkozik. Aki előbb ér oda, nyert. Olyan ez, mint a terepfutás a sportversenyeken. Óriási stadion az ártér, a dombok koszorúja a lelátó, az egyes pályák húszméteres vízcsíkokkal elválasztva. A horda már egy vonalban fut velünk, egy-két erőtlen kődarab itt csobban mellettünk a vízben. Bokortól bokorig tántorgok, rálépek az egyik krokodil hátára, Nogo ránt el a hatalmas farok dühös csapásától. A jelenet odaát zajos visszatetszést szül, ők attól félnek, ami az én reményem: hogy mégis a krokodilok esznek meg. Megint Nogo vállán lógok erőtlenül. Vége. Egy lépést sem tovább.

A főnök átkiabál hozzánk, parancsolja, maradjunk ott, ahol vagyunk. A kezével félreérthetetlen mozdulatokat tesz, mi vár ránk, csak előbb átkelőhelyet találjanak. Már ez sem érdekel, csak pihenni, pihenni, pihenni. Lassan lecsúszom a homokba, elnyúlok, mint körülöttem a hüllők. Nogo zavartan topog mellettem. Időnként megereszt egy követ és kísérőül egy csúnya szitkot a túlpartiak felé. Nemcsak a legerősebb, a legjobb dobó is az egész hordában, míg az ő dobásaik a partunkig sem érnek, odaát most bukik véres fejjel Zumbi a krokodilok közé. Újra a szokásos ordítás – négy év óta sem tudtam megszokni, hogy folyton ordítanak, de mindez egyre messzebb kerül tőlem. A testem csodálatosan könnyű, rögtön elvitorlázik az egyre erősebb szélben. Kívülről és felülről látom önmagam és a szemköztieket, a zátonyokat, a bozótot. Aludni. Most, itt, azonnal. A félálom ködén át nézem, hogy indulnak lassan átjárót keresni. Nem kell már sietni, az űzött vad ott fekszik, mint a félszigetre vagy sziklára zavart antilop, nem tud tovább menekülni. Nem tudom gúnyos vigyorgás nélkül hagyni gyávaságukat. Férgek. Közelebb esne nekik, ha a pálmám felől kerülnének, de hogy most itt, a szemük előtt fekszem magatehetetlenül, a Nagy Folyó tabuja újra erősebb, mint az üldözési vágy. Visszafelé mennek, bár arra hosszabb az útjuk. Legalább negyedóra, míg ideérnek. Ha most volna bennem még annyi erő, hogy élni szeretnék, talán megmenekülhetnék.

A szél is olyan erős már, hogy szétszaggatja a test páráját, nem árulkodhat. Az előrelátó főnök két laposfejűt itt hagyott vigyázni a túloldalon. Nogo rajtuk tölti ki dühét, dobásai félelmesen surrognak a fejük mellett. Az is aggaszthatja őket, hogy kimaradnak felkoncolásunkból. Szemük kétségbeesetten ugrál mozdulatlan testem és a bozót között, ahol társaik eltűntek. Végre a gyomor szava és a félelem a kövektől erősebb a főnök parancsánál, öklüket fenyegetően rázva a bozótba hátrálnak. Egyedül maradunk.

Még tíz perc. Nogo fel akar emelni, de intek, hogy hagyjon. Meg akarok halni. Pontosabban csak egyet akarok, semmi mozgást. A menekülés is mozgás, tehát azt sem. A főnök majd mellét verve, peckes léptekkel elősétál a bozótból, a többiek rangsor szerint követik. Ez már nem üldözés, hanem szertartás. Körbefognak, megkezdődik az imbolygó tánc a bunkókkal, a kör egyre szűkebb lesz, kinyújtott karjuk eléri a testem…

Ó, hányszor láttam ezt a négy év alatt, és hányszor próbáltam megakadályozni! Éppen olyan eredménytelenül, mint ahogy hiába tanítottam őket a nyíl használatára – igaz, ha megtanulják, most rég leszedtek volna -, arra, hogy az újszülöttet nem kell az első bűzös tócsában fejjel lefelé megmártogatni, hogy kovával és taplóval ezerszer egyszerűbb tüzet gyújtani, mint agyagos kosárban hordozni az erdőtűzből lopottat. Megbámulták, hogyan pattintom a szikrát, elfogadták a felélesztett lángot, de tovább nem érdekelte őket. Csak a varázslót. Az mindenáron el akarta lopni a kis vízhatlan tokot, egyetlen emlékét elmúlt életemnek, hogy a benne levő varázseszközöket, a kis acélcsatot, a kovát és a gondosan kiszárított finom taplót többi kincse közé süllyessze feneketlen iszákjába. A főnök után ő következik a körben. Látom, amint nyakam felé nyújtja vénségtől bogos ujjait, hogy letépje zsinórjáról az áhított tokot. – De ebből nem eszel, sakál bűzös fia – indulatomra nincs szó régi nyelvemen, a horda torokhangjai gurguláznak a torkomban. A pocsolyába dobom, és én is megyek utána. Nem lesz itt se lakoma, se tűzgyújtás!

Az undor és a düh a hasamra fordít, kezem a tokot markolássza, a szél – egyre erősebben fúj – homokot vág az arcomba. A homokszemek mint szikrák égetik a bőröm. Szikrák? Lekapom a fejem, szemem a tűzszerszámot görcsösen szorító ujjaimra mered. Hirtelen minden figyelmem befelé fordul, oda, ahol az értelem legalján valami pislákoló fénnyel égni kezd, hirtelen fellobban…

– Tűz! – ordítok. – Tüzet! Tüzet! – A legközelebbi bokorhoz vonszolom magam – járni még nincs erőm -, Nogo rémülten figyel, megzavarodtam a félelemtől? A bokorba akarok bújni a horda elől, ahol minden levél rég zörgőre száradt már az esős évszak vége óta?

Izzik a tapló, óvatosan morzsolom rá a száraz leveleket, segítem elkínzott tüdővel a homok szintjén kavargó szelet. Apró lángnyelv kanyarog elő bizonytalanul a maroknyi kupacból, fénye fakó a déli sugárözönben. Reszkető kézzel szórom rá az apróra tördelt gallyat. Ettől erőre kap, a magasba nyúlik, a bokor felé libben, eléri, s egyszerre harsogó óriássá nő, tüzes üszkét a szomszéd bokorig hányja, már lángol az is, a harmadik, a tizedik, s ahogy utunkon visszafelé sűrűl a bozót, úgy válik bömbölő, égig csapó lángtengerré, elnyomva a horda ordítását. Nogo megkövülten áll mellettem, még nem tudta megemészteni a történteket. A karjába kapaszkodva, lassan feltápászkodom. Gyenge vagyok, de életem újra az enyém. Ez erőt ad ahhoz, ami még hátra van, akár elérem a Nagy Folyó torkolatát, akár nem. Négy év minden undorát, félelmét, megalázottságát égeti le rólam ez a tűz, melyet már a hatalmas ártér teljes szélességében hajt maga előtt a dombok lába felé a szél.

II.

A hajnal hidege felébreszt. Kegyetlenül reszketek, és testem minden porcikája külön-külön fáj. A tutaj nyugodtan úszik a vízen, bizonytalan fény szivárog kelet felől. A parton hegyek állnak, tetejük lassan világosodik, közöttük a mély völgyekben sűrű köd ül, elvékonyodó uszályuk benyúlik a folyó fölé. A dombvidék, ahol a hordával bolyongtam, messze elmaradt mögöttünk. Ez már a Fekete Hegyek országa lenne? Amerre a folyó tart, a párás messzeségből egyre magasabb csúcsok bontakoznak ki, szaggatott, fekete sziklák. Az itteniek is elég komorak, bozontos, zöld őserdő burkolja őket tetőtől talpig, megszakítatlanul. Egyedül a bambusz dacol a megváltozott tájékkal, keskeny szalma őrzi a partot, néhol rés jelzi az inni járó vadak csapását.

A bozótlakók földjén mindig hangos volt a hajnal. Madarak rikoltása, majmok fecsegése a fákon, vadmalacok sivítása a sűrűben, egy-egy nagy ragadozó távoli ordítása. A gyengébb örül, hogy túlélte a sötétséget, nem kapta el csattogó fog, éles karom, a gyilkosok pedig telezabáltan vagy éhesen – ki-ki szerencséje, ügyessége szerint – pihenni tértük előtt még egyszer kieresztik a hangjukat, sikerüket vagy kudarcukat beleordítják a tiszta reggelbe. Újra eljött a fény, idejük lejárt, vége a vadászatnak.

Itt halálos csend van, hallgatnak a hegyek, a fák, a folyón nem csobban hal, fekete vize hullámot sem vet rohantában. Ez az, ami a torkom szorítja, ha nem volnék még mindig olyan embertelenül fáradt, belekiáltanék a csendbe. Vacogó foggal fekszem, a nyirkos hideg csontomig ér. Mellettem Nogo is reszket álmában. Fázik, vagy rosszat álmodik? Erről jut eszembe, hogy nemcsak azért olyan idegen és félelmes ez a vidék, mert más, mint a megszokott bozót. Álmomban otthon jártam.

Ritkák ezek az álmok, s minél jobban kívántam – különösen a laposfejűek között töltött évek elején -, hogy legalább álmomban éljem régi életem, annál kevésbé sikerült. Rendszerint szörnyekkel és vad dulakodással álmodom, a napok remegő eseményeit élem át újra, elér a főnök hosszú, szőrös karja, Nogo már későn lép közbe, késve ugrom fel a fára a sakál rettenetes állkapcsa elől, a bozótban – sehol egy rendes fa a közelben – szembe találom magam a Nagy Sörényessel. Nogo aggódó dörmögése és megnyugtatásnak szánt hátbeverése pedig csak arra volt jó, hogy az álom rémképei közül abba a valóságba rántson vissza, amely szülte őket. Kínzó álmok és kegyetlen ébredések voltak, de ezeknél is rosszabb volt, ha az én világomból, a régiből zuhantam vissza a horda összebújva szuszogó sötét, bűzös tömegébe, félúton szorongva a biztonságot jelentő tűz és az éjszaka árnyai között – közelebbi helyet még Nogo mindenkitől tisztelt karja sem tudott számomra soha kiharcolni -, nem, ez kibírhatatlan volt. Vagy csendesen sírni kezdtem – ugyan ki előtt kellett volna szégyellnem? -, vagy felugrottam, mert azt hittem, azt szerettem volna hinni, hogy ez az álom, és ha tűznek ugrom, vagy belerohanok a sötétbe, felébredek elveszett világomra. A horda mindig nagyon rossz néven vette nehezen biztosított éjszakai nyugalmának megzavarását. Ha Nogo nem véd, már az első ilyen alkalommal agyonvertek volna.

De most már visz a Nagy Folyó, ha fáj is az ébredés, ha csalóka is a reménység, ami után futok, életemnek ez a korszaka lezárult, nem önkínzás többé visszagondolni régi életemre. Szétszórt mozaikképek a múltam, darabjai összevissza kavarognak bennem, sok el is veszett. A hegyoldalon pontok villannak fel. Ott már süt a nap. Sugarait visszaverik a nagy fényes levelek, a völgyekből lassan kezd felszállni a köd. Még mindig nincs hang, ami megtörné a csend roppant harangját. Az az erdő is ilyen néma volt, ahol szegény Amarral partra szálltunk, a hullámok robaja elhalt, amint az első fák közé léptünk azon a végzetes reggelen. Amar halott, és arra jó volt a bozótlakók nyelve, hogy megtanítson sok, az ember szótárából rég kikopott kifejezésre. Átkozott, igen, átkozott volt az a reggel, szenvedéseim kezdetének reggele…

De az események szálai messzebbre nyúlnak. Ha partraszállásom pillanatától visszafelé tapogatózom az okság vékony láncán, minden felfedett összefüggés mögött újabbat találok. Egyre tovább kell haladnom szemközt az idővel, hogy megleljem a pontot, ahonnan kiindulva egységbe ötvözhetem mindazt, ami velem történt. Míg ezt el nem érem, mindig zavarni fognak a múlt szertedobált kockái, az előretolakodó sok miért és ha, meg kell találnom újra önmagam. Meg kell tanulnom újra embernek lenni.

Végre megszólal a néma vidék, és hangja Nogót úgy ugrasztja talpra, hogy gyenge alkotmányunk vészes imbolygásba kezd. Számomra ismeretlen állat, amitől ez a hang jön, de Nogo, miután nagy nehezen visszaszerzi elvesztett egyensúlyát, reszketve nyög valamit. Persze nem olyan egyszerű a megértetés az ilyen egytagú nyelven, pedig már nagy a gyakorlatom az egymás mellé rakott, ellentmondó fogalmak megsejtésében. Hüllősörényes ember – már az ember is az én egyszerűsítésem, mert Nogo természetesen magamagát érti ezen -, tessék, fejtsd meg.

Bambán egymásra meredve guggolunk. A hang után még súlyosabb a csend. Nogo kétségbeesetten ismételgeti az előbbi értelmetlenséget, miközben nem a hidegtől, hanem a félelemtől vacog. Így nem jutunk semmire, szedjük szét. Ember nem lehet, nincs az a mesebeli óriás, még ezen az elátkozott földön sem, aminek ilyen hangja lehetne.

– Lába, keze van – magyaráz Nogo. – Krokodil, de nagy-nagy, két láb, két kéz, hátán sörény, mint kagylók.

– Láttál ilyet? A kagylókat is rajta?

Nogo bólint.

– Mekkora volt?

– Ha hasal, mint nagy bozót, ha feláll – igen, ezt az igét használja -, mint pálma.

Kicsit nagynak találom, tovább nyomozok.

– Hol láttad?

– Itt az erdőben!

Ez meglep, mert tudomásom szerint a horda soha nem hagyta el vándorlása közben a dombvidéket.

– Te jártál itt? Mikor?

– Kicsi voltam, eső nem jött, minden száraz, nem volt inni. Madár, hernyó, antilop elpusztult, kígyók bele iszapba, majmok, vadmalac a hegyekbe. Ott volt víz, horda utánuk. Gyengéket, gyerekeket megettük, engem is meg akartak enni, elszaladtam, nem értek utol. (Lám, a természetes kiválasztás!) Sok-sok napot voltam egyedül, találtam vizet, nagy-nagy tojásokat, mind megettem, ilyen nagy lett a hasam. Ott láttam hüllősörényes embert.

Amit mond, nemcsak a hang megfejtéséhez visz közelebb, hanem megvilágít egy számomra első pillanatra érthetetlen tényt, melyen már annyit törtem a fejem. Ő volt a horda egyetlen tagja, aki nem félt egyedül csatangolni. Ezt eddig hatalmas testi erejével próbáltam magyarázni, de most már tudom, ha kiskorában itt a hegyek között kellett egyedül életben maradnia, későbbi portyázásai – melyeket még ösztökélt is végtelen kíváncsisága – nem tartogathattak számára különösebb megrázkódtatásokat. Nogo csak a varázslástól félt, ezért nem lehetett ő a főnök… Néha csodálatosak az összefüggések. Ha Nogo – erejéhez méltón – főnök, ha nem neveli ez a vidék – jóval a Viking érkezése előtt – magányos vadásszá, soha nem találkozunk, és én már régen nem élek.

De nyomozzuk csak a hüllősörényes ember jelentését. A tengerparttól a laposfejűek hazájáig semmi olyannal nem találkoztam, ami a harmadkori nagy hüllőkre emlékeztetett volna. Igaz, hogy az aránylag gyér és száraz növényzet nem lenne képes eltartani őket.

– Mit csinált? – kérdem.

– Aludt a sűrűben, belebotlottam, szaladt utánam, így ordított mint most, meg akart enni. Hegy oldalában találtam lyukat, belebújtam. Elment. Később láttam pocsolyában krokodilt fogni. Krokodil az ő szájában akkora, mint nekem kis gyík.

Ez nagyjából ráillik a tyrannosaurusra, a sörény nyilván csontos taréjok sora, csak erre nem volt Nogónak kifejezése. A taréjok helyett azonban jobban izgat, vajon tud-e úszni? Remélem, nem.

– Sokat láttál?

– Kettőt. Egyik kergetett engem, másik ette krokodilt.

Ha Nogo olyan hosszú idő alatt csak kettővel találkozott – lehet, hogy az a kettő is ugyanaz volt -, ez azt jelenti, hogy kihalóban vannak. Ez és a folyó sodra megnyugtat.

– Víz nagy és erős – nyugtatom Nogót -, erősebb, mint hüllősörényes ember. Nagy Folyó ereje nem engedi idejönni.

Közelebbi dolgokkal kell foglalkozni. Éhes vagyok. Tegnap este tutajra szálláskor alig ettünk valamit, siettünk. Inkább az volt a célom, hogy minél több élelmet halmozzunk fel a tutajon. Gyűjtögetésünk a bambuszosban így sem volt elég eredményes, néhány köteg fiatal bambuszhajtás és pálmarügy, pár tucat krokodiltojás. Mikor a szökés gondolata megérlelődött bennem, horgokat is csináltam csontból. Hogy mennyit érnek, nem tudom, pocsolyáinkban a sok krokodil lehetetlenné tette a horgászást.

A horgokat a tűzszerszám tokjában, a majomszőrből font zsineget pedig kőbaltám nyele köré csavarva rejtegettem a horda mindenre kíváncsi szeme elől. Már előre élvezem Nogo ámulatát, még sohasem látott ilyet, mikor az utolsó pillanatban rádöbbenek: nincs csalétek. Se pálmarügyet, se ökölnyi tojást nem tehetek a horogra. Egy pillanatra felötlik bennem a romantikus lehetőség, hogy saját húsunkat használjam, de én olyan sovány vagyok, hogy nincs honnan kivágni, Nogo pedig nem hiszem, hogy hozzájárulna.

Dühösen félredobom az egészet. Szerencsére a horda belém nevelte: nem gondolkozni a holnapon. Amíg a pálmarügy tart, majd csak kitalálok valamit.

Jó fél óra majszolás következik, majd a tutaj szélére hasalva nagyot húzunk a folyóból. A víz hideg és tiszta, pár homokszem villan csak benne. Bármilyen hatalmas már itt is, ez még alig a kezdete a Nagy Folyónak. Ha a simabőrű elbeszélését jól ítéltem meg, torkolata sok ezer kilométerre van. A Fekete Hegyeken túl, amint a síkságra ér, szétterül, és posványos lesz. Ott baj lesz az ivással. De egyelőre ezen sincs értelme töprengeni. A nap süt be a folyó szűkülő völgyébe, kellemesen melegíti elgémberedett testünket. Ez és teli gyomrom újra elálmosít. Lustán elnyújtózunk a tutajon. Pihenni és aludni. Van mit bepótolni. Nogo egyre laposabbakat pislog, nagyokat szuszog, már alszik is.

Nekem nem sikerül, talán még a tegnapi futás láza bujkál bennem, hanyatt fekve bámulom a felhőtlen eget. Megáll az idő, a folyó is mozdulatlan. A hegyeket kétoldalt óriások húzogatják hátrafelé. A reggeli gondolatokat forgatom. Hol van a pont, letérésem pontja a megszokott útról? Az egyetemen? Laboratóriumi éveim alatt? Akkor még semmi nem jósolta, hogy ez lesz. A Vikingen? Ott már adva volt.

Események hosszú sorát kell kínlódva felvillantanom a kettő közötti évekből, míg lassan összeáll minden részlet, s a Nagy Folyó őshüllők őrizte csendjében újra álmodhatom történetemet.

III.

Utólag mindig a végzetes pillanat előtti percek tűnnek a legkedvesebbeknek. Boldogan forgattam ujjaim között a kődarabot, melyről végre sikerült kiderítenem, hogy milyen érc, és ujjongva hívtam magamhoz a navigációs fülkéből Lénát, hogy vele közöljem elsőnek felfedezésemet.

– Repülök hozzád – hallottam a hangját a csuklómra illesztett aptátoron keresztül, és irigyeltem, mert az egyetlen volt közöttünk, akinek semmi kellemetlenséget nem jelentett a súlytalanság nehezen megszokható állapota. Valóban repdesett az űrhajó helyiségeiben, egyszer sem verte be a fejét vagy könyökét, még a legvadabb kanyarokban sem. Ebben is csodálatos volt, mint mindenben. Ha hazaérünk, a feleségem lesz, a Boldog Szigetekre megyünk nászútra, és hosszú, békés évek következnek a laboratóriumban, míg együtt feldolgozzuk mindazt, amit a Ganymedesről, a Jupiter holdjáról magunkkal hoztunk.

Néztem a kezemben tartott kő tompa csillogását, a szívem tele volt boldogsággal.

Akkor jött az ütés. Kegyetlen ereje a falhoz lapított. Aztán a sötétség, a légzsilipek záródásának tompa puffanása. Mire a rémület elhatalmasodhatott volna rajtam, már vége is volt az egésznek.

Kapkodni kezdtem, és ezzel megszegtem a súlytalanság első számú törvényét: óvatosan mozogj! A büntetés nem maradt el, fejem jókorát koppant a fülke falán, és mert ettől még jobban elvesztettem önuralmamat, sötét és süket börtönöm egy dobozba zárt szöcske poklává vált. Az ember, ha nem vigyáz, a súlytalanságban hatalmassá növekvő erejével könnyen agyonverheti magát.

Végre vergődésem zaján kívül más hangot is hallottam, és ez visszahozott a valóságba. Az aptátorból jött, és bársonyos zengése megnyugtató ellentétet jelentett a pillanat rémületével szemben.

– Figyelem, figyelem! Itt az Agy beszél. A munkatársak őrizzék meg nyugalmukat! Űrhajónk meteortalálatot kapott, súlyosságának kiértékelése folyamatban van. A munkatársak őrizzék meg nyugalmukat! Keressék az érintkezést egymással. A további levegőveszteségek elkerülése végett a központilag lezárt légzsilipek egyenként kioldhatók, kivéve azokat a helyiségeket, amelyekben a találat következtében nincs légnyomás. Ezeket később közöljük. Addig légzsilipet kioldani szigorúan tilos! Mindenki őrizze meg nyugalmát, és keresse az érintkezést társaival az aptátor általános kapcsolásán: Figyelem, ismétlem! Figyelem, figyelem! Itt az Agy beszél! A munkatársak…

Máig sem értem, hogy ez a szöveg – melyről jól tudtam, hogy a Földön rakták az Agy beszélőegységébe, és hivatalosan az “I. számú általános felhívás meteortalálat esetén” nevet viseli – hogy tudott megnyugtatni.

Talán a hang? Az Agy – hála a tervezők lélektani érzékének – mindig a geovízió legnépszerűbb színészének hangján beszél. Vagy a szándékosan bőbeszédűre fogalmazott szöveg, melyre oda kell figyelni, s míg végighallgatja az ember, észrevétlenül kiesik a pánikhangulatból? Nem tudom. Mindenesetre órákig hívtam, eleinte bizakodva, majd egyre kétségbeesetebben Lénát, mindenkit, míg végre be kellett látnom, egyedül maradtam.

Az Agy időnként megszólalt, felsorolta a sérült helyiségeket, bejelentette, hogy pályahelyesbítést végez – ilyenkor a rakéta fúvókáiból feltámadó gravitáció újra a falhoz nyomott -, számára minden rendben volt, nyugodt magabiztosságot sugárzó hangja majdnem megőrjített.

Tudtam, hogy nincs sok időm hátra. El voltam vágva az űrhajó orr-részétől, köztem és az életet jelentő biogenerátor között roncsolt fülkék sora: bennük a világűr fagya az úr. Űrruha nélkül átjutni lehetetlen. Az űrruhák pedig szintén elérhetetlenek számomra, az első kijárati légzsilip melletti öltözőben vannak.

A raktárban fogytán volt a levegő, kinyitottam a mellettem levőt, majd fülkéről fülkére tapogatóztam, cél és értelem nélkül a levegő nyomában. Időérzékem cserbenhagyott.

A fájdalom, amit Léna elvesztése miatt éreztem és közelgő megfulladásom rémülete az öntudatlanság határáig sodort. Csak így történhetett, hogy mikor feleszméltem az aptátorból jövő halk nyöszörgésre, rájöttem, már régóta hallom ezt a hangot. Újra kiáltozni kezdtem, feleletet kértem, de a nyögés képtelen volt beszéddé formálódni, elhalt, majd újra visszatért. Valaki él a rakéta orrában! Léna?!

A remény magamhoz térített. Kell valami megoldásnak lennie! Szabad így, ilyen nyomorultan elpusztulnunk? Minden erőmet összeszedve gondolkozni kezdtem.

Életem első űrhajózása volt ez – akkor még biztos voltam benne, hogy az utolsó is. Lénával együtt vendégek voltunk csupán, a Központi Bányászati Kollégium geológusai, részvételünket az expedícióban a korábbi kutatások alapján várható eredmények tették szükségessé. Megkaptuk a szabványos kiképzést és biológiai előkészítést, megtanultuk az űrruhával és a biogenerátorral való bánást, de nem ismertem az Elektrát, ezt a hatalmas űrhajót, melynek gyomrában vakon bolyongtam. Csak azt tudtam, hogy a navigációs helyiségek és a lakófülkék alatti összekötő folyosókról már csak a hajószemélyzetet érdeklő fülkék nyílnak – sohasem jártam bennük -, aztán a raktárak következnek több emelet magasságban – a szerencsétlenség pillanatában ezek egyikében voltam a legfelső sorban – és alattuk a hajtóművek, üzemanyagtartályok birodalma. Annyit tudtam csupán erről az ember alkotta csodálatos szerkezetről, mint az ismeretterjesztő füzetek lelkes olvasói, és ez az én helyzetemben siralmasan kevés volt.

A remény, hogy valahol a rakéta orrában Léna vár – mert biztosra vettem, elhitettem magammal, hogy csak ő lehet a hang gazdája -, lehetetlen vállalkozásra sarkallt. Nem tudtam ugyan, hol vannak az űrruhák, de elindultam keservesen tapogatózva, minden fülkében felnyitva a lezárt tartályokat, míg egy idő után elfogott a kétségbeesés. Semmi bizonyítékom nincs arra, hogy nem körben járkálok ugyanabban a pár fülkében: a súlytalanság, megfosztva a fenn és lenn érzésétől, csak a jobbra vagy balra bizonytalanságát hagyta meg gyenge támpontnak. Az Agyat hívtam, és kértem, közölje, mely fülkék ajtaja van nyitva a rakétahelyiségekben. Szabatos, de ugyanakkor bőbeszédű válaszai – mindig egy sor “figyelem”-mel kezdődtek, és minden adatot kétszer ismételt – bár erősen próbára tették türelmemet, megbízható támpontot jelentettek.

Így tapogattam végig a felső két emeletet – persze a “felső” a súlytalanságban csak a rakéta orrától számított meghatározás -, mikor ez a módszer is csődöt mondott. Annyi ajtó volt már nyitva, hogy az Agy közlései kibírhatatlanul hosszúra nyúltak. Mást kellett kitalálnom, és minden már bejárt fülke ajtaját becsukva, újra kezdtem vándorlásomat, de most már úgy, hogy új fülkébe érve behúztam magam után az ajtót, melyen beléptem, és csak a következő kinyitása után kértem jelentést az Agytól. Mivel az egymásba nyíló fülkék egyre magasabb sorszámmal voltak ellátva, így elértem, hogy pillanatnyi helyzetem az éppen kinyitott ajtótól függően csak két számadatból állott.

13-14, 14-15, 15-16 – eredménytelenségemben úgy éreztem a végtelenségig. Hány raktára van egy ilyen űrhajónak? Fogalmam sem volt.

Mikor végre az egyik elforduló ajtó mögött megláttam azt a fényt, melyet az űrruha lumineszkáló jelzőtestei szórtak szerte a fülkében, úgy éreztem, megnyertem a csatát. Reszkető sietséggel öltöztem, és csak akkor pihentem meg egy pillanatra, mikor tarkómon kattant a sisak zárja, és vele egyidőben a homloklámpa kigyúló sugara vetett kemény árnyékot a fülke falára.

Az út vissza, a raktárokon keresztül boldog repülés volt, mely csak a legfelső sor utolsó ajtaja előtt torpant meg. A légzsilipre vékony dér csapódott a fülke levegőjéből: odaát a fagy, a halál vár engem is, ha nem vigyázok. Még egyszer alaposan átvizsgáltam öltözékem, majd azzal a biztos tudattal, hogy mindent gondosan ellenőriztem, megnyomtam a légzsilip kioldógombját.

Csupán azzal nem számoltam, hogy a raktárfülkében a Föld felszínének megfelelő légnyomás van, a folyosó pedig, melynek ajtaját kinyitottam, hozzá képest légüres térnek számít. A raktárfülkék levegője, mint légpuska a lövedéket, repített bele az összekötő folyosó roncsolt zűrzavarába. A depresszió hatására hatalmasan felduzzadt védőhabdarabok vad táncot jártak körülöttem, leszakadt kábelek mohó polipkarok módjára tekeredtek rám. Ami kevés önbizalmat és bátorságot megőriztem eddig, elszállt ebben a pokoli kavargásban. Mire pedig újra összeszedtem magam, rá kellett jöjjek arra, hogy semmivel sem jutottam közelebb célomhoz. Ha át is vergődöm a sérült részeken, az űrhajó orrához érve, az első ép fülkénél az előbbi esemény fordítottja fog megismétlődni: ha kinyitom az ajtaját, csak azt érem el, hogy még egy fülkét engedek át a világűr gyilkos hatalmának, mely most körülfog, és nyomon követ mindenüvé.

A megoldás elvben egyszerűnek látszott, gyakorlati kivitele azonban hosszú időbe telt. Visszamenve a hátsó raktárakba, oxigénpalackokat kerestem, melyekről nem tudtam, hol vannak, majd újabb keserves órák következtek. Áthaladtam a nehezen megtalált palackokkal a sérült részeken, minden pillanatban attól rettegve, hogy a habpárnák fehér tömegéből előbukkannak elpusztult társaim alaktalanná puffadt rémületes kísértetei.

Szerencsém volt, elkerültem őket. Végre egy újabb ajtó kinyitásakor mellbe taszított a kiáramló levegő, az ép fülkékhez értem! Szívem a torkomban dobogott, miközben átmásztam az ajtón. Sikerült! Valamelyikben ott vár rám Léna, az utolsó órákban ugyan nem hallottam a nyögést, de azért biztosan él, csak eszméletét vesztette a fájdalomtól. Ha a szerencsétlenség pillanatában az ütődés nem ölte meg, azóta semmi olyan nem történhetett vele, ami végzetes lehetett volna.

A percek ólomlábakon másztak, míg lassan végére értem munkámnak. Gondosan bezártam magam mögött az ép fülke ajtaját, majd a palackokból újra normális nyomásúra töltöttem fel a fülkét. Hosszú és bonyolult művelet volt, ha túl gyorsan eresztettem az oxigént, a lehűlés mértékével nem tudott lépést tartani a fülke szerencsére épen maradt elektromos fűtése, ha pedig lassabban szivárogtattam, úgy tűnt, évszázadokig tart, míg végre elkészülök.

De most, hogy újra átélem az egészet, azt is megértem, miért időzöm szívesen azoknál a részleteknél, melyeknek oly kevés közük van ahhoz, ami miatt felidézem magamban a múltat. Kerülgetem vándorlásom végét, azét a vándorlásét, melyről később a földön heteken át cikkezett öles címekkel minden újság: “Az Elektra tragédiája”, “Gregor Man hőstette az űrben”, “Magányos ember harca a mindenséggel” – már akkor utáltam az egészet, mintha megéreztem volna, hogy ez a fájdalmammal mit sem törődő népszerűség fogja még végzetesebb útra sodorni életem.

Utólag az Agy memóriaegységéből kiderült, hogy a szerencsétlenség pillanatától a fülke feltöltéséig hetvennyolc óra telt el. Ennyi ideig bolyongtam és küzdöttem azért, hogy eljussak Lénához, olyan körülmények között, melyek még tapasztalt űrhajóst is összeroppantottak volna.

Ez a teljesítmény, melyet sem én, sem az orvosok nem tudtak soha megmagyarázni, tett akaratom ellenére híres emberré, éppen akkor, mikor a legkevésbé szerettem volna.

Mikor valahára lehámozhattam magamról az űrruhát, Léna nevét ordítva rohantam végig a fülkék során. A navigációs fülkében rátaláltam az eszméletlen Igorra és Félixre, aki később társam lett a Vikingen is. Lénát nem találtuk meg az űrhajó ép helyiségeiben, a többit újra felnyitni sem értelme nem lett volna, sem bátorságunk nem volt elég. – Repülök hozzád! – cseng a hangja a fülemben, most már mindörökre.

IV.

A szanatórium, ahol hazatérésünk után pár hónapot töltöttem, magasan épült a napfényes hegyoldalon, pompás kilátással az öbölre, melynek vizét mint fehér bogarak csíkozták keresztül-kasul a vitorlások, apró motorosok. A nagy parti szállodákban lakók vidám zsivaja még az esti szél szárnyán sem ért fel hozzánk, a Csend Háza volt ez, néhány orvossal, halk szavú ápolónővel és – korunk dicséretére legyen mondva – kevés hozzám hasonlóan beteg emberrel.

A csend és a vidék csodálatos szépsége volt legfőbb orvosságunk, hiszen kimutatható bajunk nem volt, csak eltört bennünk valami, és ezt próbálták itt összeragasztani kevés beszéddel, figyelmes szeretettel, a mindent begyógyító idővel. Keveset tudtam társaimról. Egy repülőszerencsétlenség következtében családját vesztett berber mérnökre és egy kínai biológusra emlékszem csak, aki mélytengeri kutatás közben motorhiba miatt egy hetet töltött egyedül a babszférában, 10 000 méter mélyen a tenger szintje alatt.

Hármasban nagyokat hallgattunk a tetőterasz nyugágyain, belebámultunk az örökké kék ég végtelen kupolájába, figyeltük a sziklák felett vadászó vércsék röptét. Ritkán beszéltünk, és akkor is csak általánosságokat, kerültünk mindent, ami a múltra emlékeztetett. Alattunk a tengerpart kiterített térképe, ég és föld között lebegtünk, elzárva a külvilágtól, se geovízió, se újság, se látogató.

Így várták orvosaink, mikor tör ki rajtunk a számunkra egyetlen gyógyszerként megmaradt betegség: az unalom. Tevékeny életünket emberek nyüzsgő forgatagában töltöttük, ha megunjuk végre a Csend Házának társadalmon kívüli nyugalmát, onnan már csak egy lépés, hogy visszakívánkozzunk az életbe.

Nos, én még nem kívánkoztam vissza, mikor egy nap a szanatórium igazgatója magához kéretett.

Alacsony, kedélyes ember volt, az “intézet reklámjának” csúfoltuk a háta mögött az életkedve miatt, ami ellenállhatatlanul sugárzott szőkésvörös szakállal körített arcáról. Harsogó egyéniségét ugyan igyekezett tapintatossága mögé rejteni, ez azonban ritkán sikerült, és beosztott orvosai számára olykor hajmeresztőnek tűnő dolgokat művelt a csendre és kíméletre szoruló betegekkel.

Tetőtől talpig megvizsgált, olyan alaposan, mintha először látott volna – egy szót sem kérdezett, ami nem testi állapotomra vonatkozott -, majd kiszámíthatatlan tekintettel mért végig.

– Ön teljesen egészséges, de ezzel semmi újat nem mondtam. Tudja, hogy mindenki addig marad nálunk, ameddig akar, ezért bizonyára nem tekinti tolakodásnak, ha megkérdezem, mik a tervei? – sütötte el szokott tapintatos kérdéseinek egyikét.

– Nem tudom, egyelőre még szeretnék itt maradni. Ez a csend és ez a környezet… – bizonytalanul magam köré mutattam.

Az igazgató biccentett.

– Nem akarom sürgetni, jogom sincs hozzá. Csak egy kérésem volna, szeretném, ha teljesítené. Látogatója érkezett. Nagyon erőszakos ember. – Kajánul mosolygott. – Úgy érzem, neki sem ártana, ha pár hónapot nálunk töltene. Én nem bírok vele. Magának régi barátja. Próbálja rábeszélni, hogy itt maradjon. Megteszi?

Csodálkozásomban csak bólintani tudtam. Szüleim rég meghaltak, testvérem sincs, Léna volt, azaz lett volna az egyetlen, aki hozzám tartozott. Nem tudtam elképzelni, ki lehet az, aki felkeres ezen az eldugott helyen, és méghozzá olyan tehetséges, hogy levette a lábáról a látogatások kérdésében kérlelhetetlen igazgatót. De az “intézet reklámja” nem hagyott időt a gondolkozásra. A szomszéd terem ajtajához lépett és kitárta.

– Félix!!

Az igazgató a nemes cselekedetet művelők elégedettségével nyugtázta felindultságomat. Szerettem Félixet, de megjelenése felkavarta bennem, amit felejteni akartam, az Elektrát, Lénát, a visszahozhatatlan múltat, a szertefoszlott terveket. Dühösen méregettem a szakállas bölcset; milyen jogon mozdít ki ezzel a találkozással nehezen összekapart nyugalmamból? Az “intézet reklámja” azonban nem vett tudomást néma szemrehányásomról, sőt láthatóan örült, hogy lélektani fogása – amit beosztottjai előtt a nem nagy népszerűségnek örvendő “tapintatlansági módszer”-nek nevezett – ezúttal is bevált. Ártatlan tekintettel nézett rám.

– Íme: a látogatója. Vezesse körbe, mutassa meg neki a mi kis birodalmunkat. Hátha kedvet kap, hogy itt maradjon pár hónapra. De azt is meg kell mondanom – fogta vissza hirtelen megszokott harsogását, és szavai ettől egyszerre különös súlyt kaptak -, hogy ön, Gregor, teljesen egészséges. Testileg is, lelkileg is. Ezért, ha netalán úgy döntene, miután kibeszélgették magukat, hogy elhagyja az intézetet – elhatározásával szemben nem tudok semmilyen kifogást felhozni.

Az Elektra navigációs fülkéje óta nem láttuk egymást. Mikor a mentőegység emberei behatoltak a sérült űrhajóba, az orvosparancsnok Igor és Félix töréseit olyan súlyosnak találta, hogy gyorsrakétával szállította őket a holdbeli Mentőközpont sebészeti klinikájára, engem viszont egy kiadós adag csillapító után – három napig aludtam tőle – kísérőire hagyott. A tibeti nagy rakétakikötő egészségügyi állomásán ébredtem csak fel, ahol egyhetes megfigyelés után az állomás vezetője – sohasem bocsátom meg neki – kiszolgáltatott a geovíziónak, az újságíróknak.

Nem haragszom rájuk, az a hivatásuk, hogy kérdezzenek, hogy tudósítsanak, és végső soron nagyrészt nekik köszönhettem, hogy a rögtönzött “sajtófogadás” után Ben Hatti különrepülőgépen hozott a Csend Házába. Ben Hatti – csak névrokona a mi Amarunknak – rettenetesen dühös volt. Nem elég a szégyen, hogy az Űrhajózási Társaság csodálatos hiperszonikus siklógépével éppen aznap történt meg az évszázadonként háromszor lehetséges motorhibák egyike – aminek következtében ez a tekintélyes és hirtelen haragú tudós majdnem a nyakát szegte egy olyan közönséges nyolcezer kilométeres repülés során, amelyet hetenként háromszor tesz meg nagy elfoglaltságú tisztségének teljesítése közben -, hanem a tibeti állomás vezetője a Tanács hozzájárulása nélkül engedélyezte a találkozást egy visszatért űrutas és az újságírók között. A tibeti kolléga mentségére írható, hogy az esetek többségében a hozzájárulás merő formaság csupán, hiszen a sajtó nem tolong minden rakéta visszaérkezésekor – ugyan mi lenne, ha hetenként az a hatvan-hetven ember mind nyilatkozna? -, és már több mint egy hete nyomorgatták a tudósítók. Mikor tehát az állapotomról naponta megtett egészségügyi referátumra azt a választ kapta a Tanács csúcstitkárságától, hogy Ben Hatti másnap délelőtt tizenegykor odaérkezik, nagylelkűen megígérte a riportereknek, hogy utána délután kettőkor meglesz a sajtófogadás.

Ben Hatti azonban nem érkezett meg. Mint utólag kiderült, alig négyszáz kilométerre onnan, egy hóval teli szakadékban ült, és az összetört gép csodával határos módon épségben maradt fülkéjéből rádión keresztül hosszú és barátságosnak igazán nem mondható eszmecserét folytatott a gyár vezető konstruktőreivel, haragjában tökéletesen megfeledkezve nemcsak arról, hogy várják, hanem hogy egyáltalán valamelyik mentőállomást értesítse hollétéről. Ha Ben Hatti vitatkozik, nehéz másról beszélni. A gyár konstruktőrei hiába próbálták megkérdezni, hogy hol van, Ben Hatti ezt a témától való eltérésnek minősítette, csak hogy ne kelljen nekik a szerinte rosszul tervezett motorról vallani. A gyár vezetői – Mexikóban – végre belátták, hogy nincs más megoldás, mint beméretni a mentőszolgálattal a rádióadó helyét. Mire ez megtörtént, és a nagy szállítóhelikopterek feltűntek a Karakorum szakadéka fölött, már régen elmúlt a riportereknek beígért időpont, és az állomás vezetőjének állnia kellett a szavát. Arra is gondolhatott, ha Ben Hatti azt sem tartja fontosnak, hogy értesítést küldjön elmaradásáról, ő igazán felmentve érezheti magát.

Több mint másfél óráig álltam a kérdések ostromát – a legrosszabb az volt, hogy egy részük nem is annyira a szerencsétlenség részleteire volt kíváncsi, hanem Lénából és belőlem igyekeztek valami értelmes és szívfájdító történetet kerekíteni -, mikor Ben Hatti berobbant a terembe. Fél füllel még elkapta az egyik nagy hetilap szomorú szemű és előkelően halk szavú tudósítójának tapintatos kérdését: “És ugye az volt a tervük, hogy a Boldog Szigetekre mennek nászútra?” – azután csak ennyit mondott: “Köszönöm a fáradozásukat, uraim – és különösen ezt az utolsó kérdést!” – Ben Hattinak félelmes híre volt újságírói berkekben – de hát unalmas lenne a világ, ha csupa “könnyű” ember élne rajta -, és a terem hang nélkül, pillanatok alatt elnéptelenedett.

Hármasban maradtunk, a Tanács nagy hatalmú tagja, a tibeti kolléga – a nevét azóta elfelejtettem – és én. Ben Hatti akkorát fújt, hogy megtisztult volna tőle az a havas szakadék is, ahol eddig késett, és a tibetihez fordult. “És önnek is köszönöm, hogy távollétemben létrehozta ezt a találkozót” – a szerencsétlen ember úgy érezte, hogy a nevezetessé vált szakadék minden hava az ő nyakába zúdult. “Én, én, úgy gondoltam…” – kezdte, de Ben Hatti belevágott. “Nem arról van szó, hogy jogtalanul járt el. Tudhatná, hogy nem érdekelnek a formaságok. De nézzen rá erre az emberre! Ezért maradt életben, hogy ilyeneket kérdezzenek tőle?” Úgy éreztem, hogy elsírom magam, de Ben Hatti váratlanul rám förmedt: “Gregor Man, mit gondol, azért jöttem ide, hogy nekem is sajtófogadást tartson? Várom a jelentését!” Ezt persze csak azért mondta, hogy leplezze ellágyulását. A harmadik mondatom után félbeszakított: “Na, gyere, fiam – mondhatta, mert az ötvenen már régen túljárt, és átkarolta a vállamat -, keressünk itt a repülőtéren egy gépet, ami ugyan nem olyan csuda gyors, mint az én »Vadkacsá«m volt, de nem is töröd ki vele a nyakad. Tudok egy jó helyet, ahol nemcsak hogy téged nem kérdeznek, de te sem igen találsz olyat, akit kérdezhetsz.” Így kerültem ide.

Lassan, meg-megállva mondtam el mindezt Félixnek, vártam, hogy közbeszól, mond valamit, amire azután én kérdezhetek. De csak hallgatott, miközben a park ösvényein kanyarogtunk, elfogódottnak látszott, csak kurtán felelgetett: – Igen, nem; köszönöm, a bordáim már régen rendben vannak; nem, még nem repültem azóta “kint”, csak a Földön; Igor most a Vénuszon van, két hónapja indult. – Te miért nem mentél vele? – kérdeztem. – Nem, más tervem van, volna egy lehetőség… – Elakadt, láttam, hogy kínban van, valamit nagyon akar mondani, de mégsem meri. Csak járkált mellettem savanyú arccal, hátratett kézzel. Akkor nevetett először, mikor Ben Hatti történetének végére értem.

– Nagyszerű ember! – lelkendezett, azután gyorsan lefagyott arcáról a mosoly, mintha Ben Hattiról valami más is eszébe jutott volna. A fejét csóválta, és önmagával vitatkozott: – Nem, mégsem! Nincs jogom hozzá!

– Miket beszélsz? Mi bajod?

– Semmi, semmi – keserves képpel meredt rám. Lehúztam magam mellé az egyik út menti padra, és a vállánál fogva szembefordítottam.

– Ide figyelj, te zavaros csillagjós! – Gondoltam, hogy a navigátoroknak ez az ókori történelemből kölcsönzött közkeletű gúnyneve talán feloldja elfogódottságát. – Nem hiszem, hogy mondanivaló nélkül jöttél ide. Pusztán baráti látogatást nem szokott engedélyezni az a szakállas csodadoktor.

Nagyot sóhajtott, és szomorúan nézett maga elé.

– Na, ki vele! – biztattam. – Nyilván eleget járkáltál ezért az engedélyért, kár most megijedned!

Még mindig hallgatott, ezért valamivel gúnyosabban folytattam.

– Azt hiszed, hogy fájdalmat okozhatsz nekem bármivel is? Hidd el, túl vagyok mindenen. Az, hogy élek, a szervezetem és a doktorok érdeme. – Egyszerre nagyon elkeseredtem, sajnáltam az életem, amely oly üres lett Léna halálával. – Ha másvalaki is megmenthetett volna titeket az Elektrán, igazán nem bántam volna, ha elpusztulok. Bárcsak úgy lett volna! Mit ér így élni?

Fölkapta a fejét.

– Tényleg így gondolod?

– Így.

– Képes volnál ebben a pillanatban megválni az élettől?

– Tudod, hogy az öngyilkosság minden emberi erkölccsel ellenkezik. De csak ezért nem mondom, hogy igen. Másképp neveltek. Na, beszélj már, ne hagyd kéretni magad. Miért jöttél? És mi köze ennek ahhoz, hogy meg akarok-e halni?

Elgondolkozva nézett rám.

– Hát… elég sok köze van… mondhatni, csak ehhez van köze… – kereste a megfelelő szavakat – ezért bántam meg, hogy elvállaltam, beszélek veled, de hát Ben Hatti…

– Ben Hatti? A Tanács akar tőlem valamit?

– Nem akar, csak kér, azaz csak kérdez, hiszen ez olyan nagy dolog, hogy csupán kérdezni, beszélgetni lehet róla – idegesen végigsimította a homlokát -, de ha már ennyit kiszedtél belőlem, és tényleg nem félsz a haláltól, akkor elmondom.

Sokáig beszélt a Nagy Tervről, amelyről már én is évek óta tudtam, de egy pillanatig sem úgy, hogy valaha is kapcsolatba kerülhetek vele. Szerettem a Földet, a Ganymedes-expedícióra is végeredményben szegény Léna beszélt rá. Őt izgatták a Földön kívüli geológiai problémák, a Nagy Terv méreteihez képest pedig az a szerencsétlen sorsú expedíció még annyi sem volt, mint egy séta az öbölben. Az első kísérlet áttörni a naprendszer határát… a Cet csillagkép t jelzésű csillaga… tizenegy és nyolc tized fényév… fotonrakéta… igen, az elmúlt hónapban volt utolsó próbaútja, persze itt a bolygók közötti távolság kevés ahhoz, hogy kellően felgyorsíthatták volna, féltették a meteoroktól is, de kint, az üstökösök külső zónáján túl, majd a fénysebesség hetven százalékával száguldhat. – Egyáltalán mihez lehet ezt a sebességet mérni? – töprengtem. Aztán beletörődtem, hogy semmihez. Félixből áradt a szó, a lelkesedés, szerelmes volt ebbe az embertelenül nagy vállalkozásba.

– Ne hidd, hogy unni fogjuk magunkat, az út kilencvenöt százalékát átalusszuk. Hibernáció… hiszen tudod, mi az… csak ott fogunk felébredni a t Ceti körül, hogy kikutassuk azokat a bolygókat, melyek ott keringenek… két-három év kutatási programot számítva az egész út harminc egynéhány földi év… – már zúgott a fejem -, mi kevesebbet fogunk öregedni, a fényt megközelítő sebességeknél lelassul az idő…

Tulajdonképpen semmi olyat nem mondott, amit ne ismertem volna, nemcsak az újságokban szellőztetett részletekből, hanem mert az egész olyan volt, mint alig tegnap véget ért ifjúságunk fantasztikus regényeinek bármelyike, idegen bolygók persze, a Naprendszeren kívül, mert itt már nem volt mit felfedezni majd négyszáz esztendeje -, fotonrakéta, rettenthetetlen, hősi vállalkozás…

Ez volt az, ami egyidejűleg vonzott és taszított, a nagyszerű távlat és a valóságra válthatás lehetőségének hideglelős félelme. Hiszen a világűr végtelensége számomra egy Föld-Hold utazás alkalmával is ijesztő volt, szerettem a Földet, és ugyanakkor úgy éreztem, hogy Léna nélkül nincs értelme az életnek. Az, hogy a Tanács kitüntető választása mint geológusra éppen rám esett, hidegen hagyott, pedig Félix most éppen ezt ecsetelte.

– Gondolhatod, hogy nem akármilyen társaságot válogattak össze. Nyugodtan mondhatom, hogy az emberiség tíz legkiválóbb embere, akik nem töltötték még be harmincadik évüket…

– Miért csak tíz?

– Mert magamat nem számítom. – Ez nem volt álszerénység, Félixet éppen az önbizalom hiánya sarkallta a legvakmerőbb vállalkozásokra. Furcsa ellentmondás, de ma már tudom, hogy ilyen is van, ezért volt néha kötekedőbb és erőszakosabb is, mint sok más ember. – Komoly lelkiismeretfurdalást éreztem, mikor megtudtam, hogy jelölt vagyok, de Ben Hatti azután kioktatott…

Most rajtam volt a sor, hogy kárörömmel vigyorogjak. A Tanács Kísérleti Osztályának vezetője nemcsak az újságírókhoz tudott kedves lenni. De Félix észre sem vette kajánkodásomat.

– … azt nem tudom, hogy milyen geológus vagy – folytatta -, mert nem értek hozzá. De hogy mire vagy képes, azt talán én tudom a legjobban.

– Hagyd ezt, más is azt tette volna, amit én. – Inkább a tudományomra voltam hiú, mint az Elektrán történtekre. Ha az jutott eszembe, akkor rögtön Léna is, amit igyekeztem elkerülni. – Mondd inkább, hogy ki az a tíz csodaember!

– A parancsnokot és a helyettesét, úgy tudom, ismered. Mark Rogan és David Brock.

– Igen, a Kísérleti Osztály berepülő pilótái, mindkettő Ben Hatti nevelése. És a navigátorok?

– A második én vagyok, az első Robert Till.

– Nem ismerem.

– Mert csak egyszer dugtad ki az orrod a Földről, és akkor is… bocsáss meg, nem akartam tapintatlan lenni.

– Csak folytasd.

– Till szerintem a század legobb navigátora. Nála visszájára fordul a gúnynevünk, ő valójában csillagjós. Úgy számol, mint a legjobb elméleti matematikus, ha csillagásznak ment volna, már rég a legnagyobb intézetek egyikét vezetné, és emellett a kisujjában van az egész kibernetika, az építési és szerelési részét is beleértve.

– Van ilyen ember a világon?

– Nem sok.

– Akkor miért nem ő a parancsnok?

– A Tanács bölcs. Parancsnoknak legalább három ember számításba jöhetett volna, de ezt az expedíciót csak a világ legjobb navigátora tudja célhoz vezetni. Till pedig a legjobb.

– Soha nem hallottam róla.

– Tizenöt éves korában került a Föld-Vénusz teherszállító járatra mint elektrotechnikus, külön engedéllyel. És ugyancsak külön engedéllyel soha nem aludta végig az utat, tanult, számolt az Agy szabad szektoraival – hiszen tudod, hogy az ilyen aránylag lassú járatokat a Holdról vezérlik, az Agy csak biztonság kedvéért van beépítve az űrhajóba, ha az összeköttetés megszakadna, de erre még nem volt példa. Tíz évig dolgozott ezen az útvonalon, és kétévenként ment szabadságra, akkor is csak azért, hogy vizsgázzon. Utána az első Plútó-expedíció másodnavigátora lett, ha máshonnan nem, innen kellene a nevére emlékezned…

– Persze! Most már tudom… szóval ő volt az, aki…

– Igen, az űrhajó Agya valami ügyetlen kapcsolás miatt leégett. Az első navigátor a lelkiismeret-furdalástól megőrült, s ő egy közönséges kis számítógéppel, amivel más még egy Hold-Föld pályát is nehezen számolt volna ki, visszavezette az űrhajót a Holdra. A másik ilyen csodaemberünk a csillagász, Ten Ling…

– Ismerem. Négy éve találkoztam vele egy kozmológai konferencián…

– A két mérnök Andrej Volatov és Takura Omishi…

– Ha jól tudom, ők is a Kísérleti Osztály emberei…

– Igen, eddig is Dave beosztottjai voltak. Mark két mérnökének jelentkezését nem fogadta el a Tanács, mert családosak…

– Ezek szerint nem lehet nős taga az expedíciónak?

– Nem. A többi is nőtlen, a két doktor, Valentin Tono és Michel Marcis – mindketten több mint öt évet töltöttek távol a Földtől -, a rádiós Jai Shing, aki Till munkatársa volt az utolsó három évben, és végül Amar el Hatti, az élettani tudományok legfiatalabb doktora, beleértve az ember- és állattant is, de egyébként éppolyan zöldfülű űrhajós, mint te.

A nevek többsége akkor még semmit sem mondott, csak a Kísérleti Osztály munkatársait ismertem felületesen, a Ganymedes-expedíció is az ő szervezésük volt, az arra való előkészületek során találkoztam velük. Még messze volt az az idő, mikor ez a tizenegy név az egész emberiséget jelentette számomra. Egy részlet akkor sokkal jobban megragadott.

– Miért nincs női résztvevő?

Félix kizökkent a lelkesedésből.

– Hát még mindig nem érted? – csodálkozott. – Ennek az útnak a sikere, helyesebben a visszatérés valószínűsége, hm… elég kicsi… mi mégiscsak nyugodtan vállaljuk a halált – nagyon zavarba jött -, … de ki vállalhatja a felelősséget egy nő haláláért… hm… furcsa, hogy éppen neked kell ezt magyaráznom… akinek…

A fájdalom tarkón vágott, és csak magamat szidhattam a lehetetlen kérdés miatt. Inkább a halál, most rögtön, mint hogy így fájjon Léna emléke… Gyorsan másfelé fordítottam a beszélgetést.

– De ha így van, ha ilyen kevés a valószínűsége, hogy sikerül, nem lehetne még egy keveset… várni?

Mintha valami gorombaságot vágtam volna a fejéhez, fölpattant.

– Várni? Mire?

– Hogy nagyobb legyen a valószínűsége a visszatérésnek – hebegtem -, amíg a tökéletesebb technika… nagyobb biztonság – Félix örökké mozgó arca mintha megfagyott volna -, nem, ne hidd, hogy gyáva vagyok, de nincs itt valami ellentmondás? Hiszen óriási értékekről van szó, nemcsak az emberekre gondolok, de a fotonrakéta, a felszerelések… vajon mi az arány az áldozat nagysága és a siker lehetősége között?

Dühösen sétálni kezdett a pad mellett.

– Mégis tévedett volna Ben Hatti? – morogta maga elé. – És én is?

– De Félix, hidd el, nem gyávaságból kérdeztem…

Persze, gyáva is voltam, más a halálról beszélni, mint szembenézni vele. Bár ezt még önmagamnak sem szívesen vallottam be, Félix megsejthette, mert sokáig nem felelt, csak dühösen lépkedett, öt lépés oda, öt vissza, és a kavicsokat rugdosta. És én is ingerült voltam. Minek jött ide? Délelőtt még minden rendben volt, ugyanaz a csend zsongott bennem, mint ezen a gyönyörű vidéken, nem volt más gondolatom, mint oltárt emelni Léna emlékének, szerelmemnek, és elmerülni ebben a fájdalomban; a mindent készségesen megértő környezetben. Most ennek már örökre vége, akár elvállalom a jelölést, akár nem. Hát tényleg gyáva vagyok? Minek is jött ide?

– Ide figyelj, Gregor – kezdte végül. – Tudod, ki volt Kolumbusz Kristóf?

Nem értettem.

– Persze. Körülbelül ezer évvel ezelőtt ő fedezte fel Amerikát.

– Akkor nyilván arra is emlékszel, hogy miféle hajója volt. Nem?

– Nagyjából. Vitorlás hajója volt, mert még a gőzgépet sem ismerték.

– Úgy van. És mert véletlenül egyszer utánanéztem, azt is megmondhatom, hogy a hajója mindössze harminc méter hosszú és körülbelül százharminc tonnás volt.

– De mit akarsz ezzel a történelmi leckével?

– Rögtön kiderül – szétvetett lábakkal megállt előttem. – Te vagy Kolumbusz, és éppen indulni készülsz azzal a valóban kezdetleges hajóval. És akkor odajön hozzád egy nagyon okos ember, és azt mondja: – Nézze, uram, én bízom az emberiség fejlődésében, az emberek nagyon tehetségesek, még pár száz év, és olyan gépeket találnak ki, melyek szélcsendben is gyorsabban hajtják a hajót, mint a maga kis teknőjének legnagyobb sebessége, tízszer és százszor akkora hajók fognak épülni, mint amekkorára maga akarja most az életét bízni. Arra kérem, várjon egy keveset, ne vágjon most még neki, majd a dédunokái vagy azok unokái…

– Hagyd abba! Hagyd abba!

– Nem hagyom! Szemlélje a ragyogó jövőt, kedves Kolumbusz úr, és várjon, jön a gőzgép, a gőzturbina, majd a robbanómotor, az elektromosság, pazar villanyfényben hajózhat át az óceánon, nem csavarja orrát az olajmécses bűze. Sőt, azután repülhet is, annyi óra alatt ér céljához, ahány hónapig fog most tartani az útja. Csak türelem és biztonság kérdése, várjon tehát…

Befogtam a fülem. – Abbahagyod?

Biccentett a fejével, hogy igen.

– Nos, Kolumbusz úr? – kérdezte, mikor már újra hallhattam a hangját. – Hogy határozott?

Nem igaz, a döntő pillanatban nem érzi az ember, hogy megérinti a “sors szele”, ahogy a széplelkek mondják. Csak dühös voltam, elszánt, és valahol belül a semmit nem bánás keserűsége füstölgött.

– Mikor kell jelentkeznem a Tanácsnál?

Félix rosszul játszott közömbösséggel vont vállat:

– Nem sürgős. Ráérsz holnap reggel is.

Aznap nem beszéltünk erről többet. Vacsora után – mikor hármasban üldögéltünk a szakállas igazgatóval a legfelső teraszon – ő hozta szóba két közömbös téma között: mi a neve az expedíciónak és az űrhajónak.

– Nem egy űrhajóról van szó – magyarázta neki Félix -, hanem kettőről. A fotonrakéta neve Titán. Ez viszi magával azt az űrhajót, amiben mi utazunk, a Vikinget.

– Viking? Értem! – bólintott a szakállas. Nyilván azért, mert ők vágtak neki először az ismeretlen óceánnak, mikor az emberek még abban a kényelmes hitben éltek, hogy a Föld mint lapos tányér lebeg a végtelen tengeren, ami egész a csillagokig ér. Szép név – bólogatott -, találó név!

– Úgy van – hagyta rá Félix. A terasz súlytalanul lebegett a csillagok és a völgyben szikrázó lámpák kettős boltozata közé zárt sötétségben.

V.

Mark Rogan pillantása figyelmesen siklott végig mindannyiunkon.

– Nem valami gyors jármű ez a szállítórakéta, de most örülök ennek. Azért kérettem ide önöket a társalgóba, hogy még egyszer számba vegyük tennivalóinkat. Tudom, hogy mindnyájan tisztában vannak vállalkozásunk egészével és minden részletével – ha nem így volna, nem ülhetnének itt velem szemben -, de annyi beszámoló és értekezés után szeretném én is mint parancsnok összefoglalni az egészet. Körülbelül harminchét földi évig leszünk összezárva. Ezért az első, amit kérek, az önzetlen segíteni akarás, áldozatvállalás. Bár ebben a szellemben nőttünk fel mindannyian, ilyen különleges körülmények között azt hiszem, mégsem felesleges erről beszélni. A Titán és a Viking legparányibb része is úgy készült, hogy a legtökéletesebbre törekedtek, amit valaha ember alkotott. Ránk bízták ezt a két csodálatos szerkezetet, igyekeznünk kell méltónak lenni hozzá. Mi vagyunk az elsők, akik elhagyjuk Naprendszerünket. Hogy ez mekkora vállalkozás, arra azt hiszem, kár szót vesztegetnem, mint ahogy arra is, hogy több millió embertársunk hány munkaórájába került az, hogy idáig juthattunk.

– Nem akarok sokat beszélni. Utunk célja, mint önök is tudják, a Földtől körülbelül tizenkét fényévnyi távolságra levő Ceti csillag. Ennél közelebb is vannak ugyan olyan állócsillagok, melyek körül a tudomány a mienkhez hasonló bolygórendszert tételez fel, de az Űrhajózási Tanácsnak bizonyára alapos okai voltak, hogy éppen erre esett a választása. Feladatunk továbbá, hogy ha a t Ceti körüli bolygórendszernek olyan tagjára bukkanunk, melyen a leszállás a Vikinggel az expedíció hazatérésének veszélyeztetése nélkül megoldható – azon felszíni kutatásokat végezzünk. – Most pedig felkérem vezető navigátorunkat, Robert Tillt, ismertesse csoportjának munkáját.

Mark fiatalsága ellenére bölcs ember volt, tudta, hogy ezek az utolsó percek a legveszélyesebbek. Ha most nem foglalkoztatja embereit, ki-ki a maga feje szerint kezd gondolkozni fülkéjében az útról, az otthonról, és ez veszélyes lehet. Ezért gyűjtött össze bennünket, és mondott el számtalanszor hallott dolgokat, ezért kívánta a beszámolót Tilltől is – aki keret nélküli szemüvegét babrálva, beszélni kezdett.

– Feladatom a Titánt jelenlegi pályájáról a meghatározott égi koordináták szerinti pályára állítani. Utunk kezdeti szakaszán természetesen bolygórendszerünk zavaró hatását is figyelembe kell venni. Remélem, munkámhoz száz-százhúsz óra elég lesz. Ezután az Agy átveszi az irányítást a Földön kidolgozott program szerint. Amint a fotonhajtómű segítségével a fénysebesség hetven százalékát elérjük, az addig gyorsulásunkat szolgáló hajtómű – változatlan működtetés mellett – utunk hátralevő részén fékezni fogja röptünket. Pályánknak ez a lassuló szakasza úgy van megtervezve, hogy a t Cetitől 150 millió kilométernyire – nagyjából tehát a Nap-Föld középtávolságban – a csillag vonzóerejének hatására elliptikus pályává alakuljon. Ezen, minden hajtóerő igénybevétele nélkül – az esetleg szükséges korrekcióktól eltekintve – addig keringünk, míg megfigyeléseink ezt szükségessé teszik. Ha közben valamelyik bolygó felszínére a Vikinggel le akarunk szállni, úgy az saját navigációval történik, míg a Titán a változatlan pályán marad. De a Titán és a Viking kapcsolata már nem rám, hanem David Brockra tartozik.

Nem szeretett sokat beszélni, és örült, hogy ilyen gyorsan sikerült a beszámoló kényszerét a hajtóművek főmérnökére hárítania. Az óriás termetű, fekete Dave mindig boldogan beszélt szeretett rakétájáról.

Most is akkora lélegzetet vett, mintha otthon kezdené kétórás előadását hallgatóinak. Dave a Kísérleti Osztály mellett az Űrhajózási Központi Egyetem és Kutatási Intézetek rakétaépítési tanszékén is dolgozott.

– Mikor húsz évvel ezelőtt a mi intézetünk kapta azt a kitüntető megbízást, hogy a fotonrakéta gyakorlati kidolgozását megvalósítsa, a már korábban megalkotott elméleteken és a szükséges nyersanyagokon kívül semmi más nem állott rendelkezésünkre. – Az, hogy a jelzett időpontban Dave is, mint mindnyájan, még középiskolások sem voltunk, számára mellékes körülmény volt. Mark álszent mosollyal engedte át magát a készülő szóáradatnak. Ha Dave belejön, minden megerőltetés nélkül végigbeszéli a szállítórakéta útjának hátralevő részét. Éppen erre számított.

– A tervezés számtalan nehézsége közül csak a legjelentősebbekkel szeretnék foglalkozni: a kellő mennyiségű foton kiáramoltatásának megoldása a legkedvezőbb hatásfok mellett, a visszaverő parabolatükrök felületének megóvása a keletkező hatalmas hőtől, és természetesen az anyag fotonokká való leggazdaságosabb átalakításának kérdése. Nyilvánvaló, hogy az első két probléma, sőt, ha jól meggondoljuk, mind a három összefüggésben van egymással, hiszen azok a körülmények, melyek a fotonátalakítás lehető módszereit megszabják, egyszersmind…

Képtelen voltam odafigyelni. Dave hangja és stílusa kétségbeejtően emlékeztetett hajdani őslénytanprofesszoroméra, akinek előadásait már akkor sem tudtam az elkábulás veszélye nélkül hallgatni. Lopva végigpillantottam társaimon. Amar, Félix, Ten Ling és Dave két beosztott mérnöke: Andrej Volatov és Takura Omishi lelkesen figyeltek. Jai Shing, a rádiós a körmét reszelte, Till a mennyezetre bámult. Michel és a másik orvos, Valentin Tono a hátsó megfigyelő képernyőjére sandítottak. Rajta szemmel láthatóan kisebbedett a Hold utolsó negyedet mutató sarlója. Annak a szorongásnak áruló jeleit kerestem vonásaikon, amit én éreztem. A halálfélelem, úgy látszik, független attól, hogy köti-e az embert az élethez valami. Féltem, valójában attól a pillanattól kezdve féltem ettől az úttól, mióta Félix rám tört a Csend Házában. Tiszta fejjel ugyan mindig igyekeztem eldobni a múltat, a gyengeség ilyen pillanataiban mégis oda menekültem.

Dave beszéde visszaringatott az egyetem lépcsőzetesen lejtő nagy auditóriumába. Mellettem ott ül Léna, sárga ruha van rajta, karján sötétzöld jade karkötő. Még nem ismerjük egymást, véletlenül sodort össze bennünket a tömeg, amely az óra elején hullámverésként csapott fel a padsorok közé, hogy aztán elcsendesedve, az első év első előadásának áhítatával hallgassa a professzor magyarázatát. Kint ragyogó kora ősz van, csendben állnak a fák, tűrik, hogy lombjukat színesre fesse az elmúlás, cserjék gyümölcse piroslik az ösvények fehér betonszalagja mellett, a mélykék égen kis kócos felhő úszik lassan délnek. Ott mocorog bennünk az évkezdés felemás érzéskeveréke, ilyenkor venni csak észre, hogy egy évvel megint öregebbek lettünk – a fiatalság ezt sokkal inkább számon tartja, mint hinné az ember -, az új tantárgyak, tanárok, társak ezernyi izgalmat és meglepetést ígérnek, csakúgy, mint az egyetem, ez a külön kis város, hozzá képest olyan kicsinek, szegényesnek tűnik az a középiskolás kollégium, melyről idáig azt hittem, a világ közepe. És természetesen Léna a legcsodálatosabb. Homlokát tenyerébe támasztva figyel, szépsége úgy sugárzik, hogy ez utólag kétszeresen fáj. Másnap együtt táncolunk az ismerkedési bálon, egy hét múlva, az első laboratóriumi gyakorlat után pedig öntudatos tudósjelölteknek képzelve magunkat, óriási vitába keveredünk. Halálosan összeveszünk, fekete szeme veszedelmesen villog, úgy érezzük, egész életünkben gyűlölni fogjuk egymást. Megint eltelik egy hét, míg rájövünk, valami nagyon hiányzik az életünkből. Léna a bátrabb, egy reggel újra mellém ül az előadóteremben, és a kezem után nyúl…

– Ennek a kétrészes szerkesztési módnak csak egy, hogy úgy mondjam, érzelmi hátránya van. Nincs olyan erős hajtómű, mely ezt a hatalmas tömeget a Föld felszínéről a magasba tudná emelni. A Titán összeszerelését a világűrben kellett megvalósítanunk, így az emberiség csak képeken vagy a geovízió ernyőjén gyönyörködhet legnagyszerűbb alkotásában, annál is inkább, mivel alkatrészeinek legnagyobb részét holdbeli üzemeink készítették. Ezzel természetesen az összeszerelés során jelentős energiamegtakarítást értünk el, hiszen a darabokat csak a Hold gravitációs teréből kellett jelenlegi pályájukra juttatni. A Titán, mint hatalmas gyűrű fogja körül azt az űrhajót, melyet Vikingnek neveztünk el. A Viking maga nem egyéb, mint az általánosan használt legjobb, nagy hatósugarú űrhajótípusnak, a CP-₄-nek speciális továbbfejlesztése. Ezt a típust már közel harminc éve használjuk eredményesen; szerkezete, felépítése technikánk jelenlegi fokán tökéletesnek mondható, tolóereje bőven elegendő minden bolygóközi feladat megoldására. Mihelyst a Titán elkezdi program szerinti keringését a t Ceti körül, a Vikinget ugyanúgy használhatjuk, mintha a Földről vagy a Holdról indulnánk egy Mars- vagy Vénusz-utazásra; – természetesen azzal a nem lebecsülendő előnnyel, hogy a Titánnak gyakorlatilag nem lévén vonzóereje, az indulásra fordítandó hajtóanyag-mennyiség minimális. A Viking csak két dologban tér el a CP-₄-es űrhajótól. Az első: Agyának kapacitása. A szokásos ómega egységhez még két speciális rendeltetésű kapcsolódik, a nagyobbik a Titánnal kapcsolatos navigációs és üzemeltetési feladatokat látja el, a másik a hibernátor irányítását végzi. Ezzel kapcsolatban még ki kell térnem…

A hibernátor! Tudom, gyerekség, de mindig a jégszekrény és a jégbe fagyasztott halak jutnak eszembe. Pedig még 20 fok alá sem süllyed az ember hőmérséklete, és ahogyan az egészet kipróbáltuk már az előkészítés során, igazán semmi kellemetlen nem volt benne. Hacsak az a tudat nem, hogy átalszol tíz-tizenöt évet mozdulatlanul, míg más él, lélegzik, mozog, szórakozik, dolgozik, vagy virágzó fák alatt sétál. Mire visszatérünk, a velem egyidőseknek – azt hiszem, helyesebb volna egyszerre születetteket mondani, az idő fogalma lassan összekavarodik bennem – a hajuk már ősz lesz, az unokáikat fogják sétáltatni. Vajon mit kezdek majd megmaradt fiatalságommal annyi ismeretlen, csak a sejtjeim frissessége szerinti kortársam között? Én most szeretnék élni, mint minden normális ember, aki ma reggel is felkelt, fürdött, megreggelizett, és elindult dolgozni! Nincs jobb gyógymód az életuntság ellen az ilyen út előtti utolsó óráknál! Ha valaha visszajutok a Földre, el kell mennem újra a Csend Házába, hogy ezt a terápiát az igazgató figyelmébe ajánljam. Csak keríteni kell egy öreg, de üzembiztos űrhajót, és elhitetni a betegekkel, hogy ők most halálosan fontos küldetésben vannak…

– … tehát a fotonrakéta működését – Dave sajnálkozóan széttárta karját -, bármennyire is szeretnénk, mi nem kísérhetjük figyelemmel. Az előbb részletezett esetleges élettani következmények miatt a Tanács legszigorúbb utasítása, hogy az Agy csak a hibernáció teljes végrehajtása után adhat parancsot a beindításra. Befejezésül még biztonsági berendezéseinkről szeretnék beszélni.

Kinyílt a társalgó egyik ajtaja, és a szállítórakéta parancsnoka dugta be a fejét.

– Húsz perc múlva megérkezünk!

Mindenki felállt, és egyszerre kezdett beszélni. Mark megkönnyebbülten felsóhajtott, én azt éreztem, mint mikor az intézet gyorsliftje szokott zuhanni velem megállás nélkül a száztizedik emeletről a földszintig.

Most, most kell megmondanom, hogy visszalépek. Talán meg tudom magyarázni, hogy itt nincs semmi keresnivalóm. Tévedtem, gyengeség volt, hogy engedtem Félixnek, a Földön akarok élni, mindegy, hogyan, de földet akarok érezni a talpam alatt, kék eget a fejem fölött. Legjobb lesz, ha egyenesen megmondom, Mark meg fogja érteni. Azt a két nap késést, amit visszalépésem jelent, még korrigálni lehet a programban, hiszen a Holdon másik hat teljesen kiképzett helyettesem várja reménykedve – minden társam mögött így áll hat-hat ember, várva az utolsó pillanatig egy betegség vagy más zavaró körülmény csodáját -, hogy helyet cserélhet velem.

De a Tanács döntése Mark Rogan parancsnokságát illetően valóban tökéletes volt. Világoskék tekintete a szemembe fúródik, egyszerre van benne megértés és rosszallás. Hangja kedves, kiszámítottan közömbös:

– Tudom, mit akarsz mondani. Mindjárt látni fogod.

A vállam átkarolva vezet a középső képernyő elé, ami most lassan megvilágosodik. Az ég bársonyán vakítóan ragyognak a csillagok, közöttük fekete, korong alakú test növekszik.

Az űrben nem lehet a testek nagyságát érzékelni, ha nincs mihez hasonlítani őket, amit látok, egyformán lehet akkora, mint az öklöm, autókerék vagy egy sportcsarnok.

– A Titán! – magyarázza. Nem akar tudomást venni lelkiállapotomról, arról, amit mondani szeretnék. – A Vikinget is rögtön látni fogjuk, ha így haladunk tovább balra.

A korong lassan élével fordul felénk, majd a túlsó oldalát mutatja. Közepéből vékony kis tű mered előre.

– Ott a Viking! – kiáltja mögöttem Dave. A Titán nagysága ezzel reális értéket kap. A Viking azonos típus az Elektrával, akkora, mint egy húszemeletes ház.

A hirtelen csendben Mark halk hangja súlyosan koppan, pedig csak maga elé mondja:

– Nézzétek meg jól. Ez visz bennünket egy új világba. Három évtizeden át otthonunk, és lehet, hogy koporsónk is. Nem tudom. Én hiszek ebben az útban. Aki pedig nem – ujjai szorosan markolták a vállam -, az nyugodtan mondja meg, mert még nem késő. Senkit nincs jogom marasztalni, önként jöttünk ide, ugyanúgy el is mehet bárki közülünk. A visszafordulókat csak két dologgal vigasztalhatom. Ha sikerül, olyan útról maradnak le, amilyen nem volt még az emberiség történetében, ha pedig elpusztulunk, soha emberek nem kaptak nagyszerűbb és drágább sírhelyet – intett fejével a most már az egész képernyőt betöltő hatalmas test felé…

Csak a hibernátorban kezdtem úgy érezni, hogy Mark becsapott, de akkor már kár volt töprengeni rajta. Ling előtt – ő volt a társam a kétszemélyes cellában – különben is szégyelltem volna szóba hozni, csak csodálkozva nézett volna rám: miért nem szóltam idejében?

Csendben feküdtünk a matracon, Marcis még egyszer visszajött ellenőrizni a berendezést, végigkopogtatta, megigazította a tarkómhoz tapadó elektródát. Ez a kis fémlap több mint egy évtizeden át fog parancsolni helyettem annak, ami élni fog a testemből. Ling hevedereit szorosnak találta, a kínai túlságosan meghúzta őket. A fejét csóválta.

– Így nem lesz jó. Vigyázni kell, nehogy valami pangást okozzon a vérkeringésben.

A gombócot, ami a torkomat nyomta, meg kellett próbálnom beszéddel feloldani.

– Mi van a többiekkel?

– A parancsnok, Dave és a két navigátor dolgoznak, míg a munkájuk tart, én is csak rájuk várok. Mindenki más már alszik. Milyen illatra állítsam be a szomnifert? Orgona? Jázmin? Rózsa?

A hibernátor termelte altatógáz-keverék illata szabályozható volt az érdekeltek tetszése szerint. A tervezésbe itt is, mint mindenütt, ahol fontosnak látszott, bőven volt beleszólásuk a pszichológusoknak. Michel figyelmességén azonban nem tudtam ellágyulni. Alapjában véve teljesen mindegy, hogy mit szagolok utolsó perceimben. A becsapottság sértődöttsége ágált bennem, hogy még magam elől is elrejtsem félelmem. A száraznak látszó kis csillagászból azonban egyszerre kibújt a romantika. Hosszasan tanácskozott az orvossal míg végre a hazai virág, a jázmin mellett döntött. Ez ellen nekem sem volt kifogásom.

– Akkor hát – Marcis pillantása még egyszer figyelmesen körbeszaladt a cellában – szép álmokat.

Kihátrált a fülkéből, az ajtó nesztelenül csukódott utána. Nem volt kedvem beszélgetni, örültem, hogy a csendes Linggel kerültem össze. A szemközti falat néztem, ahol ütemesen villogott egy halvány jelzőlámpa. A világítás gyengült, a virágillat első felhője halkan végigúszott a levegőben. A háborgás lassan elcsitult bennem, gondolataim sorra megszöktek, hiába próbáltam visszatartani őket. Ez már a szomnifer hatása volt. Végtelen, édes lebegés következett tér és idő fölött, a cella egyre sötétülő, jázminillattól terhes örökkévalóságában.

VI.

A tutaj végéről, ahol az élelem van, motoszkálást és csámcsogást hallok. Rettenetesek ezek a laposfejűek: amíg ennivalót tudnak maguk körül – ebben Nogo sem kivétel -, addig falnak, míg mindent feneketlen bendőjükbe nem tömnek. Ez is, alighogy felébredt, újra eszik. Haragszom rá, s nemcsak mert kizökkentett gondolataimból. Ha így zabál, egy hétre sem lesz elég a készlet. Az sem vigasztal, hogy ha teleette magát, jóformán korlátlan ideig bírja a koplalást, erre én képtelen vagyok. Dühösen felülök és körülnézek. Nogo elégedett pofával guggol a tutaj végén, két keze tele pálmarüggyel és tojással. Olyan pillantással néz rám, mint aki valami nagyon rendjén való dolgot művel. Aztán hozzám lép, és az ölembe szórja saját ennivalóját. Meghatódom, a mérgem elpárolog.

– Nogo nagy és erős harcos, és az ő szíve a legjobb. Én most nem eszem. Nogo a legokosabb, és megérti, élelem kevés, nem mindig enni, csak akkor, ha nagyon-nagyon éhes.

– Nogo mindig nagyon-nagyon éhes. Hasamban van nagy lyuk, azt be kell tömni, ha nem eszik, lyuk nagyon fáj.

Ezen nincs mit segíteni. Ha megtiltom, még rosszabb, mert míg alszom, úgyis enni fog, s a bizalma is megrendülhet bennem, ha azt hiszi, sajnálom tőle. Egyetlen megoldást látok csak, azt, hogy én is lehetőleg pukkadásig eszem magam. Azután lesz, ami lesz.

Szuszogva gyűröm le a falatokat, nem vagyok éhes. A fiatal bambusz nem rossz, a pálmarügy pedig, míg meg nem fonnyad, igazán pompás csemege. De tojást is kell ennem, szükségem van a fehérjére, a zöldség csak a hasam tölti, nincs nagy tápértéke. Kevés undorítóbb dolog van, még ezen az elátkozott földön is, mint a napon langyosra melegedett, állott krokodiltojás. Undorral hörpölgetem őket, a magasztos cél, kondícióm érdekében. Amíg aránylag frissek akadnak a kezembe, bírom is hősiesen, de mikor az egyiket felharapva megcsikordul fogam alatt a benne levő kis krokodil gerince, felfordul a gyomrom, és öklendezve a tutaj közepére köpöm.

Nogo szeme kerekre tágul a csodálkozástól, már nyúl is utána, nehogy kárba vesszen a finom csemege. A hernyó módjára vonagló, félbeharapott kis szörnyűség azonban régi, gyerekkori emléket villant fel bennem. Megvan a csali!

– Ne bántsd! Csak azért köptem ki, mert varázsolni akarok vele. Ennivalót a folyóról a tutajra.

Ennél jobb magyarázatot hamarjában nem tudok kitalálni, de ez is elég. Ha varázslásról esik szó, ez a hatalmas teremtmény, akinek fél karjában elég erő van ahhoz, hogy öt emberrel elbánjon, olyan lesz, mint a horda leggyávább kis porontya. Csendesen meghúzódva figyeli előkészületeimet, még az evést is abbahagyja. Tele vagyok bizakodással. Ha sikerül a horgászat, nem fog többé “lyuk nagyon fájni” Nogo hasában. A Nagy Folyó befogad, és halakkal teli hatalmas medre eltart, míg rajta utazunk.

Fejem fölött megpörgetve messze hajítom a kőbaltámról lepattintott szilánkkal nehezített horgot. A várakozás percei, úgy érzem, órákká nyúlnak, míg végre lassan megmozdul a zsinór, majd egyre sebesebben csúszik ki ujjaim közül. Lélegzetem visszafojtva megmarkolom: végre itt a pillanat, amikor kiderül, mit ér a tudományom! A láthatatlan ellenfél akkorát ránt rajtam, hogy orra bukom a tutaj szélén. Még egy ilyen rántás, és én is úszom a horog után!

– Nogo, segíts! Fogd a derekam!

A tutaj és a folyó között lebegek, de nem tágítok. Nogo lelkesen tart, azt hiszi, ez a mutatvány is a varázslathoz tartozik. Így soha nem fogom ki.

– Húzz vissza, és tegyél le a tutajra!

Végre! Újra a tutajon ülök, bár itt nincs krokodil, örülök, hogy nem kellett fürödnöm. Lábam a szélső fatörzsnek feszítve tartom a zsineget. Egy centit sem tudok húzni belőle.

– Fogd meg te is, és húzzad!

Ez már használ, Nogo erejétől a hal is, a tutaj is elindul egymás felé. Csak a zsinórért aggódom, kitart-e addig, míg valahol a feleúton találkoznak? Már majdnem egészen behúzzuk, mikor a hal veszettül csapkodni kezd, Nogo, aki életében legfeljebb ha tenyérnyi halacskákat látott, megrémül. Azt hiszi, krokodilt akarok a tutajra húzni, és ordítva elereszti a zsineget. Újra rajtam a húzás egész ereje, érzem, hogy nem bírom, beleránt a folyóba. Elvesztem a türelmem, és én is ordítani kezdek.

– Fogd meg a zsineget, és húzd, mert bedoblak a folyóba!

Tudom, hogy ez lehetetlen, de Nogo szerencsére elhiszi, és vonakodva újra megfogja a zsineget.

Most már a hal sem akadékoskodik sokat, sikerül a tutaj mellé húzni. Másfél méteres vékony testét úgy tekergeti, hogy Nogónak inkább kígyóra kellett volna gondolnia, nem krokodilra. A kőbaltám után kaparászok.

– Húzd ki, hogy a feje a tutajon legyen! Ne félj, ha vigyázol, nem bánt!

Nogo bizalmatlanul méregeti a szájából kiálló fogakat. Csúnya feje van, az biztos, az egész egyetlen nagy száj, kétoldalt dülledt szemek, csontos ívek foglalatában. Két marokra fogom a baltám, és lesújtok.

Vergődése tajtékfelhőbe borítja a tutajt, aztán lassan elcsendesedik, vége. Boldogan felsóhajtok. Csuromvizesek vagyunk, mintha fürödtünk volna, tenyerem sajog a zsinór vágásától, de a tutaj mellett úszik a zsákmány, kiömlő véréből piros szalagot húz a víz sodra. Az éhenhalás réme – legalábbis egyelőre – nem fenyeget.

Felvonszoljuk a tutajra, síkos teste minduntalan kicsúszik kezünkből. Nogo még most sem lelkes, irtózik tőle. Tényleg kígyóra emlékeztet, valami angolnafajta lehet.

A nagy darab hal visszahozza életkedvem, legalább négy napig fog tartani, húsából annyi csalétekre való telik, hogy azzal a folyó összes halát kifoghatom. Vége a krokodiltojás-diétának.

Lehet, hogy ha nem álmodom végig a napot, valami jelét felfedeztem volna az életnek, de most a vidék éppen olyan kihalt, mint reggel. Csak annyi a változás, hogy a hegyek még magasabbak, a nap már mögéjük bukott, körülbelül két óránk lehet sötétedésig. Ma már nem tudunk sokat tenni, de holnap! Elkap a tervezés láza, kibővítjük a tutajt, a közepén kitapasztok egy darabot agyaggal a tűznek, hátrább pedig valami tetőt igyekszem majd összeeszkábálni. Pár hét múlva nyakunkon az esős évszak, szükségünk lesz rá. Addig is a fatörzset összetartó háncsokat vizsgálom át alaposan, Nogo pedig nagy ívekben – már amennyire a kis hely ezt lehetővé teszi – kerülgeti a halat, fenyegetően morog rá, néha ugrásra készen, hosszú bambusszal óvatosan megpiszkálja. Két gondolat viaskodik bozontos koponyájában, imádja a húst, de az idegenszerű jószággal szemben érzett gyanakvás nem engedi még, hogy megkóstolja. A legjobb ilyenkor hagyni, majd megbékél. Így telik az idő, míg az éjszaka fátylába burkolja a folyót, a hegyeket, s hunyorgó fényükkel feltűnnek az első csillagok.

Csobban a víz, árnyak suhannak körülöttünk. A hal fejéből még mindig szivárog a vér, az hívja a folyó néma lakóit. Holnap is lesz zsákmány. Baltámat a kezem ügyébe készítve leheveredünk a tutaj közepén.

Álomtalan mély alvásból ébredek reggel. A hegyek hátrább léptek a folyótól, és nagyot nőttek az éjjel, a sűrűség tegnap még teljesen befedte őket, most alig tud a vállukig kapaszkodni. Azon túl csupasz falak merednek a magasba, komor feketeségük élesen elválik az ég kékjétől. Ez már valóban a Fekete Hegyek országa. Széles völgyben hömpölyög a folyó, hosszában messze szaladhat a kutató tekintet, hogy a látóhatáron elkapja az ott emelkedő havasok gleccsereinek csillogását. A hótenger a levegőben úszik, mint furcsa felhő, a hegyeket alatta elnyeli a távolság. Bolond föld ez, itt a folyó a nagy hegyek felé folyik, ahelyett, hogy távolodna tőlük. A partot figyelem, kikötésre alkalmas helyet keresek. A bambusz mindenütt a vízig ér, tenyérnyi szabad földet sem hagy.

Így hát nyers halat reggelizünk – igaz, még mindig jobb, mint a krokodiltojás. Nogo sem idegenkedik tovább, amint a hal nyálkás bőre alól késem nyomán kifordul hófehér húsa. Nem akarok most még újra halászni, éppen elég lesz, ha ez a hal ránk büdösödik itt a tutajon. Ki kell kötni mindenáron, tehetetlenül topogok, sehol egy rés a parti sűrűségben.

Délfelé végre bal felől a hegysor megszakad, jó tíz kilométerrel arrébb sorakoznak csak ezen oldalon a következő csúcsok. Köztük a mienkhez hasonló völgy ereszkedik a hegység szíve felől. Innen még nem láthatom, de majdnem biztos, hogy benne folyó siet, és van remény, hogy ahol a Nagy Folyóval találkozik, a hordalék zátonyokat alkotott, ott talán kiköthetünk.

Két óra is beletelik, míg meglátom az első földnyelv vékony szalmát benyúlni az itt kissé kiszélesedő folyóba. Kézzel-lábbal igyekszünk a part felé terelni a tutajt, evező nélkül nehéz munka, beleizzadunk, míg annyira a folyó szélére jutunk, hogy hosszú bambuszrúddal elérjük a fenekét. Attól kezdve már kényelmesebben taszigáljuk tovább a kopasz sáv felé, melynek közepe táján magasabb halom sötétedik. Már ezt is különösnek tartom, mert a zátonyok általában egyenletesen laposodnak a végük felé, de még inkább elcsodálkozom, mikor látom, hogy a halom mozog, egész tömege egy helyben vibrál, ahogy a felmelegedett levegő fénytörése játszik a szemmel.

– Nézd, Nogo!

A bozótlakó ujjnyi vastag szemöldökcsontok árnyékában pislogó szeme százszor jobb az enyémnél, de fürkésző tekintete helyett tömpe orra, ez az érzékeny műszer fejti meg a halom rejtélyét. Nagyot szippant.

– Dög – mondja.

– Dög nem mozog – vetem ellen.

Fejét rázza.

– Nagy-nagy dög, sok-sok állat eszi húsát. Azok mozognak.

– De Nogo, ekkora dög nem lehet!

– Nem tudom. Azt érzem, dög, látom rajta sok-sok állatot enni.

Lassan az én szemem számára is részeire bomlik a mozgás, már meg tudom az egyes állatokat különböztetni a nyüzsgő tömegben. Krokodilok, hatalmas, vöröses szőrű farkasfélék tépik a halom oldalát, tetején szárnyas lények sokasága kavarog, a part felől egy Nagy Sörényes sárga bundája világít. Körülötte a tülekedők tartják a tisztes távolságot. A Nagyúr Nogót is idegesíti, nem meri ugyan bevallani, de a rúddal nagyot taszít a folyó közepe felé. Őserdei dolgokban mindig hallgatok rá, de most szerintem nincs veszély.

– Nagy Sörényes nem törődik velünk, ott van sok-sok hús, nem kell neki kevés hús, mint mi, vízben. Tudod, Nagy Sörényes vizet nem szereti.

Mindenképpen ki kell kötnünk, és a folyó torkolata az egyetlen lehetőség. Tovább úszunk a part mentén lefelé. Szegény Amar jár az eszemben, az ő biológus-zoológus szemének való látvány lenne az, ami percről percre világosabban bontakozik ki előttünk. Ő talán tudna valami választ adni arra a számomra megoldhatatlan kérdésre, hogyan maradhattak fenn itt azok az őshüllők, melyek Földünkön az ember előtt több mint százmillió évvel kihaltak? Fajtájuk volt-e életképesebb, vagy itt gyorsabb volt az emlősök fejlődése? Hiába töröm a fejem, úgysem tudnám megmagyarázni.

Keselyűforma nagy madarak és bőrhártyás szárnyukkal idétlenül topogó, kutya nagyságú sárkánygyíkok tépik egymás mellett a halom vörös húsát, a farkasok – nem tudok találóbb nevet rájuk – óvatosan kerülgetik a krokodilok sűrűn osztogatott farkcsapásait, közöttük rövid lábú, vidrára emlékeztető apró állatok cikáznak, némelyiknek már olyan mély lyukat sikerült rágni, hogy csak két hátsó lába lóg ki belőle, kaparja a homokot a falás mohó igyekezetében. A vidék minden húsevője itt lakmározik, csak a győztes van távol. Ennek a húshegynek a ledöntéséhez még a Nagy Sörényes is gyenge legény, csak Nogo hüllősörényes emberéhez hasonló állat tudta ezt véghez vinni.

Vajon önként hagyta el áldozatát, vagy ez a sok tülekedő zavarta meg? Ez is a kihaláshoz vezető egyik út volna? A ragadozó sárkánygyík legyőzi növényevő testvéreit, de jóllakni már nem tud húsából, az állatvilág fiatalabb, mozgékonyabb fajtái követelik maguknak a zsákmányt?

Gondolataimat a rothadó hús bűzének hulláma szakítja meg. Ez az a pillanat, mikor nem irigylem Nogo csodálatos szaglását, ő már régóta érzi ezt. Igaz, hogy egyáltalán nem zavarja. Most én vagyok az, aki a folyó sodra felé lököm a tutajt. Innen közelről úgyis látom, hogy itt mégsem érdemes kikötni, nemcsak a bűz, hanem a dög fekvése miatt. A zátony túl keskeny, ha alatta kötök ki, hogy a zátonyról a partra érjek, át kellene verekednem magam az állatseregleten, ha pedig fölötte, akkor az újonnan érkezők útjába kerülnénk. A part sűrűjéből épp most tűnik elő két Nagy Sörényes, ugrásaik közben nagyokat hörrenve vetik magukat a többiek közé.

Nem, itt nem kockáztathatom a kikötést, akármilyen fontos lenne. A torkolat túlsó oldalán is kell zátonynak lenni, majd ott próbálkozunk.

Lassan kiérünk a bűz hatósugarából, a zátony végénél pedig a beömlő folyó vize messzi sodor a látványtól. Nincs idő visszatekingetni, keményen meg kell dolgoznunk, hogy a torkolat alatt újra a part közelébe érjünk. Az alsó zátony sokkal nagyobb és szélesebb, mint a felső volt, karja kis öblöt választ el a Nagy Folyó vizétől. Nem tudom, hogy a túloldali nagy lakomának köszönhetjük-e, de itt a zátony és a part kihaltnak látszik, nyugodtan kiköthetünk.

A lábunk kavicsos agyagba süpped, ott pedig, ahol a parti fák sora véget ér, megtalálom azt, amit kerestem, az áradásoktól évről évre gyarapított hulladékfatömeget. Kusza szövevényével Nogo nélkül képtelen volnék megbirkózni, de az ő ereje legalább annyit ér, mint egy kisebbfajta földi emelődaru. Csak rámutatok az általam megmozdíthatatlannak vélt fatörzsre, és hatalmas marka máris félig a levegőbe emeli, majd traktorként vontatja a parthoz. Száraz, a naptól már fehérre szikkadt, kérgüket vesztett darabokat keresek, ezek úsznak a legjobban, vékonyabb ágaikból pedig nagy tüzet rakok a tutaj mellett, nemcsak korgó gyomrunk, hanem biztonságunk érdekében is. A máglya szélén két villás ágat leszúrok, és a kibelezett halat végigfektetem köztük. Ízletesebb volna, ha a tűz alatt beásnám az agyagba, de sietni akarok. Bármennyire védettnek látszik helyzetünk, nyugalmat csak a tutaj jelent számomra, az is csak akkor, ha a folyó közepén úszik. Hajszolom a munkát, bár Nogo vágyakozón pislog a sercegő pecsenyére. Csak akkor engedek kis pihenőt, mikor a parton már annyi fát halmoztunk fel, hogy tutajunk legalább háromszor kitelne belőle. A hal füstös, ráncosra pörkölődött, de így is pompásan ízlik annyi nyerskoszt után. Ha szívesen gondolnék vissza a laposfejűek között töltött életemre, most számolgathatnám, hány napja annak, hogy utoljára ettem meleg ételt.

A lassan alkonyra hajló nap nem hagy sokáig nyugton, a sötétség előtt újra folyón kell lennünk, és még mennyi tennivaló van hátra!

Nogót felzavarom békés kérődzéséből. Most fiatal és friss fákat keresek, melyeket az utolsó áradás szakított ki tövestül. Háncsuk a törzsek összekötéséhez, rugalmas ágaik pedig a kunyhó építéséhez kellenek.

Sürget az idő, Nogót egyedül hagyom a halomnál a kiválasztott törzsekkel, én pedig visszatérek a tutajhoz. Kézzel ásom fel a víz mentén a lágy agyagot, a tutajra dobom, csak legyen ott minél több, a tapasztással holnap is ráérek. Azután a kavicsok felé fordul a figyelmem. Válogatom a nyíl- és dárdahegynek valót. Mikor megszereztem doktorátusomat, igazán nem gondoltam, hogy a kőkorszakban fogom hasznát venni. Ha a horda életben maradt része csak a töredékét jegyezte meg annak, amit a kövekről, a pattintásról magyaráztam nekik, lényegesen jobb kőfegyvereikkel pár évtized alatt uralmuk alá hajthatják a dombvidéken kóborló többi bozótlakót.

Folyóparton, kavicsok között válogatni, gyereknek és geológusnak egyaránt pompás mulatság. Megfeledkezem a Nagy Folyóról, a parti bambuszból leselkedő veszedelemről, hogy hol vagyok, és miért, csak a kavicsok élnek és vallanak a kezem alatt. Ezt a sötétszürkét bazaltnak nevezném, ez a vöröses talán itt is a legősibb, mint nálunk a gneisz…

Kiáltás riaszt fel, a baltámhoz kapok. Nogo megkövülten áll a zátony tetején, és arra néz, ahol délben a dögöt láttuk. A zátony elég magas ahhoz, hogy elfogja előlem a kilátást, aggódva szaladok hozzá, hogy aztán én is megbabonázottan bámuljak a névtelen folyó túlsó partján feltűnő óriásokra. Hárman vannak, domború hátuk a fák koronájáig ér, nyakuk magasan kígyózik az erdő fölött. Nogo sarkon perdül:

– Fussunk!

Most sem tudom mással nyugtatni:

– Víz ereje megvéd bennünket, nem úszhatnak át rajta.

Az óriások azonban belegázolnak a folyóba, testük vízhegyeket zúdít a partra. Most már nincs hatalom, ami Nogót visszatarthatná. Üvöltve rohan a tutaj felé. A lábam nekem is reszket, de maradok.

– Mutasd meg, hogy ember vagy! Ezek növényevők, ekkora testet nem lehet hússal táplálni. Amíg rád nem lépnek, nem lehet bajod.

Nogo a tutajon topog, és vinnyogva hív. Nem. Példát kell mutatni ennek a laposfejűnek, ha már az előbbi jóslásom nem vált be, a bátorságommal kell visszanyernem tekintélyemet. A folyó, itt a torkolatnál, majdnem kétszáz méter, nincs mitől félnem. Biztos, csak inni jöttek a folyóra, és őshüllőéknél nyilván az a szokás, hogy egyúttal fürdőt vesznek. A dög körül is változatlan a nyüzsgés, ügyet sem vetnek a hatalmas jövevényekre. Azok sem törődnek társuk hullájával, hanem tovább tartanak a mélyebb vízbe. Hátukat szigetként nyaldossa körül az ár, kis fejük mint külön élőlény úszik nyolc-tíz méterrel előttük. Miért kell ennyire a folyóba menni, ha csak inni akarnak? Vagy mégis át akarják úszni? Miért? Meneküljek a tutajra? Maradjak itt?

Tépelődésemre a tegnap reggeli hang adja meg a választ. Ott, ahol a három növényevő tiporta ösvény az erdő sűrűjébe vész, újabb óriáshüllő bukkan elő. Törzse előredőlve imbolyog roppan hátsó lábain, a hatalmas karmokkal felfegyverzett két kisebb első a fákat hajtja félre. Félig nyitott szájából – Nogo nem sokat túlzott: “benne krokodil akkora, mint nekem kis gyík” – rémületes fogsor villan elő. Torkából újra feltör a kiáltás, amint végigrohan a növényevők nyomán. Az üldözöttek a folyó közepén vannak, fejük még messzebb kígyózik kiemelkedő hátuktól, menekülésük igyekezetében. Nem hittem volna, hogy ezek az óriások ilyen gyorsan úsznak. A ragadozó is a vízben van már, de nemhogy fogyna közöttük a távolság, még nő is egy keveset, látszik, hogy a “hüllősörényes ember” testének súlyelosztása kevésbé előnyös a vízben. Esetlenül bukdácsol, nagy feje le-lemerül. Ha a növényevőknek egy csöpp eszük volna, nem úsznák át a folyót, hanem hagynák magukat a közepén továbbsodortatni – biztatom magam, mert ha átússzák, éppen itt érnek partot, ahol állok. De ezen a napon, úgy látszik, nem szabad jósolnom. Már túlértek a folyó közepén, mintha zsinóron húznák őket, úsznak felém. Merre fussak? A parti bozót felé? A víz még sodorhat valamit ekkora testeken, és akkor nem érhetnek partot a zátony felett.

– Nogo, hagyd a tutajt, és fuss utánam!

Nem mozdul, persze, most őelőtte takarja a zátony a közelgő veszedelmet.

– Nogo, gyere!

Csak mikor látja, hogy a bozótnak szaladok, ugrik le a tutajról, és lohol utánam. Mire utolér, a három óriás már az innenső oldalon kavarja az iszapot, reng a folyó, a hatalmas testek kiemelkednek a vízből. A parton szétválnak, kettő a zátonynak tart, a harmadik egyenesen felénk kanyarodik. A félelem torkomba ugrasztja a szívem. Letapos! Őrült voltam, hogy a bozótba bújtam, ahol minden lépés küzdelmes az ágak sűrűjével! Kétségbeesetten kínlódom szorításukban, egyre közelebb reng a föld a fatörzs vastagságú lábak súlyos futásától, végre kiszabadítom magam – Nogo nem mer követni -, és a part fövenyén futok fölfelé, el a folyó torkolatától. Irtózatos robajt hallok pár méterrel mögöttem, a növényevő a hegyről legördülő lavina erejével rohan a sűrűbe, fák törnek recsegve, gallyak repülnek szerteszét. Akaratlanul a földre vetem magamat, mikor lent vagyok, jut csak eszembe, hogy semmi értelme sem volt. Felugrom, megfordulok, és szemközt állok a felém rohanó tyrannosaurusszal! Nincs, ami megmagyarázhatná, hogy nem engem üldöz, a halálfélelem sikoltásával ugrom vissza a bozót felé. Olyan közel rohan el mellettem, hogy a hátáról lefröccsenő iszapos víz végigpermetez rajtam. Azután a fák közé rohan, a növényevő után. Sokáig fekszem úgy, ahogy a rémület görcse utolsó ugrásomat kettétörte, derékig a bozótban, az ágak az arcomba nyomódnak. A szörnyek törtetése egyre távolabbról hangzik.

– Elmentek – dörmög Nogo mögöttem.

Az ő bundáját is alaposan megtépte a bozót, karja és melle csupa karmolás. Én sem lehetek különb. Az izgalmaktól rogyadozó térddel vánszorgok visszafelé. A torkolat környéke olyan, mintha robbanások sora zilálta volna széjjel, a másik két növényevő végigfutott a zátonyon – puha agyagában lábuk akkora lyukakat nyomott, hogy kényelmesen beleállhatok -, és a végéről a Nagy Folyóba vetette magát. A hullámveréstől tutajunk félig a parton fekszik, a tűz kialudt, az összegyűjtött hulladékfa nagy része az öblöcske vizén ringatózik. Kétségbeesetten nézem a pusztulást.

VII.

A fény és sötétség váltakozó egymásutánja egyre nagyobb ellentéteket öltött, a fény erősödéséhez a kék szín és a felemelkedés érzése társult, a bíborba játszó kihunyások pedig szédítő zuhanások félelmét hozták magukkal. Ez a kék fel, vörös le váltakozás, mint óriás inga, végre szétverte a csak térben és fényben létező tudat kényelmesen szűk falait, és a betörő idő fogalmával egyszerre született meg ikertestvére: a személyiség, és már tudtam, én tudtam, hogy valahol a végtelen térben hintázom kék és vörös fények bölcsőjében. Azután a végtelen új tartalmakkal bővült, hideg és meleg hullámokkal, melyek a fény színétől függtek, de a hinta nem vett tudomást a betolakodókról, sőt a fény ritmusával is szembefordult. Kék-hideg zuhanás, piros-meleg emelkedés, majd a zuhanás fele kék-hideg, a mélyben pedig meleg és vörös. A tájékozódás és alkalmazkodás minden sikere nélkül sokáig, végtelenül sokáig tartott ez az állapot, miközben tehetetlenül süllyedtem egy új valóság mind ismerősebb jelzései felé.

Nem tudom, mennyi idő telt így el – újabb évszázadai az eszmélésnek -, míg végre a változások a megismerés új formájaként bukkantak elő, s ekkor összességükben hallatlan felfedezést eredményeztek: a test, a testem létezését, szúrást a tarkóm táján, a mellkas ziháló görcseit, tagjaim zsibbadását.

– Fölébredni! Fölébredni!

Tudtam, hogy fel kell ébrednem, a hang sugározta könyörtelen akaratnak nem lehetett ellentmondani. Fejemben az ereket kalapálta a szív erősödő dobogásától odahajtott vér, gerincemet ívben hátrafeszítette az izmok görcse, még egy mély lélegzet, tüdőmből vézna nyögés lopakodott elő, szemem megnyílt, felébredtem.

Mark a matrac szélén ült, sápadt volt. Kikapcsolta az ébresztő manipulátorok kínzóeszközeit, a kegyetlen hanggal együtt, és csak azután szólalt meg.

– Jól érzed magad?

Tüdőm nem engedett még szóhoz jutni, annyira betöltötte az újjáéledt lélegzés ritmusa, csak bólintottam.

– Ha majd fel tudsz kelni, gyere a navigációs fülkébe – folytatta. – Ten már ott van. Ha éhes vagy, előbb szólj Dave-nek vagy nekem, egyedül ne nyúlj a biogenerátorhoz.

– Miért? – csuklottam két lélegzet között.

– Nem működik rendesen – arca eddig sem volt vidám, de most még komorabb lett -, találatot kapott. Sok találatot kaptunk, súlyos találatokat. Ezt a csillagot is körülveszi egy olyan meteorgyűrű, mint a mi Napunkat a Jupiter és a Mars között. Vagy lehet, hogy még az üstökösök külső zónájában sérültünk meg. Nem tudom. Végeredményben mindegy. Elértük program szerinti célunkat, ellipszispályán repülünk a t Ceti körül. Lehet, hogy ezért a sikerért az életünkkel fizetünk.

Azt hittem, értem, hogy miért a parancsnok oldotta fel hibernálásomat, amikor az a doktorok dolga, és rémülten kérdeztem:

– Mindannyian élünk?

Mark megnyugtatott.

– Igen, azonban csak nyolcan vagyunk ébren veled együtt. A két doktor, Shing és Amar tovább alszanak, mert a levegőcserélő alig működik. Tudod, hogy a hibernátorok önellátó egységek, ott a regenerátorok rendben működnek, de teljesítményük csak a hibernált ember szükségletét fedezi. Tehát csak az fullad meg, aki ébren van. Mégis ébren kell lennünk, hogy visszairányítsuk a fotonrakétát a Földre.

– Nem lehet a biogenerátort megjavítani?

– Már próbáltuk, hiába. Szerencsére palackoxigénünk bőségesen van, azzal frissítjük a levegőt. Viszont a kilélegzett szén-dioxidot nincs mivel elnyeletnünk, tehát valahányszor oxigént engedünk a palackokból, nő a nyomás, a szén-dioxid megmarad, és végső soron mégis megfulladunk, ha nem végezzük el hamar a visszairányítást.

– De ahhoz elég a két navigátor, te és Dave! – A nagyobb veszély érzése egyszerre elfeledtette velem az ébredés testi nyomorúságait. – Ha ilyen kevés a levegő, miért van ébren a másik négy ember is?

– Mert az irányításon kívül más feladataink is vannak. Visszaérkezésünk ugyanis éppen a kevés levegő miatt – hogy úgy mondjam – nem lesz mindennapi. Tudod, mi az a g-navigáció?

Az aptátorából feltörő hang félbeszakította:

– Mark, Mark! Vissza tudsz jönni? – sürgette Till.

– Igen. Te pedig – fordult újra felém -, ha elég erősnek érzed magad, keresd meg Dave-et a hátsó raktárfolyosón. Majd ő elmond mindent, azt is, hogy mi a dolgod.

Elment, én pedig a vibrátorral előírásosan végigdögönyöztem magam, átmentem a zuhanyozóba fürdeni és borotválkozni, majd tornáztam, végigcsináltam a kötelező mélylégzéssorozatot. Majdnem félóra kötelező egészségügyi előírás, mikor minden perc számít! A gyakorlatok között, melyeket a megszokás gépiessé tett, érdekelt, hogy mit csinálnak a többiek. Aptátorommal Till hullámára álltam. Az irányítóközpontban a két navigátor és Mark az Aggyal számoltak:

– … a c csoportot vidd át a delta mezőbe…

– … várj, az E F komponenst még egyszer…

– … még mindig bizonytalan…

– … nem a mi számításainkban, hanem a relatív csillagtérképen lehet itt valami hiba…

– … lehetetlen, ezt odahaza százszor átszámolták és ellenőrizték…

– … akkor sem egyezik, a különbség majdnem 3 perc, nézd csak, 2 perc és 52 másodperc, ekkorát csak tévedni lehet…

– … keressünk másik komponenst…

– … talán, talán az Orion alfáját…

Ebből nem sokat értettem, ezért inkább a másodparancsnokhoz kapcsoltam.

– … nem lesz nehéz dolgunk, hiszen itt nincs súly – magyarázta Dave. – Kifeszítünk egy kábelt a hátsó zsilip és a fotonrakéta raktárajtaja között, a tartályok egyik fogójára csúszóhurkot kötünk, és egy másik kábellel áthúzzuk az egész rakományt. Olyanformán képzeljétek el, mint a régiek drótkötélpályáját a magas hegyek között…

– Az egész felszerelést átvisszük?

– Sajnos! Miután nincs más választásunk, mint azonnal hazaindulni, mindez csak holt teher a Vikingen. A g-navigációs leszállásnál minden kiló számít. Nyisd ki a következő helyiséget. Ha a tartályokat így a fal mellett rögzítjük végig a folyosón, szűkösen egy ember még szkafanderben is elfér mellette, akkor aztán…

– … tulajdonképpen miért kell g-navigációval leszállnunk otthon?

A megmozgatott tartályok zaja jelezte, hogy beszélgetés közben is dolgoznak.

– Mert másképp megfulladnánk. Mi magunk is ki tudtuk volna számolni, de ébredés után rögtön feltettük a kérdést az Agynak: “A biogenerátor állapotától függően hány óra múlva növekszik levegőnk szén-dioxid-tartalma a mérgezési határig?” Az Agy 38 órát mondott, ezt különböző manipulációkkal még ki lehet tolni 10-12 órával. Ez az egész idő a visszairányításhoz csak szűken elég. Márpedig a navigátorok minél több komponenssel számolnak, annál pontosabb a munkájuk, ehhez idő kell. Időzavarba kerültünk, mint a sakkozó… A másik fogóján hurkold a kábelt, ha így húzzuk, keresztbeakadhat a tartály…

– … már csinálom, folytasd közben…

– A hibernátorok regenerátorai épek, tehát hazafelé ott nem fulladhatunk meg. De gondold meg, mi történne, ha az eredeti programot betartva térnénk vissza a Naprendszerbe, utunk végén 1,2 csillagászati egységnyi sugarú körpályára állítva a fotonrakétát, hogy ott várjuk be a földi szállítórakétákat, melyek bennünket a Földre, a Vikinget és a fotonrakétát pedig a Holdra vinnék? A hibernátorból ugyanabba a szén-dioxidos levegőbe kellene kilépnünk, ami elől az űrhajó helyiségeiből odamenekültünk. Tehát…

– Értem! Utunk végén olyan környezetben kell felébrednünk, ahol azonnal kicserélhetjük az űrhajó levegőjét. Ez pedig csak a Földön lehetséges. De mért nem adunk az Agynak parancsot, hogy a körpályán helyettünk közölje mindezt az érkezésünkre igyekvő űrhajókkal? Azok órák alatt kicserélhetik a rossz levegőt, ezért még nem kell vállalni a g-navigációs leszállás nehézségeit.

– Mert odahaza nem tudják – nem is tudhatják -, hogy mikor érkezünk. 25-32 év közötti időben várnak vissza bennünket, ez pedig, beláthatod, elég tág meghatározás. Ha idefelé is ilyen súlyos találatokat kaptunk, sajnos elképzelhető, hogy visszafelé is elszenvedünk még néhányat. És ha megsérül a nagy teljesítményű adónk antennája, az Agy nem tudja jelezni érkezésünket. Rádiójelek nélkül a fotonrakéta pedig halott, nem több a holdbeli nagyradar számára, mint egy a milliárdnyi meteor közül. Ha ez bekövetkezik, évtizedekig ott keringhetünk a megtalálás minden reménye nélkül. Ezért nem bízhatjuk magunkat az Agy rádiójelzéseire. Ha viszont g-navigációval közelítjük meg a Földet, a rakéta útja független minden külső irányítástól…

– Igen, ezzel tisztában vagyok. A szupergraviméter megkeresi a Földet – illetve a Földnek megfelelő tömeget -, Föld körüli pályára irányíttatja az Aggyal a Vikinget, majd beáll a minimális gravitációs érték, azaz az egyenlítő síkjára, ezen pályán azután értékeli az óceánok és a szárazföldek közötti gravitációs különbséget – ebben persze már a radar is segíti -, és vízbe irányítja az űrhajót.

– Így van, a g-navigációnak ez a teljes sémája. Persze ilyen leszállás évszázadonként ha három adódik, mert a sérült rakétákat és azokat, melyekben a legénység elpusztult, vagy magatehetetlen, rendszerint bemérik az egyenlítői pályán – ez minimálisan 5-6 körülfordulás -, és ha csak egy mód van rá, mentőrakétákkal érte mennek, elkapják.

– Igen. De mi még nagyobb biztonságra törekszünk, arra sem számítunk, hogy ez bekövetkezzék. Tehát az a program, hogy valamelyik földi óceánban kötünk ki.

– Úgy van. Ezért állítjuk be úgy a hibernálást, hogy az csak ott szűnjék meg, miután az Agy már kicserélte a fülkék elhasznált levegőjét a légkörből. Friss tengeri levegőbe fogunk kilépni.

– Bár már ott tartanánk! – Andrej nagyot sóhajtott. Mennyi mindent kell még megtennünk addig, hány évet kell újra élőhalottként átaludnunk! De Gregor is jöhetne már, vele gyorsabban haladnánk!

– Rögtön ott vagyok! – szóltam az aptátorba. – Hallgattalak benneteket – magyaráztam váratlan közbeszólásomat.

Munkánk nem volt különösebben nehéz, bár nagy körültekintést és gondosságot igényelt. A Viking összes expedíciós felszerelését át kellett szállítanunk a fotonrakéta egyik raktárába. Ezek az óriási raktárak eredetileg azt a célt szolgálták, hogy az expedíció bolygókon gyűjtött mintáit, kőzeteket, növényeket halmozzuk fel bennük, így biztosítva, hogy maga a Viking sohase legyen túlterhelve az egyes bolygók kutatásai során.

Mire Takura és Ten Ling kifeszítették a kábelpályát, és a hátsó raktárnyílás légzsilipjén át visszajöttek a hajóba, már csak pár tartály volt a Viking raktárhelyiségeiben, a többi ott sorakozott végig a folyosón. Mark elhívta Tent a navigációba, újabb bonyodalmak támadtak a csillagtérképek körül, s ezek tisztázására a csillagász volt a leghivatottabb. De négyen is percek alatt végeztünk a maradék tartályokkal. Azután mi is szkafanderbe bújtunk, gondosan bezártuk magunk mögött a raktárfolyosó lakófülkék felé nyíló ajtaját, és teljes szélességében megnyitottuk a hátsó légzsilipet.

– Gregor velem jön a fotonrakéta raktárához – intézkedett Dave. – Andrej itt marad a légzsilipnél, és rákapcsolja a tartályokat ennek a kábelnek a csomóira, amit a kezemben tartok. Takura, te visszamégy a folyosóba, és vigyázol, nehogy megakadjanak.

A kábel végét az övébe dugta, és megindult a kifeszített kötélen.

Ha valaki messzebbről nézi, furcsa látványban lett volna része. A fotonrakéta közepéből tengelyként meredt elő a Viking, belőle a korong pereméig érő vékony, csillogó fonálon, mint kövér pók, kúszott felfújt űrruhában a másodparancsnok. Az emberek általában sokféleképp viselik a tér végtelenségét; láttam már nem egy szerelőt készülő űrállomások körül röpködni, kis rakétapisztolyaikkal a leglehetetlenebb mutatványokat végezték, élvezve a súlytalanságot. Én, sajnos, azok közé tartoztam, akiket a tér szörnyű, szédítő erővel szív magához. Görcsösen kapaszkodtam a kötélbe, pedig tudtam, ha elereszteném, sem történne bajom, nem zuhannék sehova, csak csendesen lebegnék. Mindegy, képtelen voltam legyőzni iszonyodásomat, úgy éreztem, zuhanok a csillagok felé, vagy azok esnek rám egy lüktető világmindenség csalóka valóságával. Behunytam a szemem, és kezem a kötélen csúsztatva másztam előre, szédült rettegésben. Aztán valami koppant a sisakomon, és David csodálkozó hangja térített magamhoz.

– Mit csinálsz, ember? Majdnem belöktél a raktárba!

Az űr valahol a hátam mögött volt, előttem a fotonrakéta raktárának tátongó, széles ajtaja, egy kampóhoz csomózva a kábel vége, melyen idáig másztunk. Dave valamivel arrébb lebegett a lendülettől, mellyel hátulról vakon beleszaladtam.

– Na, lássunk munkához! Húzd át a tartályokat, én majd bent elrendezem őket, jobban ismerem ott a járást, mint te.

Megfordultam. Alattam vagy 150 méterre látszott a nyitott légzsilip a Viking törzsén, mögötte, mellette és fölötte – bár jól tudom, hogy az ilyen meghatározásoknak kevés az értelme – ott volt félelmes, lenyűgöző végtelenségével a Tér, mélysötét bársonyán színes, idegen csillagszemekkel. Újra megszédültem, kezem elengedte a raktárajtót, és lebegni kezdtem. Dave elkapta szkafanderem vállpántját, és visszahúzott a küszöbre.

– Ismerem ezt az érzést. Uralkodj rajta. – Nevetni próbált, nevetése kínosan csengett a fejhallgatóban. – Vedd úgy, hogy ez csak díszlet – intett a csillagok felé -, hogy te itt sem vagy, csak a geovízió képernyőjén nézel egy izgalmas űrhajós filmet.

Nehéz volt tanácsát megfogadni, de végül mégiscsak ez segített. Lehetőleg nem néztem máshova, csak a Vikingből kicsúszó tartályok ezüstös gyöngysorát figyeltem. Mint sokszelvényű, csillogó tengeri állat lebegtek felénk. Andrejék jól dolgoztak, egyszer sem akadt meg a vontatókötél. Mikor az utolsó tartály is célba ért, Dave behívott a raktárba, hogy segítsek elrendezni a rakományt. A raktár gigászi méretű csarnok volt, Dave úgy röpködött benne, mint egy óriási denevér. Végre lekötöztük a tartályokat, és leültünk pihenni a raktár galériáján. Dave szomorúan nézett körbe az üres hodályon, melyben valósággal elveszett az áthordott rakomány.

– Ha másképp alakul expedíciónk sorsa – sóhajtotta -, mennyi mindent tudtunk volna itt felhalmozni! Felbecsülhetetlen tudományos kincseket, amiket két generáció alatt is alig tudnának feldolgozni odahaza! És most? Berakjuk saját felszerelésünket, amit hiába hozott el ilyen messzire ez a csodálatos rakéta. Tudod, mi ez, Gregor? Kudarc! Csúnya és szomorú kudarc, sírni szeretnék, ha rágondolok, márpedig folyton ez jár az eszemben. És mi van még hátra? Kétségbeesett erőfeszítés, hogy mindezt és magunkat valahogy visszajuttassuk oda, ahonnan elindultunk.

Ritkán az is előfordulhat, hogy az erős elkeseredéséből merít erőt a gyenge.

– Ne felejtsd el – mondtam -, hogy azért eredményeink is vannak. Egyáltalán eljutottunk ide, élve, és éppen te mondtad az előbb Andrejnek, hogy élve szeretnénk visszakerülni, legalábbis ezen fáradoznak most a navigátorok. Ha sikerül, bebizonyítottuk, hogy lehetséges egy ilyen út, és az utánunk jövők talán több szerencsével és sikerrel járnak majd.

A rossz világítás és a sisak üvege ellenére ki tudtam venni elismerő pillantását.

– Pedig az előbb azt hittem, félsz!

A tartályok után sor került a bolygókutató terepjárók és a könnyű kis helikopterek átszállítására is, ezek egy másik légzsilip mögött rejtőztek a Viking gyomrában. Ekkor a hallgatag Takura társult Dave-hez, mi Andrejjel a Vikingről indítottuk útnak a drága, de sajnos immár hasznavehetetlen járműveket. Andrej szomorúan simogatta a terepjáró áramvonalas, minden várható külső behatásnak ellenálló burkolatát.

– De szerettem volna kipróbálni valamelyik bolygón! Ezek a pompás jószágok a Naprendszerben soha nem akadtak méltó ellenfelekre. Számukra a marsbeli homokviharok csak gyenge szellők voltak, a Vénusz moszatjait is hiába ijesztgettük velük. Itt talán valóban megmutathatták volna, mire képesek.

Az átszállításokkal sok idő telt el, s mikor munkánk végeztével kibújtunk szkafandereinkből, meghökkenve tapasztaltuk, milyen elhasznált és nehéz az utastér levegője. A légzőközpontot ingerlő szén-dioxid nagy, görcsös lélegzeteink ellenére is a légszomj gyötrő érzését hozta magával. Legszívesebben visszabújtunk volna az űrruhába.

– Hármatok közül kettő aludni megy – fogadott bennünket Mark, a hibernátorok kétszemélyes voltára célozva.

A két mérnök keze tiltakozásra lendült, a parancsnok azonban leintette őket.

– Sajnos, most nem a szakértelem, hanem az egészségi állapot dönt. A kis automatákkal egyformán jól számol mindenki. Dave, vizsgáld meg őket.

A csodálatos fekete mindenhez értett, pedig ez jóformán lehetetlen a mi bonyolult korunkban. Az egészségi próba váratlan eredményt hozott. Dave ugyan szíve szerint jobb szerette volna, ha valamelyik mérnöke marad ébren, de becsületesen az igazat mondta:

– A legkevesebb elváltozás Gregornál van!

Mark csodálkozva nézett rám, majd elnevette magát.

– Lám, az Elektra vasembere! Úgy látszik, még a hírednél is többre vagy képes!

Dühös lettem, mert a vizsgálat ellenére kutyául voltam. A fejem zúgott, tüdőm hiába szívtam tele levegővel, úgy éreztem, megfulladok. És amúgy sem járt más a fejemben, mint az Elektra, a halott folyosók. A halál közelléte – bár kevésbé láthatón – most is a levegőben volt.

– Igazán nem tudom, mire vagyok képes. Az Elektrát pedig jobb, ha most nem emlegetjük!

A parancsnok hátba vert.

– Igazad van, ne emlegessük. Ahogy a régiek mondták, ne fessük az ördögöt a falra. – Aztán a mosoly lefagyott arcáról, és keserűen tette hozzá. – Bárcsak az ördöggel volna dolgunk. Még mindig egyszerűbb lenne, mint ez a távolság és a hibás csillagtérképek.

A két mérnöktől igyekeztünk vidáman búcsúzni, de nagyon érzett a vidámságon, hogy nem őszinte. Összeölelkeztünk, szép álmokat kívántunk, és a szavak mögött ott bujkált kimondatlanul a kétség, vajon lesz-e ébredés a hosszú álom végén, vajon hányan érjük meg?

Az idő múlt. Rendszertelen ritmusa egyszer megszaladt, másszor oly fáradtan vonszolta a perceket, mint mi fulladozó, elnehezült testünket az egyre sűrűbb, egyre romlottabb levegőben. Tágra nyitott szájjal – állkapcsunk izmai fájó görcsöt kaptak – próbáltuk pattanásig teleszívni tüdőnket, torkunk kiszáradt, minden lélegzetünket hang kísérte, rekedt, súlyos zihálás, baljós aláfestése kétségbeesett létünknek. A csillagtérképek korrekciója sikerült, illetve a navigátorok Ten Ling segítségével elég hibátlan komponenst találtak, s már csak a pályaszámítás adatainak Agyba való betáplálása volt hátra. Ez a csak persze még hosszú-hosszú órákat jelentett, keserves versenyfutást a fulladással, a szén-dioxid minden kilélegzéskor kérlelhetetlenül szaporodó mérgével. A nyomás már régen elhagyta a földi értéket, másfél, majd lassan két atmoszférára nőtt.

Megpróbáltunk ezen úgy segíteni, hogy kinyitottuk a raktárfolyosó ajtaját – a tartályok átszállításakor onnan a levegő elillant -, de egy pillanat alatt úgy lehűlt a lakótér levegője, hogy alig tudtuk újra felfűteni. Vastag dér csapódott mindenre, műszereink egy részét a hirtelen hideg pusztulással fenyegette. Ez járhatatlan út volt. Újra az oxigénhez nyúltunk, és minden palack kinyitásával nőtt a nyomás. Nem volt más választásunk, ha haza akartunk jutni, el kellett végezni a programozást.

A csillagász munkája befejeződött a hibátlan komponensek kiértékelésével, és mert egyszerre négy embernél több úgysem dolgozhatott az Agy programozásán, mehettünk volna aludni. De Ten Ling mást gondolt.

– Szeretnék még valamit elvégezni – kérte a parancsnokot. – Ha a csillagászati megfigyelőbe megyünk, és nem rontjuk itt a navigáció levegőjét, talán nem is rövidítjük meg nagyon azt az időt, ami még hátra van. Beállítom a planetoszkópot, hátha sikerült egy-két bolygóját bemérni ennek a rendszernek. Legalább egy kis töredékét teljesíthetnénk az expedíció célkitűzéseinek. Persze csak akkor, ha Gregor is beleegyezik.

Soha nem kívántam jobban megválni a körülöttem létező valóságtól, mint ebben a pillanatban, és átkoztam a tervezőket a kétszemélyes hibernátorokért. A kis kínai áldozatvállalása számomra egyaránt tűnt őrültségnek és hősiességnek. De akár ez, akár amaz, mindenképpen tiszteletre méltó volt, nem ellenkezhettem.

Markban már nem volt sok élet, és ami volt, azt az Agynak tartogatta. Ránk sem nézve mormogta a beleegyezést.

A megfigyelőben az ablakokat elfedő redőnyök gombnyomásra keretükbe süllyedtek, egyik oldalról vakítóan vágott be a t Ceti fénye, a szemköztiekből pedig a mindenség számtalan csillaga küldte ragyogását felénk.

– A bolygórendszerek keletkezésének elméletei egyetértenek abban, hogy a bolygók megközelítően napjuk egyenlítőjének síkjában keringenek. Így van ez odahaza is, és nincs ok feltételezni, hogy itt másképp lenne – magyarázta Ten, miközben beállította a nagy érzékenységű szerkezetet. – Ezért most először ebben a térségben pásztáztatom át környezetünket.

A planetoszkóp ellenőrző fényei felvillantak, a készülék működni kezdett.

– Úgy. Most egy ideig nincs más dolgunk, mint várni. Tent szokatlanul élénkké és beszédessé tette a serkentőtabletta, amit még a navigációban diktált belénk Dave, és én is éreztem, hogy a fejem tisztább valamivel.

– Tudom, hogy ez nem a legalkalmasabb idő a filozofálásra – folytatta -, de valami eszembe jutott. A világűrben nincsenek látványos csodák, mint azt az ember akkor hitte, mikor még csak készült az űrbe. Csak általános érvényű törvények, statisztikai átlagok, az azonos körülmények hozta egyezések. Nézd ennek az idegen csillagnak a fényét. Ha minden magyarázat nélkül beraknál ebbe a megfigyelőbe egy tapasztalt csillaghajóst – aki nem tudná, hogy hol van -, mit gondolsz, milyen következtetésekre jutna? Az ott a Nap, mondaná – bökött a tüzes fehér korong felé -, és ha csupán a szokásos gyors rutinmérésekkel vizsgálná a t Ceti fényét, csak akkora eltéréseket találna a színképben, a sugárzás intenzitásában, a csillag tömegében, amit joggal tartana a műszerek hibahatárán belülinek. Azt hinné, hogy valahol a Föld és a Vénusz között repül hét-nyolc tized csillagászati egységnyire a Naptól.

A levegőt átforrósította az ablakokon beömlő sugárözön, lankasztó meleg volt, de Tent nem zavarta.

– És ha a másik oldalra néz? Milyen eltérést tapasztal? A csillagképek egy része felismerhetetlen, ez igaz. De hát mik a csillagképek? A Nagy Medve, a Cassiopeia, az Orion és a többi? Az emberi szellem évezredes játéka az éggel, amit mi meghagytunk, mint kedves, kényelmes hagyományt, de a nagy, igazi összefüggésekhez semmi közük. Itt sem látsz több vagy kevesebb fénylő csillagot az égen, mintha egy Vénusz-pályát repülnél.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Csak azt, hogy, hogy… – megakadt, a szavakat kereste. – Nem akarom utunk nagyságát lekicsinyelni. Ha az ember szemszögéből nézzük: roppant nagy. Új, eddig ismeretlen nagyságrendbe ugrottunk, oda, ahova eddig – még a bolygókutatások századaiban is – az ember csak a gondolatával ért el, de éppen ezért nem volt kézzelfogható realitása ennek a nagyságrendnek. Most megtettük azt az utat, és ez több, mint ami valaha is történt emberré válásunk óta. De ha a Galaktika, a csillagok mértékével nézem, utunkon voltaképpen sehová sem jutottunk.

– Hogy érted ezt?

– Talán egy hasonlattal tudnám a legjobban megmagyarázni. Állsz a tengerparti homokon, előtted a hullámok csapódnak a parthoz, fölötted úsznak a felhők, a parton mögötted fák hajladoznak a szélben. És most…

Hasonlata sajnos elég jó volt ahhoz, hogy megjelenítse, amit mondott. Csak az tudhatja, milyen kínzó, őrjítő lehet a Föld utáni vágyakozás, aki már volt így bezárva űrhajóba, a visszatérés oly távoli reményével, mint mi itt a t C Ceti körül. És miután kimondta, őt is megfogta a felidézett kép, elakadt. Csendben méregettük egymást, s közöttünk a szűk megfigyelőben ott lebegtek a szavak testet öltött és mégis megfoghatatlan képei, tenger, felhők, szél, hullámok, fák, zöld fák.

Sokáig hallgattunk, azután Ten a szeme előtt belekapott a levegőbe, kihúzta a derekát.

– Hát igen. Maradjunk csak a hasonlatnál. Tehát állsz a parton, ahogy mondtam. Azután lépsz egyet. És mi történt? Mennyit változott körülötted a kép? Jóformán semmit. Ugyanazt látod, ugyanolyan homok van a talpad alatt, mint lépésed előtt. Ezért lenne mégis igaza az előbb idézett csillaghajósnak. Nap ez is – intett a ragyogó korong felé, majd a redőnyökkel végre kirekesztette szembántó fényét, a fülke kellemes homályba borult -, bolygói vannak, mint a mi Napunknak, s ezek a bolygók – a Galaktika szemszögéből semmiben sem különböznek a mieinktől. Ugyanazok az erők építették, ugyanazokból az elemekből, tömegük sem térhet el az átlagos bolygótömegektől, mert ez is általános érvényű törvény.

– Ugyanolyan bolygók?

– Igen. Persze, mint mondtam, a Galaktika törvényei szerint. Hogy közelről, az ember szemszögéből milyenek, van-e rajtuk élet, és ha igen, akkor az milyen, ezt természetesen nem tudhatom. És sajnos mi már nem is tudhatjuk meg soha.

Kimerülten legyintett, mégsem lett volna szabad ennyit beszélni egy szuszra. Hallgattunk, ki-ki a saját gondolatain rágódva.

A homályos fülkében a túloldal eddig halványan pislogó csillagai megnőttek, fényük átszúrt a vastag üvegen. Újra elkapott a végtelen örvénylő szívása, mint a kábelen. Pillantásom csillagról csillagra bukdácsolva egyre mélyebbre, egyre messzebb szédült, hiába keresve a mindenség nemlétező határát. Nem, az ember sohasem lesz ura a csillagok világának. Kimerészkedve közéjük, talán nálunk is messzebb juthat, önmagán túlnövő hősiességgel, teremtő értelmének mind tökéletesebb gépeivel, ideig-óráig dacolhat az űrrel, de az mindig gyilkosa marad fehérjeszintézisen felépült életének. Ha csak egy pillanatra figyelmen kívül hagyja vagy megsérti a kozmosz törvényeit, elpusztul, atomjai beleolvadnak az anyag nem földi, nem emberi méretű örök mozgásába.

– Gyenge vagy és végtelenül hitvány – üzent a csillagok fénye -, a mi törvényünk az erős, az egyetlen törvény. Te csak a kivétel vagy, az esetlegesség egy határesete, a sugárzás, a nyomás, a gravitáció egy-egy szűk tartományának foglya, aki csak úgy tolakodhattál közénk, hogy ellesve törvényeinket, iszonyú erőfeszítéssel magaddal cipeled azoknak a körülményeknek mesterséges kis darabjait, melyeknek szerves életed létrejöttét köszönhetted évszázmilliókkal ezelőtt, s melyeknek mindig rabja maradsz. Azért jöttél, mert örök nyugtalanságod keresi az ismeretlent, és benne a hozzád hasonlót és az attól eltérőt is – míg azt értelmed megemésztheti, világképedbe illesztheti. Ott, a kis negyedosztályú sárga csillag bolygójának gázburka alatt, ahonnan indultál, jól sejtetted, hogy amit te életnek nevezel, van sok helyütt közöttünk, abban a darabjában is a térnek, melyet most oly kétségbeesetten nézel. De ahhoz, hogy megtaláld, még nem tanultad meg eléggé a törvényeket. Beleszaladtál a végtelenbe – ahogy te képzelted -, és alig léptél egy arasznyit – ahogy, mi láttuk -, máris megroncsolták magaddal hozott otthonod vékony csigaházát azok a kis porszemek, melyeket ti meteornak neveztek. Most aztán kutatás, hősi rohanás helyett csak egy utad maradt; s hogy visszajutsz-e, az attól függ, jobban eleget tudsz-e tenni törvényeinknek, mint eddig, vagy örökre közöttünk maradsz.

Halk jelzés búgott fel a planetoszkópból, Ten izgatottan kiáltott:

– Mark! Mark! Megvan az első bolygó! Mindjárt bemérem az adatait!

– Csak a koordinátákat és a hozzávetőleges tömeget. Azután keress tovább, többre nincs idő. Ha mégis marad, majd utólag végigméred valamennyit. Gregor pedig jöjjön ide, oxigént osztunk.

Ten zavartan rám pillantott.

– Mi még bírjuk egy darabig, ha ez több időt jelent…

– Nem! Félix és Robert így se sokáig húzzák. A ti adagotok nem jelent lényeges rövidülést.

Oxigén! Oxigén! Torkomban előre éreztem hűvös ízét, az első nagy belélegzések gyönyörűségét, mikor pár percre alábbhagy a lassú fulladás őrjítő, tehetetlen nyugtalansága.

Végigbotorkáltam a folyosón. A sűrű, elhasznált levegőn kívül semmi sem utalt arra, hogy valami nincs rendjén, a világítótestek egyenletesen ragyogtak be minden részletet.

A Viking hirtelen megrázkódott, a padlóra estem, azután rögtön visszatért a súlytalanság.

– Bocsánat – mentegetőzött Mark az aptátorból -, Félix véletlenül megnyomta az egyik irányítórakéta gombját. Megkezdjük az iránybaállást, a következő korrekciós manőver előtt szólni fogunk.

Nem az esés döbbentett meg – alig fél méter magasból vágódtam hasra -, hanem a magyarázat; Félix véletlenül nyomta meg az indítógombot. Már itt tartunk? Mi lesz a valóban komoly feladatok megoldásával, ha már… Nem volt időm tovább töprengeni, mert felhangzott Till figyelmeztetése:

– Figyelem, figyelem, indítok! Előtte tíz, kilenc…

Apró lökések szaladtak végig a hajón, a gravitáció körbejárt a folyosó mentén, amint sorra bekapcsolódtak a kis vegyi rakéták a fotonrakéta peremén, hogy kellő irányba fordítsák hatalmas tömegét. Olyan érzés volt ez, mint egy csőben feküdni, melyet egy óriás keze gurít erre-arra, komisz játék, még az üres gyomrot is képes felfordítani. Egy darabig tűrtem, megkapaszkodva a folyosó falába, melyet pillanatonként hol mennyezetnek, hol padlónak éreztem, de egy idő után nem bírtam tovább.

– Mark! Mark! – kiáltottam. – Meddig tart még?

– Már éppen vége – nyugtatott meg.

Az óriás unottan taszított egy utolsót a csövön, a világ kettőt fordult körülöttem, aztán újra itt volt az áldott lebegés.

– Körülbelül tíz perc szünet – hallottam Till hangját, mielőtt még beértem volna a navigációba. Bent leverő kép fogadott. Dave kivételével valamennyien beszíjazva feküdtek a hátradöntött üléseken, Félix félrebillent fejjel, csukott szemmel. Dave éppen injekciós tűt döfött a karjába.

– Talán ez segít valamit.

Till bágyadtan ingatta a fejét.

– Hagyd, Dave, ne kínozd újra életre, nélküle is elvégezzük. Vigyétek a hibernátorba.

Félix kinyitotta a szemét, és valami tiltakozásfélét próbált suttogni. Dave kérdőn nézett Markra, aki szintén nem volt messze Félix állapotától. Fogaival az ülés támlájához rögzített oxigéncső után kapott, s csak pár mély szippantás után tudott megszólalni.

– Gregor oxigént visz Lingnek, és utána visszajön, én átveszem a korrekciók utószámításait, ő pedig az én munkámat. A következő irányítási ciklus után pedig leviszitek Félixet. – Félix közbe akart szólni, de sípoló köhögés lett belőle. – Látod, ne erőszakoskodj. Nem szégyen, hogy nem bírod. Az a csoda, hogy még bírjuk.

Dave kezembe nyomta a nagy léggömb formájú, rugalmas tartályt, amibe a palackból oxigént engedett. Kituszkolt a fülkéből, behúzta az ajtót maga mögött, a csuklómhoz nyúlt, hallottam az apró kattanást, kikapcsolta az aptátorom. Azután a magáét tenyérrel befogva halkan mondta.

– Siess vissza… Mondd meg Tennek, hogy csak kutasson, amíg nem hívom, mert félek, rövidesen rá is szükség lesz. Nem akarom Markot felizgatni, azért üzenem ezt így – célzott előbbi mozdulatára -, és használjon bőven oxigént, most már úgyis mindegy, vagy sikerül, vagy nem. Siess vissza! – lódított meg búcsúzóul. A lökés lendülete tovaröpített a folyosón.

Ten vissza sem fordult munkájából, mikor beléptem.

– Megtaláltam a második és a harmadik bolygót is – újságolta, majd méltatlankodva hozzátette -, nem tudom, miért intézte el ezt a nagy eredményt Dave olyan röviden, mikor az előbb odaszóltam. Ott voltál még? Vagy valami baj van?

Egész utamon kínzott a kísértés, hogy kinyissam a ballon szelepét, hogy végre szétfolyjon a torkomban az áhított hűvösség, és most előbb magyarázatot követel! Felelet helyett arcába irányítottam a vékony sugarat, majd magam felé fordítottam, bele a tátott számba, eléje tartottam a nyelvem, az orrom, nem tudtam betelni vele. A tüdőmet átfogó pánt végre megoldódott. Csak azután adtam át aptátorát lefogva Dave üzenetét. Látszott, hogy gondolatai a további bolygók felé kalandoznak, mert csak ennyit felelt:

– Rendben van, majd szóljatok.

Félreértett közömbössége dühbe hozott.

– Ember! Nem érted? Az életünkről van szó! Térj észre – rángattam a karját. – Félix haldoklik, Mark is, és az irányt még mindig nem tudták beállítani. Ez az egész neked csak annyi, hogy rendben van?

Kicsit felemelte a hangát, de ez tőle több volt, mint mástól a legvadabb kiabálás. Lefogta hadonászó karom.

– Nem, nem annyi. De a tudománynak nem arra van szüksége ebből az útból, nem azt kell hazajuttatnunk akár nekünk, akár csak az Agynak, hogy hogyan haldoklottunk, hogyan vesztettük el emberi méltóságunkat. Azért kár volt idáig repíteni bennünket. Adatok kellenek, ez kell – mutatott az újra felbúgó planetoszkópra, ami az új, a negyedik bolygó megtalálását jelezte -, és nem hisztéria. Azzal nem érünk el semmit.

Csendben álltunk egymással szemben, egy pillanatra úgy éreztem, hogy szégyenemben még szégyenletesebbet teszek: megütöm. Kezem elengedte a tartályt, melyből halkan sziszegett elő a maradék oxigén, a szelep valahogy lefelé fordult, az összezsugorodott, ráncos ballon Ten arcába vágódott. Szelíden félretolta, és nagyon halkan mondta – most újra az a Ten Ling volt, aki a hibernáláshoz hosszas megfontolás után jázminillatot választott.

– Szépen meghalni, az is nagy dolog, ha már nincs más választás. Nyugodj meg, Gregor, menj vissza Dave-hez, és hívjatok, ha szükség van rám. Addig pedig…

Nem fejezte be, a műszer már hívta szaggatott búgásával.

Az oxigén jótékony hatása gyorsan elmúlt, mellkasom újra kicsinek éreztem, hörgő, nehéz lélegzéssel vonszoltam magam a folyosón. Bár igazán mindegynek tűnik, hogy hosszú fuldoklásunk után mi is történik velünk a halálban, számomra az az irdatlan távolság maradt a legnyomasztóbb, ami a Földtől elválasztott. Mindaz, amit most itt félholtan küszködve el akarunk végezni, csak előkészület ahhoz a hatalmas ugráshoz, melynek végcélja – majd két évtized múltán – egy halovány kis csillag innen láthatatlan bolygója, szülőföldünk. Elérjük-e valaha?

A navigációban szótlanul fogadtak. Dave kikapcsolta az eszméletlen Félix rögzítőhevedereit. Till és Mark az Aggyal dolgoztak. Erejük minden maradékára, évek hosszú során szerzett minden tudásukra szükségük volt, hogy életük legnagyobb – s talán utolsó – feladatát, a fotonrakéta pályáraállítását befejezzék. Az Agy szédületes irammal követte Till parancsait, mintha gondolkozókészségének, memóriájának mindentudó kapacitása érzelmi kategóriákra is kiterjedne, és most aggódó figyelemmel segítené munkájukat. A műszerek, felvillanó lámpák, jelzőfények szolgálatkész tömegében csak egy maradt ellenséges, a legrégibb, a legegyszerűbb valamennyi között: az óra. Gúnyos, mohó gyorsasággal lobbantak el a zöld másodpercek, s a veszély vörösével gyúlt ki minden perc, fogy az idő, az életünk.

– Figyelem, figyelem! Indítok! – Till félholtan sem engedett a szabályzatban előírt felhívásból. – Előtte… tíz…

Csodálkozva néztem Dave-re, Ha Till most indít, miért oldozta fel Félixet? Megértette pillantásomat, és válaszképp tehetetlenül tárta szét a karját. A korrekciót másodpercnyi pontossággal kell kezdeni. Már nem volt ideje, hogy visszakötözze, engem fél kézzel saját üres helyére nyomott, ő pedig az üléssel együtt átkarolta Félixet.

– … három, kettő, egy…

Till ujja ráfeszült az indítóra, a gravitáció a mellünkre ugrott, összepréselte a halálfélelem görcsében vergődő tüdőt. A képernyőre vetített koordináta-rendszer hálója vibrálni kezdett, lassan elcsúszott, mintha belenyomta volna a súly a képcső mélyébe, aztán Till keze elengedte az indítót.

– Oxigént!

Bőven pocsékoltuk az éltető sugarat, tudtuk, ha takarékoskodnánk, sem érnénk vele már semmit, csak rosszabb lenne.

– Öt percetek van, hogy levigyétek – mondta Till -, elég lesz?

– Reméljük – Dave szólt vissza az ajtóból Félixszel a karjában.

Ekkor Mark különös hangot adott, félúton a hörgés és a nevetés között, karjait a feje fölé emelte, tágra nyílt szemében az akarat erőtlenül küzdött az öntudatlansággal. Ha a Földön vagy bárhol, ahol gravitáció van, valaki elájul, összeesik, az a megszokottság folytán korántsem olyan ijesztő, mint a súlytalanságban. Mark karjai nem estek vissza, ott lebegnek a levegőben, de az élet, a szervezett mozgás eltűnt ülésbe szíjazott testéből.

Dave megperdült, a karomba nyomta Félixet, és a parancsnokhoz ugrott.

– Mark! Mark! Beszélj! Felelj! Mi van veled? Hallasz engem?

Megragadta a lebegő kéz pulzusát. Csendben, sokáig vártunk.

– Él! – Megnyugodott valamennyire. – Már azt hittem, szívbénulás! Őt is levisszük!

– Most már nem! Csak három percetek maradt!

– Akkor kötözzük vissza!

Alig helyeztük őket biztonságba, Till indítása nyomán máris újra ránk vetette magát a súly, felemésztve életünk, ellenálló képességünk újabb részét. Utána szerencsére hosszabb szünet következett, majd negyedóra. Felnyaláboltuk a két élettelen testet – csak gyenge szívverésük bizonyította, hogy még ideát vannak -, és megindultunk a hibernátor felé. Till egyedül maradt, azt mondta, egyedül is győzi a számításokat, vagy ha mégsem, akkor Tent hívja a megfigyelőből.

Nem volt könnyű munkánk. A súlytalanságban éppen elég a saját tested beidegzetlen mozdulataival törődni, hogy baj ne érjen, és kétszeresen fáj, ha vigyázatlanságod miatt nem te, hanem magatehetetlen társad kapja az ütést. Az utolsó mozdulat helyzetében maradó végtagjaik minduntalan a folyosó falába ütődtek. Szerencsére Dave – mint veterán űrhajós minden fortélyát tudta ennek a kényes feladatnak. Még nekem is segíteni tudott, s így lassan átnyomakodtunk a légzsilipeken. A hibernálással hamar végeztünk.

– A doktorok annyit fontoskodnak ilyenkor – magyarázta Dave -, hogy rendszerint azért felejtenek el valami igazán lényegeset. Vérnyomás, kardiogram, vesefunkció. Úgy. Az emésztőcsatorna szerencsére üres, szegényeknek igazán nem lehetett étvágyuk. De legalább most nincs gondunk vele. Na most a bioáram szinkronizálása. – Boszorkányos gyorsasággal dolgozott, mint mindig, most is bámulatra késztetett. Mindenhez értett, amit a mi korunkban egyáltalán megtanulhatott valaki. – Az elektróda alá tegyél egy tampont, nehogy kidörzsölje a fejbőrt – ez nem volt benne az előírásban, de éppen ez mutatta, hogy a feketében nemcsak hatalmas tudás, hanem szív is van. – Kész. Jöhet a szomnifer.

– Nem lesz abból baj, hogy a hibernátorban most éppen olyan rossz összetételű, nagy nyomású levegő van, mint a többi helyiségben?!

– Azt hiszed, erre nem gondoltam? – nevetett. – De ezt majd kívülről intézzük el. Lépj ki.

A súlyos ajtó a helyére billent, a kémlelőlencsén át kékes fényben láttuk a két sápadt arcot.

– A hibernátor automatikája minden körülmények között fenntartja az előírt egy atmoszféra nyomást. Nincs más dolgunk, mint kiszivattyúzni a levegőt, az altató gázkeverék pedig a helyére lép. Így ugyan a kicserélés alatt egy csomó szomnifer kárba vész, de szerencsére van elég. Ezt magam is elintézem, menj vissza Tillhez.

Megint egyedül vonszoltam magam a folyosókon, s úgy éreztem, mást se csináltam ébredésem óta, mint mászkáltam a hibernátorból a navigációba, a navigációból a megfigyelőbe, azután vissza, oda-vissza, és mindig egyedül, végtelenül, elérhetetlenül messze a Földtől. Hát már sohasem lesz vége?

Pedig vége lett, hamarabb, mint gondoltam. A navigációban eszméletlenül találtam Robertet, és mikor az aptátoron kétségbeesetten hívtam Dave-et és Tent, csak a feketétől kaptam választ.

– Rohanj a megfigyelőbe, és hozd Tent a navigációba! Addigra én is ott leszek! – utasított. A hangján éreztem, hogy máris rohanna Tillhez, de nem hagyhatta ott a hibernátorokat, még nem végzett a levegő kicserélésével.

Elindultam tehát a kínaiért, remélve, hogy ez tényleg az utolsó utam egyedül.

A pusztulás egyelőre az emberekre korlátozódott, a Viking élt, s hangja – ahogy én neveztem: az éneke – változatlan volt. Sokféle színből alakul egy dallammá ez az ének, generátorok lágy búgása, szelepek magas, a hallható hangok felső határán járó sziszegése, az automatizmusok száraz kattanásai, zizegések, finom kis csengések. Máskor ez az ének biztonságot sugárzott, megnyugtatást, hogy míg hangjukat így, változatlanul hallom, körülvesz földi testvéreim szerető gondossága, akiknek keze alatt támadt életre ez a számtalan gépezet, hogy vigyázzanak rám a nagy külső sötétség némaságában. Most azonban hangjukból a végzetet hallottam.

– Megfulladsz, elpusztulsz – énekelt a Viking -, és az atomtelep utolsó kilowattjával a mi életünknek is vége. Te akkor már rég halott leszel, tested itt bomlik majd fel a mi fényünknél, a mi sugaraink között, holtod után is szolgálunk téged, ember, aki megalkottál bennünket…

– De segíteni nem tudtok rajtam – lihegtem elkeseredetten, miközben betaszítottam a csillagászati megfigyelő ajtaját.

Ten sovány kis teste széttárt karokkal a planetoszkóp felett lebegett, mint furcsa madár. A műszer szakadatlanul jelzett valamit – ki tudja, mióta -, idegesítő, hangos búgással követelte a figyelmet. Átkaroltam Tent, a mozdulattól egy pillanatra magához tért.

– Az ötödik – suttogta alig érthetően -, idáig ennek van a legerősebb hangja.

Annyit én is tudtam, hogy ez vagy a bolygó tömegét, vagy közelségét jelenti, de azt is, hogy ezt a bolygót már nem fogja senki megvizsgálni. Ten szeme becsukódott, teste elernyedt. A figyelmeztető, szaggatott hang tovább búgott, eredménytelenül, ostobán, makacsul. Kihátráltam a megfigyelőből, becsaptam az ajtót, még a folyosón is üldözött.

Innen összezavarodnak az emlékeim. Tudom, hogy Ten és Robert teste jó darabig ott feküdt a navigációban beszíjazva az ülésekbe, emlékszem, hogy több korrekciós ciklust végigszenvedtem félig öntudatlanul, és arra is, hogy világosabb pillanataimban a sokéves beidegzés nagyszerű reflexeivel – melyek tőlem függetlenül önállósultak, és hűségesen megőrizték a számtalan ismétlés mozdulatait – még számolni is tudtam, segítettem Dave-nek, aki lihegett, fújt, csapkodott maga körül, egyik fuldoklási rohamában a ruhát is letépte magáról, mert szűknek érezte, és közben dolgozott megszállottan, félőrült nevetéssel, megállás nélkül.

Valamikor levittük a két eszméletlen embert a hibernátorba, Dave összekötözte kezüket és lábukat, mert másképp nem boldogultunk velük. Engem is lent akart hagyni az utolsó üres hibernátor egyik matracán, hogy ott várjam meg, míg végez a navigációban, de könyörögtem, hogy vele mehessek, mert féltem, megőrülök, ha egyedül maradok. Visszavitt, és a korábbi szurkálásoktól dagadt combunkba újabb injekciókat döfött. Hatásukra hülyén vigyorogni kezdtünk, és Dave valami dalt is dúdolni próbált, azzal a naiv szándékkal, hogy bátorságot öntsön belém. Aztán újra számoltunk, majd újra nyögtünk, mikor számításaink eredményeként a fúvókák megint közelebb fordították néhány fokkal a rakétát a kiszámolt pályához. Az egész a szenvedés örökkévaló pokla volt folyton ismétlődő körforgásával a szurkálást követő eszmélésnek és számolásnak, az öntudatlanba taszító súlynak, ahonnan megint a tű fájdalma emelt ki. S valahonnan a tudat eddig ismeretlen dimenziójából ébren láttam az egészet, azt is, mikor ájultan feküdtem, és Dave keze a fecskendővel a bőröm felé közeledett, a remegve csúszó koordináták kettős hálóját, melyek minden korrekció alatt végtelen lassúsággal közelebb kerültek egymáshoz, de mégsem engedelmeskedtek akaratunknak, hogy végre fedjék egymást, igazolva, hogy a rakéta végre a számított pályán van.

Nem tudom, meddig tartott, csak arra emlékszem, hogy Dave kezét éreztem, és combom izma megfeszült, várva az új döfést. Helyette azonban Dave kioldotta hevedereimet, és elindult velem.

– Mi… miért? – csak ennyit nyögtem, de megértette.

– Sikerült! Érted? Si… si… sikerült! – felelt vékony, rekedt fejhangon. Nem tudtam, nem is érdekelt, hogy sír-e, nevet-e, vagy csak a fuldoklás változtatta el így a hangját. Végtelen boldogság öntött el, nem a siker diadala, annak örültem, hogy nem kell tovább számolni, szenvedni, megfulladni és újra feltámadni.

– Akkor… akkor… alhatunk?

– Odaviszlek!

A könyökömnél fogva húzott maga után, a feje fölött lebegtem kinyúlva, mint egy zászló. Így vonultunk a hibernátorig, ahol már várt bennünket az annyira áhított Nagy Álom.

VIII.

Az új ébredés fél olyan rossz sem volt, mint a megelőző. Dave úgy rángatott, mint aki megőrült.

– Ébredj! Ébredj már! – kiabált a fülembe. – Lélegezz és ébredj! Magadnál vagy már? Érzed?

Minden tagom ólomsúlyú volt, és nemcsak az ébresztő manipulátor hintáztatott, az egész fülke dülöngélt.

– Mi… mit kell érezni?

– A súlyt! A súlyodat! És hogy imbolygunk! Ember, tudod, mi ez? A Föld! Itthon vagyunk! Sikerült! A Földön vagyunk, és a jó öreg óceán ringat bennünket!

Egy erősebb lökés a másik matracra dobta, ez azonban nem csillapította lelkesedését.

– És érzed ezt a levegőt? – mutatott a hibernátor nyitott ajtajára. – Ez valódi! Itthoni! Nem palackból jön, nem a generátor termeli! Kintről jön! Érzed benne a tenger sós páráját?

Földanyánk – ez a régi szép szó igazán csak az űrhajózás korában kapta meg méltó tartalmát a tőle távollevők, a hozzá visszatérők ajkán. A tőle való elszakítottság, akár csak napokig, akár hetekig vagy hosszú hónapokig tart, nyomasztó, gyötrő az elsőtől az utolsó pillanatig. Eszembe jutottak a csillag körül átélt órák, a végső téboly, mikor már csak ketten voltunk Dave-vel, és úgy éreztem, megbolondulok a boldogságtól. A Föld! Itthon vagyok! Soha, soha többet nem hagyom el! Nincs az az ajánlat, csillogó lehetőség, a kutató szenvedélynek olyan kényszere, ami még egyszer elszakíthatna tőle!

Dave magával sodort.

– Gyere, menjünk a rádiósfülkébe! Beleordítjuk mindenki, az egész világ fülébe, hogy itthon vagyunk! Hogy sikerült!

A folyosón Markba és Félixbe ütköztünk, a szomszéd hibernátorból Till dugta ki a fejét. Elkínzott arcukból boldog szemek ragyogtak, mindnyájan egyszerre kiabáltunk.

– Hó! Hahó! – bömbölt Dave a fülem mellett, hogy majd megsüketültem. – Itthon vagyunk! Itthon!

Összekapaszkodtunk, és püföltük egymást, Mark énekelni kezdett, mi átvettük a dalt, és a püfölés torz haditánccá változott. Addig jártuk – fejünket, könyökünket beverve a szűk folyosóba -, míg a Viking megbillent, és egy csomóban gurultunk – a kilépő Tent is magunkkal sodorva – végig a folyosón, neki a vezérlőterem ajtajának. A kavarodásban valamelyikünk hozzáért az ajtó kioldójához, mert kitárult, és szanaszét potyogtunk a tágas helyiségben. Nevettünk, ordítoztunk, hahóztunk, ahogy a torkunkon kifért, amíg a lélegzetünk tartott. Aztán jóleső nyögésekkel hagytuk, hogy a hajó dülöngélése ide-oda hengergesse kinyújtóztatott testünket. Mark az egyik szék karfájához nyúlt, és megnyomta rajta a képernyők gombját. Körben a terem falán felvillant a tenger mélye, a háborgó felszín és az ég, sötét felhőkkel.

A régi festők ilyennek képzelték vásznaikon a vízözönt, a vad hullámokat habos sörényükkel, melyeket oly magasra korbácsol a dühöngő szél, hogy szinte elérik az alacsony felhők testéről lógó ködrongyokat, csupa komor szín, szürke, feketébe hajló acélkék; a piszkosfehér tajték alatt a hullámok teteje sápadtzöld, a felhőkben fekete és szépia, a betegsárga bizonytalan foltjai.

Vigasztalan látvány volt, számunkra mégis a legboldogabbat jelentette, az otthont, a Földet. Dave-ből – mint mindig kitört a professzor, és magyarázta, mintha nem látnánk.

– Látjátok? Felhők és víz! Víz és felhők! – kimondhatatlanul jólesett ismételni a szavakat, mert azok a látható valóságot jelentették – és szél és hullámok! Föld, szép szél, gyönyörű nagy hullámok!

– Ha egy kicsit himbál is – vigyorgott Till -, nekünk gyönyörű! Hanem hogy főhet a feje a kihalászásunkra rendelt egység parancsnokának! Kötve hiszem, hogy ő is szépnek tartja!

Magyarázata újra elindította a feketében a motort, ami kihajtotta a hibernátorból.

– Igaz is! – tápászkodott fel. – Gyerünk jelentkezni! Nyugtassuk meg őket minél hamarabb, hogy mindannyian jól vagyunk.

– Mindannyian? – ütötte fel Félix a fejét. Hol vannak a többiek?

Mark már az ajtóból válaszolt – úgy látszik, törvény, hogy gondolatai mindig legalább két hosszal a mieink előtt járnak.

– A jelentkezést elég, ha Robert és Félix intézi, ti velem jöttök! Azonnal meg kell tudnunk, mi van a többiekkel!

A folyosón Takurába és Andrejbe ütköztünk, a másik két hibernátor zárva volt. Mark bepillantott a kémlelőn, és máris tépni, rángatni kezdte a nehéz ajtó bonyolult, agyonbiztosított zárát.

– Dave, nyisd ki a másikat, és csinálj velük valamit, mesterséges légzést, szívserkentőt, mert rögtön végük! – kiáltotta. – És valaki szaladjon Roberték után, ha van már összeköttetésük, azonnal hívják az orvosi központot, és kapcsolják ide hozzám!

Az ajtó végre engedett, és Mark eltűnt a fülkében.

Én álltam leghátul, megfordultam, és rohantam Tillékhez. Bármilyen tökéletes szerkezet a hibernátor, az emberek különbözők, és minden gondosság ellenére sem egyformán viselik el az ébredés testet-lelket megterhelő műveletét.

A rádiósfülkében Till már a kezelőasztal előtt ült, a hangszóróból éktelen ropogás hallatszott.

– Ennek a viharnak is épp itt kell a fejünk felett lógnia – bosszankodott. – Tele van a légkör elektromossággal! Nem elég, hogy képtelen vagyok egy ép hangot kicsikarni a villámok miatt, ha sokáig kísérletezünk, még belénk csap! Kapcsold ki, Félix!

A fülbántó zaj abbamaradt, és én elmondtam Mark üzenetét. Till beletúrt jól fejlett vöröses szakállába. Mozdulata valami megmagyarázhatatlan rossz érzést keltett bennem. Félixre nézett.

– Nos, mit csináljunk?!

Félix a vállát vonogatta.

– Nem tudom. Ha bekapcsoljuk, előbb-utóbb belénk vág, hát még ha kitolom az adó antennáját! Anélkül pedig nehezen kapunk összeköttetést!

– Mégis meg kell próbálni! Kapcsold be újra!

A ropogás újra kezdődött, és folyton erősödött, ahogy az antenna hosszú fémárboca egyre magasabbra nyúlt a Viking fölé. Félix a szája szélét harapdálta, féltette a berendezést, de még jobban aggasztotta társainak állapota.

– Mi bajuk van tulajdonképpen? – próbálta túlordítani a hangszórót. – Mi olyan simán ébredtünk!

– Nem tudom. – Mark nem mondott többet, de nagyon ideges volt, ami nála igazán szokatlan. Talán…

– Csend – vágott közbe Till -, megkezdem az adást.

Félix lehalkította a hangszórót, de még így is lehetett hallani, hogy a ropogás még vadabb, s a pattogások darabokra szabdalták Till mikrofonba kiabált hangját.

– Hívok… hívok… minden… hív… vok… mind… itt… Viking… a Vik…

– Növeld az adás erejét! Így senki sem hallja meg!

– Belénk vág!

– Nem érdekel! Növeld! – ordított Till. Most már összefüggőbben hallatszott a ropogás zűrzavarából.

– Hívok mindenkit! Hívok mindenkit! Itt a Viking! Itt a Viking!

Még háromszor harsogta el a hívást, majd hátradőlt, várva a választ. A hangszóró csak pattogott makacsul.

– Hány kilowattal ment ki az adás?

– Négyszázzal!

– Erősítsd föl a hangszórót!

– Így se hallasz semmit a zajtól!

– A maximumra! – Till nemcsak a hangszóró miatt ordított, idegesítette a vihar, a válasz elmaradása, a dülöngélő Viking.

Dobhártyám rémülten tiltakozott a fülke levegőjét reszkettető ropogás ellen, ami mögül hiába véltünk kihallani emberi hangot. Till makacs volt, jó két percig kínzott bennünket, míg megunta a várakozást.

– A fülükön alszanak! – fújta. – Nem elég, hogy hagytak az óceánba esni, mintha csak kiemelési bemutatót akarnának rendezni velünk, a fülükön alszanak! De én megmutatom nekik!

Az adó kapcsolója után nyúlt.

– Hatszáz kilowattot! – s újra kezdte. – Hívok mindenkit! Hívok mindenkit!

A csattanás akkora volt, hogy minden porcikám érezte fájdalmas ütését, az egész fülke kékes lángban vibrált, Till kirepült az ülésből, és karját az arca elé kapva a hátsó falig tántorodott. Sűrű fekete füst tört elő a műszerfalak hasadékaiból, aztán a mindenhová beépített hűséges automaták kioltották a tüzet, az elégett szigetelések keserű, szúrós szaga úszott az átforrósodott levegőben. Félix a padlón hasalt, az ajtókeretet fogta.

– Bevágott!

Rohanó léptek közeledtek a folyosón.

– Mi történt?

Till a fejét rázta, mintha a csattanás kábultságát szeretné kirázni belőle.

– Láthatod! Megpróbáltuk az összeköttetést! Nem válaszoltak, növeltem az adás erősségét, és most… vége!

Nekiesett Dave széles mellének, aki átkarolta.

– Nem baj! Az a fontos, hogy nektek nem történt bajotok – körülpillantott a fülkében, hogy az automaták valóban eloltották-e a tüzet. – Most gyertek innen! Ha kipihentétek magatokat, és még mindig nem látnánk a mentőhajókat, akkor a tartalék készülékkel újra megpróbáljuk.

– A… amíg ez a vihar tart – Félix nehezen találta meg a hangját -, nem ajánlom. Újra csak ez történne.

– Már nem olyan sürgős. Amarék szerencsére jobban vannak, és Ten szerint a vihar két órán belül elvonul. Kapaszkodjatok a nyakamba.

A kínai második tudománya a meteorológia volt, s ha ilyen határozottan merte ezt mondani, biztosra vehettük, hogy úgy lesz.

– Mi történt a hibernátorokkal? – kérdeztem.

– Nem tudtunk rájönni. A berendezés kifogástalanul működött. A doktorok szerint inkább az a különös, hogy mi ilyen könnyen ébredtünk. Tizen-valahány év után visszatérni az életbe, nem kis dolog.

– Igen, ezt éreztem én is a csillag körül, de most sokkal könnyebb volt. Igaz – nevettem -, úgy rángattál, hogy attól egy halott is föltámadt volna.

Beértünk a vezérlőterembe, ahol a többiek már mind bekötözve feküdtek a hátradöntött üléseken. Dave gondosan lefektetett és beszíjazott bennünket. Félix kezén kis égési seb volt, a kábultságot és szédülést leszámítva igazán szerencsésen megúsztuk a villámcsapást. Rossz közérzetünket sajnos csak növelte a Viking egyre erősebb himbálása.

– Szembe kellene valahogy fordítani a hullámokkal – tanácsolta Andrej -, ha így oldalról kapnak el, kész hullámvasút.

– Hogy gondolod? – kérdezte Mark.

– A négy fúvókacsoport közül egy a vízvonal fölé esik, ha csak azt működtetem, úgy irányíthatom vele a Vikinget, mintha rakétahajtású hajó volna.

Mark szokása szerint az állát simogatta. Mozdulata – mint előbb Tillé – megmagyarázhatatlan módon nyugtalanított. Pillantásom végigfutott társaim torzonborz ábrázatán, és idegességem csak növekedett. Nem az volt a baj, hogy szőrösek voltunk. A hibernálás ugyan lassítja a haj és a szakáll növését, de nem állítja meg. Ezt tudtam, és azt is, hogy a hazaérkezés örömében eddig elmulasztottuk a hibernálás után kötelező fürdést és borotválkozást. Más volt, ami zavart, de minél megfeszítettebben gondolkoztam rajta, annál kevésbé tudtam megfogalmazni.

– Rendben van, lássunk hozzá – egyezett bele Mark.

Irigykedve figyeltem munkájukat. Rossz volt így ülni, tehetetlenül beszíjazva, és várni, hogy történjen már valami, mikor végre itthon vagyunk a Földön annyi év, oly sok megpróbáltatás után. Szerencsére Amar és a többi három, akik nem voltak ébren a csillag körül, elkapták Dave-et, hogy mesélje el az ott történteket. Eddig csak rövid magyarázatokat kaptak, ami korántsem elégítette ki őket. A professzor úr elemében érezte magát, repült az idő.

– … és aztán Gregor elhozta Tent a csillagászati megfigyelőből…

– Várj! – szólt közbe Ten. – Valami eszembe jutott. Mondd csak, Gregor, nem jelzett éppen egy újabb bolygót a planetoszkóp, amikor kivittél a fülkéből? Halványan emlékszem valamire…

– De igen.

A csillagász kioldotta magát az ülésből.

– Hová mész? – csodálkoztunk.

– Megnézem a planetoszkópot. Annak a bolygónak az adatait még nem értékeltem ki, pedig az automata nyilván rögzítette.

Boldog volt, hogy munkát talált, s nem kellett tovább tétlenkednie.

Az imbolygás gyengült, a képernyőkön már sehol sem látszott szélfújta tajték a hullámok gerincén. Az ég világosodott.

– Igaza volt Lingnek – örvendezett Amar a mellettem levő ülésben -, ez a vihar tényleg nem tartott soká. Mindjárt kisüt a nap!

– Ne felejtsd el, hogy egy órája, mióta szembefordultunk a hullámokkal, körülbelül harmincöt kilométeres sebességgel távolodunk a vihar magjától. A rakéta működtetése legalább ennyire felgyorsította a Vikinget, ha nem többre. Ha ehhez hozzáveszed, hogy a vihar ellenkező irányba halad, mint amerre mi… – magyarázta Mark.

– Akkor perceken belül itt a jó idő – mondta Till. – Gyere, Félix, megyünk szerelni.

– Bocsánat, már én is itt vagyok – méltatlankodott Shing -, eléggé sajnálom, hogy a t Ceti körüli élményekből kimaradtam, legalább most szeretném a saját munkakörömet ellátni.

– Csak ne sajnáld – nevetett Till -, az a fő, hogy végre itthon vagyunk. De talán megengeded, hogy segítsünk neked? Volna egy-két beköszöntő szavam a fülén alvó megfigyelőszolgálatnak.

Mindannyiunkat felvillanyozott, hogy rövidesen vége elzártságunknak. A megérkezésnek ezek a felemás órái a legkellemetlenebbek, már otthon és mégsem, gyakorlatilag ugyanannyira el vagy még zárva embertársaidtól, mintha kint volnál valahol a térben.

– Várjatok – sietett utánuk Dave -, a rakományt átrendeztük a csillag körül. Nem találjátok meg nélkülem.

A vezérlőterem váratlanul kivilágosodott. A képernyőkön a felhők felszakadtak, s a tenger horizontjával kettévágott nap sugarai aranyosvörös ragyogással árasztották el a falakat.

– Kint vagyunk a viharból! – ujjongott Val. Most már igazán csak percek, és ránk találnak. Egyébként furcsa, nem tudom, hogy reggel van-e vagy este. Hány óra lehet?

A vezérlőterem nagy órája fél tízet mutatott. – Ettől nem leszel okosabb – nevetett Mark -, ez a Viking saját ideje, nem magyaráz meg semmit. De rögtön megtudjuk a Nap látszólagos mozgásából.

A Nap lejjebb csúszott, már nem félkör volt, hanem egy gomba kalapja, fénye mélyvörösre váltott. Tillék nagy csörömpöléssel vonultak át a termen a rádiósfülke felé, megpakolva a tartalék rádió alkatrészeivel.

– Mennyi idő alatt lesztek készen? – kérdezte Andrej.

– Negyedóra – válaszolt Félix -, a hivatalos jelentkezés után kiket hívjak?

– Az ikertestvéremet. Pavel Volatov, sebész, kijevi központi kórház. Nem hiszem, hogy elköltözött volna, mert szerelmese annak a vidéknek. Odavalók vagyunk.

– Én az anyámmal szeretnék beszélni – szólt közbe Marcis.

– A szüleimet hívd!

– A nővéremet Bizertából!

Nevek és címek röpködtek a levegőben, csak ketten hallgattunk Markkal. Szüleink meghaltak, testvérünk, rokonunk nem volt. Ha Léna élne… Mark, a gondolatolvasó, otthagyta az irányítást, és hozzám lépett.

– Bennünket az egész emberiség vár, Gregor. Millió és millió testvérünk. És ha akarod, együtt tölthetjük az ilyenkor kötelező féléves szabadságot. Leruccanunk egy kicsit Polinéziába, vagy ha eleged volt a tengerből – mutatott mosolyogva a képernyőre -, elmegyünk hegyet mászni Chilébe.

Hirtelen végignézett rajtunk, és nagyot kiáltott.

– De nem így! Szakállasok és lomposak vagytok! Így akartok a fogadóbizottság szeme elé kerülni, mikor én vagyok a parancsnok? Akinek nincs dolga a rádióval vagy itt az irányítással, az mars a fürdőbe! Amar, Marcis, Val, Gregor és te is, Andrej, indulás! Tíz perc múlva váltás, akkor mi megyünk! Fürdeni, hajat vágni, borotválkozni!

A “borotválkozni” szóra megint elöntött valami furcsa rossz érzés, hogy valami nincs rendben, valami szokatlan és érthetetlen a számomra.

– Mondani akarok valamit, Mark – kezdtem -, csak nem tudom, hogy…

Elakadtam.

– Mondd csak bátran – biztatott.

Az előbb még valamennyire megfoghatónak tartott gondolataim elillantak.

– Nem tudom, valami furcsát érzek, de nem tudom megmagyarázni, nem tudom…

Amar oldalba bökött.

– Majd ha rájössz, akkor megkeresed Markot, és megmondod. Most gyere, ne álmodozz! Rögtön itt a fogadóbizottság!

Mint aki elvesztett valamit, mielőtt megtalálta volna, és most ezen a logikai lehetetlenségen töpreng, indultam a zuhanyzók felé.

A zuhanyozás igazán pompás dolog.

Bőrömet felváltva csiklandoztattam forró és jéghideg sugarakkal, s feledve az előbbi furcsa szorongást, hangosan kurjongattam egy akkor kitalált dallamot, mint a legtöbb ember zuhanyozás közben.

A mulatságot Andrej dörömbölése zavarta meg.

– Gregor! Hé! Engedj be!

Morogva szakadtam el a víz gyönyörűségétől. Andrejről még csöpögött a víz, ahogy a szomszéd zuhanyzóból kilépett.

– Mit akarsz?

– Segíts már, te hogy szedted le?

Nem értettem.

– Mit?

– Hát a szakállad! – markolászta keservesen arasznyi göndör szőrzetét.

Az államhoz kaptam, kezem rövid, szálkás borostába ütközött.

– A szakállam?!

Elakadt a lélegzetem. Megvan! Ezt kerestem, ezen gondolkoztam, ez volt az a különös dolog, az a furcsaság, ez zavart. A legénység egy részének hosszú szakálla van, mások pedig csak borostásak, mint én.

Kiugrottam a folyosóra, és ordítva rohantam a vezérlőterem felé.

– Mark! Mark! Hol vagy? Tudom már, mit akartam mondani! A szakáll! Mark! Hol vagy?!

Andrej ijedten utánam rohant. Dave és Takura megdöbbenve bámult rám, mikor egyre hajtogattam rájuk mutatva:

– Dave csak borostás, mint én, de Takurának éppúgy szakálla van, mint Andrejnek! Hol van Mark? Meg kell mondanom neki! Egész idő alatt ezt akartam mondani!

A lármára átjött a rádiós fülkéből Félix és Till.

– Látod, Dave – magyaráztam boldogan -, Till szakállas, de Félix nem. Ezt akartam Marknak megmondani. Hol van?

Dave atyai hangon kezdett magyarázni.

– Miért olyan sürgős? Markot elhívta Ten a csillagászati megfigyelőbe. Míg a rádió nincs készen, a csillagokból próbáljuk megállapítani, merre is lehetünk – mutatott a képernyőkre, ahol a sötét égen már feltűntek a csillagok. – Közben a radart is körbeforgatják, hátha azon már látni a mentőhajókat. Nyugodj meg, Gregor, nemsokára itt lesznek. Ami pedig a szakállproblémát illeti, abban nincs semmi különös, csupán az történt, hogy egyeseknek közülünk volt időnk a t C Ceti körül megborotválkozni, másoknak pedig…

Önkéntelenül az állához nyúlt beszéd közben, elharapta a mondatot, és végtelenül ostoba arcot, vágott. Aztán szemében a gyanú fénye villant, s már kiáltani akart, mikor kivágódott a csillagászati megfigyelőbe vezető folyosó ajtaja, és Mark rémülten esett be rajta:

– Dave, gyere azonnal a megfigyelőbe!

Eltartott egy pillanatig, míg másutt járó gondolatai közé betolakodott a különös látvány: társai gyűrűjében két meztelen, csuromvizes őrült.

Tudtam, hogy valami nagy dologra jöttem rá, de fogalmam sem volt, hogy mi az, mindenesetre siettem közölni felfedezésemet vele is.

– Megvan, Mark! Azt akartam neked mondani, hogy a szakállunk nem egyforma hosszú! Te is csak borostás vagy!

Mark az állához kapott, megroskadt, mint akit iszonyú súly nyom össze, és a falnak dőlt. Úgy nézett végig rajtunk, mintha először látna bennünket, pillantása arcról arcra vándorolt. Dave szólni akart, de Mark megelőzte.

– Andrej! Borotválkoztál, mikor a csillag körül felébredtél?

A kérdezettnek leesett az álla.

– Ne… nem – hebegte -, nem volt rá időm!

– És te, Félix?

– Igen. Mikor ott felébredtünk, Till azonnal kibújt a hibernátorból, mondtam is neki, még baja lehet belőle, ha nem tartja be az előírásos tornát és tisztálkodást, de én…

– Elég! Álljatok egymás mellé!

– Fölösleges – Dave végre szóhoz jutott -, már megnéztem, Félixnek nem feleakkora a szakálla, mint Andrejnek. Sokkal rövidebb. De ebből csak nem föltételezed azt, hogy…

– Nem föltételezek semmit – csattant Mark hangja -, ez a bizonyíték!

– Mire? – szólt közbe bátortalanul valaki.

– Arra – Mark elvesztette uralmát arcizmai felett, és azok nem tudtak dönteni a sírás és a félőrült nevetés között -, hogy nem bolondultunk meg Ten Ling és én a csillagászati megfigyelőben!

Végigmért bennünket, latolgatva, hogy mennyit érünk egyenként és összesen a szavakkal szemben, amiket mondani fog.

– Nem hiszitek el – kezdte csendesen, majd felordított -, én sem hiszem el!

A dermedt csöndben Félix elejtette a kezében tartott alkatrészt. Mindenki összerezzent, de egy pillantás sem szakadt el Mark arcáról.

– Ez nem a Föld!

Mielőtt fölcsaphatott a tiltakozás, a megdöbbenés és a hitetlenkedés sokhangú zsivaja, parancsolón fölemelte a kezét:

– Most visszakérdezzük az Agy memóriaegységét. Addig senki ne kérdezzen, mert nem tudok rá felelni. Az égbolt idegen, és a szakállakból megállapíthatjuk, hogy kevesebb idő telt el csillag körüli ébredéstől eddig a pillanatig, mint ameddig az út első szakasza tartott: a Földtől t Cetiig. Jóval kevesebb. Ezek tények, melyekkel nem lehet vitatkozni. A magyarázatot pedig az Agy fogja megadni.

IX.

Mikor négy órával később összegyűltünk a vezérlőteremben, merőben másképp festettünk. Mark, mielőtt Dave-vel, Tennel és Till-lel bevonult az Agy fülkéjébe, parancsba adta a borotválkozást, hajvágást és a tiszta egyenruhát. Így aztán makulátlan ruhában ültünk, divatos, kétcentis hajjal, ápoltan és félszegen, mint egy középiskola kihallgatásra rendelt növendékei. Míg az Aggyal dolgozott, Mark a parancsnokságot Andrejnek adta, azzal a kikötéssel, hogy mindent lehet, csak a történteken vitatkozni nem. Erre ugyan időnk sem volt, mert Takura vezetésével leltárt kellett készítenünk – ki-ki szakterülete szerint – a Vikingen levő készletekről. A leltár eredményéről tilos volt beszélnünk, mindegyikünk csak a gyűlésen – felszólításra – számolhatott be. Mark intézkedéseivel csírájában akart elfojtani minden zavart és fejetlenséget, s jól tudta, hogy erre legalkalmasabb egy kiadós feladat végrehajtása. A belénk nevelt vasfegyelem aztán megtette a többit. Bár belül mindegyikőnk majd szétrobbant az idegességtől, inkább a nyelvünket haraptuk volna le, mint hogy helyzetünkről beszéljünk. Más téma azonban nem lévén, összeszorított szájjal, hang nélkül dolgoztunk. Mark parancsa egyben lelki-szellemi teherbírásunk próbáját is jelentette. Ha akad közöttünk gyenge, az jobb, ha most az elején kiderül, számolni lehet vele. Különb megpróbáltatások várnak ránk, mint összesen ezelőtt bármikor. A próbát kiálltuk, s most itt ültünk talpig hófehérben. Csak tudatosan lelassított, túlfegyelmezett mozdulataink, szürke arcszínünk és égő szemünk árulkodott az elfojtott feszültségről.

Az Agyat rejtő fülke ajtaja végre megnyílt, és bevonult az expedíció négy vezetője. Mark az általános parancsnok, Till az irányítás és távközlés, Dave a mechanika és Ten a tudóscsoport főnöke. Nem tudom, hogy csinálták, de ők is frissen vasaltak voltak, nyilván egymást váltva végezték el, míg mi a raktárakban leltároztunk.

A vihart messze magunk mögött hagytuk, a tenger csendes volt, hosszú, lapos hullámok ringatták a hajót. Feszes vigyázzban álltunk, míg Andrej megtette rövid, formális jelentését.

– Köszönöm, üljetek le! – Mark úgy viselkedett, mint egy iskolahajó parancsnoka. – A Viking nevet viselő expedíció résztvevőinek tanácskozását megnyitom. A tanácskozás célja rendkívüli helyzetünk értékelése, és a jövő lehetőségeinek számbavétele. A t Ceti csillag egyik – egyelőre még névtelen bolygóján vagyunk. Az előadó David Brock.

A fekete életében először fordult elő, hogy szokott egyetemi stílusa elhagyta, és nehezen, a szavakat keresve beszélt.

– Nem is tudom, hol kezdjem. A tényeken nem változtat, ha azt elemzem, hogyan kerültünk ide, de erről is kell beszélnem, mert mindenkit érdekel, sőt azt hiszem, pillanatnyilag az érdekel a legjobban benneteket, hogy sajnos a Föld helyett hogyan…

Mark szemének villanása belefagyasztotta az érzelmesnek induló kitérőt.

– Tehát röviden a lényeget. A Földről jövet a csillag közelében meteortalálatokat kaptunk, ezek szétromboltak egyes berendezéseket, többek között a biogenerátor levegőcserélőjét is. Mint tudjátok, ezért kellett úgy határoznunk, hogy a Földre való visszaérkezéskor csak a légkörben ébredjünk – leszámítva azt a lehetőséget, ha a mentőszolgálat már a Föld körüli pályán elfogja a Vikinget, és friss levegővel feltölti a lakóteret. Ez tette szükségessé azt, hogy az Agy leszállási manőverezését végső soron a szupergraviméter észleléseinek rendeljük alá, természetesen a fotonrakéta működésének megszűnte után. Szerencsétlenségünkre közvetlenül azután, hogy a pályairányítást befejezve, a két utolsó ébren levő űrhajós is – Gregor és én – hibernálta magát, újabb meteortalálatokat kaptunk. Megsérült a fotonrakéta operatív központja, kapcsolata az Aggyal részben megszakadt. Az Agy a hibás berendezésből kapott információkat úgy értékelte, hogy a fotonrakéta befejezte munkáját. Az atomórák időadatai ennek ellentmondtak, az Agy kísérletet is tett, hogy ezt korrigálja, persze sikertelenül. Egy hétig figyelte az órák járását, majd mikor meggyőződött, hogy hibátlanul működnek, újra információt kért a fotonrakéta operatív központjától. A hibás válasz, hogy a fotonrakéta befejezte munkáját, teljesen megzavarta. Ellenőrizte a memóriaegység teljes anyagát, és a kapott parancsokat egyenként összevetette a fotonrakétától kapott jelentéssel. Ez majdnem egyhónapi munkájába került, és nem jutott vele előbbre. Ezután ellenőrzés alá vette a rakéta összes berendezését, sorra kontrollálta működésüket. A szupergraviméterhez érve két impulzust kapott, melyek nagyjából megfeleltek az egyik parancs kategóriájának. Tudnotok kell, hogy a graviméter bolygóközi nagyságrendben a távolságtól függően 8-15 százalékos tűrésre van beállítva. Ez a Naprendszer viszonyai között – az átlagos bolygóközi expedíciók hatósugarát tekintve – elég a Föld pontos megtalálására, hiszen csak az egy Vénusz az, amelyiknek tömege 20 százalékkal közelíti meg a Föld tömegét, a többi bolygóé lényegesen kisebb vagy nagyobb.

Ten Ling arcán látszott, hogy nincs ínyére a pontatlanság.

– A Vénusz tömege 81 százaléka a Föld tömegének, tehát a különbség 19, nem pedig 20 százalék.

– Valóban 19 százalék. Ott hagytam abba, hogy az Agy két impulzust is kapott a gravimétertől, s azok – mivel az említett hibahatáron belül estek, átjutottak a szűrőkön, az Agy elfogadta őket, mint a Föld tömegének jelzését. Újabb bonyodalmat jelentett számára azonban, hogy a graviméter két impulzusa két “Földet” jelzett, az egyiket a fotonrakéta és a t Ceti között, a másikat pedig az ellenkező oldalon. Pontosabb mérésekre utasította a gravimétert, növelte a műszer érzékenységét. Ezek az új mérések kimutatták, hogy a belső, tehát a csillag és a fotonrakéta pályája közötti bolygó 12,2 százalékkal nagyobb tömegű, mint a Föld, a másik bolygó viszont 9,3 százalékkal kisebb.

Fél szemmel Tenre sandított, elégedett-e pontosságával, majd folytatta.

– Az Agy sokáig gondolkodott, ami érthető. A fotonrakéta operatív központja azt jelentette, hogy befejezte működését, az időmérők ennek ellentmondottak, és végül a graviméter nem egy, hanem két Földet talált, illetve jelzett. Az önfenntartási reflexek is sürgették; a kettes és a hármas üzemanyagtartály falán hatalmas rés tátongott, a habtapéta nem tudta teljesen eltömni, az üzemanyag szivárgott, fogyott. A külső, tehát a 9,3 százalékkal kisebb tömegű bolygó közelebb volt, rajta a leszállás fékezése kevesebb üzemanyagot igényelt. Az Agy végül is döntött, ezt a bolygót választotta “Földnek”. A többit azután menetrendszerű pontossággal hajtotta végre. Lekapcsolta a Vikinget a fotonrakétáról, a graviméter vezetésével a bolygóhoz repült. Három és fél fordulattal beállt az egyenlítő síkjára, és további öt körülrepülés után ebbe az óceánba vezette a Vikinget.

Kis szünetet tartott, hogy kifújja magát.

– Ennyit arról, hogyan kerültünk ide. Meg kell jegyeznem, az Agy nem választott rosszul. Az eddigieket tekintve ez a bolygó meglehetősen hasonlít a Földhöz. Annyira, hogy ebből az ébredés utáni órákban félreértések származhattak.

Ennél szelídebb megfogalmazása a tragédiának, mint ez az utolsó mondat, még egy írónak is becsületére vált volna. Mark azonban elégedetlenül ráncolta szemöldökét.

– Most már túl vagyunk a félreértéseken. Kérlek, beszélj a bolygóról!

Dave nyelt egyet.

– Igen. A tömegéről már beszéltem. Ez 9,3 százalékkal kevesebb. Minthogy a bolygó tengely körüli forgása és kerülete alig tér el a Földétől, 6-7 kilóval vagyunk könnyebbek, mint a Földön. Ez olyan kevés, hogy eddig – míg nem tudtunk róla észre sem vettük. Gyakorlatilag a légköre is azonos Földünkével, ébredésünk óta ezt lélegezzük be, és a biogenerátor automata elemzője be sem engedte volna, ha lényegesen más volna, vagy mérgező. A gondosabb vizsgálat természetesen itt is talál majd eltérést, de ez nyilván nem jelentős. A tenger szintén – vehettétek észre – megtévesztésig hasonló…

Félrenézett Markra, majd váratlanul kiesett szerepéből, és méltatlankodni kezdett.

– Nem értelek, Mark, miért ragaszkodsz olyan görcsösen a formaságokhoz. Elismerem, rettenetes dolog, hogy nem otthon vagyunk, és a csalódás először mindannyiunkat összetört. De igenis beszélni kell a csalódásról és a hasonlóságokról is, melyek először megtévesztettek bennünket, mert ezeknek köszönhetjük, hogy egyáltalán élünk. Mi lett volna, ha a graviméter nem találja meg ezt a bolygót, ha nem ilyen légkörben ébredünk? Ha nem tudja a Vikinget a tengerbe vezetni, mert a bolygónak nincs vize? Mit csinálnánk akkor? Élnénk egyáltalán?

– Igaza van Dave-nek! – kiáltott közbe fegyelmezetlenül Andrej, aki nem bírta tovább a hallgatást. – Itt van víz és levegő! Tudunk élni! Valahol van szárazföld is talán, ahol partra húzzuk és megjavíthatjuk a Vikinget!

– És nyilván vannak élőlények is! – Amar sokszor éppen annyira a tudományán keresztül nézte a világot, mint Ten.

– Végeredményben az volt az expedíció célja, hogy egy ilyen bolygót találjunk – Félixben mindig volt kalandvágy és fantázia -, talán, talán magasabb rendű életet is…

Nem merte kimondani, félt, hogy kinevetik, de mindannyian arra gondoltunk – embert.

Mark savanyúan mosolygott.

– Ne legyetek idealisták, a Vikingnek súlyos találatai vannak, és az itteni élőlények – ha ugyan vannak – nem várnak fogadóbizottsággal, virágcsokorral. Hogy akarod kijavítani a Vikinget, Andrej?

– Még nem tudom, de megcsináljuk, az biztos! Csak ne lógassuk az orrunkat, mert belebetegszünk!

– Ten Linget és Amart kivéve mindenkinek van mechanikai diplomája – kiáltott Val. – Szívesebben foltozom ezen a bolygón a Vikinget, mint hibernálva élőhalottként keringeni ott fent!

– Mivel foltozod? A külső burkolatból több mint hat négyzetméter hiányzik! Az orvosi műszereiddel? Mert szerszámaink és a teljes bolygókutató felszerelés “ott fent” kering – vágott vissza Mark – a fotonrakéta raktárában!

Mindenki meghökkent. Bolygókutató felszerelés nélkül ugyan élhetünk a Vikingen belül végelgyengülésig, de ha elhagyjuk, védtelenek leszünk, mint valaha az ősember – ősemberi tapasztalatok nélkül.

Val nem hagyta magát.

– Hát majd készítünk szerszámokat – kezdte tétován, aztán belelendült -, még nem tudom, hogyan, de készítünk! És dolgozunk és kísérletezünk és küszködünk! Én nem akarok itt pusztulni! Haza akarunk jutni mindenáron! És ha nagyon akarjuk, a lehetőséget is megtaláljuk hozzá!

– Doktor, doktor – gúnyolódott Mark -, azt még elhiszem, hogy sebészkéssel nekimész egy tigrisnek, de mit csinálsz a mikrobákkal? Számtalan betegség támadhat ránk, elpusztulunk, mielőtt bármit tehetnénk ellene!

– Ez a mi dolgunk – szólt bele a csendes Michel -, neked, régi űrhajósnak tudni illene, hogy mi az a polyinterferon!

Mindenki ellenségesen méregette Markot. Szégyen, hogy a parancsnok legyen gyenge és borúlátó, mikor neki kellene biztatnia bennünket. Ha a vita így folyik tovább, még pár perc, és a gyűlés él ritkán alkalmazott súlyos jogával, megfosztja tisztségétől, és másik parancsnokot választ. Sajnáltam Markot, én sem ilyen embernek ismertem eddig.

Mozdulatlan arccal ült, csak szeme ugrált emberről emberre. Az idegesség most már pattanásig feszült. Rögtön robban, valaki feláll, és javasolja leváltását. Nem elég, hogy nem a Földön vagyunk, ilyen szégyenletes eljárással kell kezdeni itteni életünket.

– Úgy gondoljátok, van még reményünk? – kérdezte tétován. Pillantása rám szegeződött. Nagyon megsajnáltam, Mark mindig gondolt arra, hogy mennyire egyedül vagyok, mióta Lénát elvesztettem.

– Hát persze – szóltam -, ha ez a bolygó megközelítően olyan tömegű, mint a Föld, és térfogata, forgási sebessége nem tér el lényegesen tőle, akkor átlagos sűrűsége is nyilván hasonló, nagyjából ugyanolyan a geológiai felépítése is. Tehát találhatunk a felszínén olyan érceket, nyersanyagokat, melyekből előállíthatjuk a javításhoz szükséges alkatrészeket. Csak idő és türelem kérdése.

Mark megint sorra vette az arcokat.

– Tehát nincs ok a csüggedésre? – Tehetetlen, gyerekes kérdése több volt, mint amit Andrej elviselhetett. Látszott, hogy súlyos mondanivalóra készül, nem kiabált közbe, hanem kezét feltartva szót kért, és lassan felállt. Most megteszi a leváltási javaslatot!

– Egy pillanat – állította meg Mark. Világító kék szeme egyszerre bűvös erővel siklott végig rajtunk. – Még egyszer kérdem, nincs ok a csüggedésre? Komolyan azt is érzitek, amit mondtatok? Hogy az a fontos, hogy élünk? Hogy van víz és levegő és nyersanyag? Hogy kijavítjuk a Vikinget? Hogy hazajutunk? Hogy haza akarunk jutni?

Folyton emelkedő hanga csattant, mint az ostorcsapás.

– Így gondoljátok? Ezt akarjátok? Mind? Kivétel nélkül?

Csodálkozva meredtünk kipirult, ellenállhatatlan energiát sugárzó arcára. Mi történt ezzel az emberrel?

– Válaszoljatok! – parancsolta. – Így akarjátok?

Tágra nyitott szeme fogva tartott mindnyájunkat.

– Így! – zúgtuk megbabonázva.

Moccanás nélkül ültünk, csak a képernyőkön ringtak körülöttünk hangtalanul a fekete hullámok, az idegen csillagos ég sziporkázott fölöttünk.

A csendet Mark nehéz sóhaja törte meg. Végigsimította homlokát, arcán elömlött széles, kedves mosolya, amivel mindig le tudta fegyverezni ellenfeleit.

– Miután elmondtátok helyettünk az expedíció vezetőségének állásfoglalását tennivalóinkat illetően, azt hiszem, rátérhetünk a részletekre. Köszönöm a segítségeteket!

Győzött! A feszültség kegyetlen görcse elengedte a torkunkat. Mindannyian fellélegeztünk, és kétszeresen szerettük Markot, hogy nem csalódtunk benne, újra szerettük egymást, az életet. Csak én hallottam, amint Till félhangosan morgott Marknak.

– Veszélyes játék volt! Mit csinálsz, ha fordítva sül el? Ha végképp letörnek, vagy nem tudod a bizalmat visszaszerezni? Minek kellett ez a… ez a – nem akarta Markot megbántani, de aztán mégis kimondta – trükk? Egyenesen el kellett volna mondani, amit bent határoztunk.

Mark arcát nem hagyta el a mosolygás.

– Az a bajod, Robert, hogy a saját mértékeddel mérsz, méghozzá szigorúan. Nem mindenki olyan erős és kemény, mint te. Érzéseik vannak, és kétségbeesettek lehetnek. Jogosan. S azért van a lélektan, hogy könnyebbé tegyük az életüket, elhatározásaikat a nehéz pillanatokban.

A többiek apró csoportokra szakadva vitatkoztak, Mark felemelte a kezét, elhallgattak.

– Nos, lássunk hozzá! Először Takura beszéljen műszaki helyzetünkről.

Takurát soha nem lehetett bőbeszédűséggel vádolni, gondolatait is rendszerint Dave mondta el helyette. Most is röviden végzett.

– A karbantartó-szerelő műhely felszerelése elég ahhoz, hogy a kisebb sérüléseket kijavítsuk. Az elektromos kemence tekercselése egyrészt találat miatt elégett, másrészt a helyiség víz alatt van. Csak akkor javítható, ha a hajó szárazon lesz. A tekercselés pótolható olyan vezetékekkel, amit a Viking egyéb berendezéseiből szerelünk ki. Ez hosszadalmas munka. Ha sikerül üzembe helyezni a kemencét, minden szükséges szerszámot és alkatrészt el tudunk készíteni, attól függ, milyen nyersanyagokat találunk. A kettes és hármas üzemanyagtartály fölött – ahogy Mark mondta – a külső borításból hozzávetőlegesen hat négyzetméter hiányzik. A meteortalálatok sebei itt annyira meggyengítették a burkolatot, hogy a vízbeérés ütődésekor leszakadt. Ugyanitt az egyik szerkezeti kereszttartó megrepedt. Ez a két hiba a legsúlyosabb, kijavítására szintén csak a szárazon gondolhatunk, megfelelő nyersanyag esetén. Részleteiben még nem tudom, hogyan tudjuk megoldani, ezt a sérülést nem láthattam, a víz alatt van, a hibát az automata ellenőrzés adataiból állapítottam meg.

– Üzemanyag?

– Bőségesen van. Ha mégis elfogy, a tengervízből elég deutériumot kapunk. A szintetizátorok sokkal nehezebben kinyerhető anyagok előállítására is képesek. Persze ehhez is idő kell.

– Nem baj – mosolygott Mark -, időmilliomosok vagyunk. Köszönöm a jelentést. Kibernetikus, navigációs és hírközlőegységeinkről kérek beszámolót.

Féfix a jegyzettömbjét nézte.

– Az Agyról nem tudok semmit, ti dolgoztatok vele.

– Hibátlan – mondta Till.

– Navigációs berendezéseink épek, a radarok szintén. Két képvevő találatot kapott, bármikor megjavítható, van pótalkatrész. A központi adóvevő – mint tudjátok – villámcsapás miatt leégett. Három teljes tartalék példány van, az egyik beszerelését már éppen megkezdtük, mikor kiderült, hogy nem olyan sürgős.

– Dehogynem sürgős – vetette ellen Mark -, hogyan tudjuk felvenni a kapcsolatot a fotonrakétával? Tudnunk kell, hol van. Shingnek más dolga sem lesz, mint megtalálni. Folytasd!

– Több nagy teljesítményű rádióberendezésünk nincs, ami volt, átraktátok a fotonrakéta raktárába.

– Félix – Mark hangja nagyon kemény lett -, jegyezd meg egyszer és mindenkorra, hogy nincs “átraktátok”! Ami történt – átrakás és minden egyéb -, az többes szám első személyben történt. Átraktuk. Ha úgy beszélnénk, mint te, vége-hossza nem lenne a felelősségrevonásdinak. Az pedig a mi helyzetünkben a legnagyobb ostobaság. Ha akkor a csillag körül történetesen te dolgozol az átrakáson, és Andrej segít Tillnek az irányításnál, akkor most ő vághatná a te fejedhez, hogy “átraktátok”! És ezt mindenki jegyezze meg. Én felelek mindenkiért és mindenért. Ha valakinek valami nem tetszik, mondja meg nekem, vonjon engem felelősségre. Tehát átraktuk, és ott vannak. Folytasd!

Félix elvörösödött. Marknak igaza volt.

– Mindössze az aptátorok és a szkafanderekbe épített készülékek vannak meg. Ezek csak ultrarövidhullámon dolgoznak. Hatósugaruk nem nagy.

Mark hümmögött.

– Majd meglátjuk, mit csinálunk. Vigyázni kell, nehogy elszakadjunk egymástól. Befejezted?

– Igen!

– Akkor Michel Marcist kérem, beszéljen egészségügyi és élelmezési helyzetünkről.

– Csak a levegőcserélő kapott találatot, a hibás alkatrészeket pótolni tudjuk, ha az elektromos kemence működni fog. A szükséges vegyületeket elő tudjuk állítani az itt található nyersanyagokból. A biogenerátor algatelepei megsínylették a levegőcserélő hibáját, csak két törzs maradt életben. Az elpusztultakat kiürítettem, tartályaikban szétosztottam szaporításra a két törzset. Körülbelül három nap múlva már biztosítják élelmezésünket. Addig pasztát eszünk, de takarékoskodnunk kell, mert nincs sok.

– Az nem lesz nehéz – dörmögte Andrej. Az űrruhában is fogyasztható paszták, bármennyire ízletesek, nem versenyezhettek az algatelepekhez tartozó zamatkombinátorok változatosságával, frissen sült vagy nyers algából készített pompás ételekkel. Andrej nagy ínyenc volt, imádta a hasát. – Inkább koplalok addig!

– Örömmel vesszük Andrej Volatov felajánlását – mondta faarccal Mark -, adagját szétosztjuk a többiek között.

– Ezt komolyan mondtad?

Andrej olyan őszinte rémülettel nézett a parancsnokra, hogy mindenkiből kitört a nevetés.

– Haspók! Ne félj, nem fogunk éheztetni! Kapsz pasztát! Folytasd, Michel!

– A legfontosabb: szervezetünk védelme a bolygó mikrobáival szemben. A vírusfertőzés interferenciás hatása, reméljük, itt is eredményes lesz. A probléma lényege abban rejlik, hogy míg a Földre, Vénuszra és Marsra vonatkoztatva vannak olyan szelíd vírustörzseink, mellyel ha a szervezetet megfertőzzük, azt semmiféle más mikroba nem támadja meg, ezt a törzset itt újonnan kell kitenyésztenünk, méghozzá azonnal. A biogenerátor szervesanyagképző és mikrobiológiai szektora szerencsére ép. Két hét alatt, remélem, előállítjuk a kellő védelmet nyújtó polyinterferont. Addig természetesen nem léphetünk a partra.

– Nem hiszem, hogy előbb sor kerülne rá – mondta Mark -, nyugodtan dolgozhattok.

– Apparátusunk hiánytalan, semmi sem került át a fotonrakétába. Amit a Földön meg tudunk gyógyítani, azt remélem, itt is.

– Sugárvédelmi megelőző gyógyszerek? Égési és sugársérülések? – faggatta Mark. – Sokat kell dolgoznunk az atomtelepek körül, a radioaktív üzemanyag is okozhat balesetet.

– Minden gyógyszerünk bőségesen van, ha mégis elfogy, a biogenerátor szabad szektorai pótolni tudják. Nincs ok aggodalomra.

– Köszönöm, Michel, nagyon megnyugtató a jelentésed. Egészségesnek maradni, ez a legfőbb biztosíték, hogy végrehajthatjuk feladatainkat, hogy leküzdhetjük a nehézségeket. Mert azok bizony lesznek, abban a pillanatban, ha majd partra akarunk szállni, hogy kijavítsuk a sérüléseket. Bolygókutató felszerelésünket a Viking súlyának könnyítése végett, tudjátok, átraktuk a fotonrakéta raktárába. Vagy mégis maradt valami, Amar?

Amar elmosolyodott.

– Jobb nevetni rajta, mint keseregni. Hibátlan munkát végeztetek. Semmi nem maradt a hajón, amit ilyen célokra használhatnánk. A terepjárókról és helikopterekről nem is beszélek, de egy védőruha, egy felfújható csónak, egy önvédelmi sugárvető sincs. Ezért nem tudok miről részletesen beszámolni. Persze gondolkoztam azon, hogyan tudnánk ennek ellenére megbirkózni a nehézségekkel, és van egy-két elképzelésem. Ha sor kerül rá, majd elmondom.

– Rendben van, Amar, számítunk rá. Nem tartom szükségesnek, hogy összefoglaljam a jelentéseket, mindenki hallotta. Térjünk rá második tárgykörünkre, az előttünk álló feladatokra.

Val felemelte a kezét, hogy szólni kíván.

– Még valamit tisztázni kellene. Azt hiszem, rajtam kívül mások is vannak, akik csodálatosnak tartják, hogy ez a bolygó ennyire hasonlít a Földhöz. Nem vagyok elég járatos a kozmogóniában, szeretném, ha megmagyaráznátok.

– A kérdés jogos, a magyarázat pedig sokkal egyszerűbb, mint gondolnád. Legjobb lesz, ha Ten Ling beszél erről.

Ten egy pillanatig gondolkozott.

– Kezdjük azon, hogy bár a csillagok többségének van bolygórendszere, közülük – a jelenlegi elméletek szerint – csak három csillagtípus körül vannak olyan sugárzási viszonyok, melyek lehetővé teszik bolygórendszereik egyes tagjain az élet kialakulását. Ezek az F, G és a korai K színképtípushoz tartozó csillagok. Napunk a G színképtípushoz tartozik akár, mint ez a csillag – a t Ceti – is. Ne felejtsétek el, hogy az Űrhajózási Tanács éppen azért választotta ezt – holott ennél közelebb is vannak bolygórendszerrel bíró csillagok a mi naprendszerünkhöz -, mert alapos kutatások után feltételezték, hogy körülötte igen valószínű a Földhöz hasonló bolygó létezése. Ha nem így lett volna, másik – elérhető távolságban levő csillag bolygórendszerének felfedezésére indultunk volna – hiszen az emberiségnek nyersanyaggondjai nem lévén, expedíciónk elsőrendű célja a mienkhez hasonló élet keresése volt. Nem vaktában indultunk neki a világűrnek, hanem oda, ahol meglehetős biztonsággal számíthattunk arra, hogy ilyen viszonyokat találunk. Ez a dolog egyik oldala. A másik a szupergraviméter irányító szerepe. Nem akarok most kitérni a műszer ismertetésére, nagyjából úgyis tudjátok működésének lényegét. Úgy van beállítva, hogy a környezetében levő égitestek közül a Föld tömegének megfelelő tömeget válassza ki. Erre a feladatra szerkesztették, utolsó biztosítékul, hogy minden űrhajó – akár halott utasokkal is – visszatérhessen szülőbolygónkra.

– Ebben a bolygórendszerben is ezt tette. És mert volt ilyen bolygó – Dave beszámolójából tudjátok, nem is egy, hanem kettő -, ráirányította az Agy segítségével a Vikinget. Mint az elején mondtam, ez a csillag korát és sugárzási viszonyait tekintve nagyon hasonló a Naphoz. Ha körülötte egy nagyjából a Földdel azonos tömegű bolygó kering, melynek sűrűsége, közepes távolsága és tengelyforgási sebessége sem tér el lényegesen a Földétől – és még sok egyéb tényező is közeli hasonlóságot mutat -, akkor nincs abban semmi csodálatos, hogy egy második “Földet” találtunk, azaz talált helyettünk feladatát teljesítve – a szupergraviméter. Elég érthetően magyaráztam?

– Igen – felelt Val -, csak még egyet. A Földön az élet kifejlődése mai színvonalára hozzávetőlegesen 2 milliárd évig tartott. Vajon ezen a bolygón hol tart?

– Induljunk el egy tagadásból. Nem lehet rajta fejlettebb élet, mint a Földön!

– Miért mered ezt ilyen határozottan állítani?

– Mert a 20. század közepe óta figyelik a rádiócsillagászok, nem kapnak-e olyan jelzéseket a világűrből, melyekből arra következtethetünk, hogy azokat értelmes lények indították útnak. Sőt, nagy teljesítményű adókkal jeleket sugároztak azok felé a csillagok felé – a t Ceti is közöttük volt -, ahol értelmes lények lehetőségét feltételezték. Egyik kísérlet sem hozott azóta sem eredményt. Ha ezen a bolygón – vagy a másikon, amit a szupergraviméter észleléseiből ismerünk – a földinél magasabb civilizáció lenne, kétszáz év alatt felelhettek volna jelzéseinkre, sőt, ők repültek volna előbb a Földre, nem mi ide.

– Ez valóban logikus bizonyíték. De akkor mennyivel van hátrább, mint a földi élet?

– Erre nehezebb felelni. Igaz ugyan, hogy elméleti számítások szerint ez a csillag és a Nap egykorú, 4-5 milliárd éves. Ebből rögtön következik, hogy ez az “egykorúság” csak a világegyetem mértékével mérve áll fenn. Ilyen kategóriában gondolkozva néhány millió év igazán nem számít. Ha azonban az élővilág szemszögéből nézem, rögtön változatosabbak a lehetőségek. A Földön körülbelül 50 millió évvel ezelőtt jelentek meg az első emlősállatok, az ember alig 1 millió éves, inkább valamivel kevesebb. Persze pontos határköveket kitűzni a múltban még az oly jól ismert Földön sem lehetséges. Az élővilág fejlődése szigorú törvényeket követ, mint például azt, hogy először a vizet hódítja meg, s csak azután lép a szárazföldre, hogy szükségszerű következménye a magasan fejlett idegrendszernek az agy és az azt magába foglaló védőkoponya kialakulása, éppúgy, mint a helyváltoztatáshoz a szimmetrikusan elhelyezkedő végtagok, és még folytathatnám tovább is. Ezeken az általános törvényeken belül azonban ugyanazt kell mondanom, mint a csillagok esetében: pár millió év nem számít. Az, hogy a geológusok és az őslénytan tudósai által földtörténeti középkornak nevezett időszak a Földön 130-140 millió évig tartott, nem jelenti azt, hogy pontosan annyi ideig kell egy ilyen korszaknak tartani egy másik bolygón is. Így van, Amar?

– Igen, oktalan merevség volna ezt feltételezni. Persze, hogy valóban milyen és mennyire fejlett ennek a bolygónak az élővilága, miben hasonlít és tér el a földitől, azt csak kutatásunk fogja eldönteni.

Mark nevetett.

– Úgy látom, alig várod, hogy hozzákezdj.

– Ha már itt vagyunk – tárta szét tenyerét Amar -, és elég sokáig itt kell maradnunk, használjunk ki minden lehetőséget a megismerésre. Éppen ezért azt javasolom, ha mindenki számára világos, amit Ten elmagyarázott, kezdjünk hozzá jövőnk megtervezéséhez.

– Úgy van – hagyta helyben Mark. – Dave, tied a szó.

– Nem tudok most határozott programot mondani. Minden attól függ, milyen alkalmas helyet találunk. A sok egyéb feltétel között kettő a legfontosabb. Az egyik, olyan partszakasz, ahol a szükséges nyersanyagok – elsősorban különböző fémek ércei – közel és bőségben vannak. A másik, hogy a part alkalmas legyen a Viking szárazra vontatására.

Olyan könnyedén mondta, mintha csak egy ladikról lenne szó. Val nem állta meg, hogy bele ne kössön.

– Persze, megfogjuk, és hórukk!

Dave belement az ugratásba.

– Megpróbálhatjuk úgy is. Én vezényelek, és te húzod!

A hangulat már régen feloldódott. Mark győzelme után a tanácskozás feszes légköre szétfoszlott. Őszinte szívből nevettünk.

– Na, de – firtatta tovább Val -, hogy gondolod?

– Valahogy itt maradt egypár szilíciumacél-kábel, elég erősek, hogy elbírják a Viking súlyát. Rákapcsoljuk a terepjárók raktárainak csörlőire – a kábeleket a parton erős sziklához rögzítenénk. A víz fölött levő hajtóművet bekapcsoljuk, tolóerejével az is segíti, a partot elegyengetnénk…

– És ha a kábel mégsem bírja? – ellenkezett Val.

– A Viking is megbillenhet – szólt bele Andrej.

Parázs vita kerekedett.

– Hagyjátok abba – intette le őket Mark -, ráértek vitatkozni a részleteken, ha ott leszünk. Előbb találjunk partot.

– Csakugyan – morogta Andrej -, merre kell hajóznunk?

– A memóriaegységben erre is van útbaigazítás. A leszállást megelőző körülrepülések alatt a graviméter és a radar pontosan regisztrálta a szárazföldek és tengerek váltakozását a biztonságos leszállás érdekében. Most ezt felhasználhatjuk tájékozódásunk kiindulására. Ten kiértékelte az adatokat. Halljuk, mik a lehetőségek!

– Az egyenlítői pályára való állás előtti információk használhatatlanok, mert nem folyamatosak. A későbbiek azonban jól értékelhetők. Ezek szerint a bolygó kerülete az egyenlítő mentén 38 470 kilométer plusz-mínusz 20 kilométeres hibával. A körülfordulások során a műszerek a következőket jelezték: az egyenlítő két nagyobb és egy kisebb kontinensen fut végig, közöttük három nagy óceán foglal helyet. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy mint minden égitestnek, ennek a bolygónak is van mágneses erőtere, tehát a mágneses pólusok műszerekkel való bemérése nem volt nehéz feladat. A csillagokból és korábban az éppen lenyugvó Napból…

Elakadt, és zavarba jött. Ten Ling, a mindig gondos csillagász pontatlanul fogalmazott. Napot mondott t Ceti helyett. Mark mosolyogva vigasztalta.

– Tudjuk, hogy jól akartad mondani, sőt, szerintem így mondtad jól. A mindennapi életben – márpedig elég sok időt fogunk itt tölteni – tudálékos dolog volna azt mondani a jövőben “alkonyodik” helyett, hogy a t Ceti bolygója horizontjához közeledik. A t Ceti ennek a bolygónak a Napja, s míg mi rajta élünk, a mienk is. Jobb, ha egyszerűsítünk, természetesebb. Ez is egy “Föld”, ha úgy tetszik. Van tengelyforgása, nappala és éjszakája, pólusai, észak és dél, ahol a napja lenyugszik, az nyugat, s ahol újra feltűnik, kelet. Így könnyebben tudjuk megérteni egymást, jobban, otthonosabban fogunk mozogni ezen a bolygón. Ott hagytad abba, hogy tudjuk az égtájakat.

– Igen. A szárazföldeket és az óceánokat egyelőre csak betűkkel jelöltem meg, hiszen csak abból a gravitációs különbségből tudunk létezésükről, amit a műszerek feljegyeztek.

– Földi hasonlattal élve – szólt közbe Mark -, annyit ismerünk műszereink alapján ebből a bolygóból, mint egy idegen bolygó űrhajósa, aki körülrepüli a Földet az Egyenlítő mentén. Tehát Közép-Afrika – Indiai-óceán, majd az Indonéz szigetvilág, aztán a Csendes-óceán – Dél-Amerika – nagyjából az Amazonas-medence északi része fölött – és végül az Atlanti-óceán. Ennyit lát, és fogalma sem lehet a földrészek, illetve óceánok észak-déli kiterjedéséről, mit sem tud Ázsiáról, Észak-Amerikáról és Ausztráliáról. Folytasd, Ten!

– A bolygó legnagyobb – 17 530 kilométeres szélességű óceánjának körülbelül a közepén vagyunk. Ettől az “a” óceántól nyugatra van az “A” kontinens 6100, majd “b” óceán 5350, utána “B” kontinens 1290 és végül a “c” óceán 3600 és “C” kontinens 4600 kilométer szélességben. Ennek a “C” kontinensnek a keleti partja – melyet az “a” óceán hullámai mosnak – a hozzánk legközelebb eső szárazföld.

– Milyen messzire van?

– A tengerbe érés pillanatában 7800 kilométerre voltunk tőle. Azóta majdnem 7 órája távolodunk tőle 30 kilométeres sebességgel, tehát most valamivel több mint 8000 kilométerre van. Velünk szemben az “A” kontinens 9500 kilométerre esik.

– Javaslom – mondta Dave -, hogy a “C” kontinenst válasszuk. Gondolnunk kell az üzemanyag-fogyasztásra. A Vikinget nem tengeri hajózásra építették, sokkal több üzemanyagot fogyaszt a víz súrlódása miatt, mint akár a levegőben vagy még inkább az űrben. Durva becslés szerint 15 000 kilométerre való üzemanyagunk van. Igaz, a tengervízből pótolni tudjuk, de az hosszadalmas. Nem tudom, van-e valami, ami ajánlatom ellen szól?

– Véleményem szerint nincs – mondta Mark körbenézve. – Egyik kontinensről sem tudunk semmit, tehát esetleges különbségeit úgysem vehetjük számításba. Elfogadjátok Dave javaslatát?

Kézfeltartással jeleztük beleegyezésünket.

– Akkor, Andrej, állítsd le a hajtóművet most azonnal. Kár az üzemanyagért. Reggel majd betájoljuk az új irányt.

Andrej a vezérlőfalhoz lépett. Az alig észrevehető gyenge remegés, ami idáig a rakéta munkáját jelezte, megszűnt, csak a hullámok ringatták a Vikinget.

– Még egypár részletkérdést, mielőtt aludni megyünk folytatta Mark. – A bolygó tengelyforgása Ten számításai szerint 22 óra 18 perc. Ha mereven ragaszkodnánk az otthoni 24 órás napokhoz, két héten belül belebonyolódnánk az állandó átszámításokba. Javaslatot kérek olyan megoldásra, ami lehetővé teszi a bolygó napjához, azaz egyszeri körülfordulásához való normális alkalmazkodást.

– Amit ajánlok, kezdetleges – kezdte Till -, de a gyakorlatban egyelőre megfelel, míg jobbat ki nem találunk. Az atomórákat hagyjuk továbbra is a földi időben járni. Ez múlhatatlanul szükséges, minden csillagközi navigációs számításunk ezen alapszik. Viszont a központi elektromos órát, ami a kis időmérőket vezérli, állítsuk úgy, hogy 22 óra 18 perc alatt járjon 24 órát. Így minden itt töltött óránk – egy pillanatig számolt – négy és egynegyed perccel lesz rövidebb, mint a Földön. Ez nem olyan nagy különbség, hogy a mindennapi életben zavaró volna.

– Jónak tartom Till javaslatát – mondta Mark. – Minél inkább magunkévá tesszük azt a szemléletet, hogy ez egy másik “Föld”, minél jobban beleilleszkedünk életébe, annál könnyebb lesz minden munkánk. – Szünetet tartott. – Akkor még a szolgálat beosztását. A doktorok dolgozzanak a polyinterferon előállításán. Ez most a legfontosabb, ezért minden más munka alól felmentést kapnak. Távolabbi céljaink valóra váltásához szükséges, hogy Shing szerelje be az elégett központi adóvevő helyére a tartalék készülékeket, és kísérelje meg a kapcsolat megteremtését a fotonrakéta operatív központjával. Ha hibás is az operatív központ, legalább tudjuk, merre van a fotonrakéta. Nélküle nem térhetünk vissza a naprendszerbe. A bemérésnél Ten segít neki. Amar és Gregor vegyék számba a partraszállás lehetőségeit a rendelkezésünkre álló apparátussal. Műszaki kérdésekben Dave tanácsait kérjék. Mi többiek – és Dave is, mert a tanácsok, sajnos, nem vesznek sok időt igénybe, nincs nagy választékunk a felszerelésben – kettesével nyolcórás váltásban a Vikinget vezetjük a “C” szárazföld felé. Persze már itteni órára gondolok. Az új időszámítás napkeltekor lép életbe, addig én és Dave maradunk szolgálatban.

Mint egy iskolahajón, jutott újra eszembe. Jó volt a Markból áradó határozottság és fegyelem. Életet, értelmet és rendet parancsolt, jövőnk egyedüli biztosítékát.

– Kérem az önként jelentkező párt a reggeli váltáshoz!

Amíg ilyenek tudunk maradni, mindegy, hogy hol vagyunk.

– Tehát Till és Andrej. Köszönöm, végeztem! És most mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát! Szép első álmot ezen a bolygón!

X.

Negyvennyolc órája néztünk farkasszemet a partvidékkel, vallattuk pihenés nélkül minden erre használható műszerünkkel. A radar újra meg újra körbeszaladt, s tanúsította, hogy a vizet alig lakja élőlény. Évezredekkel érkezésünk előtt valami nagy, bolygóméretű változás eltérítette innen azt a hatalmas áramlatot, melynek útjába az évmilliókkal mérhető lassúsággal süllyedő kontinens partján a szorgalmas korallállatkák megszakítás nélküli, széles bástyát emeltek. Az áramlás elmaradt, s vele mindaz, ami életüket jelentette, a friss, oxigéndús víz telve számtalan kis élőlénnyel és a nagyobbak hulladékával. A korallállatkák elpusztultak, zátonyuk, melyet lassan belepett a homok, együtt süllyedt a kontinenssel, nem születtek új generációi az építőknek, hogy a víz felszínéig emeljék ágas-bogas kis bokraik színpompás erdejét, őseik lakhelye s egyben koporsója fölé. És mert az élőlények nagy körforgásának törvénye, hogy a kisebből táplálkozik a nagyobb, az áramlás új útját követték a tenger legkisebb élőiből táplálkozó apróhalak, az ezekből élő nagyobbak, s a nagyobbakat pusztító falánk ragadozók. Így a tengerek félelmetes nagy szörnyei is távol maradtak ettől a csendessé vált parttól, hogy feneketlen gyomrukhoz méltó új, gazdag vadászterületet keressenek.

A korall teteje egy méterre feküdt a víz alatt, s oly sok idővel pusztulása után újra régi szerepét tölthette be. Míg élt, az óceán, az áramlat vad hullámaitól, most pedig egy idegen bolygó betolakodóitól védte a mögötte elterülő csendes lagúnát.

– Nincs egy méternél nagyobb mozgó test tíz kilométernyi körzetben – vonta le végső következtetését a finomradar mellől Jai.

A Viking erősen bukdácsolt a zátony előtti nagy állóhullámokon. Negyven méterre tőlünk, a korallbástya víz alatti tetején egy utolsó dühös csapás után szelíden elcsendesedtek, közelebb egy métert sem engedtek a zátony alattomosan kinyúló víz alatti karjai.

A Viking kijárati nyílása köré kis korlátot, “parancsnoki hidat” szereltek Dave és mérnökei. Hárman álltunk a korlátnak támaszkodva, Mark, Amar és én. Tudtuk, hogy a radar ezerszer élesebben lát, mint mi, mégsem vettük le szemünket a part erdő borította fennsíkjáról, melyet helyenként meredek, szakadékos vízmosások világos foltjai tarkítottak. Néma és kihalt vidék, élettelensége élesen ellentétben állt az élővilágnak azzal a bőségével, melyet tizenöt napos tengeri utunk alatt tapasztaltunk. Ez volt egyik előnye, a másik az a félkör alakú öblösödés, amely a zátony túlsó oldalán a sziklás partba mélyedt. Ennek vize nyugodt volt, és a radar szerint elég mély. Ha valahol oldalt, a hullámzás árnyékában szétrobbantjuk a korallzátonyt, vihartól védett, biztonságos kikötőjévé válhat a Vikingnek. A tengeren még messzebbről, mielőtt a fennsík pereme eltakarta előlünk, helyenként lapos dombhátakat láttunk kiemelkedni a szárazföld belsejéből, ez volt minden, amit a vidékről tudtunk. Mark összehúzott szemmel fürkészte a meredek falat, mintha keresztül akarna látni rajta.

– Meg kell tudnunk, mi van mögötte. Attól függ, hogy itt maradunk-e vagy sem, mert ez a kis öböl ideálisnak látszik. Most már rajtad a sor, Gregor. Gyerünk a vezérlőterembe, szeretném még egyszer összefoglalni tervünket.

Bent Marcis várt ránk.

– Rossz hírem van számodra, Mark. Nem mehetsz Amarékkal.

– Miért?

– A tegnapi vérvizsgálat szerint a te biológiai védettséged még nem tökéletes.

– Hogy lehet az?

– Már többször kaptál életedben polyinterferont, hiszen sokszor voltál a Marson és a Vénuszon. Az ilyen szervezetben lassabban fejlődik ki az ellenhatás.

– És a többiek?

– Amart és Gregort leszámítva valamennyien régi űrhajósok vagyunk. Ugyanaz a helyzet velünk is. Legalább egy hét kell még. Ha addig sem javul az eredmény, új törzset tenyésztünk ki.

– Nem engedhetem el Amart és Gregort harmadik ember nélkül!

Amar kétségbeesett.

– Nagyon kérlek, Mark, tekints el a formaságoktól. Szörnyű volna még egy hétig ölbe tett kezekkel nézni a partot. A megfigyelések szerint nincs élőlény sem a vízben, sem a parti sűrűben. Mitől tartasz?

– Értelek én, Amar, de ha mégis bajotok történik? Itt valóban nincs élőlény. De mi van a fennsík pereme mögött?

– Éppen azt szeretnénk megtudni!

– Nem határozok egyedül. Hívjuk össze a többieket. Én féltelek ettől a kirándulástól benneteket.

A gyűlés leszavazta a parancsnokot, s ebben a türelmetlenségen kívül, hogy megtudjunk valamit a partról, nagy része volt Amar ékesszólásának is, amivel tervét előadta.

– Vízi járművet nem tudtunk készíteni a Vikingen maradt felszerelésből. De ott a parton annyi a fa, hogy visszafelé már tutajjal jöhetünk.

Amar úgy gondolta, hogy űrruhába bújunk, és annyi levegőt engedünk bele, hogy ússzék a vízen. A Viking szerszámkészletében talált apró fogú fűrészt és a doktoroktól kölcsönvett két rövid kést igazán nem tekinthettük komoly fegyvernek, ezért a lélegzéshez szükségesen kívül fejenként két oxigénpalack tartozott a felszerelésünkhöz. Ezek csapjára Takura rövid, előremeredő csövet szerkesztett, így ha kinyitjuk, a nagy nyomású jeges gáz irányítható sugárban csap végig minden támadón. Kalandos volt, de mindenki tetszését megnyerte. Andrej, aki odahaza lelkes amatőr búvár volt, kis elméleti előadást rendezett a szkafanderben mint búvárruhában való úszásról.

– Ügyeljetek, nehogy a felszínre kerüljetek. A hullámzásban ilyen nehéz ruhában nem tudtok úszni. Ha túl sok levegőt engedtek bele, menthetetlenül feldob benneteket. A másik pedig a fenéken az iszap…

Mindenki lelkesen magyarázott, segített, és nagyon irigyeltek bennünket, hogy mi lehetünk az első partraszállók.

– Tehát holnap reggel! – zárta be a tanácskozást Mark. S addig két önként jelentkezőt kérek Shing és Félix mellé a radarokhoz. A part minden kövét, fáját vizsgáljátok át. Nem szabad, hogy bármilyen meglepetés érje a felderítőket.

Féltem? Ahogy most visszagondolok, azt kell mondanom, nem. Szkafanderben, zárt sisakkal álltunk a “parancsnoki híd” szűk ketrecében.

Mark hangját már a sisak rádióján át hallottuk.

– A legfontosabb, hogy vízbe érés után a hajó törzsétől távol tartsátok magatokat, különben beveritek a fejeteket.

Alattunk a nagy, lomha hullámok között mélységek nyíltak, dombok emelkedtek, lusta mozgásuk ereje jól érezhetően himbálta a Vikinget.

– Minden rendben? – kérdezte Till.

– Igen – felelte Amar. – Én megyek elsőnek. Átlépett a korláton, egy pillanatra még kereste az ugrás egyensúlyát, azután mint a kő zuhant a hullámokba.

Amart már magába nyelte a háborgó víz, mikor testem meglódult. A tenger felém ugrott, egy pillanatra még egészen közelről, csodálkozva láttam, hogy a nagy hullámok föntről simának tűnő felszíne sok kis hullám emelkedéséből, bemélyedéséből van összerakva, aztán összecsaptak fölöttem. Üvegzöld alapon fehér buborékok táncoltak el sisakom ablaka előtt, majd éreztem, valami puhán szétválik csizmám talpa alatt, és vaksötét lett minden. Az iszap foglyul ejtett.

Megnyomtam a nyomásvezérlőt, és tarkóm táján vékony szörtyögés jelezte, hogy jól működik.

– Kimászni az iszap felszínére. Ha nem megy, kis levegőt szabad a ruhába ereszteni – ismételtem Andrej leckéjét. A lábam szilárd talajon állt, rúgtam egyet, és ettől minden megfogható támasz nélkül vett körül a vakvilág. Kis levegőt! Megnyomtam az adagoló gombját – nem szabad összetéveszteni, a bal kéz kisujja alatt van, a jobbon a nyomásvezérlő -, a ruha ami eddig a testemhez tapadt, most eltávolodott. Megpróbáltam úszó mozdulatokat végezni, és lassan emelkedtem. Még pár csapás, a sötétség derengeni kezdett. Vigyázz, kint vagy az iszapból, megszabadulni a levegőtől, mielőtt feldob. Szörtyögés, az emelkedés megállt, az iszap sűrűségét már csak combtól lefelé éreztem. Óvatosan nyúltam az adagolóhoz, testem lebegni kezdett. Elég. Ezt az egyensúlyt kell tartani. Becsapódásom iszapfelhőjébe homloklámpám sugara fényes csíkot vágott. Semmit nem láttam. Úszni kezdtem. Természetesen nem a megszokott módon. Odahaza elég jó úszó voltam ahhoz, hogy számomra az úszás ne csak betanult mozdulatok sorozatát jelentse, így izmaim felmérték szabadságuk korlátait, és ezen belül ösztönösen megtalálták a haladást biztosító mozdulatokat. A tengeri teknős látszólag lomha evezésére emlékeztetett, de haladni tudtam vele. A felkavart iszap szétoszlott, és átmenet nélkül körülöttem ragyogott a tengerfenék birodalma.

– Gregor, hívlak – hallottam Amar hangját. Megfordultam. Hátam mögött a felkavart iszap eltakart mindent. Előre talán 10-15 méterre láttam, a víz alatt csalóka minden távolság. Amar nem volt sehol.

– Látsz engem? – kérdeztem.

– Nem! És te?

– Én sem!

– Nézz föl! Látod a Vikinget?

A zöld üveget, ami feljebb mind világosabb lett, tőlem balra széles sötét sáv vágta ketté, két vége kiszaladt szűk látóteremből.

– Itt van balra fölöttem! – Látod a végét is?

– Nem.

– Akkor indulj el, és keresd meg! Én éppen az orra alatt állok!

Amar ajánlata nem tetszett. Csak a Viking közepét láttam, ahol egyenletes vastagságából nem deríthettem ki, hogy merre van az orra. Mi lesz, ha az ellenkező irányba indulok? Tiltakozni akartam, de Andrej megelőzött.

– Semmi értelme, hogy bújócskát játsszatok! A lokátorral Félix egy pillanat alatt eligazít benneteket. Várjatok!

Szemügyre vettem a feneket. A vastag iszap felszínét csíkosra mintázta az a gyenge mozgás, ami vihar idején idáig is lehatolt a felszínen dühöngő hullámok erejéből. Itt-ott csenevész növény meredt ki belőle. Halat, kagylót nem láttam, csak kis halmocskákat, lyukakkal az oldalukon. Fogalmam sem volt, miféle állatok lakhatták, ha ugyan állatok és nem a bomló iszapból feltörő gázok műve volt.

– Gregor, indulj el párhuzamosan a rakéta törzsével kérte Félix.

Felnéztem a nagy sötét sávra, és úszni kezdtem.

– Állj! – kiáltott. – Arra a vége van.

Megfordultam, és az ellenkező irányba tempóztam. A fenék nem változott. Már éppen csodálkozni kezdtem, hogy milyen messze értünk egymástól, mikor az én becsapódásomhoz hasonló iszapfelhő bontakozott ki a homályból. Amar előtte lebegett, sisakjából buborékok gyöngysora ívelt felfelé. Mikor melléje értem, Félix újra utasított.

– Irány húsz fok balra! Követünk benneteket a lokátorral.

– Tartsuk magunkat két méterre a fenéktől, és ússzunk olyan közel egymáshoz, amennyire csak lehet – mondta Amar.

A kihalt fenék emelkedni kezdett. Egyenletességét mind több kisebb-nagyobb bucka tarkította. Némelyik tetején az iszap alól előtűnt a halott korallok finom ág-boga. Azután víz alatti látóhatárunk elszürkült a lebegő iszaptól, amelyet a víz mozgása kavart a zátony meredeken emelkedő oldalán.

– Feljebb kell mennünk, ha beleúszunk, nem látunk semmit – szóltam.

– Igen, de nem levegővel! Ha csak keveset is beleeresztünk a ruhába, vége az egyensúlynak, és a felszínre kerülünk. Ott pedig rossz lehet ebben a hullámzásban.

Pár tempó után jobban kezdtem emelkedni, mint azt erőkifejtésem indokolttá tette. Abbahagytam az úszást, és mégis tovább emelkedtem. Itt már érezni lehetett a hullámok rángatását. Nem voltam gyakorlott búvár, de most mégis rájöttem a magyarázatra. Amint feljebb úsztunk, a ránk nehezedő víz nyomása csökkent, a ruhánkban levő levegő kitágult, és megnövelte felületünket a felhajtóerő számára.

– Engedj ki azonnal levegőt!

Az emelkedés abbamaradt. Az iszapfelhő alattunk gomolygott, a hullámzás tovább sodort bennünket a zátony felé, minden oldalról ránk törő áramlatok ráztak. Úgy látszik, véget ért utunk nyugodt szakasza.

– Vigyázzatok! – figyelmeztetett Félix. – A zátony közvetlenül előttetek van!

Sötét fal ugrott elénk, majdnem a tenger színéig ért, ami alulról olyan volt, mint összevissza görbített, átlyuggatott ezüstlap.

Láthatatlan kezek durván ide-oda rángatták ezt az ezüstlapot, összegyűrték, majd kisimították. Az óceán tomboló erejének ezek az utolsó kis legyengült hullámai is végzetesen csaphattak volna a korallhoz. De Amar erre is gondolt.

– Levegőt ki, gyerünk mélyebbre! – vezényelte, majd Félixet kérdezte. – Mérd be pontosan, ahol mi vagyunk, mennyi víz van a zátony koronája fölött?

Kis időbe telt, míg a navigátor elvégezte munkáját. Várakozás közben a zátonyról visszavert hullámok ereje még ebben a nagyobb mélységben is kellemetlenül lóbált bennünket.

– Hullámvölgykor egy-egyhúsz, hullámhegynél ennek a kétszerese. Át tudtok jutni? – aggódott Félix.

– Remélem – válaszolt Amar. – Figyelj rám, Gregor. Telefújjuk a ruhát levegővel, amennyire csak lehet. Az sem baj, ha nem tudunk benne mozogni. Így csak türelem kérdése, hogy mennyi idő alatt hajt át a hullámzás bennünket a legsekélyebb részen. Ha mászni próbálnánk, vagy felállni a zátony tetején, a hullámok biztosan ledöntenének, neki az éles korallnak. Ha felérünk, igyekezz, hogy lábbal előre legyél, még a csizmánk a legkevésbé sebezhető. Feküdjünk a hátunkra!

Az ezüstlap teljes szélességben betöltötte látómezőnket. Kis fényes golyók szakadtak ki belőle, amint a lecsapó tajték buborékokat nyomott a víz színe alá.

– Kész vagy?

– Igen!

– Rajta!

Az ütközésig nyomtam az adagoló gombját. Sziszegés vágott a fülembe, és pehelyként repültem fölfelé. Az ezüstlap széttört, amint elértem, napfénytől ragyogó vízcsöppek csillogtak sisakom üvegén. Az alulról feldobó erőt most felváltotta egy másik, amelyik a fejem mögül tört rám, nagyot lódított rajtam, és magával ragadott.

– Félix! Félix! Figyeljetek, hol vagyunk – kiabált Amar, nem félelemből, csak azért, mert bár minden hangtól elszigetelt bennünket a ruha, a kavargó hullámzás látványa mennydörgő hangzavar illúzióját keltette. – Mérjétek be, mikor vagyunk túl rajta!

Újabb lökés ért, mozgása továbbsodort, ruhám külső falán vadul áramlott a víz. A hullám taraja átcsapott rajtam, víz alá nyomott. Az óceán hatalmába kerített, könyörületességén múlott, hogy élve juttat a zátony túloldalára, vagy rám zúduló hullámaival összeroppant.

Úgy éreztem, hogy a korall ezernyi éles karja nyúl utánam, hogy összeszabdalja, csíkokra vágja ruhámat, testemet. Behunytam a szemem, új hullám zúdult át rajtam, megmarkolt, tovavonszolt, majd a hasamra fordított. Kapálózni próbáltam, hogy újra a hátamra forduljak, de nem sikerült. A tenger még egyet-kettőt taszított rajtam, de ezek már lágyan sodortak tovább az egyre csendesebb lagúnába.

– Túl vagyunk a nehezén! – Amar felszabadultan nevetett. – Fordulj meg, Gregor, meglehetősen dicstelen helyzetben lebegsz. Ami a víz felett van belőled, azzal aligha tudsz tájékozódni. Ereszd ki a levegőt.

A szelep segítségével újra komoly kutatóhoz méltó módon fejjel felfelé kerültem, a víz gyengén fodrozódó színe éppen sisakom ablaka előtt volt.

– Nem történt bajotok? – érdeklődtek a Vikingről. – Hajmeresztően bukdácsoltatok a zátony felett.

– Nem, jól érezzük magunkat – feleltem Amar helyett is, aki a partot fürkészte. Alig 300 méterre voltunk a legközelebbi lapos homokpadtól, ahonnan már száraz lábbal érhettünk a magaslat alján kezdődő sűrűségig.

– Gyorsabban haladunk, ha víz alatt úszunk, és legalább így az öböl pontos mélységét is megismerjük – mondta. – Szóljatok, ha eltérünk az iránytól, vagy valami nagyobb hal jön.

Addig nem indultunk tovább, míg a “fegyvert”, az oxigénpalackot a mellünkre nem erősítettük. Óvatosságunk azonban felesleges volt, egy-két lapos kis haltól eltekintve nyomát sem láttuk az életnek. Közvetlenül fölötte úszva követtük az enyhén lejtő feneket. Időnként felpillantva megbecsültük a mélységet. Hat, nyolc, az öböl közepén pedig 18 métert észleltünk. Halott világ vett körül bennünket.

Kurta, nyugodt mozdulatokkal úsztunk. Ha Amar mint biológus egy másik idegen bolygón találkozik ilyen gazdag – bár halott – korallvilággal, bizonyára hangosan kurjongat örömében. Itt azonban, annyi földi hasonlóság után, nem keltett benne nagyobb érdeklődést, mint egy hasonló otthoni tájék.

Azután a víz egyre sekélyebb lett, a korallok közé sárgás homokcsíkok tolakodtak, eltemetve az alacsonyabb építményeket. Végre annyira jutottunk, hogy megpróbáltam leállni a fenékre. Csizmám alig süppedt a homokba, az úszás elhagyása azonban kellemetlen meglepetéssel szolgált. Vállig kiemelkedett testemet a nehéz sisak iszonyú súllyal nyomta újra a víz alá, megtántorodtam. A vízben élvezett viszonylagos súlytalanságunknak vége volt, s továbbgázolva hüledezve kezdtem összeszámolni felszerelésünk sok-sok kilóját. Maga az űrruha is tekintélyes súlyú volt, azután a három oxigénpalack, mire bokáig kiértem a vízből, szégyenszemre négykézlábra ereszkedtem.

A hátrább levő Amartól és a Vikingről egyszerre futott be az aggódó kérdés:

– Mi történt? Rosszul vagy?

– Nem, csak nehéz ez a sok limlom rajtam.

A szárazra kapaszkodtam, és végigdőltem a homokon.

– Hogyan fogunk ebben az öltözékben járni?

– Még nem tudom, egyelőre pokoli nehéznek érzem én is. Mindenesetre pihenjünk egy keveset.

– Nyugodtan pihenhettek – hallottuk Mark hangját -, még egyszer alaposan átfésüljük lokátorral az egész partot. Addig próbáljátok meg, hogyan tudtok mozogni az űrruhában. Ha végképp nem megy, magam is azt hiszem, le kell vetnetek.

Rövid pihenő után Amar megkísérelte a felállást. Sikerült ugyan, de bizonytalan egyensúllyal imbolygott, minden lépésnél alapos tornamutatványokkal kellett védekeznie az elesés ellen.

– Nem, nem megy – mondta végül -, mire így elvánszorgunk a sűrűig, olyan fáradtak leszünk, akár vissza is fordulhatunk.

– Rendben van – egyezett bele Mark -, levetkőzhettek. Addig mi tovább figyelünk.

Lehámoztuk egymásról mozgó börtönünket, csak az a trikó maradt rajtunk, amit általában az űrruhák alatt szokás viselni.

– Az előbbi sok volt – elégedetlenkedett Amar -, ez meg kevés. Nem indulhatunk neki mezítláb. És hova dugjuk a szerszámokat?

Felhúztuk a ruha nehéz csizmáját, és a két vállpántos vastag övet is magunkra kapcsoltuk. Nevetséges látvány voltunk a vékony fehér trikó felett a nehézkes darabokkal, de nem volt más választásunk. Öltözékünk a Vikingen harsány derültséget váltott ki.

– Ha egy kiképzőtiszt látna benneteket, elájulna a megbotránkozástól – nevettek -, de meg kell hagyni, élelmesek vagytok. Indulhattok tovább, a parton jobbra és balra 5-5 kilométerre nincs egy métert meghaladó élőlény, de akkora sem, amelyik ilyen méretű gallyat megmozdított volna.

Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy bogarakon kívül legfeljebb egerek és apró madarak lehetnek a sűrűben.

A védelmünkre szolgáló oxigénpalackot a két vállpánt közé akasztottuk, a szerszámokat övünkbe dugtuk, és elindultunk.

A part csendes volt, csizmáink alatt a homok csikorgása harsogásnak tűnt, és ez a nagy némaság bennünket is szótlanná tett. A nap melegen, de nem kellemetlenül sütött, a tenger felől a hullámtörés zúgása kísért, a parton végig a fehér homok egyenletes volt, az állati élet gyér emlékeivel, egy-egy csiga és kagylóhéj. Az elsőhöz Amar még lelkesen lehajolt, de a következőkön unottan átlépett, nem különböztek szemmel láthatóan a földiektől.

Végre elértük a sűrűség szélét. A babérfára emlékeztető fényes levelű fák törzsei olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy űrruhában nem tudtunk volna továbbhaladni közöttük. Megálltunk, Amar hallgatózva körülnézett. Én megfordultam, a Vikinget kerestem. Ott bukdácsolt a zátonyon túl, a távolság önmaga modelljévé zsugorította. Kis játékszer az ég és a tenger végtelen horizontján, társtalan bizonyítéka az ember alkotóerejének az idegen bolygón. Ekkor öntött el először az a félelem, amelyik utóbb örök kísérője lett életemnek ezen az elátkozott földön. Értelmem tisztában volt mindazzal, amit százada belénevelt, visszapillantott mindazokra a körülményekre, amiknek következtében itt álltam, félig meztelenül, övemben egy késsel és a palackokkal, emberi öntudatom felmérte és vállalta a helyzet kockázatát. Énem másik fele azonban visszaesett barlanglakó őseinek abba a zavaros lelkiállapotába, amikor még erősebbek voltak a pillanat felnagyított benyomásai az értelmi megfontolásnál, amikor a félelem, a düh, a menekülés vagy az ölés vágya, eltemetett ösztönök dörömböltek a tudat szorosra zárt ajtaján, az emberré válás előtti emlékek, a természet lélegzetétől még különválatlan tapasztalatok dühöngve követeltek elismerést. Éreztem – és ez az érzés az ismeretnek ezen az ősi vetületén teljesebb és igazibb volt, mint bármelyik kortársam számára a matematika legegyszerűbb alaptörvénye -, hogy valami rettenetes vár ránk ezen a nyugodt és csendes parton, míg értelmem felháborodottan védekezett nyugalmának felborítása ellen.

Amar hátralépett, és minden magyarázat nélkül a palack szelepéhez nyúlt. Süvítés repesztette ketté a csendet, fehér, jeges sugár vágódott a fényeszöld levelek sűrűjébe.

– Mi az? – ordítottam, és én is a palackomhoz kaptam.

A Vikingről is meglepetten követelték a magyarázatot.

– Semmi – mosolygott a biológus -, csak ki akartam próbálni “fegyverünket”. Igaz, előbb szólhattam volna, de nem tudtam megállni, hogy most azonnal megtegyem. Ne haragudjatok.

Akkor nem értettem, miért tette, de most, hogy visszagondolok, tudom, rá is éppen akkora, csak más előjelű hatással volt az idegen part. Elődeinek évezredeken át célszerűvé csiszolódott vakmerősége, kalandvágya tört a felszínre, ettől fogva ez irányította cselekedeteit; Amar minden porcikája az ismeretlennel való szembenállást, küzdelmet áhította. Életünknek ezekben az óráiban lelki alkatunkban az emberfajt fenntartó és továbbvivő két nagy alaptípust hordoztuk; én a menekülve, ő a győzve túlélő ősök újjászületett példányát.

Az oxigéntől keményre fagyott ágacskák és levelek lassan felengedtek a nap melegétől, és feketére zsugorodtak.

– Állat jobb lett volna – mondta -, de ez is elég megnyugtató bizonyíték, ami a hatást illeti. Nos, belebújunk? – intett a sűrűség felé.

Pár méter után a lombok elnyelték a tenger hangját, csend nyújtózott a szorosan nőtt sötétbarna törzsek között, helyenként kopasz foltokban bukkant elő a márgás-agyagos talaj.

– Fel kell mennünk a tetőre – Amar akaratlanul visszafogta a hangját -, itt nincs semmi kutatnivaló. Csak onnan tudjuk áttekinteni a környéket.

Az emelkedő kezdetben nem jelentett különösebb fáradságot, az árnyékban hűvös volt, és a fák még a meredekebb szakaszokon is olyan sűrűn nőttek, hogy kényelmesen lendülhettünk egyiktől a másikig.

Az utolsó, majdnem függőleges tíz méteren a fák ritkábban álltak. Kézzel-lábbal kapaszkodtunk a kiálló gyökerekbe, mállékony márgakoloncokba, míg fújtatva feltornásztuk magunkat a tetőre.

Az erdőnek itt vége szakadt, és végre bepillanthattunk a kontinens belsejébe. Domb domb hátán emelkedett, mint összebújt bölénycsorda, sűrű, tüskés bozót borított mindent. Szárazságtól sárgásszürke színe csak a mélyen bevágott völgyek fenekén váltott halványzöldre. Ott, ahol a dombok oldalai túlságosan meredekek voltak, és a bozót nem tudott megkapaszkodni, előtűntek a kőzet gyűrt rétegei. A legközelebbi ilyen fal fél kilométerre sem volt tőlünk, a csupasz szikla szürkéskék alapján fekete és sötétvörös csíkok húzódtak.

– Nos, mi a véleményed, mi lehet benne?

A szakember kétszeresen óvatos, ha idegen dolgokról kell véleményt mondania. Vállat vontam.

– Nem tudom. Közelebbről kell megnézni!

– Mit láttok? – érdeklődtek a Vikingről. Mikor elmondtam, Mark megkérdezte:

– Nincs nyoma az életnek?

– Egy bogár sem!

– Számításotok szerint mennyi időbe telik az út oda-vissza?

Amar az ajkát csücsörítve becsülte a távolságot.

– Másfél-két óra.

Mark nehezen döntött.

– Nem tudom, nem túl nagy-e a kockázat?

– Akkor minek jöttünk idáig?

– Hidd el, Mark, nincs mitől tartani – csatlakozott hozzám Amar -, látnátok csak, milyen békés, nyugodt vidék.

– Hát jó, mehettek, de mindenre figyeljetek! És három percenként jelentkezzetek!

Amar nekiindult a lejtőnek, én még egyszer körbefordultam a tetőn, hogy megjegyezzem innen a magasból a vidék arcát. A nagyjából egyforma magas dombok, a mélyen bevágott völgyek egyhangú, torzonborz növényzetükkel nehéz tájékozódást ígértek a közéjük merészkedőnek. Hátrafelé a fák eltakarták az öblöt, a partot és a Vikinget, csak messzebb, a sík vizet láthattam. A látóhatár peremén a tenger és az ég közé vékony, piszkosszürke csík tolakodott, felső széle bizonytalanul oldódott fel az ég kékségében, nem lehetett kivenni, hol végződik a szürkeség. Felhőfront? Vagy csak káprázat? A levegő mozdulatlan és tikkasztó volt, a száraz növényzet hervadt szaga bujkált benne.

– Gyere, Gregor, mit nézel?

A bozót között, a keményre sült agyagon itt nem nőtt fű, lejjebb a márgát mészkőtörmelék váltotta fel. A lábunk alól kimozduló kövek zörögve gurultak előttünk.

Kétszer jelentkeztünk az előírt időben a Vikingnek, az aptátor hanga egyre gyengébb lett, csak a magasabb dombokról visszavert hullámok adtak bizonytalan összeköttetést. Mark aggódott.

– Gyertek vissza olyan gyorsan az árnyékolásból, ahogy csak tudtok! Nem szakadhat meg közöttünk tartósan az összeköttetés!

Már nem voltunk messze a völgy aljától, mikor a lejtő váratlanul meredekre fordult, Amar megcsúszott, elkapott egy bokrot, de az nem bírta el, kifordult a földből.

– Vigyázz, állj meg! – kiáltott, azután a bokorral és a megindult kövekkel eltűnt a szemem elől. Jó darabig minden hangot elnyomott az aláomló kövek dübörgése. Végre csend lett.

– Amar, felelj! – kiáltottam. – Hol vagy? Megsérültél?

– Nincs semmi baj! Maradj ott, ahol vagy, mert úgy jársz, mint én!

Nem hallgattam rá, és óvatosan lemásztam addig, ahol eltűnt. Alattam görgeteges szakadék nyílt, az alján feküdt Amar.

– Mondtam, hogy ne gyere közelebb! Te is le akarsz gurulni?

– Le kell mennem érted! Mi történt veled? Miért fekszel?

– Megrántottam a bokám, de nem veszélyes – lassan felállt -, phű, de összevertem magam!

Legszívesebben odarohantam volna hozzá, de a laza kövek között valóban nem lehetett lemászni.

– Most mit csináljunk? Hogy jutok hozzád?

Kilátásomat kétoldalt elfogta a sűrű bozót, Amar lentről többet mondhatott. A völgy oldalait vizsgálta, azután megállt háttal felém.

– Látod azt a dombot? – mutatott jobbra.

– Igen!

– Ez a szakadék, ahol állok, az alá kanyarodik.

– Értem!

– A dombot, amire mutatok, lapos nyereg köti össze azzal, amelyikről leestem. Ha addig mész jobbra, míg a teteje tőled balra esik, túljutsz a nyergen. Akkor balra fordulsz a lejtő mentén, és a domb túlsó oldalán összetalálkozhatunk.

– Nincs egyszerűbb megoldás?

– Nincs! Itt sehol nem tudsz lejönni, a fal túl meredek. Én elindulok ezen az oldalon – intett a bevágás irányába -, kapaszkodj magasabbra, és jelentsd a Vikingnek, mi történt velünk. Az én aptátorom teljesen süket, lehet, hogy összetört.

Már fölfelé indultam, mikor utánam kiáltott:

– Gregor!

A sziklafal tövénél állt, kezében valami feketét tartott.

– Érdekesek ezek a fekete kövek. Sajnos, nem sokat értek a geológiához, de valami nehéz fém lehet bennük. Súlyosak, és ha összeütöm őket, szinte csengenek. Hozok magammal pár darabot!

– Pihenj csak nyugodtan, majd együtt megvizsgáljuk!

– Nem hiszem, hogy lesz időnk még ide visszajönni. Örülök, ha a tetőre fel tudok mászni. Erősen dagad a bokám. Most siess, Markék már biztosan aggódnak.

A lábát húzva elindult a sziklafal mentén, én pedig olyan magasra kapaszkodtam, ahol érthető összeköttetésem lehetett a Vikinggel. Mark kétségbeesetten fogadta a hírt.

– Bárcsak veletek lehetnék! Ha összetalálkoztok, azonnal induljatok vissza!

Az út a nyereg felé egyhangú és fárasztó volt a tüskés bozótban. Időnként meg kellett állnom tájékozódni, és az is nagyon zavart, hogy Amarral nem tudtam beszélni. A sűrűséget helyenként vízmosások vágták keresztül, száraz medrükben fehéren csillognak a kövek. Egy darabig még hallhattam Mark hangját a Vikingről, de amint túljutottam a nyereg tetején, és balra, lefelé kezdtem menni, az aptátor elhalkult, majd teljesen elnémult. Szerencsére egy olyan vízmosásra akadtam, melynek futása nagyjából megegyezett azzal, amerre haladnom kellett. Balra kanyarodott, inkább éreztem, mint tudtam, hogy jó irányba megyek. Még 4-500 méter, és megkerülöm a dombot. A viszonylag kényelmes útnak azonban vége szakadt, a vízmosás meredeken bukott lefelé, egy pillanatig kétségbeestem, hogyan fogom Amart itt felvonszolni fájós lábával? Utána szelídebb szakasz következett, majdnem vízszintes, a hordalék itt szétterült a bokrok között. Áttekinthetetlen, sűrű bozót volt előttem, haladásra, tájékozódásra egyaránt alkalmatlan. Megálltam, hogy kifújam magam az újabb erőpróba előtt.

És ekkor meghallottam a hangot. Olyan volt, mint mikor rakodás közben a nagy üres üzemanyagtartályok összeütődnek, dobbanás, amit a tartály oldala ad, és tompa böffenés, ami nyitott belsejéből jön.

– Domm, doff, domm, doff…

Mély volt, kis sziszegő mellékzörejjel, és arról jött, amerre mennem kellett, onnan, ahol valahol a sűrűben Amar volt fájós lábával. Szemem előtt megjelent, amint az előbb nehezen bicegve indult a szakadék szája felé.

– Amar, merre vagy? – ordítottam. – Felelj! Merre vagy?

– Domm, doff, domm, doff…

A hang nem erősödött és nem gyengült, kihívó egyhangúsággal helyben maradt.

A vér a fejembe szaladt, a palack csapjához kaptam, és berohantam a sűrűbe, a hang irányába.

– Amar! Hol vagy? Hallasz engem?

– Domm, doff, domm, doff…

Úgy éreztem, mellkasom, egész testem rezonál tompa dübörgésére.

– Amar! Amar!

Benne jártam a legsűrűbb bozótban, a szívós gallyakkal és tüskékkel harcolva egyre Amar nevét ordítottam, a dobogást egyre közelebbről hallottam. Csípős, undorító szag csapott az orromba, valami gyermekkori állatkerti emlékből ismerősnek tűnt, azután hadonászó karom előtt szétváltak az ágak, kis tisztás szélén álltam. Közepén kétembernyi magas halom emelkedett korhadó lombból, száraz gallyakból, és Amar…

Öt másodperc sem telhetett el, míg kutatva felém fordult a magasból a mohó és végtelenül ostoba szempár, lépésre lendült a sárga pikkelyes, óriás csirkeláb, és mégis életem végéig őriznem kell a recehártyámba égett képet. A rémület erősebb volt a kezemnek szóló parancsnál, hogy nyissa meg az oxigén csapját; visszafelé rohantam a halálfélelem kifulladó kiáltásával, és nyomomban a Föld őskorából életre kelt négyméteres rémmadár.

– Domm, doff, domm, doff…

Már azon a vízmosáson lihegtem fölfelé – legalábbis azt hiszem, az volt -, melyen az előbb leereszkedtem. A meredeken megbotlottam, visszagurultam – úgy éreztem -, egyenesen a madár lába alá. De még nem ért el, hat-hét lépésre lehetett, mikor sikerült talpra állnom. Újra eszembe villant az oxigén, a tartály esés közben az oldalamra csúszott, még két lépés, és elér…

Találomra belevetettem magam a sűrűbe, a mohó ágak vékony trikóm maradékát is letépték rólam, a bőröm szaggatták, a hang követett, mint a végzet. Nem tudom, hány métert vergődtem a bozótban, mikor új vízmosás nyílt előttem. Az emelkedőnek futottam, reméltem, hogy a tetőn sziklákat találok, körülöttük kergetőzve talán lesz időm az oxigént használni.

– Domm, doff, domm, doff…

Fejem a vállam közé nyomta a kimerültség, csak a lábam alatt elfutó köveket néztem, s kétoldalt szemem sarkából a bozót sűrűjét. Nem mertem hátranézni, a hang erejéből hallottam, hogy fogy a távolság közöttünk. Nem lehet megállni, futni kell a tetőig. Ha felérek, lesz időm védekezni – fél kézzel újra a palack csapját szorongattam -, és hívom a Vikinget is, fentről meg kell, hogy hallják…

– Domm, doff, domm, doff…

Futásom váratlanul megkönnyült, nem kellett tovább küzdenem az emelkedővel, felértem az áhított tetőre. Meg akartam állni, fékezni rohanásom, fölnézni, és védekezésre készülni, de későn. A keskeny gerinc túloldalán szakadék nyílt támolygó lábam alatt, a vállamat nyomó palackok súlya és futásom lendülete már taszított is lefelé. Bukásom közben még láttam azt a rücskös zöld követ, amely felé fejjel zuhantam, azután az ütés szikrázó fájdalma meghozta az eszméletlenség boldog sötétségét.

Markék új kísérletet próbáltak ki, űrruhába öltöztettek, és hosszú kábelen pörgettek a Viking körül a tengerben. Az egyik fordulatkor rosszul irányítottak, és belevertem a fejem a rakéta törzsébe, a kábel a nyakam köré tekeredett, a ruhám is kilyukadt, éreztem, hogy a hideg víz felfelé szivárog a derekam köré. Mégsem hagyták abba, azt mondták, addig kell folytatnom, míg Amar vissza nem jön a tisztásról, ahol cserbenhagytam. Hiába magyaráztam nekik, hogy nem jöhet, mert széttépték a madarak, és a tengerpart felé mutogattam, ahol ott állt a víz szélén négy-öt rémmadár, várták a Vikinget. Tovább pörgettek egyre gyorsabban. A víz már a mellemig ért, a hajtóművet megindították, hallottam fülrepesztő dörgését fájó fejem mellett, és láttam a fúvókákból kicsapó hatalmas lángsugarat. A ruhám megtelt vízzel, a számba is befolyt már…

Fuldokló köhögésem végre szétpattantotta az álom nyomasztó burkát. Eltűnt a Viking, a tenger, a madarak, csak az arcomba csapó víz, a fuldoklás és feszülő homlokom fájdalma maradt. Villám hasított a koromsötét parttalan éjszakába, és a rá nyomban következő mennydörgés hangját alig kezdték ide-oda dobálni a dombok, máris új villám lobbant. A vihar, mint ragadozó legyűrt áldozatán, hasalt a dombokon, és az erdőt szaggatta. Az esőtől terhes felhők egy levegőbe emelt tengert ontottak vissza a meggyötört földre, és a meredek domboldalakról lezúduló víz veszekedett, sziklagörgető áradattá dagadt a szűk völgyekben. Fel akartam ülni, hogy fejem kikerüljön a hullámokból, de a vállamat a hevedereken keresztül valami gyökér vagy kő fogva tartotta, nem tudtam elszabadulni.

Az ár gyorsan emelkedett. Rángattam a hevedereket, vonaglottam, kapálóztam, mint hátára fordított bogár, szám egyre ritkábban ért a víz fölé, gyomrom elnehezült a kényszerű kortyoktól, tüdőm fuldokolva tiltakozott. Zúgó fejemben egy gondolat dörömbölt, megszabadulni mindenáron a hevederektől, a fulladástól. Pattanásig megfeszített izmokkal a víz színére próbáltam dobni magam, félig sikerült is, és torkomnak jutott annyi vízzel és mocsokkal kevert levegő, hogy szűkösen elég volt arra az időre, míg ujjaim a hevederek csatjaival birkóztak. A víz orromon keresztül az agyvelőmig nyomult szúró fájdalommal, a levegő nyögve bugyborékolt elő összeszorított fogaim között, és még mindig csak az egyik vállam volt szabad. Kínos erőlködéssel átfordultam, úgy éreztem, fogva tartott vállam kiszakad a helyéből, azután a másik heveder is meglazult, de ez már a legutolsó pillanat volt. Még ki sem húztam egészen a karom, felbukkanó fejel csak belekezdtem az első lélegzetbe, mikor hátulról súlyos tárgy nyomott újra a víz alá, ágak gereblyéztek végig a hátamon. A dühöngő víz kitépett fát gördített fölöttem. Mire átért rajtam, erőmből csak annyira futotta, hogy a hátamra forduljak, és a víz pehelyként ragadott magával, de mégsem elég gyorsan ahhoz, hogy utol ne érjen az ítéletidő következő áldozata a tajtékzó áradatban bukdácsoló kidöntött törzsek, bokrok és a víz alatt morogva gördülő sziklák alvilági menetéből. A combomon ért az ütés, és fájdalomtól összeránduló testem, mint botra csavarodó kígyó fonódott a törzsre. A megvadult természet sötét, bömbölő kavargását csak a villámok vakító nyilai hasították szét. A fatörzs vadul száguldott, ha akadályba ütközött, megpördült, előre-hátra bukdácsolt, fölemelkedett, hogy lábam a levegőben kalimpált, azután visszazuhant, mélyen a víz alá fúródott, hogy azt hittem, sohasem kerülök többé a felszínre. Ha szerencsém volt, és a pörgéssel egyidőben a törzs nem bukott a víz alá, úgy kapaszkodtam rajta kézzel-lábbal, a forgással ellentétes irányban, mint kísérleti egér a rácsos keréken. Szikla zúzta homlokom lüktetett, közel voltam az eszméletlenséghez. Fel, le, előre, pörgés, az áradatban kavargó kövek és tüskék új sebeket téptek rajtam, a fatörzs rohant, bukdácsolt, mint egy elromlott irányítású rakéta.

Valamikor később, a vak éjszaka közepén, egy hosszú alámerülés kivárhatatlan végén, tüskés ág csapódott a hátamhoz. Minden lemerülésnél így volt, egyszer kő, máskor ág, ez a fájdalom csak akkor vált újszerűvé, mikor a fatörzzsel együtt végre emelkedni kezdtem, és a tüskék ahelyett, hogy tovasodródtak volna a kavargásban, makacsul a hátamban maradtak, sőt, mikor fejem a levegőre került, még élesebben vágtak a húsomba, súlyt éreztem mögöttük. Az ellenkező irányba forduló törzs félig kiemelt a vízből, s a tüskék égető fájdalma közé vonagló test nehezedett, gurgulázó fújás csapott a fülembe. Fáradt voltam a rémülethez, csak düh, az új szenvedéstől szabadulni akaró düh forrt bennem. Fél karral átfogva a törzset, hátranyúltam. Vastag, csapzott szőrmébe markoltam, kétszer is kicsúszott szorításomból, míg ujjaim végre elérték az alatta rejtőző bőrt. A fújás rekedt nyávogásra váltott, könyököm fölött fogak mélyedtek a karomba, de rántásom erejét megtoldotta a törzs újra meginduló pörgése, a karmok leváltak rólam, és a fejemen átbukó test eltűnt a csak tapintással kimérhető világból. A fújást és a nyávogást azután is többször hallottam a sötétben, egészen közelről. Útitársat kaptam.

A vihar ereje kifogyhatatlan, s az éjszaka végtelen volt. Forgás jobbra, vissza, emelkedés és zuhanás, a fa időnként nekiiramodott, vagy hirtelen torpanások zökkenése tette próbára minden erőmet. Pedig már kevés volt. Töméntelen vizet nyeltem, kihánytam, és utána újra nyeltem, izmaim remegtek a kimerültségtől, a hányás, a nyelés undorától. Nem tudom, meddig tartott ez így.

Mikor végre eljött a hajnal, erőtlen szürkesége jó ideig csak arra volt elég, hogy a villámok fényének koromfekete hátterét világosabbra oldja. Az áradat felszíne összemosódott a felhőkből aláömlő víztömeggel, és ebből a feketésszürke kavargásból bizonytalan, sötét körvonalakkal bukkant elő egy ág, fatörzs, az örvényekben tüskéikkel összekapaszkodó bokrok bozontos forgói. Nagy sokára a fény megküzdött az eső súlyos függönyével, előbb a partig, majd a dombok oldaláig láthattam, ahol a felhők az erdőhöz tapadtak.

A törzsön karhossznyira tőlem lapult barátságtalan karmos útitársam, kutya nagyságú, lucskos, sárga bundás macskaféle. Testéhez képest nagy feje és tagjainak aránytalansága elárulta, hogy még kölyökkorban van, de máris fajának büszke és vakmerő trónkövetelőjeként lépett fel. Mikor nem küzdött éppen a fulladással a forgó törzsön, dühösen fújt és köpködött felém, sőt nyugodtabb pillanatokban egy-egy csapást is megkockáztatott. Azóta sem láttam ilyen közelről élve ezt a vadat, amit Nogo és népe a Nagy Sörényes néven tisztelt, s ha nem így félholtan, ázott macskaként hozza össze velem a sors, még ez a kölyök is elbánt volna velem. Felnőtt példányai királyai voltak annak a vidéknek, ahol a laposfejűekkel éltem, és ez a törzs a Krokodil Anyán kívül csak ezt az állatfajt tisztelte istenként. Csupán az volt a különbség a két fajta istenítése között, hogy míg vallásos érzésükkel jól összefért egy-egy víztől messze elkószált, védekezni képtelen krokodil agyonkövezése, nem akadt olyan laposfejű, aki a Nagy Sörényes neve hallatára ne pattant volna hanyatt-homlok a legmagasabb ágak közé. Mert a Nagy Sörényes sohasem védtelen, mindig támad, karcsú testét egy sugármotor ereje löki 8-10 méteres ugrásokra. Vérszomjas vakmerőségében nem mérlegel semmit, addig mászik áldozata után a fára, míg a vékony ágak letörnek súlya alatt, s esése után újra kezdi a támadást.

A kölykön kívül más, békésebb hajótörötteket is felfedeztem, távolabb, a fa félig elmerült koronájában. A szürkületben eleinte imbolygó, fekete zsákocskáknak látszottak, de később sötét tömegükből vékony karok nyúltak ki, melyek a korona minden mozdulásakor azonnal megtalálták az új, a legjobb fogást. Majmok voltak, akkorák, mint egy nyolcéves gyerek, szürke bundájuk elázott, arcuk emberien kétségbeesett. Hosszú farkuk végével éppúgy kapaszkodtak, mint többi végtagjukkal. A fa pörgése közben sokszor váratlanul ellenkező irányba billent vissza, és ilyenkor bárhogy is igyekeztek, a víz alá kerültek. Kétségbeesett visongás és makogó, méltatlankodó torz hangok kísérték a fürdőt, de csak nem jöttek közelebb a törzshöz, ahol a merülést többnyire elkerülhették volna. Ez a távolság a sárga bundásnak kijáró tisztelet volt. Ha akkor mindazt tudom a Nagy Sörényes fajtájáról, amit ma, én sem maradtam volna a közelében. Szerencsére fáradt és tapasztalatlan voltam, így nem gondoltam a krokodilokra sem, még nem ismertem a laposfejű tabuját: a lábad ne lógjon soha a vízbe. Persze ez a dühöngő áradat más volt, mint a horda által ismert tócsák és folyók. Oda, a magas fennsíkra már szelídebben ér a monszun első hulláma. Ott is van vihar, mennydörgés, felhőszakadás, de az özönvíznek ezt a formáját egyszer sem értem meg közöttük. Ezért szegényebb itt a parti sávon az élővilág, mert évente egyszer végigszántja ez az ítéletidő.

A fatörzs egy szűk völgytorokban megrekedt a felhalmozódott fák és kövek torlaszán. A víz nem volt képes továbbjutni, és emelkedni kezdett körülöttünk, a kölyök közelebb kúszott a koronához, és ettől a majmok rémült visongásba kezdtek. A torlasz egyre nőtt, hátulról újabb fák sodródtak hozzá, belsejében ijesztő dörrenések jelezték, hogy töri ketté vékony pálcaként a törzseket a rájuk nehezedő roppant nyomás. Oldalt úgy tűnt, hogy a partot az egymásra zsúfolt fák ágain át lehet érni. Ezt az utat választotta pár majom – nem bírva elviselni a sárga bundás közeledését -, és én is követni készültem őket.

A szándéknál azonban nem juthattam tovább. A torlasz recsegve-ropogva megingott, és a semmibe zuhant. Éreztem, hogy a fa kétszer is átbukfencezik koronáján, ágak nyúzták a törzshöz tapadó testem, azután egyszerre vége lett az őrült boszorkánytáncnak, gyors sodrású mély vízbe jutottunk. Kiöklendeztem magamból a vizet, és szememből kitörülve az iszapot, körülnéztem. Az áradat száz méter szélességben hömpölygött, szélein az elárasztott erdő nyújtogatta ágait a víz alól.

A sárga bundás eltűnt, és a majmok közül is csak hárman maradtak, még nyomorultabban, még keservesebb pofával. Ez volt az a pillanat, mikor rádöbbentem: nincs tovább. Tagjaim puffadtra dagadtak a víztől és a számtalan ütéstől, gyomrom akkor is hányinger gyötörte, mikor már nem volt mit kiadnia, karom a kapaszkodástól görcsöt kapott. A kimerültség és a kábulat eljuttatott a zavarodottságnak arra a fokára, hogy hangosan beszéltem.

– Befejezted, Gregor, itt, itt, ezen a mocskos vízen. De mielőtt megfulladok, kialszom magam.

Nem tudom, honnan volt annyi erőm, hogy fölkapaszkodjam az ágak közé, nem törődve azzal, hogy ha pördül a törzs, mindörökre elmerülök a hullámokban. Szerencsémre koronája a széteső torlasz kavarodásában összeakaszkodott egy másikéval, s így megtalálva egyensúlyukat, csak csendesen keringtek a víz színén.

A majmok nem fogadtak nagy lelkesedéssel, aggódó pofákat vágtak, nyilván csúnya szitkokat jelentett makogásuk. Az egyik ínyéig felhúzott ajkai közül előmutatta sárga lapátfogait.

– Nem eszem majomhúst! – vicsorogtam vissza. – Nyughass! Aludni akarok!

Hasra feküdtem egy vastagabb ágon, vállam egy elágazásba dugtam. Hátamon végigvert az egyformán szapora eső, s a szemem előtt lassan összefolyt minden.

XI.

A tyrannosaurus okozta ijedelem után négy napig maradtunk a mellékfolyó torkolatának zátonyán. Az az első tutaj gyatra kis jószág volt, igaz, egyedül készítettem, titokban, krokodiloktól rettegve a bambusz sűrűjében, szúnyog marta testem néha derékig merült a híg iszapba. Akkor már áradt a víz, a pocsolyák tavaly nem száradtak ki egészen a dombvidéken, a hordát nem fenyegette a szomjúság, s ezért kényelmes lassúsággal, csupán az évezredes megszokás belső parancsától noszogatva vándorolt a folyó irányába. Ez az új tutaj a bizonyíték, mit fejlődött kézügyességem, találékonyságom egy év alatt, s hogy mit jelent Nogo szolgálatkész ereje. Pompás alkotmány!

Éjjel-nappal lobogott a tűz, nem kellett takarékoskodni, a fennakadt uszadékfa egy hónapra is elég lett volna. Akkora máglyát raktunk, hogy nappali világosságot vetett az egész zátonyra, Nogo a bundáját féltve félóránként meghemperedett az öblöcske sekély vizében, s valahányszor kimászott, marka tele volt kagylókkal, kapálózó kis rákokkal. A forró kavicsokra dobta, ahol a rákocskák pirosra sültek, a kagylók kitárták remegő rózsaszín belsejüket, nem volt gondunk az evéssel. Néha krokodil merészkedett a közelünkbe, szeme rubinvörösen izzott, mintha máglyánk két messze hajított parazsa úszna vissza bölcsőjéhez. Volt egy, amelyik olcsó prédának tartva bennünket, a zátonyra mászott, de tátott torkába parázsló ágat döftünk, fájdalmas bömbölése még sokáig hangzott az éjszakában. Ettől kezdve meghátráltak a víz színén ide-oda úszó páros vörös pontok, nyugtalan mozgásukkal messzebbről adván tudtunkra, hogy csak átmenetileg mondtak le rólunk, keresik a rést, a lehetőséget, hogy hozzánk férhessenek.

A parton a sűrűben zöld és sárga szempárok villogtak, gazdáik nesztelen léptekkel, láthatatlanul imbolyogtak a sötétben, nem léptek a bűvös körbe, melybe tüzünk fénye vont bennünket. Csak akkor hangzott fel ijedt hörrenés, és zörrentek meg az óvatlanul megmozgatott ágak, ha a szél feléjük hajította máglyánk izzó üstökét.

Igen, szél egyre gyakrabban támadt, rövid, váratlan lökésekkel, száraz, poros szagokat kavart a meleg levegőben, aki értett belőle, tudta, hogy egy-két hét, vagy még annyi sem, s egyszer csak égig érő felhők emelkednek a szemhatáron kelet felől, itt az esős évszak. Ez sürgetett, a szél üzenete, kész kell lenni az új tutajnak, rajta a lombházikónak, mielőtt ezek az apró lökések egyetlen orkánná egyesülnek, s elhozzák hátukon az óceánból felszippantott vizet, hogy lezúdítsák a kiszáradt földre.

A nappalok csendesen teltek, a krokodilok unottan napoztak távol a homokos parton, mintha semmi közük nem volna az éjszakai kalózkodáshoz, a parti bozótban levél sem rezzent. A felső zátonyon a nagy növényevő hulláján tovább folyt a lakoma, a húshegy összébb esett, tetején a kopaszra rágott bordák ívei meredeztek. A tyrannosaurust nem láttuk többé.

Az ötödik nap reggelére kész voltunk. Az új tutaj nehéz volt, meg sem bírtuk moccantani. Ásásra alkalmassá faragott ágakkal le kellett hordanunk a zátony egy darabját, ami a víztől elválasztotta, azután dorongokat feszítettünk alája, s félnapi keserves munkával, nyögve-szuszogva vízre bocsátottuk.

Majd beleszakadtunk, de megérte, s most egy hét után, hogy a fáradtságot kipihentük, egyre növekvő elégedettséggel gyönyörködöm alkotásunkban. A lombkunyhó előtt az agyaggal kitapasztott tűzhelyt tető védi az esőtől – ami szerencsére még mindig várat magára, s csak a széllel ijesztget -, itt van a gondosan felhasogatott tűzifa is – megfogadtam, hogy míg a szükség újra rá nem szorít, nem eszem többé nyerskosztot -, s egy állványnak vagy inkább fogasnak nevezhető törzs, melyen meghagytam az ágak csonkjait. Erre aggatom majd fel fegyvereinket, melyeket a most nyugalmasnak ígérkező hetekben kell készítenem. A horda az egyélű durva kőkés mellett csak a mázsás fabunkót ismerte. Az értelmesebbje közül néhány ugyan az ágvillába szorított, hánccsal odaerősített kődarabot, a kőbalta legősibb formáját is használta már, de ez nem volt még általános. A dárdától – mikor megmutattam nekik – idegenkedtek, zavarta őket bujkálás közben a bozótban, az íj és a nyíl pedig felfoghatatlan csoda volt, gonosz, varázslatos szerszám. De nekem mégis ezekre lesz most elsősorban szükségem, akkora bunkó, amivel már érdemes odavágni, túl nehéz a karomnak, nem is szólva arról, mennyivel biztonságosabb messziről ölni vagy védekezni, az elhajított dárda, a surranó nyíl kőhegyével. És Nogót is meg kell tanítanom használatukra.

Nogo értelmes. Most, hogy többé nem húzza vissza a horda szelleme, sokat kell tanulnia. Elmosolyodom, és a tutaj végén álló kínzóeszközre nézek, a kosárra, Nogo gyötrelmeinek forrására. Kegyetlen dolognak látszik, de nem engedhetek, még hónapokig tarthat utunk a folyón, lehetetlen, hogy egy félresikerült mozdulat, egy rossz lépés a törzseken elszakíthassa tőlem a legjobb, az egyetlen társat. Mert Nogo nem tud úszni, és meg kell tanítanom mindenáron. Ezért készítettem a kosarat – vagy inkább ketrecet -, s ezért szenved benne Nogo naponta kétszer. A térdig érőnél mélyebb víz Nogo és minden hordatársa lelkében egyet jelent a halállal, erre nevelte az élet, a törzs tabuja a fennsík krokodilusoktól hemzsegő pocsolyái között. Hiába úszkáltam körül a tutajt – tudtam, hogy a parton heverő krokodilok lustábbak, semhogy beússzanak a folyó közepének erős sodrába bármilyen zsákmányért -, nem tudtam Nogo félelmét eloszlatni.

– Nézd, Nogo – kiabáltam a vízből -, egy krokodil sem jön a partról ide! Lusták és buták, félnek a folyó erejétől!

Előredőlve guggolt a tutaj szélétől gondosan egy méterre, hatalmas karjait lelógatva melle előtt, öklével kétségbeesetten verte a törzseket, vinnyogott és félt.

– Nem, krokodil megesz! Nogót nem tartja a vízen Nagy Égi Hal, mint téged!

A Nagy Égi Haltól való isteni származásom hite az én bűnöm volt még abból az időből, mikor végre eljutottunk a nyelvi kapcsolatnak arra a fokára, hogy elmagyarázhattam idekerülésem Nogo kíváncsiságát végtelenül izgató történetét. Azóta vagyok a Nagy Égi Hal gyenge, de szeretett gyermeke. De ha a valóság helyett más mesét mondok neki, sem jártam volna jobban. Nogo dús és misztikumra nevelt fantáziája mindenképp szellemvarázslót formált volna belőlem, akit harcban legyőzött valamelyik isten, erejét elrabolta, s az égből a földre hajított. Csak így tudta magának megmagyarázni tudásom és ügyefogyott tehetetlenségem kettősségét. Ha meggondolom, a maga módján közel járt az igazsághoz.

– Nincs Nagy Égi Hal – csapkodtam a vizet -, nézd, a kezem, a lábam mozgása tart, mint krokodilt a farka!

– Nagy Égi Hal van – filozofált a tutajon. – Téged segít, mint Krokodil Anya a saját gyermekeit, Nogót nem segíti! Nogo elmerül!

Ekkor kitaláltam a kosarat. Az ötletet egy hazai emlék sugalmazta, a tengeri fürdőhelyek kedves játéka: a motorcsónak után húzott acélketrec, melyben a legnagyobb biztonság mellett lehetett fürdeni a parttól távoli vízben is, ahol cápák leselkedtek. Másnap reggeli után elővettem Nogót. Komoran néztem rá.

– Az éjjel álmomban Nagy Égi Hal beszélt velem – ha már így hiszi, legalább valami haszna legyen származásomnak, nyugtattam háborgó lelkiismeretemet -, azt mondta nekem, készíts varázslást, amivel Nogót megtanítod úszni.

– Mást nem mondott? – kérdezte gyanakodva.

– De igen! Azt, hogy ha Nogo addig, míg tízszer felkel a nap, nem tud úszni, rettenetes varázslást csinál ő maga!

– Mit? – remegett.

Szégyelltem magam a csalásért, de tudtam, nincs más út.

– Azt nem mondta, de nagyon haragos volt, fel akarta fordítani a tutajt.

Ez hatott, szegény megtörten segített összeeszkábálni a ketrecet. Míg kész nem lett, nem mondtam meg, hogyan fogjuk használni – kérdezni nem merte -, csak annyit, hogy ez a varázsláshoz kell. Estére elkészült a háromméteres élű kocka, karvastagságú ágak rácsából, egyik oldalát nyitottnak hagytam. A tűz mellett guggoltunk már a vacsorát sütve, mikor magyarázni kezdtem, jobb, ha ma tudja meg, legalább alszik rá egyet.

– Erősek az ágak, amiből a varázslást csináltuk?

– Erősek – levert volt, félt az ismeretlen rossztól.

– Krokodil szét tudja tépni?

– Nem.

– Úgy van, de nem tudná széttépni akkor sem, ha olyan vékony ágakból volna, mint ez, ni! – törtem ketté egy vékony pálcát.

– Miért?

– Nagy Égi Hal ereje nem engedi! – azután egyből beleugrottam a dolog sűrűjébe. – Azért csináltatta velünk, mert azt akarja, hogy benne ússzál!

Ijedtében majdnem beletenyerelt a parázsba.

– Benne? Hogyan?

– Beleeresztjük a vízbe, oldalt és alul véd a rács, hm, akarom mondani a Nagy Égi Hal. Azután belemászol, és megfogod a tutaj szélét. Ez a Nagy Égi Hal parancsa. Így lesz?

– Így! – nyögte ki nagy nehezen.

A kunyhó száraz sásból összehordott puha vackán nyugtalan éjszakánk következett. Nogo kétszer is ordítva ébredt, és kirohant, azt álmodta, hogy a Nagy Égi Hal felfordítja a tutajt. Reggel ezután kialvatlanul és reszketve állt a tutaj szélén, a vízbe eresztett ketrec előtt.

– Ne félj – vigasztaltam -, ha azt csinálod, amit Nagy Égi Hal parancsol, akkor téged is szeret, a tutajt sem fordítja föl, sőt megtanulsz úszni is!

Először magam másztam a vízbe, s a tutaj szélét fogva kezdtem magyarázni, mutatni a lábtempót. Nogo keserves képpel, ügyetlenül emelgette lábát vezénylésem ütemére. Igyekezetében néha elvesztette egyensúlyát, és fél lábon táncolt a síkos törzseken. Mikor úgy gondoltam, hogy eleget nézte, a kosár szélére húzódtam.

– Gyere ide mellém a vízbe, és próbáld meg te is!

– Nogo elmerül, és jön krokodil!

– Krokodil nem jön, ketrec nem engedi, de ha te nem jössz vízbe, éjszaka megint jön Nagy Égi Hal! – fenyegetőztem.

Már majdnem derékig a vízben volt, mikor malacvisítással visszagurult a tutajra.

– Megesz!

Időbe telt, míg újra visszacsalogattam.

Az első leckék után ellenkezése gyengült, és félelme is csökkent. A tutaj szélébe kapaszkodva lábával akkora csapkodást művelt, hogy a folyó minden krokodilját messzire ijesztette, szeme kidülledt, és kétségbeesetten nyögött. Később már azt is elértem, hogy nem kellett mellette a vízben maradnom, és ennek nagyon örültem, mert veszett kapálózása ilyen közelről veszélyes volt, a hullámoktól többet voltam a víz alatt, mint felette, s párszor úgy oldalba rúgott, hogy napokig éreztem. Félelmes erejét a víz alig tompította. A tutajon állva vezényeltem.

– Egy-kettő! Húzd a hasad alá a lábad! Most rúgd ki!

Mivel arra még nem tudtam rávenni, hogy akár csak fél kezével is elengedje a tutajt, a jövőre bíztam, hogy melyik kéztempót tartja majd rokonszenvesebbnek, és mindkét lábtempót: a mellúszásét és a kralozást is felváltva gyakoroltattam. Az utóbbi határozottan jobban ment. Befelé hajló görbe lábai habzó örvényt kavartak, s a tutaj remegett, mintha motort kapcsoltak volna rá. Így gyötrődünk naponta kétszer, ő a félelemtől, én, hogy lassan halad, és kínoznom kell, minden sajnálatom ellenére.

De el kell ismernem, hogy ez életünk egyetlen sötét foltja. Nogo tanulékony és ügyes, a tutaj és a kunyhó megépítése legalább annyira az ő érdeme, mint az enyém, megérett arra, hogy új feladatokat kapjon. Ez legalább gyógyír lesz úszóleckéktől megtépázott önbizalmára. A kunyhó mögött válogatott rugalmas ágak és erős rostú pálmalevelek várják, hogy íjat és nyílvesszőt készítsek belőlük. Most, hogy Nogo kipöfögte a reggeli fürdés sérelmét, és bundája is megszáradt a tűző napon, legfőbb ideje hozzálátni.

– Hé, Nogo! Hozz egypár gallyat a kunyhó mögül!

Műhellyé alakul a tutaj, akkora íjat akarok készíteni, mint én magam, Nogónak pedig még erősebbet. Alig kezdek a munkához, Nogo rögtön felismeri, mit akarok.

– Aha, már csináltál ilyet, de Vru azt mondta, gonosz varázslat, és Kriri összetörte!

Elfut a düh, hogy emlékeztet rá. A varázslónak sok esze volt, de gonosz, uralkodni vágyó természete oktalanul mindig vetélytársat látott bennem.

A hordához csatlakozásunk után készített első íjamat Vru érdeklődve figyelte, és boldog voltam, hogy hasznosra taníthatom őt és a hordát. Megmutattam neki, hogyan kell bánni vele, de félnapi türelme sem volt ahhoz, hogy megtanulja. Dühében és irigységében beárult a rettegett főnöknek, aki egy reccsenéssel elpusztította kétheti gondos munkámat – és vele saját törzse könnyebb jövőjét is.

– Vru buta, mint béka a pocsolyában, csak vartyog és ugrál! Ez a szerszám kést tud dobni messzire – dárdát nem mondhatok, mert nem tudja, mi az -, nem kell közel menni vaddisznó agyarához, antilop szarvához, mint bunkóval!

A horda vadászai gyakran súlyos sebeket kaptak a zsákmánnyal vívott közelharcban, igaz, ez jobban bántott engem, mint a fájdalomra jóformán érzéketlen laposfejűeket.

Nogo elismerően bólogat.

– Nagy varázslás!

– Nem varázslás! – ahol lehet, rombolom a busa fejében kavargó szellemvilágot, elég baj, hogy az úszáshoz Nagy Égi Hal kell. – Ha követ dobsz, mi hajítja?

Buta kérdésnek tartja, nyelvét kidugja, úgy vigyorog rajta.

– Nogo karja! – lóbálja. – Nogo ereje! Nogo nagyon erős!

Egy alkalmat sem mulaszt el, hogy erejét dicsérje, ez már így van egész fajtájánál. Félreteszem a lesimított íjat, elkap a tanítás láza. Kiválasztom a legvastagabb ágat, és a markába nyomom.

– Hajlítsd meg!

Az ág vastagabb a karomnál, de egy kicsit meghajlítja.

– Még jobban!

Mellén és hátán kidagadnak a roppant izomkötegek, az ág még enged valamit.

– Jobban!

Nagyot fúj, fél kezéből ügyetlenül kicsúszik, és messze repül a kipattanó rugalmas ág. Megdöbbenten néz utána, és én támadok.

– Miért nem hajlítottad meg jobban?

– Fa ereje nem engedte!

– Fának is van ereje?

Megint beugrik a látszólag buta kérdésnek, és atyailag kezd magyarázni.

– Van. Vékonyabb gyengébb, vastagabb erősebb. Ha vékony gallyra lépsz, letörik, és leesel!

Ez megint egy a horda aranyszabályai közül, de most végre megfogtam a laposfejűt.

– Ide figyelj, Nogo! Nogo karjának ereje dobja követ, fa ereje dobja kést, amit csinálok!

Vastag alsó ajkát messzire előredugja – ez a komoly fejtorna jele -, másik ág után nyúl, meghajlítja, majd engedi, hogy a rugalmas ág újra kiegyenesedjék, azután a sarkára ül, mert így tud a legjobban gondolkodni. Reménykedve várom, mikor világosodik koponyájában az igazság, ez legalább olyan fontos, mint maga a nyílkészítés. Egyszerre átmenet nélkül nagyot ordít.

– Fa ereje dobja!

Nem tudom, hogy ő boldogabb-e a felismeréssel, vagy én, hogy kicsiholtam belőle. Egy lépés az ember felé.

Persze az út göröngyös, és sok kacskaringója van. Már újra dolgozunk, Nogo lelkesen segít, de látom, valami motoszkál benne. Végül kiböki:

– Nagy Égi Hal fiai mind nagy varázslók?

– Miért?

– Mind tudja ilyen titkokat, mint a fa ereje?

Nesze neked rugalmas erő, mechanika szép törvénye! Erre mit feleljek? A laposfejűek nyelvében nincs még “gondolkodni” ige. Akár “látni”-val, akár “érezni”-vel pótolom, még jobban félreviszem. Megvan!

– Figyelni kell, Nogo. Ha Nogo figyel, Nogo is tudni fog titkokat! Fa ereje titkát már ismeri is!

Így telnek a napok, s Nogo tanítását becsvágyam is sarkallja. Egyik reggel úgy belemerülök egy jobb méretezésű nyílhegy munkálásába, hogy megfeledkezem a horgászásról. Nogo enni hív, majd egymaga eszi meg a tegnapi maradékot – ami persze kevés neki -, és türelmetlenül topog előttem.

– Állj arrébb! – szólok rá. – Nem látod, hogy az arcodba pattog a szilánk?

– Halat kell fogni – dörmög.

Zavar, hogy ott áll előttem, ez a csiszolás előtti pattintgatás ilyen kis darabnál nehéz munka. Ha csak finoman ütögetem, csigalassan haladok, ha odavágok, eltöröm. Többet verek az ujjamra, mint a kőre, s ez is bosszant. Nogo nem mozdul, pedig most éppen a hegyét formálom, egy rossz ütés, és eldobhatom az egészet.

– Várj, majd később!

Nogo rendületlenül marad, én pedig ingerültségemben nagyobbat ütök, szerencsére csak az ujjamra, sziszegve rázom a kezem. A nyílhegy ép maradt, de azért dühös vagyok.

– Mit állsz itt? Ha éhes vagy, fogjál halat!

Nagyon megsértődik.

– Nogo nem tud!

Mutatóujjamon csinos vérhólyag feketéllik az ütéstől. Kiabálok.

– Miért nem? Mert buta, lusta, tehetetlen, csak a hasát tömi! Fogjon horgot, zsineget, tegyen rá húst, és dobja be. Ezt nem tudod?

– Nogo ezt tudja, csak varázslást nem tudja hozzá!

Most már csak szomorú, őszintén és tehetetlenül. Elszégyellem magam. Minden korábbi hazugságért fizetni kell. Megsimogatom a karját.

– Nogo erős és okos! Ismeri, mi a fa ereje, ismeri kő erejét – dobd csak be a horgot, ahogy én csináltam! Tudod, hogy kell?

– Nogo tudja!

– Akkor menj és fogjál!

Olyan áhítattal és lámpalázzal kacsázik el, mint az első próbaútjára induló pilóta, s negyedóra sem telik bele, akkorát ordít, hogy a parti vízben halászó vízimadarak rémülten rebbennek a magasba.

– Fogtam halat!

Elgondolkozva szopogatom az ujjam, még lüktet, de már alig fáj. Megint léptünk egyet. Nem nagyot, ha egy földi társamnak magyaráznám – nyilall belém az elérhetetlen vágyakozás -, udvariasan megmosolyogna, igen, igen, de olyan nagy dolog ez? Horog, zsineg, csali, bedobom, várok, kihúzom! Ez így valóban egyszerű. Csak azt sajnálom, hogy az egyetemen szaktárgyaim bűvöletében élve nem foglalkoztam eleget az ember őstörténetével. Akkor most pontosan meg tudnám mondani, hány ezer év kellett a horog, a horgászás feltalálásához.

A következő napokban Nogo horgászása új bonyodalmakat támaszt. A laposfejűek élete szükségképpen csak két végletet ismer, a zabálást és a koplalást. Középút nincs. Ha zsákmányolnak, mindenki addig fal, míg a préda tart, ha elfogy, jön a koplalás a következő zsákmányig. Ami a kettő közé esik – hernyó, apró gumók, madárfióka, madár- és hüllőtojás -, csak az éhhalál ellen véd. Kezdetleges fegyverek, gyors lábú vadak: ez általában sok koplalást és ritka jóllakást jelent, a horda gyakorlatilag mindig éhes volt. Innen a törvény: mindig mindent fogj meg, ami ehető.

A Nagy Folyó kimeríthetetlen bőségű halban. Ez a Nogo vérébe ivódott törvénnyel és halfogási tudományával egybevetve ijesztő eredményt szül. Nem annyit horgászik, amennyire szükségünk van, hanem minden szabad idejét zsinórral a markában a tutaj szélén tölti, és tutajunk – tisztaságára nagyon kényes vagyok – lassan vészes átalakuláson megy keresztül. Mindenütt csapkodó vagy döglött halak, terjeng a halbűz, beleivódik Nogo bundájába is, éjszakánként alig bírok a kunyhóban megmaradni mellette. Mindig nagyon szerettem a halat, de most azon a ponton vagyok, hogy egy életre megundorodom. Mikor azután egyszer tíz perc alatt fél tucatot húz ki – persze a halakat messziről idecsalogatja a vízbe csorgó bomló hallé és hulladék -, betelik a pohár. Felkapom a halakat, és kezdem visszahajigálni a folyóba. Nogo úgy néz rám, mintha őt dobnám a vízbe.

– Csak annyit fogj, amennyit megeszünk.

– Holnap nem lesz!

– Nagy Folyóban mindig van hal, ma is, holnap is, azután is! Nem érzed, büdös már az egész tutaj, te is!

Csodálkozva szimatol.

– Büdös? Hol?

Persze, ez ízlés és civilizáció kérdése, nekem azonban büdös. Jobb meggyőződésem ellenére a szellemvilághoz fordulok segítségért.

– Nagy Égi Halat megharagítod, ha többet fogsz, mint amennyit megeszünk. Nagy Égi Hal és Nagy Folyó szelleme mindig ad halat annyit, amennyi kell, de ha hal bűze csavarja az orrukat, haragosak lesznek. Edd meg mind – mutatok körbe elég könnyelműen -, vagy dobjuk vissza folyóba, mert különben haragosak lesznek.

Látom, hogy kegyetlennek tartja az égieket, de engedelmeskedik, bár minden halért külön harcot kell vívnom, annyira sajnálja visszadobni, hogy inkább megeszi.

A délelőtti úszólecke elmarad, Nogo félájultan, hordónyi hassal liheg a kunyhóban, a halak többségét “önfeláldozóan megmentette”. Ha nem ismerném szívósságát, meg lennék győződve, hogy vége, nincs gyomor, ami ezt a merényletet kiheveri. A maradékot bedobálom a vízbe, forrni látszik a tutaj körül a folyó, annyi hal sereglik egybe a könnyű lakomára. A halászmadaraknak is feltűnik a nyüzsgés, a tutaj fölött keringenek, le-lecsapnak a vízre az élők közé, az ügyesebbje a levegőben próbálja elfogni a kezemből hajított döglöttet. Már alig maradt egypár hal, mikor észbe kapok; nyílvesszőimnek a tökéletes pontosságot csak az adhatja meg, ha végüket feltollazom. Soha nem lesz alkalom könnyebben tollat szerezni, mint most!

A halakat kupacba rakom a tutajon, és a kunyhó mögé húzódom az íjjal. A távolság négy méter sincs, ennyiről csak nem fogom elhibázni? Kiválasztom a legjobbnak tartott vesszőket, egyet az íj húrjára illesztek, és várok.

Elég soká tart, míg idegenkedésüket legyőzik, sóvár kiáltásokkal röpködnek a halak fölött, nem mernek leszállni. Egészen a lombfalhoz simulok – a túloldalon Nogo hangosan nyög -, és igyekszem mozdulatlan lenni.

– Maradj csendben – suttogom -, elriasztod a madarakat!

– Nem kell madár, nem kell hal, nem kell semmi – sóhajtja. – Nogo soha többé nem enni!

– Csönd!

Fehér mellű, szürke madár siklik a halak fölé, egy helyben lebeg, fejét tekergetve figyel jobbra-balra, majd szárnyait hirtelen összekapva a tutajra pottyan. A többi, úgy látszik, csak erre várt, most már egy sem akar kimaradni a zsákmányból. Egy pillanat múlva csapkodó szárnyak, a vetélytársak között rést kutató mohó nyakak és csattogó csőrök kavargása takarja a halcsomót, civakodó vijjogással. Ha Nogo nagy bunkóját közéjük vágnám, legalább három ott maradna. De a bunkó a bejárat mellé van támasztva, ha érte megyek, megriasztom őket. Megfeszítem az íjat – aztán suhan a vessző, elmerül egy hát puha tollaiban, az áldozat éleset kiált, de a többi nem ügyel rá, a halakat kapkodják, félrelökik a vergődőt. Ugrálni szeretnék örömömben, de még idejében meggondolom, s már küldöm a második, a harmadik, az ötödik nyilat is közéjük. A szárnyas sereg csak akkor riad meg, mikor már három madár bukdácsol átvert testtel a törzseken, és én előrohanok, hogy elkapjam őket, mielőtt a tutaj széléről a vízbe vetik magukat. Az egyik, mikor szárnyát elkapom, éles csőrével dühösen karom húsába vág, de olyan boldog vagyok, hogy a fájdalom nem érdekel. Kitekerem a nyakukat, s utána a megérdemelt pihenés jóleső érzésével ülök le melléjük, hogy kifújam első nyílvadászatom izgalmát. Szép, lúd nagyságú madarak, kövérek, de most nem az evés érdekel. Azt számolgatom, széles, egyenes farktollaikkal hány tucat nyílvesszőm válik biztos röptű, messzire ható fegyverré.

A délutáni úszólecke is elmarad. Az eget magasan vékony, fehér felhőcsíkok fonják keresztül-kasul, szelíd, szinte észrevétlen mozgással. Itt lent még szellő sincs, a levegő tikkasztó és súlyos, az erdő mozdulatlan, a száraz föld némán várja az eső termékenyítő csodáját. A nap egy darabig még erőlködik a sűrűsödő homállyal, azután a szürkeség feketévé mélyül, egy keresztvölgyből port és száraz levelet markolva előnyargal a szél, villan a hegyek mögött, s a felmorajló dörgéssel megérkeznek az első kövér cseppek, buborékokat pattantanak a folyó tükréből.

Tető alá kell mentenem sürgősen mindazt, aminek az eső árthat. Legnagyobb gondom a tűzifa, bőrünket kevésbé féltem. Behordom a kunyhóba, fekvőhelyünk alá dugdosom, talán ott száraz marad. Sietnem kell, Nogo segítségére nem számíthatok, a hátán fekve nyög, és ádáz halszagot áraszt.

Alig végzek, mikor a hőmérséklet pillanatok alatt legalább 15 fokot zuhan, az orkán durván rángatja a kunyhót. Mindenáron a levegőbe akarja emelni, felkapja kialvó tüzünk maradékát, szétszórja a hamut, a parazsat, egy pillanatig attól tartok, lángot fog a kunyhó száraz lombja. De hirtelen meghallom a jól ismert mély zúgást, a hegyek gerincén fehér fal emelkedik, teteje belevész a felhők fekete kárpitjába. A milliárdnyi esőcsepp zuhogása egy óriási orgonasíp búgásává erősödik – nemcsak fülem, csontjaim is érzik átható rezgését -, a fal lelép a gerincről, és magába nyeli a sziklákat, a fákat, az erdőt. Méltósággal s mégis hihetetlenül gyorsan közeledik, felületén az eső szálai szemkápráztató mozgással ide-oda hajladoznak, keresztezik egymást, már eltűnt a hegyoldal, a folyó partjához ér… a nyíl és a vesszők már bent vannak, utánuk hajítom a madarakat, és a leveles ágakból font ajtót magam után húzva, behátrálok a kunyhóba.

Harsogó hangzavarban olvad össze a külső világ. A vízfal súlya megrokkantja a kunyhót, hármas rétegben rakott teteje átengedni kénytelen, mindenütt csöpög és csurog. Egyszerre koromsötét lesz, szapora mennydörgés durrog felettünk. Sokáig tart így, a kunyhó rúdjait tapogatom, vizsgálom, vajon állják-e a vízzel átivódott lombtető hirtelen több mázsányira növekedett súlyát. Ha tovább dőlnek, ki kell másznunk, inkább az eső, mint hogy agyonnyomjon bennünket. Szerencsére erre nem kerül sor, bár veszedelmesen meghajlanak.

Csendben ülök, fejemen, hátamon végigfolyik az átszivárgó víz. Azzal nyugtatom magam, hogy most még mindig itt a legjobb, a parton kidőlő fák, a meredekekről lerohanó vad víz: pusztulás és halál – már ismerem. Itt, hacsak villám nem csap belénk, védve vagyunk minden nagyobb rossztól. Az éjjel vagy holnap alábbhagy majd ez az első, leghevesebb hullám, talán pár órára az eső is eláll, ki lehet hasogatni a tűzifa száraz belét, és ehetünk valami meleget, a tűz feloldja elgémberedett tagjaink zsibbadását.

A víz állhatatosan folyik a nyakamba, nincs egy száraz darab sem testemen, Nogo nyög a sötétben. Forgatom a gondolatokat, más elfoglaltságom nem lehet, aludni a hidegtől nem tudok.

XII.

Már negyedszer érem meg, de minden év első monszunvihara azt a legelsőt juttatja eszembe, amely az Amar halála utáni éjszaka tört rám, amely elszakított a Vikingtől, társaimtól, bár az éhség okozta szédülés, a rettegés éber félálmai – melyek nem pihenést, csak növekvő kábulatot adtak – nagy fehér foltokat nyomtak emlékeim folyamatosságába erről az időszakról. Meg-megszakadó képsorok – sokszor az időrenddel sem tudok mit kezdeni -, nem tudom, melyik követte a másikat, logikai kapcsolatot meg éppen hiába igyekszem találni közöttük. Két nagy törvény árnyékában húzódó kapkodás: életben maradni és enni.

Az akkori felhőszakadás szülte áradat a fával és a majmokkal sokáig hurcolt magával, két vagy három nap is eltelt – már ezt sem tudom pontosan -, míg újra fennakadtunk egy éles kanyar előtti torlaszon, s a majmok után az összefonódott ágakon én is a partra másztam. Reszkettem a kimerültségtől, az éhségtől, csak egy gondolat élt bennem: vissza a Vikingre, el erről a szörnyű földrészről!

Gondolkodás nélkül nekivágtam a szembecsapó esőnek, tudtam – s igazam volt, – hogy egy ilyen hatalmas vihar csak a tenger felől jöhet, s addig kúsztam – erőtlenségemben sokszor négykézláb – fölfelé a meredeken, nem törődve bokorral, tüskével, míg bírtam. A domb túloldalán leereszkedve ugyanolyan áradat állta utamat, amilyet elhagytam. Nem estem kétségbe, az akarat és a hit, hogy visszakerülök, továbbhajtott a domb oldalán egy rétegvonal mentén, és mentem, míg körülfogott a gyors tropikus alkony, s nem engedte, hogy lássam, hová teszem a lábam. Ekkor félig vakon addig tapogatóztam, míg szúrásai nyomán rátaláltam egy sűrű tüskebokorra, s nem bántam, hogy a maradék bőrt is lenyúzza rólam; szemközt furakodtam szúrós gallyaival, egészen derékvastagságú tövéig. Ott összegömbölyödtem, tudtam, hogy többet nem tehetek biztonságomért. Karjaim fejem köré kulcsoltam, hogy fülemből kizárják a sötétség ismeretlen ijesztő neszeit, és aludni próbáltam.

Aki a mi civilizációnkban nőtt fel, soha nem tudja elképzelni sem, milyen hosszú lehet egy éjszaka. Nappal a látható világ mozgásának rendje hordozza az időt, mindegy, hogy mi, egy levél rezgése vagy az óra mutatói. A sötétség végtelenségét azonban nincs máshoz mérned, csak szíved dobogásához, a lehulló csöppek zuhogásához, és ha megkísérled, előbb bolondulsz meg, mint kiszámolnod sikerül hatvan perc hosszát rajtuk. Egy-egy éjszakán átéltem egész életem, s azóta értem igazán emberőseim imádatát a nap és a tűz – a természet vagy emberkéz szülte fény – iránt. A nappalok rövid közjátékok voltak csupán folyton megújuló végtelenségében, könyörtelenül jött, s vonakodva távozott hajnalban, legyőzetlenül csak visszavonult, hogy tizenkét óra múltán újból rám borítsa az időtlen létezés kínját. Az első éjszaka még nem is a legrosszabb volt – csak lassan nőtt bennem a sötétség félelme, a fény óráiban szerzett tapasztalatokkal párhuzamosan -, s reggel továbbindultam.

Ez a nap valamivel jobb volt. Nagyot ittam a hegy oldalán lecsurgó zavaros vízből, undorító íze volt, de innom kellett, s tudtam, a polyinterferon véd minden fertőzéstől, bekaptam egy serkentőt, így sikerült tartani magam.

Sajnos egyre nehezebben lehetett tájékozódni. Az eső ömlött, s a látható valóságot szűk körbe zárta a víztől csillogó ágak, a bozót, az átázott földből felszálló pára vakító, piszkosfehér hálója, mindig csak kis darabját engedte látni a térnek, rajta túl a bizonytalanság csak hangokban létező végtelenje lüktetett. A viharfront mozgása már meglassult, a völgyek ide-oda terelték a gyengülő szelet, az eső hol erről, hol arról csapott, nem volt biztos irányjelző. A felhők után sem igazodhattam – lelógó hasukat szétszabdalták a dombok meredek gerincei, lehetetlen volt meghatározni vonulásukat. De azért mentem – rábízva magam arra az iránytűre, ami minden élőlényben szunnyad, csak jelzései felfogására képtelenek a civilizációtól elkényeztetett érzékek -, hittem, hogy jó irányba megyek, hittem, hogy elérem a tengerpartot. A sötétség megint gyorsan jött, s a bozóttal való egész napos küszködés fáradsága az elmúltnál jobb álmot hozott.

Szárazföldi vándorlásom harmadik napja az utolsó a megelőzőkkel való összefüggésében. Reggel a vízivás és a serkentő még akaratom alá kényszerítette izmaimat, de dél felé – a világosság maximuma jelezte csak ezt az időpontot – nemcsak a tájék változott meg körülöttem, hanem én magam is.

Nem tudom, hogy valóban egyszerre történt-e, nyilván csak én vettem észre úgy, de az erdő – melynek száraz, korábban szürke színét az eső barnára és feketére mélyítette – kizöldült. Mindenütt a kibomlott rügyek apró leveleit paskolta a szüntelen eső, a földből láthatatlan magvak indították rohamra hajtásaikat a lombok felé, mohón harcolva minden centiméterért a nagy versenyben. A látható világot még szűkebbre vonta ez a zöld abroncs, pedig eddig sem láttam messze. Az eső meleg volt, a pára egyre sűrűbb, a hangok jelentősége megnőtt, anélkül, hogy értelmet kapcsolhattam volna hozzájuk, lábam alól ki-kibicsaklott a sáros föld. Ha lejtő következett, gurultam, csúsztam, míg az aljára nem értem, és sokáig feküdtem, míg újra mozgásra tudtam ösztökélni a mind tehetetlenebb izmokat. A pára már nemcsak körülöttem volt, szememen keresztül koponyámba szivárgott, eltompította a fáradtságot, a fájdalmakat. Maradék értelmem azon csodálkozott, milyen érdekes, hogyan emelkedik lábam új lépésre – és a lépés sikerül, holott milyen bonyolult és nehéz mozdulat -, hogyan fogja meg, hajtja félre karom a keresztbe nyúló ágat. Szavakat ismételtem az értelem és összefüggés igénye nélkül, de felelnem kellett a kívülről jövő hangokra, mert a külső és belső pára sűrűsödő tehetetlenségében lassan az egyetlen valóságot jelentették a tudat számára, a hangok, az eső hangja, a hegyoldalon éneklő ezer kis vízcsobogás hangja, a völgy alján rohanó áradat mély morgása, hangok, melyek összeütköztek, és egymásba folytak, és újak születtek belőlük, generátorok mély és magas búgása, a felhők között a rakétaindító-állomás szép hangú harangja cseng-bong, a hegyoldal meglódul velem, indul a nagy centrifuga, hogy kipróbálják, bírom-e a gravitáció növekedését, már forog, forog, forog…

Innen megszakad az emlékezet folyamatos képsora, csak töredékeket tudok előhalászni, meg sem próbálom összerakni őket. Időrendben talán a vaddisznó következik, mert ahhoz kapcsolódik a kés, és az attól kezdve már mindenütt szerepel emlékeimben.

Kis tisztáson feküdtem a völgy aljában, s a sarjadó füvet tömtem a számba, némelyik keserű, némelyik édeskés, de a többsége unott seízű volt, ínyem számára még undort sem jelentett. Messze voltam az értelemtől, ami figyelmeztetett volna, hogy mérgezéstől nem védhet a polyinterferon, gépiesen rágtam és nyeltem, indulat és következtetés nélkül, elfogadva az ízek rendszertelen váltakozását.

A vaddisznó a bokrokból tört a tisztásra. Miután egy kurta röffenéssel – ijesztés és ijedtség jele egyaránt volt – tudomásul vette legelő jelenlétem, az egyik bokor mellett félretartott fejel a földbe döfte agyarát. A billenő ásómozdulat végén a fekete rögök közül kövér, sárga hagyma fordult ki, azután újra döfés, billenés, és máris új hagymát dobott fogai közé. Számban megállt a félig rágott fűcsomó, könyökömre emelkedve növekvő érdeklődéssel figyeltem, milyen ízletes lehet az a hagyma. S már arra is rájöttem, hogy föld feletti része, az a hüvelykujjnyi, lilásfehér hajtás, mindenfelé elővillan a bokrok szélénél. De agyar nélkül nem megyek semmire, legalább bot vagy kő kellene hozzá, hogy kiássam. Körbetapogattam magam előtt a fűben, de egyiket sem találtam. A derekam nyomta valami keménység, odanyúltam, s a tapintott lelet nagysága újra értelmessé csigázta tompult agyamat.

– A kés! – jött torz hang fűvel teli számból, és fél karra támaszkodva fel akartam ülni, hogy kihúzhassam övemből. Akkor jutott eszembe, hogy övem is van, és még sok minden más, magamról, a környező világról.

A disznó nem volt felkészülve ilyen hangra és mozdulatra egy békés fűevőtől. Leszegett fejjel szembepördült velem, pislogó szeme a támadás és a menekülés lehetőségeit latolgatta, aztán fenyegető röffenéssel dühösen a bozótba csörtetett.

A hagyma csípős volt, de leves húsa mégis étel és nem fű volt, a fél tisztást feltúrtam, míg végre betömtem a gyomrom helyén tátongó ürességet. Bezabáltam, mint Nogo a halakkal, de a következmény csak órákkal később jelentkezett, s addig tele gyomorral és viszonylag visszanyert értelemmel gondolkozhattam. A késen és az övön kívül semmim sem volt. Az aptátort még a zuhanáskor sodorhatta le egy kő a csuklómról, a helye fájt csak, arra emlékeztem, hogy már a fatörzsön is hiába kerestem. Az öv rekeszeiben két bontatlan és egy megkezdett doboz serkentőtablettát találtam. Ma sem tudom, miért láttak el ilyen bőven ezzel a remek szerrel, egyetlen magyarázata az, hogy valaki – talán Dave, mert leginkább neki voltak ilyen ötletei – még a csillag körüli körpályán túlzott előrelátásból teletömködte mindannyiunk övét. Nem sokáig tűnődtem rajta, hanem még pár hagymát az övembe dugva újra nekivágtam a sűrűnek.

Haza, haza a Vikingre! Az eső kis időre elállt, s világosan láttam az irányt, amerről a rohanó sötét felhők előrajzottak a dombok mögül. Sikerülni fog, kell, hogy sikerüljön! Az irányt tudom, erőm úgy-ahogy visszatért, a lenyelt serkentő elhitette izmaimmal, hogy éppoly erősek, mint voltak.

Ma már tudom, hogy ez az egyetlen időszak a vadonban, mikor semmiféle támadástól nincs mit tartani. Az ítéletidőben elpusztult számtalan állat terített asztallá varázsolja a völgyek alját és az összehordott fák torlaszait a ragadozók számára, a száraz időszakban ingerlékeny nagy növényevőket pedig annyi sovány koszt után teljesen lefoglalják az éledő növényzet friss hajtásai, nincs élelem- és legelőféltés. Ezért hagyott ott a vaddisznó is, más időben biztosan nekem rontott volna. Ez a hét – a monszun első hete – a béke ideje. Ha nem fulladsz az árba, nem üt agyon kidűlő fa, vagy nem kerülsz az egész domboldalakat lemeztelenítő földcsuszamlás útjába – amikor a domb először remegni kezd, majd a meglágyult föld fáradt nyögéssel lassan megindul lefelé, folyton gyorsuló mozgása közben híg iszap, összetört fák és bokrok tömkelegévé olvad, iszonyú robajjal zuhan a völgybe, s a szemközti meredeknek rohanva magasra fölcsap az ott álló fák közé az a sárgás-mocskos tömeg, ami az imént még erdő borította hegyoldal volt -, ha ettől a véletlen segítő keze megóv, mert nem alattad bontja meg a föld és a szikla sokszázados nyugalmát, akkor nyugodtan sétálhatsz a vadonban, az élők nem tesznek benned kárt. De akkor még erről a monszun hozta békességről mit sem tudva, elfogadtam a csodát, hogy bántatlanul taposhatom a cuppogó, ragadós sarat, törhetem az ágakat olyan zajjal, hogy az máskor a környék összes ragadozóját a nyakamba hozta volna.

Mindig szembe a felhőkkel, keresztbe a dombok vonulatával, meredek kapaszkodók és síkos lejtők egymásutánját hagytam magam mögött. Egyre biztosabban éreztem, hogy kiérek a tengerhez, és akkor, a negyedik vagy ötödik domb teteje előtt pár méterrel gyomrom kegyetlen görcs markolta össze, durván ledöntött, és kétrét hajtott testem ide-oda dobálta a sárban. Gyomromban olthatatlan tűzként égett a hagyma mérge – s hiába ittam a pocsolyák vizét, s adtam ki utána magamból a hagymákkal együtt, rosszullétem egyre növekedett -, minden izmom görcsök rángatták, s mire újra értem jött az ájulás megváltó nagy centrifugája, tűnő öntudattal még rádöbbenhettem, hosszú időre elvesztettem a csatát, talán az életem is.

A következő emlék a vízivás tengeréből emelkedik ki. Folyton ittam, a láz kábulatában az ösztönök hason csúszva vonszoltak a domboldalról lecsurgó vízerek mentén, ittam, és nyomban kihánytam a lenyelt vizet, s mégis innom kellett, mert a nyelés pillanatában enyhült valamit az égés.

Az után egyszer ennek is vége szakadt. A hátamon feküdtem, arcomat az eső verte, vagy ha elállt, a száguldó felhőket bámultam s a szédüléstől ingó hegyoldalakat. Tudtam, hogy nem fekhetem ilyen tétlenül, hogy valami nagyon fontos, mulaszthatatlan tennivalóm van, de képtelen voltam rájönni, hogy mi, az akarat motorja üresen forgott, a méreg kiűzte fejemből a célt, izmaimból az erőt. Már inni sem kívántam olyan mohón, szomjúságom csillapítására elég volt a számba csurgó eső. Gyomrom nagy ritkán apró sajgással emlékezett a méreg görcsére, mintha próbálgatná, vajon megmaradt-e, vagy szétégette a szörnyű tűz. A “hol”, “mikor” és “miért” megfejthetetlen rejtvényén tűnődtem, kevés sikerrel. A felhők mozgása izgatott a legjobban, tudtam, hogy kapcsolatban van azzal, ami sehogy sem akar egésszé állni, hogy ha cselekvés nem is, de legalább gondolat váljék belőle. Fölemeltem a kezem, hogy elérjem őket – csecsemő nyúl így a fölötte lengetett izgató, színes idegenség után, a megragadás lehetőségét még mérlegelni képtelen ösztönével -, azután visszaejtettem. Az iszapot gyúrták ujjaim, tapintással szerezhető tapasztalatok után kutattak, kavicsok, szögletes kis kövek, ágdarabok formáit értékelték, s küldték a valóságot összegezni képtelen magasabb idegközpontok felé.

Megint esni kezdett, a víz meggyűlt kétoldalt az orrom és a szemgödrök alkotta mélyedésben, homályos lencséje széttörte a felhőt, a hegyoldalt, szám kinyílt, és befogadta az ízetlen cseppeket. Az esőnek más hangja volt, mint az első napokban, levélről levélre porzott, teltebb, mélyebb zúgása összemosta az amúgy is érthetetlen valóságot az álommal.

A combomba mélyedő fogak viszont nagyon is valóságosak voltak. Testemben riadót fújt az új fájdalom. Petyhüdt izmaim összerándultak, lábam nagyot rúgott az ismeretlen támadó felé – a másik láb küldte fájdalomüzenet jó irányzéknak bizonyult -, morgás és szűkölés keveredett az eső hangjába. Szédülő fejel felültem, a kés után kapkodtam, s a fogyó világításban, az eső függönyén át megláttam a sakálokat.

Hárman voltak, lesunyt fejjel figyeltek egy ugrásnyira tőlem, ahová váratlan feltámadásom űzte őket. Félkörben álltak, a közös támadás és védekezés legkedvezőbb alakzatában. Ha elég gyenge ez a sosem látott, halódó préda, egyszerre lehet ráugrani, ha még erős, háromfelé lehet szaladni, megosztva az űzetés kockázatát.

Különös figurák voltak, a természetes kiválasztódás minden bolygóra érvényes szép példái. Lábuk gyenge, testük sovány, fejük akkora, mintha egy náluk háromszorta nagyobb rokontól kérték volna kölcsön. Állkapcsuk nagy, és ijesztő erőt mutatnak a vaskos nyakon kétoldalt lefutó izomkötegek, a fogak képesek mindent szétmorzsolni, ami közéjük kerül, de az állat gerincét már egy közepes bunkócsapás is eltöri. Ők a dögevők, az erdő tisztaságának őrei, természet szabta feladatuk, hogy bomló hús bűze ne fertőzze a vadon levegőjét, hogy a sebzett vagy beteg állatok kínját megrövidítsék, hogy a nagy ragadozók lakomájának maradékát eltakarítsák.

Rajtam kicsit korán kezdték – legalábbis én úgy gondoltam -, a harapás helye kegyetlenül sajgott, erőtlen karommal dühösen köveket hajigáltam feléjük. Nem féltem, gyengének látszottak, lassan visszatérő értelemmel arra a következtetésre jutottam, hogy a késsel elbánhatok mindhárommal. És szerények voltak, egy lépést sem közeledtek, ha valamelyiket kő találta, illedelmesen odébb ugrott, majd szinte bocsánatkérő vinnyogással somfordált vissza előbbi helyére. Farkukra ereszkedtek a sárban, testük finoman remegett a várakozás izgalmában, torkukból halk nyüszítés tört elő. Ha combom sebe nem int másra, sokkal inkább jól idomított kutyáknak tartottam volna őket, mint vadállatoknak, magasra emelt fejjel figyeltek, szemük egy mozdulatomat sem mulasztotta el.

Gyorsan sötétedett. Az egyik anélkül, hogy lábával egy centit is előremoccant volna, kinyújtott nyakkal felém szimatolt, majd torkát az esőt hullató ég felé fordítva rekedt ugatásba kezdett. A válasz a hegyoldalról halk volt, mint a visszhang, de egy idő múlva árnyékok suhantak elő a bozótból, melynek alján már ott ült a közeledő éjszaka feketesége. A kör kiegészült az érkezőkkel, a fejem mögött is hallottam a türelmetlen, vékony szűkölést.

Beláttam, hogy dobálásom nem képes megingatni őket, céltalanul fáradok, s a sűrűsödő homállyal belém lopózott az aggódó sejtés: nincs-e igazuk a csendben várakozó dögevőknek? Talán tényleg a végét járom? Vagy már az sem kell, hogy megvárják, hogy újra elnyúljak, hiszen annyian vannak! Négy, öt, hét, tíz, számoltam növekvő rémülettel, s kezdtem rájönni, hogy amit félénkségnek hittem, az csak óvatosság és kényelem. Semmi kockázat – diktálja az íratlan sakáltörvény -, várj addig, amíg az áldozat már védtelen, vagy annyian lesztek, hogy nincs mitől tartanotok.

A lábammal szemben ülő állat – mintha csak jobb támasztékot keresne mellső lábainak – a sárban egy arasznyit előremozdult, majd hátsóját maga után húzva újra megmerevedett. A többi rögtön követte a mozdulatot, a kör sugara rövidebb lett. Aztán újabb topogó lépés, és megint szűkült a kör, a lezuhanó sötétben zöld fénnyel lobbantak fel az addig szerény és alázatos kutyaszemek, a szűkölés egyre mohóbb, egyre követelőbb lett. Nem volt több kő a kezem ügyében, amit hozzájuk vághattam volna, a feléjük dobált sárdaraboktól pedig ki sem tértek.

Megint felhangzott a rekedt, hívó ugatás – ezúttal a hátam mögül -, és a hegyoldal sokhangú válasza, éreztem, hogy megpecsételi sorsom. Az, hogy a hagyma mérgétől szép lassan elszenderedem, mégiscsak más, mint elevenen széttépetni. A közvetlen halálfélelem eddig nem sejtett tartalékokat mozgósított, szédelegve talpra rángatott. A szemek gyűrűje rögtön tágult – testüket már felszívta az éjszaka -, de a táguló kör egyre új fénypontokkal szaporodott. Éreztem, hogy nincs messze a pillanat, rám rohannak, az egyenként gyenge testek tömege ledönt bizonytalan lábamról…

Ordítani kezdtem, a régmúlt emberős eddig ismeretlen hangján, a felfalatástól iszonyodó test kiáltása volt ez, és hadonászó karral nekilódultam a táncoló fénypontoknak. A gyűrű szétpattant, a szemek eltűntek, mögülem kaffogás jelezte, hogy új felvonás kezdődik: az üldözés.

Vakon támolyogtam előre, meg-megbotolva, minden botláskor nőtt rémületem, ha elesem, mielőtt újra felemelkedhetnék, már rajtam lesznek. Valahogy áttörtem a völgy alját övező bozótot, és kézzel-lábbal vonszoltam magam a domboldal fái között fölfelé. A sakálok nem siettek, tudták, nem jutok messzire, nem akartak utolérni, csak kergetni, kifárasztani, s csak annyira jöttek a nyomomba, hogy bukásom után egy ugrással elérhessenek. Ha megálltam, ők is megtorpantak, egy csoportjuk elém kanyarodott, s mint a völgyben, újból körbeforogtak a fénylő szemek, ha megindultam, utat engedtek. Nem emlékszem, hányszor ismétlődött ez a gyilkos játék, már nem tudtam kinyújtott karommal megvédeni a fejem, hogy ne váltam az utamba kerülő láthatatlan fatörzsekbe, az egyiknek olyan erővel mentem neki, hogy megszédültem, és karjaim átfonták a törzset, lefelé csúsztam, a kéreg a bőrt karmolta arcomon. Nem értem a földre, fél karral a fa egy alacsony ágába akadva függtem térdben megtört lábbal. Ez a vég – vágott belém -, s vele egyidőben izmaimban egy rég feledett mozdulat emléke ébredt, melyet a hagyma mérgétől kótyagos fejem csak akkor értett meg, mikor kezem és lábam már parancs nélkül kapaszkodott a magasba: fölmászni! Az utánam ugró szempárok között kalimpáló nehéz csizmám még rúgott egyet az üldözőkön, aztán a csalódott vonyítás bizonyította, hogy túl vagyok a mohó állkapcsok hatósugarán. Egyre feljebb másztam, lassan, ügyetlenül, az ágakat tapogatva a fa csúcsa felé.

Városban nevelkedtem, még annyira sem értettem a fára mászáshoz, mint más kortársaim, pedig azoknak sem volt sok lehetőségük, hogy gyakorolják.

A sakálok hajnalig őriztek, némán várva, hogy talán mégis lezuhanok, nem vész oda a zsákmány, de hiába reménykedtek. Körülbelül tíz méterre a földtől elhelyezkedtem egy széles ágvillában, s leoldott övemmel a törzshöz kötöttem magam. Reggel az első bágyadt fénynél még láttam szorosan a fa alatt keskeny hátukat, felfelé figyelő busa fejüket, aztán egyenként, hang nélkül eltűntek a sűrűben.

A sakálkaland után mind többször jelentettek menedéket a fák. A monszun első hetének békéje elmúlt, a még felfalatlan tetemek bűzös maradéka már a dögevőknek sem kellett, s a dzsungel feltárta igazi arcát: menekülj, ha üldöznek, és üldözd a prédát, ha menekül. Barátaim lettek a lombok, az ágak, s vándorlásom a tengerpart vélt irányába most már nem esztelen rohanás volt, fürkésző szemmel a fák övezetében haladtam, ügyelve, hogy mindig legyen tőlem pár ugrásnyi távolságra olyan törzs, amire felkapaszkodhatom. Combomon a harapás gyorsan és gennyedés nélkül gyógyult – a polyinterferonnak köszönhettem -, és nagyon óvakodtam attól, hogy még egyszer hasonló helyzetbe kerüljek. Már a tüskebokrok sűrűjét sem éreztem elég biztonságosnak, ezért, amint a felhőkön átszűrt fény sápadni kezdett, már kerestem az alkalmas fát, ahol az ágak között az éjszakát tölthetem. Ez sok időt elrabolt, és az élelem megszerzése még többet. Növényt többet nem mertem csak nagyon óvatosan és keveset enni, és különben is egyre jobban vágytam a húsra – aminek megszerzésében igazán nem lehetett semmi gyakorlatom. Békákra és gyíkokra vadásztam a vizek mentén, eltávolodva a biztonságos erdőtől, négykézláb turkáltam a pocsolyák szélén, s az első gyanúsnak vélt gallyroppanásra – odahagyva a félig már megszerzett zsákmány – rémülten futottam a fák közé. Egyszer két teknősbékát is elcsíptem – akkorák voltak, mint a tenyerem -, és majd beletörtem páncéljukba a késemet, míg sikerült kikaparnom a héjak között rejtőző húsukat, de ez ritka lakomának számított. Bogarat és hernyót nem ettem, bár éppen elég nyüzsgött mindenütt, és mindig éhes gyomrom boldogan megalkudott volna az undorral, féltem az újabb mérgezéstől, ami a gerincesek húsánál nem fenyegetett. Madarakkal is próbálkoztam, valószínűleg azért, mert az első kísérlet érthetetlen módon sikerült. Rendszerint nem tudtam végigaludni az egész éjszakát, az ágak kényelmetlensége és a leszálló hideg pára jóval pirkadat előtt felköltött Egy ilyen alkalommal a félvak derengésben nyúl nagyságú madár körvonalait fedeztem fel egy szomszédos gallyon. Nem tudom, miért nem riadt fel, míg feléje kúsztam, de mikor elkaptam a lábát, rikácsolva próbált elrepülni, és kis híján lerántott a fáról. Inas, kemény húsa volt, amit nehezen tudtam megszabadítani a tollaktól, apró pihéket is nyeltem a rágós falatokkal. Két napig majszoltam, két napig nem kellett békafogással bajlódnom.

Volt úgyis aggódnivalóm. Bármilyen lassan haladtam is, már el kellett volna érni a tengerpartot. Ilyen messze nem vihetett magával a felhőszakadás áradata.

A felhők irányát meg tudtam állapítani, de már nem voltam biztos, hogy vajon tényleg a tenger felől jönnek-e még mindig. Számtalan meteorológiai tényező és a szárazföld felszínének alakulatai megváltoztathatták az alsó légkör áramlásának irányát, s a felhők soha nem szakadtak fel – legfeljebb az eső állt el egy-két órára -, tömegükből mindig csak a legalsó réteget láthattam. A dombok is mások voltak, szélesebbek és magasabbak, gyakorlott geológusszemem észrevette, hogy ez a dombvidék nem egyéb, mint egy hatalmas fennsík összeszabdalt oldala, ami lassan, egy irányba emelkedik – és a felhők arról jöttek. Az eltévedés érzése lassan jött, sokáig viaskodott a kétség a bizalommal, a döntés nem csúcsosodott ki egyetlen pillanatban, tegnap még hittem, hogy jó irányba megyek, s harmadnap délután már tudtam, hogy eltévedtem. Az élelemszerzés, az ivás, a támadástól való menekülés kitérői meg-megszakították ezt a gondolatsort, a vadon élete egész embert kívánt, s még ez az egész is kevesebb volt a szükségesnél. Megrémülni attól, hogy eltévedsz, lehet, ha nincs más gondod, de ha fennmaradásod minden órában új megoldandót kap, tulajdonképpen nincs idő a rémületre.

És meg kellett ismernem a természet törvényének egyáltalán nem látványos, de annál ijesztőbb egyik tételét: nem lehet hibázni! Ha az emberi társadalomban vét valamelyikünk, mindig ott a lehetőség: legközelebb vigyázok, jobban meggondolom, jobban igyekszem, s a fogadalom beváltásáig a hibázót tartja a társadalom, a többiek munkája, szeretete. A zsákmány elhibázása után azonban a következőt még korgóbb gyomorral, az éhségtől még jobban szédülve kell megszerezni, minden elszalasztott alkalommal rohamosan csökken a további sikerek valószínűsége. Az egyén élete menthetetlenül hanyatlik az éhhalál felé, hacsak valami véletlen, könnyű zsákmány meg nem állítja ezt a folyamatot.

Így csúsztam egyre mélyebben az élet parabolaívén lefelé, egyre kevesebbet ettem, mint amennyire szükségem volt, a tegnap hibáját a holnap kétszeresen szenvedte.

A hibát, melytől kezdve a baljós görbe meredeken lefelé fordult, a madarakkal követtem el. Annyival többre értékeltem húsukat az apró kétéltűeknél és csúszómászóknál, hogy minden erőmmel az első siker megismétlését igyekeztem kicsikarni. Próbálkoztam kővel megdobni őket, vagy hosszú ággal lecsapni rájuk, mikor a vízparton halásztak, az esti és a hajnali szürkületben utánuk másztam a vékony gallyak közé, ahol éjszakára pihenni tértek, kudarcot kudarcra halmoztam. Ami időm maradt, az kevés volt, hogy elég békát fogjak a pocsolyákban, és undorított is hideg húsuk az egyszer ízlelt meleg madár után. Vérszomjas, de tehetségtelen ragadozó vált belőlem, kölyökmacskaként a rebbenő szárnyak bűvöletében éltem, kielégíthetetlen mohósággal.

S ekkor közbeszólt a nagy véletlen, a madarak elérhetetlenségének tragédiája a visszájára fordult, nekik köszönhetem, hogy rátaláltam Nogóra.

Egy lapos völgy fenekén jókora tó csillogott, hullámain számtalan, kacsához hasonló víziszárnyas ringatózott, sajnos túlságosan messzire a vizet szegélyező bozóttól. Megbűvölten figyeltem őket a domb kopasz tetejéről, mennyi madár, mennyi hús! Szemem részekre szedte a látványt, hátha mégis van valami lehetőség a közelükbe férkőzni. A víz túlsó oldalán, a sűrűtől pár méterre két madarat pillantottam meg. Nagyobbak voltak a középen nyüzsgő kacsáknál, mozdulatlanul pihentek vagy aludtak.

Ha addig ott maradnak, míg odaérek! Nem kellett vigyáznom, hogy csendben haladjak, a kacsák hápogásától az egész völgy visszhangzott. Átvágtam az erdőn, a völgy aljában elértem a vízparti bozótot, ami teljesen eltakarta előlem a tavat. Végigszaladtam a bozót mentén, míg érzésem szerint a bokrok túloldalán kellett a két madárnak lenni. Óvatosan surrantam a bozótba, s pár méternyi mászás után már átcsillogott a bokrok levelei között a víztükör, még néhány lépés, és megláttam a két alvó madarat. Nem voltak messzebb húsz méternél, csukott szemmel, hosszú nyakukat két szárnyuk közé húzva bóbiskoltak, fejük néha előrebillent nagy csőrük súlyától, nagyon fáradtnak látszottak. Övem üres rekeszei – madárvadász-korszakom kezdete óta – mindig tele voltak kövekkel, értük nyúltam, aztán meggondoltam. Hátha még közelebb mehetek? A kacsák zsivaja itt már olyan erős volt, hogy a hangos emberi beszédet is elnyomta volna. A továbbjutás azonban nehezebb volt, a bozót belenőtt a vízbe, lábam fél térdig szottyant az iszapba. Szerencsére a bozót itt nagyon sűrű volt, vastag, vízszintes gyökerei összefüggő szőnyeggé fonódtak az iszap fölött, ezen lépkedtem csendben, lassan, szemem le nem véve a madarakról. A fele utat már megtettem feléjük, és még mindig nyugodtan álltak, a követ a kezemben szorongattam dobásra készen, már csak nyolc méter, csak hat, a bozót legszélén imbolyogtam a gyökereken, előttem a szabad víztükör, rajta a két madárral. Nagyon kimerültek voltak, közelről láttam, hogy testük remeg a borzas tollköpeny alatt, csőrük kissé nyitott résén kapkodva szívják a levegőt. Betegek? Kimerültek? Teleették magukat? Őrültség most ilyenen gondolkozni, mikor az orrod előtt vannak! Dobtam.

A kő szárnyán találta az egyiket, és onnan erejét vesztve pattant a vízbe. A madarak felriadtak, kétségbeesetten csapkodták a vizet, és – legnagyobb ámulatomra – nem repültek fel! De törődtem is azzal, miért van ez így! Megvannak! Ujjongott bennem az éhség, a zsákmányolás láza, és feléjük ugrottam.

Az elugrás lendületétől recsegve törtek szét lábam alatt a gyökerek, s térdig a vízbe estem, bokám körül olyasfélét éreztem, mint mikor a Vikingről a tengerbe ugrottam, de ez mégis más volt. Szorosan fogott, egy centire sem tudtam kiemelni a lábam abból a sűrű és ragacsos valamiből, ami a víz fenekén volt. A madarak vergődtek, talán mégis kiszabadítják lábukat, az utolsó pillanatban vesznek el, mikor jóformán kézzel elérhetem őket: topogtam dühösen. Az eredmény félelmes volt, topogásomra az addig aránylag kemény massza meglágyult, lassan, ellenállhatatlanul süllyedni kezdtem, minél jobban igyekeztem kiszabadulni. Térdemig magába szívott, míg rájöttem, jobb, ha mozdulatlan maradok. Talpam alól nagy buborékok indultak a felszínre, szétpattanva szivárványosra festették a víz tükrét, és a belőlük kiszabaduló gáz jól ismert szaga egyszeribe mindent megmagyarázott. Aszfalt! Az olajtartalmú rétegek néhol a föld felszínére kerülnek, az alulról ható nyomás kisajtolja belőlük az olajat, a könnyű alkatrészek elpárolognak, s visszamarad a nehéz, ragacsos aszfalt.

Eszembe jutott a nagy trinidadi aszfalt tó a Földön, amit mint geológushallgató természetesen én is meglátogattam, a Los Angeles melletti La Brea-i aszfaltban talált ősállatleletek: tudtam már, mi történt velem és a két madárral. A völgyben összeszaladó esővíz csalóka tavat alkotott az aszfaltréteg fölött, a kacsák rövid lába csak a vizet kavarta, ez a két hosszú lábú, gémszerű madár azonban éppúgy beleragadt, mint én. Nem kellett különösebb képzelőerő, hogy végiggondoljam, mi vár rám, ha nem szedem össze minden ügyességemet. Semmi mozgást nem volt szabad fölöslegesen kockáztatnom, az aszfalt már úgyis a térdemen felül fogott, a víz majdnem az övemig ért. Hátratekert derékkal méregettem a bozótot, és hálásan gondoltam a korhadt gyökerekre, melyek nekirugaszkodásomkor összetörtek alattam. Ha épek maradnak, reménytelenül messzire rúgom el magam az ágaktól. De így is távol, fél méterre lebegtek a levelek ujjaim hegyétől. Teljes erővel hanyatt vágtam magam, és húsz centi hiányzott a legközelebbi gyökérig.

Ezért a húsz centiért sokáig küszködtem, hátratekert derékkal, arccal az ég felé, minden elképzelhető módot kipróbálva, hogy elérjem. Végre leoldott övem nehéz csatját sikerült úgy dobnom, hogy beleakadt egy vékony gallyba, azon át magamhoz húztam a bokrot, és iszonyú erőfeszítések árán lassan megszabadultam.

Kimerülten hasaltam a magam alá gyűrt bokron – és mert felállni még nem volt erőm -, lihegve nézelődtem. Végigláttam a víz felett egy méterre lebegő vízszintes gyökérszőnyeg alatt, ahonnan a vízbe estem, ez a különös növényi alakzat a tó egy korábbi, magasabb vízszintjéről árulkodott. Belőle mint tartóoszlopok – függőleges gyökerek ereszkedtek a vízbe, mindegyik vékonyabb volt a combomnál, ezért szúrt rögtön szemet az a vaskos tuskó. Több mint méteres törzse a víz fölött háromfelé nyílt, a középső csonka bunkóban végződött. Gyökerek nem szoktak így szétágazni alulról fölfelé, az egésznek olyan alakja van… mire gondolataim idáig értek, szemem alkalmazkodott a félhomályhoz, és a tuskó átváltozott azzá, ami valóban volt, hatalmas vállakból kinyúló két karrá, közöttük a rövid, széles nyakon ülő fej… ember? Nem, nem lehet, hiszen sűrű bunda borítja, és moccanás nélkül emelkedik ki a sima vízből… azaz mégsem! Kis hullámok gyűrűzték körül a hordónyi mellkast egy halálosan kimerült légzés bizonytalan, akadozó ritmusával. Élőlény! Első érzésem a rémület volt a nagy állat közelségétől, s csak azután jutott eszembe, hogy ő is az aszfalt foglya. Háttal volt, feje búbjától a háta közepéig csak az egyenletesen vastag bozontot láttam. Nem, ez nem ember, és ha nagy majom – ami ennyi vizsgálódásból a legvalószínűbbnek látszott -, kétszeresen örülnöm kell, hogy így találkoztunk. Eddig legalább a fákon biztonságban voltam, de egy ilyen hatalmas erejű állat ott is könnyűszerrel megölhet. Elfordítottam a fejem. Ez nem a szánalom ideje, törődj a magad dolgával!

Az aszfalt ujjnyi réteggel borított a combom közepéig, ágakkal kapartam le a vastagját, szúrt, viszketett, csípte a bőröm, így a késemmel is nekiláttam, hogy a maradékot leborotváljam.

Dél elmúlt már, mikor a haldokló nagy állat megélénkült. Hörgő sóhajtások törtek elő a hatalmas tüdőből, karjai megfeszültek, ágak törése hangzott, csapkodás a vízben, a sóhajtások rekedt, mély hangú kiáltássá erősödtek. Az ágak, melyekbe kapaszkodott, sorra eltörtek súlya alatt, még mélyebbre süllyedt, végre lassan újra elcsendesedett. Talán ő is rájött, ha nem mozdul, a süllyedés szinte észrevétlenné lassul.

A part felé indultam, hogy alkalmas fatetőt keresve kipihenjem halálos kimerültségemet, még éhséget sem éreztem az átéltek után. Majd holnap, de madárra soha többé nem vadászok – fogadkoztam -, maradj csak a békánál, az való neked – szidtam magam a veszedelmes kalandért. Nem tudtam azonban ellenállni a kíváncsiságomnak, hogy közelebbről megnézzem a nagy majmot, és kis kerülőt tettem.

A nyomokból megállapítottam, hogy nyilván ugyanúgy járt, mint én, meglátta a madarakat, a közelükbe lopózott, de nehezebb lévén, alatta hamarabb szakadt be a gyökérszőnyeg, a nyílt szélétől 5-6 méterre túrt széles krátert a mocsárba. Most szemközt láttam a bokrok ágain keresztül, és ő is meghallhatta közeledésemet, mellére tett fejét fölemelte, s fürkészve nézett felém. Az arca – annak kellett neveznem – csupasz volt, széles, lapos orr, erős pofacsontok, homloka eltűnt az ernyősen ráboruló szőrzet alatt. Ajkai vastagok voltak, s a kimerültségtől félig nyitottan látni engedték az erős, sárga fogakat. De nem ez volt az, ami megragadott. A kiugró szemöldökcsont alatti mély gödrökből – gyér pillájú, duzzadt szemhéjak között megtört, fáradt tekintet kutatta alakom a sűrűben, nézése belém nyilallt. Kétségbeesett, reménytelen pillantás, benne az értelem szomorú fényével, mert tudta, hogy bevégezte útját, el kell pusztulnia. Mégis ember! Megmenteni!

Azután jött a rettegés; ne légy romantikus! Miért akarod megmenteni? Ha kisegíted az aszfaltból, ezek a roppant markok, melyek most a legalsó gyökereket szorítják, egy mozdulattal kitekerik a nyakad! Hagyd sorsára, és keress magadnak fát éjszakára! Ekkor meglátott, arcán a ráncok szétszaladtak, torkából mély hangok törtek elő. Csodálkozva, hitetlenkedve figyeltem a hangok tagolt ritmusát; igen, ez valamiféle beszéd, nem értettem, csak éreztem a szavak lejtését, a könyörgő felkiáltásokat: szabadíts meg, segíts!

Különös lelkiállapot vett erőt rajtam, féltem, nagyon féltem ettől a még félhalott állapotában is hatalmas lénytől, és mégis egymás után hajlítottam kezéhez a bokrok ágait, melyeket segítségem nélkül sohasem lett volna képes elérni, s közben beszéltem hozzá – bár tudtam, hogy úgysem értheti -, inkább a magam megnyugtatására, félelmem elaltatására.

– Úgy! Jól van! Most azt az ágat fogd meg! A bal lábad emeld! De ugye, nem fogsz bántani, ha kisegítelek?

Mondom, őrült voltam, hiszen csak őrült reménykedhet olyasmiben, hogy vadállat és hála… Másfelől azonban egyre világosabban éreztem, tudtam, hogy nem vadállat, hogy értelmes lény, tekintete, a hangok, melyek szünet nélkül bugyogtak elő torkából, mind ezt bizonyították.

Az után amint a szőrös óriás egyre jobban kiemelkedett aszfaltsírjából, megint úrrá lett rajtam a rettegés. Attól, hogy beszél, és a tekintete “emberi”, attól még megölhet, ha kiszabadul, pedig ez nemsokára bekövetkezik. Még pár mozdulat, iszonyú karjai megfeszültek, a bokrok ágai recsegve-ropogva törtek össze a rángatások erejétől, s mint az előbb én, a szabadító rántás lendületétől az összetört bokrokra, a gyökérszőnyegre bukott kimerült lihegéssel – megszabadult!

De ezt már messzebbről, a bokrok sűrűjén át figyeltem, hová lassan hátráltam, s amint megláttam a ráragadt aszfalttól fénylő, kapálózó lábát, hanyatt-homlok futottam, el, el innen, minél messzebb az óriástól, akit – úgy éreztem, nagyon meggondolatlanul – magamra szabadítottam! Már erősen alkonyodott, s ezért nagyon örültem, hogy nem messze a bozót szélétől alkalmas fára bukkantam, gyorsan mászni kezdtem a legmagasabb ágak felé. Ellentmondásba keveredtem, mert ha annyira féltem tőle, miért maradtam ilyen közel hozzá, de nem voltam egészen ura gondolataimnak. Elhelyezkedtem a fán, olyan magasan, hogy az ágak veszedelmesen hajladoztak súlyom alatt, remélve, hogy oda nem tud követni, és vártam.

Mi lesz, mi történik most? Reszkettem, és remegésem átvették az ágak, éreztem, hogy döntő változás következik vadonbeli életemben, valami más jön, mint ami eddig volt, döntés érik homályosan, bizonytalanul a jövőben.

Az alkonyat elborította a völgyet, és a tóparti bozótból hosszú, elnyújtott kiáltás emelkedett hirtelen a sikoly magasságáig, majd lassan, meg-megtorpanva ereszkedett alá, és bizonytalan dörmögésbe fulladt. Újra meg újra feltört a sötétben, mind borzongatóbban, mind panaszosabb hívással. Hívott, bármennyire igyekeztem ellenállni követelő erejének, éreztem, hogy hív, engem hív ez a társtalan nagy élőlény, akit kimentettem az aszfaltból. Átkarolva az ágakat, befogtam a fülem, hogy ne halljam, hiszen rettegtem még a gondolatától is annak, hogy odamenjek hozzá. Az eső esni kezdett, de a hangot nem tudta elnyomni az aláhulló cseppek zúgása, remegtem, a gyomrom görcsösen fájt, féltem, és ennek a sokfajta nyomorúságnak összegeként furcsa, új gondolat kezdett derengeni bennem. Ha valóban engem hív, nyugodtan odamehetek, ha valóban értelmes lény, olyan társat nyerek vele, aki egy csapásra megoldja vadonbeli gondjaim nagy részét, hiszen világosan szembe kellett néznem egyre inkább a valósággal, hogy így, egyedül, nyomorúságos éhhalál vár rám. Ha pedig tévedtem, és megöl, legalább vége minden szenvedésnek, nem, nem tudom tovább elbírni az éhezést, az örökös rettegést, a lassú pusztulást! És hittem abban, hogy nem ez fog történni, hittem az értelem fényében, ami ott világított a szemében, hinni akartam benne! Lemásztam a fáról, és remegő térdekkel indultam a bokrok között a kiáltás irányába.

– Őrültség! Őrült vagy! – suttogtam, és mégis mentem, ezt parancsolta a kiáltás, és belülről egy emberré válás előtti tapasztalat, amit életre hívott ez a panaszos, segélykérő hang. Vakon bukdácsoltam a bozótban, s megnyugtatásnak szánt szavakat kiáltottam a sötétbe.

– Jól van! Jövök! Itt vagyok! – Aztán, mert idegeim már nem bírták fültépő kiáltását: – Ne ordíts! Itt vagyok! Ölj meg, tépj szét, csak hagyd már abba!

Mintha megértette volna, csak a mély torokhangokat hallottam, azok irányába haladtam, szüntelenül a magam félőrült mondókáját hajtogatva.

– Nagy majom! Itt vagyok! Ne bánts, vagy ölj meg, mindegy! Csak ne kiálts újra, mert az fáj, és rettegek tőle! És félek tőled, miért hívsz, miért akarsz elpusztítani? Ugye, nem bántasz?

Már egészen közelről hallottam a hangját, lélegzetét, mikor váratlanul mintha acélpánt fonódott volna a karomra, s ettől minden akarat és védekezés kihullott belőlem. Tehetetlenül, némán zuhantam a gyökérszőnyegre, jöjjön minél gyorsabban, kíméletesebben a vég! Markának szorítása engedett valamit, miközben másik keze fürkésző mozdulatokkal tapogatott végig tetőtől talpig. Moccanatlanul feküdtem, s vártam, hogy ujjai felcsússzanak a torkomra, ráfonódjanak, és akkor legalább vége annak a roppant feszültségnek, ami idáig hajtott, vége a kísérletnek, amiről meg voltam győződve ebben a pillanatban, hogy tébolyult ötlet volt. Biztosan megöl, hogy is képzelhettem mást?

De csak beszélt hozzám, szavak gurguláztak elő a kezdetleges beszédre iskolázott gégefőből, beszélt, beszélt, a karomat sem szorította már, lazán tartotta, mint ahogy arra kérünk egy mozdulattal, egy érintéssel valakit, aki kedves nekünk, hogy ne hagyjon el, maradjon velünk.

Hosszú és fantasztikus éjszaka volt. Később már én is beszéltem, mindegy volt, hogy mit, csak mert éreztem az ismeretlen szavak hangsúlyából, hogy feleletet vár, hogy hangom talán szorosabbra vonja a bizalmat közöttünk. Aztán – bármennyire különös – elaludtam. A kimerültség sokszor a legjobb altatószer, hiába küzdöttem ellene, elnyomott az álom. Furcsa, zavaros képeket vetített elém, otthon voltam, azután a Vikingen, majd újra a laboratóriumban, majd megint a Vikingen, a hibernátorban, az idegen bolygó tengerén hajóztam felfújt űrruhában. De egyet mindvégig éreztem, bármerre is röpített az álom távolságot és időt egyaránt legyőző szárnya, annak a kéznek vagy mancsnak a ragaszkodó érintését a karomon, ami az álmokon kívüli, de mégis a legálomszerűbb valóságot jelentette, életemnek ezen a különös, sorsdöntő éjszakáján.

Reggel én ébredtem előbb, s a világosságban még hihetetlenebb volt mindaz, ami az éjszaka történt. Békésen szuszogott mellettem – egy pillanatig sem engedte el a karom -, az arcába néztem, nem, nem majom, ez ember. Furcsa, idegen, egy másik bolygó körülményei formálták fajtáját ilyenné, ha nincs is azon a fejlettségi fokon, mint mi, földiek, mégis – ember!

Kinyitotta a szemét, a ráncok szétszaladtak a arcán, mint tegnap, mikor először meglátott, és újra beszélgetni kezdtünk, igen, beszélgetni, anélkül, hogy egy szót is értettünk volna egymás nyelvéből, csak a hangsúlyok, felkiáltások rokonszenvén keresztül közeledve egymáshoz, miközben segítettem róla lekaparni az aszfaltot. Nem volt könnyű munka, sűrű, erős növésű bundáját a derekáig összetapasztotta, elő kellett vennem a késemet is, hogy megszabaduljon a kellemetlen ragacstól. Elvette a kést, alaposan megvizsgálta, és láttam, hogy érdeklődése nem a szerszámnak, csak az ismeretlen anyagnak és formának szól; biztosan tartotta a kezében, és hüvelykujjával óvatosan próbálgatta a penge élét. Elismerően hümmögött, a késre mutatott, majd saját magára, végül lefelé a vízre, és legyintett. Megértettem a jelbeszédet, azt akarta mondani, hogy az övé odaveszett, szomorúan bólogattam.

Sokáig dolgoztunk, míg végre az utolsó aszfaltlepény is levált róla, és az eredmény… Az aszfalttal együtt bundája nagy részét is le kellett vágnunk, és most olyan volt, deréktól lefelé csupaszon, mintha elhagyta volna a nadrágját. Arcának ráncai, széles szája megint szétszaladtak, s már tudtam, hogy ez nevetés. Határozott rokonszenvet, szeretetet éreztem iránta, és sokat adtam volna azért, ha ezt meg is tudom mondani neki. Meg kell tanulnunk beszélni egymással! Semmire nem megyünk, ha folyton csak ilyen kedves értelmetlenséggel vigyorgunk egymásra! Figyelmeztetőn fölemeltem a kezem, azután magamra böktem.

– Gregor!

Megismételtem egypárszor a kísérő mozdulattal együtt, majd szőrös mellére mutattam, és igyekeztem, hogy arcom, egész testtartásom élő kérdőjelként sugározza kíváncsiságom: ő hogyan nevezi magát? Apró szemével bizonytalanul nézett hol rám, hol a feléje mutató ujjra, azután megszólalt.

– Nogo!

– Nogo! – ismételtem boldogan, hogy egyből ki tudtam mondani.

– Gregor – kezdtem újra -, Gregor! Gregor!

– Grego! – tört elő mély basszussal vastag ajkai közül. Majd hibátlanul – Gregor!

Megdöbbentem a nagyon is gyors sikeren – akkor még nem tudtam, hogy népének nyelve hemzseg az r betűvel képzett kettős mássalhangzóktól -, és tovább próbálkoztam. Számhoz emeltem a kezem, mintha tartanék benne valamit, és buzgón rágni kezdtem a képzeletbeli ennivalót.

– Ham, ham! Enni! – nagyot nyeltem, s ujjammal mutattam a falat útját végig a mellemen a gyomorig. – Ham, ham! Éhes vagyok!

Azonnal megértette, s a hasát kezdte simogatni.

– Ga-a!

A fejét magasra emelve szimatolt, majd bosszúsan morogva az aszfaltra mutatott. Valóban az aszfalt nehéz, olajos bűze elnyomott minden más szagot. Intett, és dülöngélő járással – ami furcsa módon mégis gyors és kiegyensúlyozott volt – megindult kifelé a völgyből. Pár méter után visszanézett, hogy követem-e, majd mikor látta, mennyire igyekszem a nyomában maradni, nevetett, a hasára csapott – csak úgy puffant -, és elismételte:

– Ga-a!

Gondolkodás nélkül mentem utána, s félóra múlva, mikor a szomszédos völgy füvében megpillantottam lábai előtt az első fészket, benne tucatnyi halványzöld tojással, már tudtam, hogy ezzel a nagydarab ősemberrel saját jövőm, életben maradásom kulcsát segítettem ki az aszfalttó mocsarából.

XIII.

Csak az, aki mint én, sokáig volt egyedül, éhségtől, fáradtságtól, rettegéstől félholtan, tudja, mit jelent társat találni, megszabadulni a magányosság, a kiszolgáltatottság őrjítő érzésétől, csak az érti meg azt a különös matematikai tételt, hogy egy meg egy ember az sokkal, de sokkal több mint két ember képességeinek egyszerű összege, még akkor is, ha olyan külsőben-belsőben egyaránt elütő párról van szó, mint én és Nogo, helyesebben, mint Nogo és én. Mert kettőnk közül az ő nevének kell elöl állni, az én érdemem csak annyi, hogy kimentettem egy olyan ritka veszedelemből, amilyennel még sohasem találkozott tapasztalatokban gazdag életében.

Rajta keresztül különös, új világ tárta ki kapuját előttem, hasonló ahhoz, amilyet őseim éltek 70-80 000 évvel, vagy talán még régebben, szülőbolygóm akkori vad szárazföldjein. A vadon élővilágában az erő és a hatalom természetes ranglétráján Nogo és népe valahol a középen foglalt helyet, de mert ravaszabbak voltak az erősebbeknél, találékonyabbak a vérengző ragadozóknál, jóval kevesebb veszedelemtől kellett rettegniük, mint egy hasonló erejű állatnak. Úgyis mondhatnám, hogy mindenható tolvajok voltak, eszük segítségével meglopták a természetet, kijátszották törvényeit. Csak az tudja, milyen nehéz és hősi dolog így élni, aki maga is megpróbálta, csupán ésszel, gyorsasággal, furfanggal és bátorsággal győzni a nyers erő felett.

Üvöltve nekirohanni nyolc-tíz hiénafarkasnak, mikor azok éppen hozzákezdenének a ledöntött bölényborjú felfalásához, egy szál bunkóval szétcsapni közöttük, s fél perc alatt legalább hármat harcképtelenné nyomorítani, hogy a többi rémült vonítással rohanjon szerteszét, mert ha ügyetlen vagy, ha csak egy ellenfél találja meg az utat combod vagy lábikrád vastag húsához, már te vagy a vesztes, második fogás a bölényborjú mellett a hiénafarkasok aznapi vacsoráján.

Vagy elkapni az anyjától pár méterre elkódorgó vadmalac hátsó lábát, és úgy kapaszkodni fél kézzel a legközelebbi fa ágai közé – miközben a 30-40 kilós sivalkodó, vergődő állat kemény csülkeivel combod és hasad véresre rugdossa -, hogy egy se érjen utol a falka öregei közül; mert ha lassú vagy, akkor az, ami voltál, pár perc múlva már csak agyaraktól szétszabdalt, véres tömeg valamelyik bokor aljában.

És még a viszonylag “szelídebb” élelemszerzési módokhoz is mennyi ügyesség, bátorság, talpraesettség és önuralom kell! Órákig állni az itatóhoz vezető csapás mellett, csendben rejtőzve a bokrok levelei mögött, s csípjen közben hangya, bogár, mozdulatlanul tűrni kínzásukat, mert a lomb legkisebb rezzenése is visszariasztja a vízhez közeledő vadat. Vagy centiméterenként hason csúszva lopakodni a legelésző antilop felé, s ugyanakkor éberen figyelve készen állni a menekülésre, mert ha a magas fűben – éppolyan észrevétlenül, mint te – nálad erősebb ragadozó is környékezi ugyanazt a csordát, számára te könnyebben elérhető préda vagy, mint a gyors lábú antilop.

Mindez olyan tudás volt, amit sohasem tanultam, s mégis minden percben vizsgáznom kellett. És a gyakorlati “tantárgyak” mellett akadt egy nehéz elméleti is: a nyelv.

Rájöttem, hogy sokkal hamarabb tanulhatom meg én Nogo nyelvét, mint ő a földi emberét. A mi mesterségesen létrehozott világnyelvünk – ami az egyes nyelvek mellett második anyanyelve lett minden embernek – talán elég egyszerű lett volna ahhoz, hogy megtanulja, de nem láttam sok értelmét a próbálkozásnak. A földi civilizáció igényeihez, eredményeihez szabták, mire mentem volna vele itt a vadonban? Egypár cselekvést jelentő ige kivételével keveset használhattam volna belőle, míg Nogo nyelve – bármennyire is kezdetlegesnek látszott ezt a világot, ezt a valóságot tükrözte, amiben most élnem kell. Így hát nekivágtam a mély torokhangok, sziszegő mássalhangzók, keményen ropogtatott, sűrű r-ek dzsungelének, s örömmel tapasztaltam, hogy csak a kezdet volt nehéz, nemsokára a lényeges dolgokban már megértettük egymást. Nincs ebben semmi csodálatos, mert ez a nyelv minden ízében a kézzelfogható valóságból nőtt ki, mint a cselekvések, a látható jelenségek tartalmának hordozója.

– Gru-u! – morogta, s a kőhajításnyira levő bozótra mutatott, ahol az ágakat valami nagy állat mozgatta, azután megfordult, és nehézkes futással elkacsázott. S ugyanezt mondta akkor is, mikor a lebunkózott antilop mégis talpra ugrott:

– Gru-u! – és rohant a szédelegve menekülő zsákmány után. – Fuss, fussunk!

Az állatok neveinél az zavart egy ideig, hogy ugyanazon fajta különböző példányainak teljesen más hangzású szó felelt meg. Az antilop szót például csak én használom, Nogo mást mond a borjasra, a fiatalra, az antilopbikára, a betegre, a sebzettre; vagy hatfajta kifejezése van, de egy gyűjtőneve sem. A vadász nyelve ez, akinek fontos, hogy egy szóval pontosan tudja meghatározni, milyen vadról beszél; mert nem közömbös, hogy a borját féltő anya hegyes szarvainak rohansz-e neki, vagy csak egy tapasztalatlan serdülővel van dolgod, aki eszeveszetten menekül támadásod elől. Ezekért a nehézségekért viszont kellemes kárpótlást kaptam például a bogaraknál. Minden bogár, hangya, sáska, darázs, hernyó és féreg egész egyszerűen go-du. Neve csak annak a fajtának van, amelyik erre valami különösen kellemetlen vagy hasznos tulajdonságával rászolgál, mint a kaptár mézét dühödten védő vadméh – félelmes, de ugyanakkor kívánatos zsákmány – vagy a bénító csípésű feketehangya, aminek csoportos támadását Nogo a Nagy Sörényessel egyenértékű veszedelemnek tartja, és annak a gyökérpusztító, kisujjnyi sárga hernyónak, ami a laposfejűek kedvenc csemegéje.

Szorgalmas tanuló voltam, és Nogo jó mester, mert nagyon szeretett. Egyéniségének sok kusza vonása közül magasan kiemelkedett a hála érzése, pedig ez a szó ismeretlen volt nyelvében. Sok más kiváló tulajdonságától eltekintve már ez az egy is értékesebbé tette hordatársainál. És türelmes volt, pedig az első időben sok vadászatát rontottam el, sokszor tértünk esti pihenőre korgó gyomorral ügyetlenségem miatt.

De minden nehézsége ellenére sokkal boldogabb élet volt ez, mint az eddigi. Rendszeresen és eleget ettem, nem kellett minden ágreccsenéstől remegnem, teljesen rábízhattam magam Nogo érzékszerveire, tapasztalatára. Erőm lassan visszatért, s természetes, hogy ezzel együtt megnőtt vágyam – és a lehetőség is – visszatérni a Vikingre.

A hatodik hét vége felé a felhők néha pár órára már felszakadtak, a nap kisütött, így pontosan megállapíthattam, merre van a tenger. Tudtam, hogy Nogo segítségével odaérhetek, és megpróbálhattam rávenni, hogy arrafelé folytassuk eddigi céltalan kóborlásunkat. Mert arra már együttlétünk első napjaiban rájöttem, hogy Nogónak teljesen mindegy, merre keresi meg az aznapi zsákmányt, és hogy a vadon kötelező játékszabályain belül – sőt néha azon túl is – kalandvágyó és kíváncsi.

– Arra van nagy víz! Menjünk arra! – mutattam a tenger irányába.

– Nem jó víz, nem lehet inni! – rázta a fejét, elárulva, hogy járt már ott.

– Nem, nem inni, nagy víz partján…

Megakadtam. Még nem ismertem eléggé a nyelvét, az ember és Gregor egyaránt én voltam, a “társ” szót sem tudtam, hogy magyarázzam meg.

– Nagy víz… ott… sok-sok Gregor – felmarkoltam tíz kavicsot, és egyenként rájuk mutattam -, Gregor, Gregor… Ez mind Gregor!

Soká tartott, amíg megértette, de akkor nagyon fellelkesedett, és másnap reggel elindultunk szembe a felkelő nappal, kelet felé, a tenger felé.

Utunk elég eseménytelen volt, kifelé vezetett a vadban gazdag övezetből, mind kevesebb állattal találkoztunk, csak a szúnyogok szaporodtak. Hatalmas füstfelhőkként emelkedtek a magasba a völgyek pocsolyáiból, és dagadtra csíptek. Nogónak könnyű volt, vastag bundájában elakadt a vérszívók minden próbálkozása, csak a rajok sűrűjében köpködött, ahol egy-egy lélegzetvétellel tucatnyi szúnyog került a szájába. A fás-ligetes vidéket felváltotta az a sűrű tüskés bozót, amit partraszállásom után láttam, és azután – meglepetésemre – a vidék újra emelkedni kezdett. Pedig kétségtelen volt, hogy jó irányba haladunk, a nap mind gyakrabban sütött ki a felszakadozó felhők közül, a monszun erejéből naponta már csak két-három mennydörgéses záporra futotta.

Ha nem vagyok geológus, talán teljesen megzavar ez az ellentmondás, így azonban mégiscsak sikerült magyarázatot találnom, nemcsak a tengerpart felé emelkedő dombsorokra, hanem arra is, miért kerültem olyan messzire a szárazföld belsejébe. A tengerparttal párhuzamosan – tőle 20-30 kilométerre hatalmas törésvonal futott végig a kontinensen, az első felhőszakadás áradata ebbe a mélyedésbe sodort magával a parti dombok közül, s később, mikor a felhők irányát követve akartam visszajutni a Vikingre, azokat már a belső magas fennsík meredek pereméről visszaforduló szél hajtotta az alsó rétegekben éppen a törésvonal legmélyebb pontja felé. Így velük szemben haladva még messzebb kerültem a tengertől. Annyira még nem tudtam beszélni Nogóval, hogy megkérdezhettem volna, mikor járt a tengerparton, de láttam, hogy ismeri a vidéket, ami egyre elütőbb lett az eddigieknél. A bozótos dombok között 40-50 méter magas meredek mészkőszirtek emelkedtek különös, félelmes arculatot adva a tájnak, mely mind kihaltabb, némább lett körülöttünk. A negyedik nap alkonyatkor Nogo figyelmesen körbeforgott egy dombtetőn, azután kijelentette:

– Alszunk, és meglátjuk nagy keserű vizet.

Valóban, másnap reggel, másfél órás út után egy bevágáson át szemünkbe villant a tenger kéksége, és feledve minden óvatosságot, hanyatt-homlok rohantam le a lejtőn, a perceket is sajnálva, hogy mielőbb odaérjek. A part üres volt, de ez nem hökkentett meg, buta dolog lett volna azt képzelnem, hogy éppen annál a kis öbölnél érünk ki a dombok közül, ahol először léptem erre a földre, Nogo azonban méltatlankodva kérte számon rajtam a Vikinget. Szerencsémre egy előző napi jelentéktelen vitánkra hivatkozva sikerült rákennem a kudarcot.

– Te mutatni tegnap, menni erre – én mondani, menni arra! Ezért nincs most sok-sok Gregor!

– Most mutatni te, merre menni – fogadta el a légből kapott mentséget -, és akkor menni arra!

Ez nem volt olyan egyszerű. Igaz, egy part mentén csak jobbra vagy balra lehet menni, de ha rossz felé indulsz, éppúgy nem juthatsz el a keresett célhoz, mint ha tíz irány közül kellene választanod.

Hamar rájöttem, hogy itt semmiféle elmélet nem segít, csak az a feltételezés, hogy 40-50 kilométernél nem vagyunk messzebb a Vikingtől. El kell indulni az egyik irányba – átlagban 25-30 kilométert tudunk a tengerparton megtenni -, s ha két nap után nem találom meg, még mindig ráérek akkor valami magyarázatot találni Nogo számára. S ha ott visszafordulunk, újabb négy nap alatt biztosan célhoz érünk.

– Arra – mutattam találomra jobb felé, és nekiindultunk a part mentén.

Ez egyszer a szerencse mellém szegődött, de csak azért, hogy azután még csúfondárosabban a arcomba nevessen. Még aznap délután megláttam messze előttünk a korallzátony fölötti hullámverést, s szívem a torkomban kalimpált. Most már minden percben megláthatom a Vikinget, amint ott hintázik a felcsapó tajtékon túl, visszajutottam, sikerült!

Az sem tudott elkeseríteni, hogy napnyugtáig hiába meresztettem a szemem, hiszen már csak ez az egy éjszaka van hátra, vagy a legrosszabb esetben még egy, s azután csupán rossz álomnak számít minden, amit ezen a kegyetlen földön átéltem. Kimerült voltam az egész napos hajszolt meneteléstől, s ezért úgy átaludtam ezt az éjszakát a szúrós bozótban, mintha már a Viking kényelmes matracán feküdtem volna, s reggeli kábulatomból is csak az az öröm tudott felrázni, hogy ma, ma biztosan célhoz érünk!

A kis öblökkel csipkézett parti meredeken ugyanaz a sötétzöld levelű erdő húzódott komoran és némán, mint a Viking öblében, de én nem a partot, hanem messze elöl a tengert, a hullámtörést figyeltem, türelmetlenül dühöngve, valahányszor egy-egy kis öböl belső ívét kellett megkerülnünk, mert ilyenkor a szemközti kiugró hegyfok irigyen elfogta a kilátást. Pedig a reggel párás levegője ott is fukarul mérte vágyamhoz képest a belátható messzeséget, ahol a part mélyen benyúlt a lagúna vizébe.

Új öbölbe fordultunk éppen, mikor Nogo váratlanul felhorkant, és egy mozdulattal a fák közé rántott. Idegesen szívta orrán a levegőt, és kutatva figyelt az öböl belseje felé. Aztán hüvelykujjával a magasba bökött, fel a fákra!

Mikor elértük a Nogo által biztonságosnak ítélt magasságot, újra szimatolni kezdett, majd végre megszólalt.

– Doff-doff van ott – mutatott előre -, és dög. Doff doff nagy madár, nem repül, nagyon erős, húst eszik.

Annak a rövid pár percnek minden emléke rám tört, amit akkor átéltem, és olyan iszonyat fogott el, hogy majd leszédültem a fáról.

– Gregor itt marad. Nogo megnézi, merre menni tovább.

Mire szólhattam volna, hogy ne hagyjon egyedül, hogy meneküljünk, már nesztelenül lendült fáról fára, és eltűnt a lombok között. Rémült percek következtek, egyre azt vártam, hogy újra meghallom azt a hangot, szétválnak előttem az ágak, s megjelenik a rémmadár szörnyű feje, sóvár pillantású, ostoba szemével.

Nogo hívó kiáltása rázott föl. Hangja nyugodt volt.

– Gyere! Dög!

Azután, hogy nem kapott választ, megismételte a hívást.

– Ne a fán, a földön gyere! Nincs veszély!

Tényleg nem volt mitől tartani. Ott, ahol Nogo állt a parti homokon, a rothadás émelyítő bűze fogadott, s az erdő szélén tízméteres szakaszon szerteszórva a fák között, a földön és a gallyak közé akadva láthattam a nagy madár csontjait, a vastag, szennyes tollbunda bőrös darabjait. Nogo nevetett.

– Azért mondani doff-doff és dög, mert nem tudni, hogy doff-doff a dög! – magyarázta korábbi riadalmát, ami a fára kergette.

Legszívesebben világgá futottam volna a számomra enyészetében is iszonyatos madártól, de Nogót érdekelték a dráma részletei. A homokos parton mindent elmosott a naponta többször leszakadó zápor, ezért a fák közé ment, ahol az agyag jobban megőrizte a nyomokat. Mozgott, forgolódott, ráköpött a még számára is büdös maradékokra, és magyarázott.

– Egy, kettő, három madár jött le a dombról. Ez jött elöl, kettő később. Doff-doff soha nem öli meg másik doff-doffot. Ezt más megölte, és másik kettő megette a dögöt… Hu-u – kiáltott fel csodálkozva, és váratlanul kibújt a fák közül. – Hu-u! Mi ez? – lóbált a kezében valamit.

Csak egy pillantást vetettem rá, és elgyengülten ültem a homokra. Nogo egy cafatokra tépett űrhajóscsizmát szorongatott a markában. Azután körbepillantottam, s egyszerre rájöttem, hogy ez a Viking öble és a korallzátony előtt a tenger üres, vigasztalanul, őrjítően üres, hogy nincs Viking, nincs menekülés számomra többé erről a rettenetes földről!

Az térített magamhoz, hogy Nogo a csizmámon babrál, a kezében tartott tépett darabbal hasonlítja össze.

– Ez másik Gregor lába volt? – kíváncsiskodott. – Másik Gregort megette doff-doff, de hol a többi Gregor?

Kérdése új irányba terelte elkeseredésemet. Mivel Amar bent a dombok között pusztult el, ez a fél csizma azt jelenti, hogy másik áldozatot is követelt ez a kegyetlen föld. De kit? Az űrruha minden darabján, a csizmák talpán ott a személyi jel, csak meg kell fordítanom, s máris megtudom, melyik társamat gyászolhatom.

A világosan látható jel Amaré volt, s ez egy időre teljesen megzavart. Hiszen saját szememmel láttam legalább félóra járásnyira ettől a helytől abban a szakadékban… Hogyan lehetséges ez?

– Nogo, keress még! Ott a fák között van még másik Gregor másik lába – a csizmát nem tudtam más szóval magyarázni neki – és még sok-sok más dolog! Csak keress! Keress!

Úgy éreztem, szétpattan a fejem az erőfeszítéstől, hogy megfejtsem a rejtélyt, mely egyre érthetetlenebb lett, mert Nogo egy üres oxigénpalackon s mellette a Dave jelét viselő fél pár szkafanderkesztyűn kívül semmit nem talált a madár darabjai között, egyetlen csontocskát sem, ami emberé lehetett volna, úgyhogy az eredménytelen kutatás végén meg kellett kérdeznem:

– Nogo, mondd, Gregor csontját doff-doff megeszi? Lenyeli?

Azonnal válaszolt, nyilván jól ismerte a madár szokásait.

– Nem. Doff-doff nem tud csontot enni, mint sakál. Csak húst tépi le csontról.

Távolabb mentem a tragédia színhelyétől, ahol nem késztetett hányingerre a bomlás szaga, és – miközben szemem még egyre a tenger üres látóhatárát fürkészte – megpróbáltam elképzelni a történteket. Nogo nem zavart, érezte, hogy valami nagy szörnyűség történt, kagylót és csigát keresett a sekély vízben, és időnként lopva rám nézett. Tudtam, hogy szeretne már továbbállni innen, de nem mozdulhattam, míg nem tisztáztam – a lehetőségekhez mérten – mindent.

Már a szokásos délutáni zápor lógott a fejünk felett, mire úgy hittem, értem a tárgyak történetét. Szegény Amar csizmája csak úgy kerülhetett ide, hogy érte mentek a dombok közé, megtalálták belőle azt, ami maradt, és a Vikingre akarták vinni. Itt a parton utolérte és megtámadta őket ez a madár – remélem, ugyanaz volt, amelyik Amart elpusztította, vagy amelyik engem üldözött -, de az oxigénpalack jeges sugara végzett vele.

A másik két madár az elsőt követte, és hogy alig pár méterrel jártak a nyomában, arra Amar elvesztett csizmája, az oxigénpalack – amit a Vikingen bármikor fel lehet tölteni, tehát nem szokás ok nélkül eldobálni – és legfőképpen Dave kesztyűje a bizonyíték, mert társaim között ő az, aki a leggondosabban ügyel a holmijára.

Itt van a történtek egyetlen homályos pontja. Miért nem pusztították el azt a két madarat is oxigénsugárral, mint az elsőt? Fejenként legalább két palack volt velük, és ismertem Markot, a mi eltűnésünk után egyszerre négy embernél kevesebbet nem engedett a partra. Beleszólt a küzdelembe még valami, aminek nyomát most nem találom? Ez az, amit talán sohasem tudok meg. Az itt hagyott tárgyakból az is következik, hogy többször nem jártak a parton, és ezt sem értem világosan. Nyugodtan visszajöhettek volna azután, hogy a két madár felfalta társuk hulláját. Vagy talán túl nagy kockázatnak tartották egy üres palackért és egy kesztyűért visszajönni? Miért?

Tehát visszamenekültek a Vikingre, és mert Amar felszerelésének és csontjainak megtalálása nyilván elég bizonyítékot jelentett nekik az én pusztulásomra is, nem látták értelmét, hogy tovább kísérletezzenek ezzel a partszakasszal. Továbbmentek – milyen nehéz volt ezt elfogadnom! -, és most merre keressem őket ezen az ismeretlen bolygón, a hatalmas szárazföldek, széles óceánok ismeretlen útvesztőjében?

Fejemet a tenyerembe támasztva csüggedten ültem a homokban. Társaimra gondoltam, a tapasztalt űrhajósokra, vajon mit tennének most ők az én helyemben? Bennem van-e a hiba – gyengeségemben, elesettségemben -, vagy ők sem tudnának mihez kezdeni? Mark, az emberi lélek bölcs ismerője, vagy a mindenhez értő, csodálatos Dave? Igen, Dave-nek talán könnyebb lenne, az ő pompás fizikuma, találékonysága…, de én? Mi van még hátra? Tíz, esetleg húsz év ezen a földön, új, ismeretlen szenvedések és rettegések között? Hiszen Gregor Man nincs már, társaid – ha valaha hazajutnak – majd elmondják azt a keveset, amit eltűnésedről tudnak, neved rákerül a márványtáblára az űrhajósok csarnokában a hosszú sor végére, Amar mellé, oda, ahol már ott fénylik Lénáé is – vajon hány név lesz közted és az övé között? Meghaltál, s aki itt ül most a parton, csak emlékeiben hordozza a terhes örökséget, ember múltadat. Vállalod-e ezt az életet, vagy megkeresed a két madarat – nem lehetnek messze, itt, valamelyik szomszéd völgyben -, és meddig fáj a meghalás undorító aktusa? Két perc? Öt perc? Ezt választod vagy azt az életet, ami itt vár, s a végén mégiscsak a pusztulás?

Nogo elvágta meddő töprengésem. Morogva szimatolt a levegőbe, majd az aggodalom és nagyképűség utánozhatatlan keverékével hosszú előadásba kezdett:

– Doff-doff madár a legbutább a világon! Buta és büdös, mindig éhes, mindig fut. Ha Nagy Sörényes vagy hiéna elől fára mászol, az nem hagyja ott a fát, várja, hogy lejössz. Doff-doff buta, ha nem lát, azt hiszi, eltűntél, még ha a feje fölött lógsz is az ágon. Nem érzi a szagodat, mert ő olyan büdös. Lába erős, erősebb, mint Nagy Sörényes ütése, de Nogót nem tudja megfogni, mert buta! – verte a mellét, majd egész váratlan fordulattal fejezte be. – Gyerünk innen! – s már indult is, gondosan a széttépett madárral ellenkező irányba, az erdő legsűrűbb része felé.

Szerencsénk volt, visszafelé nem találkoztunk a nagy madarakkal, és amint három nap múlva túljutottunk a depresszión, és utunk emelkedni kezdett a fennsík felé, Nogo szerint már nem is kellett tartanunk tőlük.

– Doff-doff soha nem jár erre, csak ott, nagy víz partján, a bozótban!

Boldogan elhittem neki. Tehát marad a többi ragadozó, ami viszont itt bőven van, azonban soha nem tudtam úgy iszonyodni tőlük, mint attól az őskorból ittfelejtett rémmadártól.

XIV.

Nem mondhatom az ezután következő időszakra, hogy eseménytelen volt, ilyen nincs a vadon életében. Vadásztunk, hogy megtömjük a hasunkat, s ha kudarccal végződött a hajsza, másnap korgó gyomorral még jobban igyekeztünk, hogy sikerüljön. De sokat tanultam, ügyesedtem, és így táplálékban nemigen volt hiányunk a vadban bővelkedő dombvidéken, ahol Nogo egy kevéssel minden nap magasabbra vezetett cserkészéseink során a szárazföld belseje felé. Bár az üres tengerpart után számomra teljesen közömbös volt, hogy merre haladunk, mégis érdekelt ez a Nogo eddig megismert egyéniségétől annyira különböző, céltudatos vonulás. Ekkor már tudtunk annyira beszélgetni, hogy megkérdezhettem tőle, miért megyünk arra.

– Erre dombok mögött még magasabb dombok – magyarázta -, azután sziklák, ahol nem nő semmi, csak kő van és nagyon meleg. Azon túl megint lefelé megyünk. A dombok kicsik, sok pocsolya, sok vad, erdő, fű és bozót. Ott vadászik Nogo népe, egészen nagy víz partjáig.

Visszagondoltam Ten Ling előadására, hogy ez a kontinens 4600 kilométer széles. Olyan messze kell mennünk? A másik partjáig?

– Az sok-sok idő, nagyon messze! – vetettem ellen.

– Nem, nem messze! Annyi nap múlva ott vagyunk, mint kezem meg a lábam ujja meg még egyszer a kezem!

Harminc nap? A vadászat kitérőit és Nogo kényelmességét számolva, ez nem volt több 200-250 kilométernél. Hogy lehet ez? Nogo tovább magyarázott.

– Ha eső nem esik, és minden száraz lesz, akkor Nogo népe megy nagy vízhez, hogy igyon. Az a nagy víz nem olyan, mint ez, ahol doff-doff volt, az a víz szalad, és partján sok-sok krokodil.

Így hallottam először a Nagy Folyóról, ahová a horda a nagy szárazság idején vándorolt. De egyelőre még messze volt a száraz periódus, naponta legalább egyszer ömlött a víz a haragos viharfelhőkből, sűrű villámlástól kísérve. Egy alkalommal alig kőhajításnyira vágott bele egy korhadt törzsbe, s percekbe tellett, míg a zuhogó eső eloltotta a felcsapó lángokat. Nogo érdeklődve figyelte, és odahagyva kényelmes bozótunkat arrafelé igyekezett a barátságosnak éppen nem mondható felhőszakadásban. Mondott valamit, amit csak később, keresztkérdéseim után értettem meg, mialatt Nogo sajnálkozva szaglászta körül az elszenesedett vizes törzset. Nogo népe ismerte a tüzet!

Nem, tüzet gyújtani még nem tudtak, de amit a természet adott nekik, így, talán éppen villámcsapás alkalmával, valamikor emberré válásuk hajnalán, azt megőrizték agyaggal kitapasztott kis kosárkában, annak parazsából lobbantották lángra esti tábortüzüket.

Mikor idáig jutottam Nogo megértésében, szerettem volna fejem a legközelebbi fatörzsbe verni. Hetek óta mészköves dombok között járunk, naponta belebotlok a vízmosások alján az éles szélű, kemény kovakődarabokba, és nem gondoltam tűzre! Hát hol a határa élhetetlenségemnek?

Alig vártam, hogy elálljon az eső, és a felhők mögül kibújó nap felszárítsa a vidéket. Nogónak meghagytam, hogy bunkójával törje szét a törzset a szárazon maradt belső korhadt részig, én pedig a legközelebbi kovaköveket próbáltam sorra. A vállát vonogatta, mikor közben elmagyaráztam, hogy mit akarok csinálni.

– Vru a legnagyobb varázsló Nogo népe között, de ezt még ő sem tudja – hitetlenkedett.

Magam is biztosabb voltam az elméletben, mint a gyakorlati sikerben, és ez a meggyőződésem csak erősödött, miután fél óráig eredménytelenül ütöttem a kiszemelt kőhöz övem egyik acélcsatját. Szikrát ugyan már az első ütéseknél kaptam, de vagy rossz irányban pattant, vagy nem volt akkora, hogy belekapott volna a száraz fabélbe. Aznap már vadászat után voltunk, így Nogo meglehetős türelemmel figyelte próbálkozásomat.

– Meddig kell körmödet ütni, hogy tűz legyen? – célzott ártatlanul félresikerült ütéseimre.

– Ne gúnyolódj, buta laposfejűje! – dühöngtem földi nyelven. – Csak azért is lesz tűz!

Mintha varázsigét mondtam volna – Nogo annak is tartotta a számára érthetetlen szavakat -, a következő ütéskor erős szikra pattant egyenesen a kívánt helyre, és a fehéres korhadt fán parányi sötét folt kezdett növekedni. Parázs!

Lángot éleszteni már nem volt nehéz, Nogónak nagy gyakorlata volt benne, miközben növekvő tisztelettel figyelt, amibe jó adag félelem is vegyült. Hogyne, hiszen olyat tett ez a gyenge, szőrtelen lény, aki egy törött lábú antilopot sem tud rendesen agyonütni, amire a nagyhatalmú Vru is képtelen. Tüzet varázsolni a kőből, felülmúlta Nogo minden elképzelését!

De a lobogó kis kupac mellett engem is elfogott valami furcsa áhítat és szégyenérzet.

– Szegényes a fantáziád, Gregor! – korholtam magam. – Erre már a legelején rá kellett volna jönnöd!

Mentségül szolgált ugyan, hogy nem sok ilyen tüzet láttam életemben. Régen volt, még középiskolás koromban, hogy egy kiránduláson tüzet gyújtottunk, hogy növeljük a táborozás varázsát. A mi századunkban a tűz a kohókba és pár termikus erőmű kazánjának mélyébe vonult vissza, átengedve helyét a mindenható elektromosságnak. Tudom, sok ember felnőtt nemcsak anélkül, hogy tüzet gyújtott volna, de nem is látott soha lángot – legfeljebb csak a geovízió valamelyik közvetítésében. De ha már ide kerültem, hamarabb gondolnom kellett volna az ember legősibb segítőtársára, hamarabb kellett volna fellobbanni ennek a lángnak. És egyáltalán, Nogo életmódjának másolásán túl, miért nem törődtem többet ember múltam, emberi tudásom alkalmazásával? Arra a találékonyságra és tettvágyra gondoltam, ami a Dave- vagy Andrej-féle emberekből buzog kiapadhatatlan energiával, és szégyelltem magam. Másképpen kell élnem ezután! Itt vannak a kövek, geológus vagyok, és elnéztem, hogy Nogo napokig vesződjön új szakócája elkészítésével!

Halványan – sajnos túlságosan halványan – felrémlettek az órák az egyetem archeológiai tanszékén, és nagyon fájt, hogy akkor kevéssé fogtak meg az ott látott, hallott dolgok. Csak címszavak ragadtak belém, paleolitikum, mezolitikum, neolitikum… a felosztásnak ezt a három fő pillérét még csak elmondom, mint rossz diák, aki a vizsgán idegen szavakba igyekszik takarni tudatlanságát, az egyes kultúrákról azonban aligha tudnék akár közepesre is felelni. Viszont ismerem a köveket, keménységüket, törésüket – és ha ez a bolygó csak nagyjából azonos geológiai felépítésű, mint a Föld, akkor azt is tudom, hogy mit hol kell keresnem. És nemcsak a kőkorszak szerszámkészítésre alkalmas anyagát tudom felismerni, hanem felkutathatom az érceket rejtő nehéz kőzeteket… Lesz értelme életemnek ezen a földön is! Megtanítom Nogót és népét az ércek feldolgozására, kiemelem őket a kőkorszakból, a fejlődésnek olyan lehetőségét tárom fel előttük, hogy évek alatt évezredeket léphetnek! Nem tudják, mi a dárda vagy gerely, az éles hegyű hajítófegyver, és nem ismerik a nyilat sem, de mind, mind meg fogják tanulni, és sokkal könnyebb, boldogabb lesz életük, mint eddig volt!

– Csak gondolkozni kell! Használd a fejed, ember vagy! – kiabáltam hangosan, és karom a lobogó lángok felé nyújtottam. – Látod, Gregor, ez is sikerült! És sikerülni fog a többi is!

Nogo félreértette a mozdulatot, és megborzongott a földi nyelven kiabált szavaktól. Félelemmel nézett rám.

– Tűz már ég! Ne csinálj új varázslást!

Elhúzódott, és a bunkóját szorongatta. Akaratlanul túllőttem a célon. Lehet, hogy sikerül megváltanom Nogót és törzsét, de ha nem kellő tapintattal fogok hozzá, ez a hatalmas ősember még a kezdet előtt csupán félelemből szétlapítja a koponyámat.

– Ki vagy te? – kérdezte támadón. – Hol a törzsed? Miért jöttél ide? Hol tanultad a varázslást?

Sokáig tartott, míg megnyugtattam, s nagyon vigyáztam, nehogy újabb tápot adjak félelmének. Már nem volt messze az alkonyat, és újra viharfelhők gyülekeztek az égen. Egy kiugró szikla alá húzódtunk, oda mentve a tüzet is, és ott, amint az éjszaka mélyülő árnyai sorra eltakarták előlünk a látható világ darabjait, s a lángnyelvek furcsa imbolygó árnyakat táncoltattak a sziklafalon, belefogtam, hogy – akár megérti, akár nem – elmondjam Nogónak történetemet.

Nogo aggodalmait sikerült elaltatnom – különben is egyre jobban lekötötte a hordával való közeli találkozás gondolata -, elfogadta a tüzet, és igazat adott abban is nekem, hogy bunkója repedéseibe éles kőszilánkokat vertem, így növelve a fegyver hatékonyságát. Dárdát is szerettem volna készíteni, de egyelőre – jó nyersanyag híján – nem tudtam az éles kőpengét megbízhatóan rögzíteni a nyél végén. A háncsból készített kötés hamar töredezni, foszlani kezdett, az állati inak pedig megnyúltak, és rothadni kezdtek az erősen párás levegőben. Márpedig az olyan fegyver, ami csak körülbelül szolgálja biztonsággal gazdáját, rosszabb a semminél, esetleg éppen akkor vall vele kudarcot a vadász, mikor az életéről van szó. Ezért nem kísérleteztem egyelőre tovább a nyíllal sem, vártam, míg biztonságos anyagból készíthetem el. De nem tettem le terveimről, és még vérmesebb reményeket is forgattam fejemben a horda életének megjavítására. Nem tudtam, hogy azon a vidéken is találok-e majd ilyen pompás kovakövet, mint errefelé, ezért övem minden rekeszét teletömtem a legjobb darabokkal, hogy minél többnek jusson, a magam tűzszerszámát pedig tökéletesítettem. Az egyik üres serkentőtablettás tokba gondosan kiszárított taplóféleséget gyűjtöttem, melléje raktam az acélcsatot és a tűzkövet.

Jól számítottam, mert lassan magunk mögött hagytuk a mészköves vidéket, utunk feketés, vulkanikusnak látszó kőzet között emelkedett egyre magasabbra. A fák, a dús füvű mezők elmaradtak, csak egy-egy szívós cserje tűrte a növekvő hőséget, amit a sötét sziklák csak növeltek a kopár vidéken. Vad alig mutatkozott, s a záporok vizét is nyom nélkül elnyelte a sziklatörmelék. Nogo számított erre, és nem esett kétségbe. Jó húsban voltunk mindketten, az elmúlt hetek mindennapos bőséges zsákmánya után nem jelentett nagy áldozatot, hogy két napig csak a kaktuszforma növények leves húsát ettük, és a sziklák mélyedéseiből néhol olyan tiszta esővizet ihattunk, mint még soha vándorlásom során. Azután az összevissza dobált ház nagyságú tömbök folyton emelkedő útvesztőjéből sima meredek gerinc emelkedett a magasba, a felhők szinte érintették, mikor föléje szállva eltűntek mögötte.

Nogo ismerősként üdvözölte:

– Holnap lefelé megyünk – magyarázta -, ott azon túl sok-sok mező, erdő, sok vad. Ott vadászik Nogo népe.

Hátulról, amerről jöttünk, hangzavart sodort felénk a szél, a sziklák ide-oda dobálták. Ilyenkor a legjobb, ha elrejtőzve megvárod, míg kiderül, hasznos-e számodra, vagy jobb, ha odébbállsz. A csupa szikla bevágás azonban, amelyen fölfelé haladtunk, egyikre sem volt különösen alkalmas, s mire nagy nehezen bepréseltük magunkat egy keskeny hasadékba, pár méter magasan az egyik oldalon, már tudtam, hogy ezúttal jobb lett volna az első, meghatározhatatlan zajra elfutni innen. A szűk helyen sem megfordulni, sem felegyenesedni nem tudtunk, s a naptól átforrósodott sziklák sütötték a bőrünk. De még jobban melegem lett, mikor a bevágás fordulójában feltűntek a lárma okozói, csupa olyan állat, amilyeneket még sohasem láttam.

Öt-hat foltos bundájú, vicsorgó macskaféle gyűrűjében egy felnőtt bivalybikánál is nagyobb, különös vastagbőrű védekezett. Rövid, alig félméteres érzékeny ormányát a homlokára csapva – a macskák minden ugrással azt akarták elérni – azon igyekezett, hogy súlyos oszloplábainak rúgásával távol tartsa magától támadóit. Szája szegletéből satnya agyarpár görbült lefelé, ami arra talán alkalmas volt, hogy gyökereket, gumókat szaggasson ki vele a földből, a harcban azonban nem vehette hasznát. Kétségbeesetten forgolódott, vállán, tömzsi nyakán és fején mély, vérző sebek jelezték, hogy már régóta folyik a küzdelem.

A Nagy Sörényesnél kisebb macskafélék aránytalanul hosszú lábakon táncolták körül áldozatukat, ugráskor karcsú testük olyan könnyen szökkent magasba, mintha rájuk nem vonatkozna a gravitáció törvénye. Némán, hang nélkül támadtak, a levegőben változtatva ugrásuk irányát, hogy kitérjenek a vastagbőrű bordatörő rúgásai elől, s alig ért lábuk földet a sikertelen ugrás végén, máris újra a levegőben voltak. Soha nem láttam még ilyen könnyed mozgású ragadozókat, ugrásaikban volt valami a balett-táncos szépségéből, ez azonban művészi gyönyörűség helyett csak fokozta aggodalmamat. Ezek úgy szednek le bennünket bolondul választott búvóhelyünkről, mint macska a madárfiókát, egy közepes ugrás, és a nyakunkban van a hatvan-hetven kilós, éles fogú, karmos veszedelem.

Fölnéztem, hogy nem tudunk-e valamiképpen magasabbra kapaszkodni a sziklákon, szárnyak híján azonban ez reménytelennek látszott; komisz csapdába jutottunk. Egyetlen remény maradt, talán addig tartja magát ez a nagy vastagbőrű, hogy nem ebben a szorosban fogják leteperni, és ahogy jöttek, a körbe-körbekeringő küzdelem lendülete tovasodorja őket. Ez azonban egyre kevésbé látszott valószínűnek. Az ormányos imbolygott, meg-megbotlott a köveken, bizonytalankodó rúgásait mind könnyebben kerülték ki folyton rohamozó ellenfelei.

– Mik ezek? – böktem oldalba Nogót.

– Azt a nagyot már láttam, lombot és gyökeret eszik, vadásztunk rá, de nagyon erős, három vadászt megölt, és elfutottunk. Ezek a foltosok megölik, előbb őt, aztán minket. – Ő is kétségbeesetten nézett fölfelé a sziklákra, mint előbb én. – Arra kell menni!

– Nem lehet!

Nogo mégis megpróbálta közel két mázsáját feljebb szorítani a szűk helyen. Az erőlködéstől leszakadt az a keskeny párkány, amibe kapaszkodott, kőzuhatag záporozott a fejünkre, és gurult az alattunk küzdőkre. Nogo megbillent, ha el nem kapom, a kövek után zuhan.

– Vigyázz!

A sziklához lapulva néztünk lefelé. A harcot egy pillanatra megszakította a dübörögve lezúduló törmelék. Egy félmázsás darab szétzúzta az egyik ragadozó hátsó lábát; hörögve, vinnyogva pörgött maga körül, fogaival a bénán csüngő testrész felé kapdosott. A többi is meghátrált, kereste az új ellenséget. Ha a vastagbőrűben lett volna még egy szikrája az ösztönös találékonyságnak, most megfordíthatta volna a küzdelmet. Ha most nekik rohanna, legalább kettőt letaposhatna támadói közül, és továbbmenekülhetne! – Támadj, és aztán fuss! – biztattam magamban. – Támadj már! – De csak állt, kimerülten lihegett, fejét magasra emelte, mintha csodálkozna, hogy kínzói békén hagyják. – Fuss, menekülj!

A pillanat kihasználatlanul elúszott az idő sodrában, és a vastagbőrű sorsa betelt. Még akkor is kábán állt, mikor a levegőben feléje szállt az egyik ragadozó karcsú teste. Az ugrás végén a macska megtapadt az áhított célon, a vastagbőrű fején, szétszaggatva a tekergő ormányt, karmaival megvakította a tántorgó állatot. A másik négy ragadozó is ugrásra lendült, s ami ezután következett, az már nem küzdelem volt, csak véres hentesmunka. Hatalmas darabokat szakítottak ki vállából, oldalából, az egyik a gerincén végigkúszva a nyak csigolyáit kereste a vastag izmok mentén. Hallottam a csontok ropogását fogai között, és a nagy vastagbőrű – mintha villám csapott volna belé – elvágódott. Estében kettőt maga alá temetett támadói közül, az egyik fájdalmas üvöltéssel vergődött, derekáig beszorított testtel, a másik néma maradt, nyilván azonnal agyonnyomta a tonnányi hústömeg. A többi három ügyet sem vetve rá, zabálni kezdett, s odasántikált a törött lábú negyedik is, aki nem vett részt a végső küzdelemben. Mohón faltak, fölhasították áldozatuk hasát, és a kiforduló beleket húzgálták szerteszét véres pofával.

Edzett vadonlakónak tartottam már magam, mégis megborzongtam. Nogót is pánikba ejtette az ismeretlen állatok vadsága, megpróbált újra feljebb kúszni, majd a sikertelen kísérlet után hajmeresztő ötlettel állt elő:

– Ugorjunk le, és fussunk!

A sziklafaltól, ahol kuporogtunk, a vastagbőrű teste nem volt messzebb hat méternél. Őrült vállalkozás!

– Nem lehet, utolérnek! – tiltakoztam. – Nem tudunk olyan gyorsan futni!

– Nogo megy! – morogta. – Itt megölnek! Gyere!

Mielőtt bármit tehettem volna, egy ugrással lehuppant rejtekünkből, és őrült iramban rohanni kezdett. Nyilván arra gondolt, hogy zsákmányuk teljesen leköti a ragadozókat, és egérutat nyerhet, de rosszul számított. A kövek zörgésére az egyik felkapta fejét, és Nogo után lendült.

– Vigyázz! – ordítottam tehetetlenül szorongatva izgalmamban a laposfejű botorul hátrahagyott bunkóját. – Ugorj a sziklákra!

Nogo már a szakadék túlsó fala mellett rohant, és kiáltásomra, mint a labda, pattant fel egy kiszögellésre. A nagy macska utolsó ugrása rövidre sikerült, karmai pár centivel Nogo kalimpáló lába alatt csaptak a levegőbe, s mire egy szempillantással később újra ugrott, Nogo már a kiálló szirt tetején lapult elérhetetlen magasságban. A macska ugyan néhány eredménytelen ugrás után visszatért a lakomához, Nogo kísérletének egyetlen eredménye mégiscsak annyi volt, hogy most már külön-külön kellett szembenéznünk a várható támadással, Nogo csak úgy mehetett volna tovább, ha ismét leugrik a szakadék aljába. De ehhez láthatóan semmi kedve nem volt, lihegve gubbasztott a sziklán, a futás izgalma és a kétségbeesett kapaszkodás teljesen kimerítette.

Elmondtam mindennek, ami hirtelen eszembe jutott, de ezzel nem segítettem semmit. Kiáltani nem akartam neki, nehogy felhívjam magamra a macskák figyelmét, elkeseredetten támaszkodtam a sziklának, Nogo bolond ötlete még reménytelenebbé tette helyzetünket. Külön-külön igazán semmi esélyünk nem maradt. A délutáni nap könyörtelen erővel sütött, a kövek perzseltek körülöttem, a levegő nem mozdult. Legalább még négy óra naplementéig. Valamit tenni kell, valamit, ami megoldja… Töprengésemet dühödt morgás, nyávogás szakította félbe. A törött lábú és az, amelyiknek a hátsó részét a vastagbőrű bénává lapította, összeverekedtek egy különösen finom falaton. Elnyomorított testük mozdulatai távolról sem voltak olyan könnyedek, kecsesek, mint ép társaiké, ugrani, futni egyáltalán nem tudtak, idétlenül hemperegtek a köveken, miközben vadul marták egymást. Érdeklődve figyeltem őket. Ahhoz, hogy akár egyet is elpusztítsunk közülük, kevés az erőnk – különösen így, hogy harminc méterre vagyunk egymástól Nogóval -, de ha sikerülne valahogy elérni, hogy a többit is megsebesítsük?

Az ötlet felvillanyozott. Lássuk csak! Ami eddig történt, az nekünk kedvezett. Hatan üldözték ezt a szegény vastagbőrűt, egyet agyonnyomott, egy sánta, egy félig béna, már csak három maradt, akiktől valóban félnünk kell! És azok is a legjobb úton vannak, hogy kevésbé félelmes ellenfelek legyenek, ha ilyen iramban falnak tovább, elnehezült gyomorral talán már nem lesznek olyan gyorsak. Persze, három egyszerre még így is játszva elbánik akár velem, akár Nogóval. De mi lenne, ha elérnénk, hogy ne egyszerre támadjanak? Nogo biztonságos magasságban van. Ha kődobálással, kiabálással arra ingerelné a macskákat, hogy őt támadják, és akkor én is észrevetetném hasonló módon magam, talán, talán elképzelhető, hogy megoszlanak. Egy marad Nogónál, és kettő támad rám, vagy akár kettőt is le tud kötni, és nekem egyszerre csak eggyel kell szembeszállnom. Kétségbeesett vállalkozás, sok feltételezéssel, melyek közül akárhány fordulhat másként, végzetesen, még sincs más választásunk! Ha még két órát kell kuporognom ilyen agylágyító hőségben, úgyis tehetetlenül gurulok le innen a hasadékból, és Nogo helyzete sem rózsásabb. Meg kell próbálni!

Óvatosan meglazítottam a köveket magam körül, és a hasadék szájánál halmoztam fel őket. Így több helyem lett mozogni, a laza gát pedig leomlik a ráugró macska alatt, és az visszazuhan a kövekkel együtt. Ha szerencsém van, megsebzi anélkül, hogy Nogo számomra túl nehéz bunkóját használnom kellene, de az esés legalábbis megzavarja, ez is előnyt jelent.

Mikor már nem tudtam több követ felrakni, mert féltem, hogy az egész alkotmány ledől saját súlyától – harminc-negyven kilós és még nehezebb darabok voltak -, még egy halomnyi dobásra való kisebbet is a kezem ügyébe gyűjtöttem.

Egy óráig eltartott, míg mindezzel elkészültem, testem teljesen kiszáradt a forróságtól, ajkam cserepes volt – aznap még nem ittunk -, lihegve pihentem, és a ragadozókat figyeltem, vajon eléggé elnehezültek-e már a tömérdek hústól, amit magukba tömtek. Csodálkozva vettem észre, hogy egy hiányzik, csak két nyomorék és két ép macska tépdeste a vastagbőrű hulláját! Hol az ötödik? Időbe telt, míg rájöttem, belebújt a felhasított hasüregbe, csak kígyózó farkának a vége árulta el hollétét. Megkönnyebbülten felsóhajtottam! Az ott se lát, se hall, tehát csak kettő maradt. Lógó hasuk elárulta, hogy sok kilóval nehezebbek már, mint mikor megpillantottuk őket; itt az ideje hozzákezdeni! Vigyázva, nehogy túl hangos legyek, de mégis meghallja, biztatni kezdtem Nogót:

– Nogo! Dobd meg őket!

– Miért? – nem értette a tervem. Elmagyarázni bajos és hosszadalmas lett volna, ha túl sokat beszélek, idő előtt fölfedeznek a macskák, márpedig én nem voltam elérhetetlenül magasan, mint ő.

– Dobd meg őket! Én is dobok! – a hiúságánál próbáltam megfogni. – Nogo erős és ügyes! Nagy vadász! Fejbe dobja őket, elszaladnak!

Nem hiszem, hogy elhitte, de nyilván eszébe jutott korábbi dicstelen szereplése és biztonságos magassága. Mellét verve kiegyenesedett a sziklán, és válogatott csúfságokat kiabált a macskák felé. Az egyik – azt hiszem, az, amelyik az előbb felkergette a sziklára – hunyorogva figyelte, azután lassan, jóllakottan elindult feléje, hogy közelebbről megnézze, ki az, aki ilyen szemtelenül már másodszor zavarja meg az evésben. Nogo megvárta, míg egészen a szikla alá ér, és kőzáport zúdított rá. Az egyik kő teljes erővel a macska érzékeny orrát találta, s a kíváncsiság egy pillanat alatt vad és őrjöngő dühvé változott; az előbb még lusta vadállat hörögve ugrott a magasba. De újabb kövek fogadták, és mikor eredménytelenül esett vissza a földre, a nagy macskában véglegessé érett az elhatározás, hogy leszámol ezzel a sziklán ülő majomfélével. Morogva, sanda pillantásokkal kerülgette a szirtet, s közben fejét kapkodva igyekezett kitérni a folyton szálló kövek elől.

Viselkedése magára vonta a másik ép macska figyelmét is, fejét fel-felkapva nézett arrafelé, bár egyelőre a hús még jobban érdekelte. A szívem a torkomba ugrott! Az már nem tágít Nogótól, ezt pedig nekem kell lekötnöm! Most kell hozzákezdeni!

Nem féltem, elkapott a kaland, a küzdelem láza, először, mióta partra léptem. Hirtelen felálltam a kőrakás mögül, és nagyot kiáltottam. A macska abbahagyta az evést, és tanakodva forgatta a fejét Nogo és köztem, melyiket is válassza? Újra kiáltottam, és dobtam is, a kő éppen csak súrolta a gerincét, de ez is elég volt. Láttam a szemén, méregeti, hogy két vagy három ugrással repülje át a köztünk levő hét-nyolc métert, azután izmai már lökték is felém. Visszaléptem a torlasztól, és a fejem fölé emeltem Nogo súlyos bunkóját. A második ugrás felétől a kövek eltakarták előlem, de egy pillanattal később vicsorgó pofája a torlasz tetején bukkant fel kapaszkodó mancsai között. Testem egész erejét az ütésbe adtam, s a nehéz bunkó homlokán találta. Recsegés, robaj, fájdalomordítás kavargott egy végtelennek tűnő pillanaton át, a torlasz leomlott. Megkapaszkodtam a hasadék falába, és szédelegve kerestem, hol a macska. De helyette egy rém rohant felém a vastagbőrű hullájától. Tetőtől talpig vér borította, csak szeme fehérje és fogai világítottak ijesztően. Hátraugrottam, és lábammal feléje taszítottam azt a pár sziklát, ami a hasadék aljában maradt. A guruló kövek csak addig tartották fel, míg a bunkót újra felemeltem, teste már a levegőben úszott, mikor lesújtottam. Az ütés erejétől térdre estem, és tudtam, hogy elvesztettem a csatát, nem tudok elég hamar talpra állni, rám ugrik, és maga alá teper. Hiába volt minden terv, ez a csupa vér harmadik rosszkor bújt ki a vastagbőrű bordái közül. Lehajtott fejel vártam a gyilkos csapást, helyette azonban Nogo diadalordítása zengett végig a szakadékon:

– Megöltük! Megöltük!

Mit ordít? Szédelegve álltam talpra.

Alig karhossznyira tőlem ott vonaglott a harmadik. Bal szemébe beletört a bunkó egyik kőszilánkja, azt tépdeste karmaival, leszaggatva fejéről a bőrt, a húst.

– Megöltük! – bömbölte Nogo. – Nagy vadászok vagyunk!

Korainak tartottam örömét, mert fogalmam sem volt, hol van az a macska, amelyik őt támadta. Újra megragadtam a bunkót – bár éreztem, nincs erőm még egyszer felemelni -, és végignéztem a szakadékon. A vastagbőrű mellett csak a két nyomorék falta a húst, Nogo a szakadék alján táncolt karjaival hadonászva.

– Hol van az, amelyik téged támadott? – kiáltottam.

– Elfutott! Elfutott! Megijedt Nogo erejétől, elfutott, mert gyáva, bűzös, gyenge sakál…

Tudtam, ha egyszer rákezdi, nincs vége az öndicséretnek és az ellenfél gyalázásának.

– Hagyd már abba! Mondd meg, hogy jutok le innen?

A hasadék szájában keresztbe fordulva vergődött a félig megvakított véres macska. Minden támadókedv kiszállt belőle, csak a kőtüskét cibálta kétségbeesetten, mégsem gondolhattam arra, hogy egyszerűen keresztüllépek rajta. Nogo olyan nyugodtan kacsázott felém, mintha egyedül volnánk a szakadékban, a hasadékom alá ért, ahol csak derékig láttam, és valamibe belerúgott:

– Itt van, amelyik először ugrott rád! Agyonnyomták a kövek!

A sánta a dög mellett, úgy látszik, megelégelte Nogo zajongását, hörrenve emelkedett fel, támadni készült.

– Vigyázz, Nogo!

Nogo megperdült, felkapott egy félmázsás követ, és a feléje kúszó macska pofájába vágta. Az állat elugrott, de későn, s hátsó lába után most már az egyik első is törötten fityegett, miközben a fájdalomtól ordítva visszavonult. A másik meg sem moccant, csak világító sárga szemével kísérte Nogo minden mozdulatát. A laposfejű új követ emelt dobásra, azután leengedte, és felém fordult:

– Gyere le!

Kezdtem dühbe jönni.

– Nem látod, hogy ettől nem tudok? – mutattam az élő akadályt.

Nogo felkapaszkodott a kövek közé, és minden ceremónia nélkül megragadta a vadállat hosszú farkát. Megrántotta, majd ügyesen félreugrott a kalimpálva lezuhanó macska karmai elől. Hüledezve bámultam. Ha évtizedekig élünk együtt, sem fogom tudni megérteni. Egy órája még elvesztette a fejét, most pedig olyan vakmerő, amire én soha nem leszek képes. A félelem érzésénél ezerszer rosszabb a félelem tudata, s ez az, amitől a magamfajta, civilizáció nevelte ember nem tud megszabadulni.

Lemásztam a hasadékból, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytuk a szakadékot. Nogo ugyan szeretett volna egy darab ingyen húst kimetszeni a vastagbőrű combjából, de nem engedtem. Bár a két nyomorék macska fújva a dühtől, de tisztelettudóan hátrált, mikor Nogo zsákmányuk felé közeledett, nekem elegem volt a harcból, a kockázatból. Még alkonyat előtt messze akartam jutni a szakadéktól, a vérszag nyilván más ragadozókat is idecsalogat, és hogy ez a fátlan, csupa szikla vidék nem nyújt lépten-nyomon kényelmes éjszakai nyughelyet, az az előbb már bebizonyosodott. Nogo vonakodott, de engedelmeskedett, tekintélyem nagyot nőtt a két macskával történtek miatt, pedig ma sem tudom, hogyan volt bennem annyi erő és gyorsaság. Azóta sem láttam ezt a – földi hasonlatot keresve – párducfajtát, igaz, nem is kerestem vele a találkozást.

Nogo kissé elszámította magát, mikor azt mondta, hogy másnap már lefelé megyünk. A következő nap délutánjáig bolyongtunk a meredek vízmosások, zsákutcában végződő szakadékok, ingatag kőrengetegek között, míg a gerinc lábához értünk, s akkor már nem láttuk tanácsosnak felkapaszkodni. Egyikünknek sem volt kedve ahhoz, hogy valahol a meredek oldalban boruljon ránk az éjszaka, vagy hogy sötétben ereszkedjünk le a Nogo szerint még ennél is nyaktörőbb túloldalon.

Kis tengerszemre bukkantunk a kősivatag egyik elrejtett katlanjában, melyet háromfelől függőleges falak, szemközt pedig a gerinc sziklás lejtője fogott közre. Partján csodálatosképpen haragoszöld növényzet keskeny sávja virult, ahonnan közeledtünkre hófehér vízimadarak emelkedtek a magasba. Tojást és fiókákat is találtunk a felkutatott fészkekben, aminek nagyon megörültünk a négynapos kaktuszevés után. A köveken nem maradt nyom, de a sásba taposott ösvények elárulták, hogy sok vad jár inni ehhez a csendes kis tóhoz. A másnapi nehéz kapaszkodás miatt azonban nem gondoltunk alkonyati vadászatra az itatónál, hanem mihelyt elég tele éreztük a hasunkat, felhúzódtunk egy meredeken emelkedő oldalhasadékba. Keskeny száját szikladarabokkal zártuk el magunk mögött, mert víz mellett – különösen ahol ilyen ritka – mindig ólálkodnak ragadozók, tudják, hogy itt kecsegtet legtöbb sikerrel a vadászat.

Az óvatosság ezúttal felesleges volt, nyugodtan telt az éjszaka. Dideregve ébredtünk hajnalban, magasan voltunk, s nem volt növénytakaró, ami enyhítette volna a hőmérséklet ingadozását. A tengerszemet és a katlant sűrű köd borította, csak akkor kezdett lassan oszlani, mikor már magasan fent jártunk a gerinc oldalában.

Hosszú, nehéz kapaszkodás volt, a felkelő nap először csak kellemesen melegített, majd sugarai egyre tűzőbb erővel perzselték a hátunkat. A meredek, oszlopos bazaltszirteken minden lépést alaposan meg kellett fontolni, ha nem akartuk, hogy egyetlen hosszú, halálos eséssel egyenesen a kis tó hullámaiba zuhanjunk vissza. Én mégis otthonosabban éreztem magam a kövek között, mint a bozótban, és meglepetésemre Nogo is elég ügyesen mozgott a számára idegen terepen. Majdnem dél lett, mire elértük a gerinc keskeny élét, és megpihentünk. Addig egyszer sem néztem vissza, figyelmem lekötötte a mindig soron következő lépés, az új akadályok leküzdése, de ott a gerincen bőséges kárpótlást kaptam az elmulasztottakért.

Pazar körkép tárult elénk, párját nehezen találnám meg odahaza a Földön. Hátunk mögött, keleten, amerről jöttünk, egészen a szemhatárig, az egyre alacsonyabb dombhátak, erdővel, bozóttal, fehér mészkőszirtekkel, s fölöttük mint hegylánc húzódott a tengerről jövő monszun következő felhőfrontja. A dombok világos és sötétebb zöldje, a szikrázó fehér sziklák tarka tömege beleveszett a távoli esőfüggönyök szürke és fekete mélységébe, és mindezt a havas hegycsúcsokat mintázó fehér felhőkoszorú fogta össze a vakító kék égbolt alatt.

S mikor megfordultam, hogy az eddig megtett út után jövendő életem színterét ismerjem meg innen a magasból, még az előbbinél is lenyűgözőbb látványban gyönyörködhettem. A gerinc, ahol álltunk, alacsony, távoli nyúlványa volt annak a tőlünk délnyugatra emelkedő hegyrendszernek, melynek nagyságát az első pillanatban nem is tudtam teljes valóságában felfogni. Más volt, mint a mi nagy földi lánchegységeink vonulata, mint az Andok vagy a Himalája hatalmas, de mégis valamilyen megsejthető, felismerhető rendszert, hegyképző erőt rejtő bástyája. Sugaras karjai – melyek egyenként is a hegység nevet érdemelték ki, magasságuk 4-5000 méter között járhatott – egy központi tömbbe futottak össze. Ennek magasságát és főleg roppant tömegét, kiterjedését felbecsülni sem mertem, onnan, ahol én álltam, úgy tűnt, hogy még egyszer olyan magas, mint a belőle kiinduló hegységek, teljes egészében hó és jég borította. A felhők vastag paplana a derekáig sem ért fel ennek az óriásnak, s mint félelmetes látomás lebegtek a jeges csúcsok százai az egyenlítői nap forró sugarai alatt.

– Ngami, a Hegyek Fehér Atyja – mondta Nogo -, rajta laknak a szellemek, jók is, de rosszak is, ezért soha nem menni arra. Nogo földjéről – mutatott észak felé – csak ritkán látni, mert felhő mindig eltakarja.

Sajgó szívvel néztem a csodálatos hegységet. Elgondoltam a sok-sok év kutatómunkájának minden izgalmas szépségét, míg ez a hegyrendszer feltárná előttem titkait, ha geológus volnék, földi kutató, és nem a laposfejűek népének reménybeli jövendő tagja – mindhalálig. Az egész bolygó kialakulásának képeskönyve itt fekszik előttem, a földitől eltérő pompás ásványok, szívet dobogtató rétegtani problémák nehéz, de megfejthető rejtvényei, és én kőkorszakbeli életet megyek élni annak az ismeretlen medencének bozótos sűrűségeibe, amerre Nogo tekingetett egyre izgatottabban.

Órákig el tudtam volna még vizsgálódni, szememmel méregetve a hegyvonulatok formáit, melyek eltérő alakzatai – ahogy különbözőképpen dacoltak a szél és a víz pusztításaival – más és más kőzetekről árulkodtak, de nem maradhattunk tovább. Ha itt ér az a fenyegető felhősor, ami a tenger felől közeledett, elbúcsúzhatunk a további vadászatoktól. A vihar porszemként sodor magával bennünket a szakadékokba, melyek ezen az oldalon még ijesztőbbek voltak, mint amerről felkapaszkodtunk.

Hiába igyekeztünk – lefelé kétségbeejtően lassan halad az ember az ilyen veszélyes lejtőn -, a felénél voltunk még csupán, mikor fejünk felett megdördült az ég, és nyakunkon volt a szokásos napi felhőszakadás. A sűrű esőben az orrunkig sem láttunk, és szó sem lehetett arról, hogy tovább haladjunk, ezért úgy-ahogy esőmentes helyre igyekeztünk húzódni a kőszálak között. Végül sikerült összebújnunk egy akkora beugróban, amekkora egy gyereknek is szűk lett volna. A villámok egyre-másra csapkodtak körülöttünk, a kiugró gerinc, mint természetes villámhárító vonzotta őket. Két órába is beletelt, míg a vihar elvonult, és utána még jó darabig nem indulhattunk tovább a hegyoldalon alázuhogó alkalmi vízesések miatt.

A nap újra ragyogóan sütött, és a szikláról sziklára porzó számtalan apró vízsugár ezerszínű opálos fátyolba burkolta a hegyoldalt. Messze, a távolodó felhők fölött még egyszer megpillanthattam a Hegyek Fehér Atyjának szikrázó tömbjét, azután a felszálló pára elhomályosította a messzeséget.

A felhőszakadás mégsem volt haszon nélkül. Mikor háromórás keserves bukdácsolás után végre leértünk a hegyoldalról, tövében, a sűrű bozót szélén nagyszarvú kőszálikecske-féle tetemére bukkantunk. A vízhordta kövek félig eltemették, de még érzett rajta az elillant élet melege, nyilván a vihar sodorta le a gerinc valamelyik kiugró pereméről. Aznap még nem ettünk, s így nagy időnyereséget jelentett, hogy nem kellett zsákmányt felhajtanunk, bár vadban nem volt hiány. A lábunknál kezdődő völgyek éghajlatát már nagyrészt a hegyóriás kimeríthetetlen víztartalékai határozták meg, ez a vidék mindig kapott annyi nedvességet, hogy növényzete zöld maradhasson. Vadparadicsom volt, bivalyok, antilopfélék ezres csordái legeltek a hegyoldalakon, s hogy a horda mégis a hegységtől távolabb eső, szárazabb, szegényesebb tájékon vadászott, annak oka a ragadozók sokasága volt. Azon a vidéken, ahol ráakadtam Nogóra, mindössze háromszor láttam Nagy Sörényest, és napok teltek úgy, hogy hangját sem hallottuk ennek a félelmes ragadozónak. Itt egyedül a lábunk alatti kis völgyben és a szemközti domboldalban – ami légvonalban nem esett messzebb egy kilométernél – első pillantásra négy sárga bundát láttam megvillanni, ordítás reszkettette a levegőt, s nyomban hat-hét helyről hangzott rá a válasz. Úgy éreztem, egyenesen belesétálunk a Nagy Sörényesek torkába, akik mintha csak a mi fogadtatásunkra gyűltek volna össze. Nogo kicsinylően legyintett.

– Itt nem kell félni tőlük. Mindig tele a hasuk, sok a bivaly, az antilop. Csak ha megzavarod, vagy ha közelről meglát, támad rád.

Lehet, hogy igaza volt, mégis megértettem a hordát, hogy nem errefelé vadászik. Mert bár biztos, hogy a Nagy Sörényesek ilyen vadbőség mellett nem fognak a fákon és a földön egyaránt gyorsan és óvatosan mozgó laposfejűekkel bajlódni, nem lehet ott élni, ahol minden négyzetkilométernyi területen fél tucat Nagy Sörényes lesi a zsákmányt, bömböl, alszik, verekszik, vagy sütteti az oldalát a nappal.

Egy fa alá húztuk a kecskét, s tüzünket úgy raktuk, hogy egy ugrással elérjük az alácsüngő ágakat.

– Mindig csak arra megyünk – intett vacsorasütés közben Nogo északnyugat felé, amerre a völgyek szája nézett a laposodó hegyhátak között -, mindig csak arra, és megtaláljuk Nogo népét.

Az ezután következő napokra zavarosan emlékszem. A monszun új erőre kapott, a felhők ismét rohamra indultak a tenger felől, a dombok vastag ködbe takaróztak. Minden nedves volt, csöpögött, a pára ijesztő rémekké varázsolta a fák és bokrok ágait, s nekem úgy tűnt, hogy mindegyik mögött egy-egy Nagy Sörényes lapul. Ordításuk közelről kísért bennünket éjjel nappal, szétszórva vándorlásunk során keservesen összekapart biztonságérzetemet, bátorságomat. Ugyanolyan reszkető, félelemtől tehetetlen ember lettem újra, mint magányos bolyongásom legnyomorultabb napjaiban.

Nogo vele született tájékozódóképességével zsinóregyenesen vezetett a számomra áttekinthetetlen párás bozótban. Két nap telt el így, vagy talán három – a nappalt megint csak a világosság erősödése és csökkenése jelezte -, a Nagy Sörényesek bömbölése már ritkábban hangzott. Ezzel párhuzamosan viszont Nogo viselkedése vált egyre különösebbé. Sűrűn megállt, és magasra emelt fejjel percekig szimatolt – izgatott morgó, szűkölő hangokat hallatott -, és kevesebbet beszélt velem. Néha váratlanul megfordult, mintha vissza akarna rohanni arra, ahonnan jöttünk, s olyan érthetetlen kerülőket, vargabetűket csinált, hogy még én is észrevettem. Valami bántotta, félt, aggódott valamitől. S ugyanakkor úgy éreztem, az, hogy rövidesen újra népe között lehet, lazított valamit a mi összetartozásunkon, egyenként pattantak el a kettőnket egymáshoz fűző szálak.

Ha marad rá idő, biztosan előveszem, megkísérlem tisztázni kettőnk dolgát, de az egyhangú csökönyösséggel szakadó eső függönye alatt egyszerre követhetetlen gyorsasággal kezdtek peregni az események.

Az előttem haladó Nogo megint felkapta a fejét, de a szokásos hosszú szaglálódás helyett csak egyet szippantott, és máris derékszögben balra, a bozótba rohant. Lihegve törtettem utána a szemközt csapó ágak között, mert cseppet sem törődött azzal, hogy a nyomában tudok-e maradni. Egy perc múlva azután olyan váratlanul torpant meg, hogy a hátának ütődtem.

– Csönd! – morogta halkan, ingerülten, és fölemelte a bunkóját. Széles levelű faóriás koronája alatt álltunk, ahol a földet nem érhette az aláhulló eső. A törzs mellett széttaposott tűz hamuja fehérlett, körülötte mindenfelé szertedobált, megpörkölődött csontok. A hamurakás közepén lerágott véres fej vigyorgott üres szemgödrökkel, a koponyatetőt hatalmas ütés hasította két, majdnem egyenlő részre. Nogo vadul felhorkant, és magyarázat nélkül a bozótba ugrott. Most nem szakadt vége olyan hamar a rohanásnak, futott, mintha az élete függne tőle. Időnként megvárta, míg beérem, de pihenés helyett dühösen rángatott magával.

– Gyere, fussunk! Megölnek!

Ennél többet nem tudtam kihúzni belőle, futottam hát, csúszkálva a sárban, fölfelé egy sűrű bozóttal benőtt domboldalon. A tetejére érve Nogo anélkül, hogy körbepillantott volna – pedig ezt máskor mindig megtette -, nyaktörő iramban lódult a lejtőnek. Igyekeztem, de hiába, elmaradtam tőle, eltűnt a szemem elől, csak csörtetése zajából következtethettem, merre jár. Azután egy pillanatra az is megszűnt, hiába füleltem, majd az esőcseppek halk, egyenletes suhogását pokoli hangzavar szakította szét.

– Ááá! – tört fel a rémületes ordítás, nehéz ütések zuhantak, hörgésbe fulladó jajgatás, a bozót recsegett, mintha megvadult bivalyok tipornák, majd megint ordítás, csonttörő ütések hangja, s végül csend, süket csend. A bozót némán fülelte, lesz-e még folytatása a rövid, de annál szörnyűbb lármájú drámának.

– Gregor, hol vagy? Gyere! – Nogo hangja rekedt volt s annyira torz, hogy alig értettem.

A lejtő végén találtam rá a bokrok között, bunkójára dőlve. Bal vállát sután leejtve tartotta, ömlött belőle a vér. Előtte a sárba taposott cserjében két szőrös test feküdt bezúzott koponyával. Egy pillantás elég volt, hogy lássam, Nogo saját fajtájabeli ellenfeleket győzött le, s ettől teljesen megzavarodtam. Azért tett meg velem együtt ilyen hosszú utat a parti fennsík aránylag békés vidékéről, hogy az elsőként útjába kerülő két hordatársát agyonverje? Miért tette ezt, s mi lesz a következménye? Miért futott el, mikor megpillantotta odaát a másik völgyben a tűz maradékát a fa alatt, miért sürgetett, hogy szaladjunk, mert megölnek? S végül most miért nem fut, menekül innen, mikor biztos, hogy a horda ezt nem hagyja bosszulatlanul?

A szemközti domboldalról mély dörmögések értek el hozzánk. A bozót itt is, ott is megzörrent, amint a nehézkes testek óvatosan, igyekezve, hogy minél kisebb zajt üssenek, mozogtak láthatatlanul, s Nogo még mindig némán dőlt bunkójára. Csak hatalmas mellkasa hullámzott izgatottan, szeme járt ide-oda a bozót sűrűjében – láttam a nézésén, hogy ő már látja a közeledőket -, a sebével nem törődött, és velem sem. Megérintettem a karját, hogy figyeljen rám, de röviden elintézett.

– Csönd – morogta -, maradj mellettem.

A horda kibukkant a tisztás túlsó szélén, és láttukra összeverődtek a fogaim. Nogo csak egy volt közülük, és elsősorban – Nogo volt, barát és társ, nem ősember. Laza félkörben jöttek, a dörmögés abbamaradt, némán, hang nélkül, ütésre emelt szörnyű bunkóikkal. Akkora példány, mint Nogo, csak egy volt közöttük, az, amelyik a félkör közepén topogott, egy összeaszott, fogatlan vénség oldalán, kinek bundáját ezüstösre csíkozta a kor zörgő bordái felett, de így is mindegyik elég hatalmas volt ahhoz, hogy egyedül elbánjon velem.

Nogo kiáltott valamit feléjük, s a félszáz laposfejű szájából ugyanaz az érthetetlen szó volt a válasz. A csapat egyre szorosabban fonódott körénk, mozdulataik összevisszasága lassan furcsa, ritmikus csoszogássá rendeződött, a bunkók mintegy parancsszóra billentek jobbra-balra a lapos koponyák fölött, szemükben a győzelem, a zsákmány biztos birtoklásának mohó fénye izzott. Ordítani, menekülni szerettem volna, vagy szétütni közöttük, mielőtt fejemre zuhan a halálos csapás, de izmaimra átragadt Nogo mozdulatlansága, az áldozat szerepét könyörtelen erővel kényszerítette rám a kísérteties szertartás mágiája. Az előrelendülő bunkók már a testünket súrolták – és mert más mozdulatra képtelen voltam -, behunytam a szemem…

Ha akkor valóban lebunkóz a horda, igaz, most nem gondolkozhatnék mindezen, de hogy akkor – Nogo zavart szűkszavúsága miatt – tökéletesen félreértettem az előzményeket, még őrültebbé avatta azt, ami az agyonverés helyett következett. “Hazaérkezésünkkor” – hogy fogcsikorgatva ezt a szót használjam – Nogo törzse, mint rendesen, éppen harcban állt az egyik szomszédos törzzsel. Ezek a harcok voltaképpen a kannibalizmus jegyében álló, vérszomjas hajtóvadászatok voltak mindkét fél részéről, akik egyaránt nagyra becsülték fajtájuk húsát, akár ellenségről, akár saját törzsbeliről volt szó. Utunk az ellenséges törzs bozótjain vezetett keresztül Nogo népének vadászterületeihez, s az a tűzrakás, ami annyira kihozta Nogót a sodrából, az ellenség lakomájának maradéka volt, akik kevéssel érkezésünk előtt fejezték be Nogo egyik hordatársának felfalását. Érthető, hogy Nogo minden erejével azon igyekezett, hogy minél hamarabb kijussunk a valóban életveszélyes zónából. Rohanása közben akaratlanul belebotlott az ellenfél két előőrsébe, akik ügyet sem vetettek a hátulról jövő zajra, amit Nogo csapott, mert Nogo törzsének főcsapatát figyelték a szemközti domboldal bozótjában. Nogo röviden végzett velük, és ezt – anélkül, hogy a verekedés hevében észrevette volna – saját törzsének szeme láttára tette. Nogo és törzse, pontosabban a főnök és a varázsló körül csellengő gyengébb, alattomosabb laposfejűek és Nogo között a kapcsolat távolról sem volt ideálisnak mondható, s erre mindkét félnek sok – igazságos és igazságtalan – oka volt, de ezeket most ne feszegessük. Tény, hogy mint később megtudtam, Nogo találkozásunk előtti távozása törzsétől búcsú nélkül történt, két gyors bunkócsapás után, melyekkel a rettegett hordavezér, Kriri két, leghűségesebb testőrét küldte Krokodil Anyához, a laposfejűek túlvilágára.

Félelménél idővel a törzshöz való tartozás érzése erősebbnek bizonyult, s Nogo bízva népének feledékenységében mégis hazafelé indult velem. Hogy nem volt azért egészen biztos a dolgában, azt az utolsó napok zavart aggódása mutatta.

A két előőrs villámgyors agyonverése Nogo és a magam véletlen szerencséjére megfordította a helyzetet; Nogo győztesként, hősként állhatott törzse elé, akik a friss és nagyra becsült zsákmányért a háborúnak ebben a felemelő pillanatában szemet hunytak a múlt felett, sőt nagylelkűségükben még azt a gyenge szőrtelen lényt is befogadták Nogo kedvéért – a hős dicsősége, ha rövid időre is, sokat ér -, akit ő barátjának vallott. Amit én az agyonverés előtti haditáncnak véltem, az a győztesnek kijáró ünneplés volt.

Utólag sokszor tapasztaltam, hogy a két tánc teljesen egyforma, a szertartásnak csak a legvégén van eltérés. Az áldozatra könyörtelenül lecsapnak a bunkók, míg az ünnepeltet csak jelképesen érintik. Ha néha alaposabban visszagondolok az emberiség történetére, sok hordabeli tapasztalatom már nem is tűnik annyira érthetetlennek. Persze, amit mi civilizációnk iskolapadjaiban tanulunk erről a múltról, hiába igaz, már nem bírhat a valóság elhitető erejével. Ha rangsorolnánk földi életünk eredményeit, mai fejjel éppen ez az, amit a legtöbbre tartok, holott odahaza millió testvérem éli le nyugodt, boldog életét anélkül, hogy ilyesmi valaha is eszébe jutna. De ez is emberi vonás.

A törzs törvénye szerint csak az a tiéd, amit meg tudsz tartani a magad számára. Sem a törzs tagjai nem tehettek arról, hogy ezt a számukra magától értetődő tényt nekem előbb meg kellett volna magyarázni, sem én, hogy ezt nem tudtam. Mikor a szőrös kezek a várt agyonverés helyett pillanatok alatt letépték rólam azt a kevés holmit is, amit a vadon meghagyott, még mindig biztosra vettem, hogy ez csak előjáték, de a folytatás érthetetlenül késett, sőt elmaradt. Miután nagyra nőtt hajamba is beletúrtak, és mindnyájan érdeklődve megtapogatták szőrtelen bőrömet – sokan félreérthetetlen csámcsogás kíséretében -, otthagytak. Többségük a kalandjainkat dicsekedve mesélő Nogo köré sereglett, néhányan a bozótot kémlelték, négy laposfejű pedig a két agyonvert ellenfél csuklóit és bokáját kötözte össze, nagy szakértelemmel, majd bunkójukat a végtagok közé dugva vállukra emelték, és megindultak. Nogo győzelme lakomát jelentett, s ez természetesen egy időre elodázta a harc folytatását. Itt, a két törzs határterületén azonban nem lett volna zavartalan a győzelmi tor, ezért a horda visszaindult saját bozótjai felé.

Mozdulatlanul álltam, tele rémülettel, undorral, még akkor is, mikor a horda jó részét már újra elnyelte a bozót. Nogónak végre eszébe jutott, hogy én is a világon vagyok, és odajött hozzám. A válla még mindig vérzett, de nem törődött vele, láthatóan maradéktalanul boldoggá tette a dolgok szerencsés alakulása – amiről nekem akkor még fogalmam sem volt. Széles vigyorgással megfogta a karom, és a többiek után vezetett.

Máig sem tudtam kiheverni a hordával való találkozás első félóráját, és részben ez határozta meg egész köztük töltött életemet, örökös félelmem és rettegésem tőlük. Bár az is igaz, ha másképp találkozunk, számukra akkor se lettem volna soha más, mint megtűrt gyenge mellékszereplő erőszakos, vad életük kegyetlen színpadán.

A bozót összecsapott mögöttünk. Odahaza sok őstörténész mit nem adna azért, ha a való életben tanulmányozhatná a korai paleolit ember törzsi életét, én azért adtam volna sokat, ha nem kell ilyen tanulmányokat folytatnom. De hiszen így is sokat adtam érte, négy évet életemből, és most újra az önként vállalt száműzetést Nogóval, kettőnk teljes kiszolgáltatottságát ezen a földrészen, melynek ez a része, ahol tutajunk most sodródik, Nogo számára is ismeretlen vidék, soha nem járt – nem is járhatott – erre. Föltettem kettőnk életét egy félig értett magyarázatra, s mi lesz, ha rosszul értettem, ha csak belemagyaráztam a simabőrű érthetetlen dadogásába és kusza vonalaiba azt, amit hinni akartam mindenáron?

XV.

Pedig most nagyon félek, hogy rosszul értettem. Lehetetlen, hogy ezt a tavat, ahol most vagyunk, ne rajzolta volna bele abba a kezdetleges térképfélébe, hiszen olyan széles, hogy két partján ködbe vesznek a magas csúcsok, s elöl, amerre csigalassúsággal hajt az áramlat, csak sejteni lehet a végét. Hatodik napja tutajozunk rajta, s legalább még ennyit számítok, hogy a végén megtaláljuk azt a pontot, ahol a víz utat tör magának a hegyek között, tovább a tenger felé.

A napok egyforma unalomban telnek, halászunk, és – sajnos – nyersen ehetjük csak a halakat, elfogyott a tüzelőnk. Mikor a tó széles tükre kitárult előttünk, egy pillanatra azt hittem, már a tengeren vagyunk, és mire rájöttem, hogy tévedtem, késő volt, a folyó sodra mélyen behajtotta a tutajt a tó közepére, kikötésre, hogy tüzelőt gyűjtsünk, már nem gondolhattam. Heverészünk, nyújtózkodunk, a tűző nap sűrűn belezavar a hullámokba, itt a parttól távol igazán nincs mit tartanunk a krokodiloktól, és más szörnyeteg sem zavarja a víz békéjét. Ha késlekedést és rossz kosztot is jelent ez a tó, egy nagy eredményt mégis hozott, Nogo végre tökéletesen megtanult úszni, nem fél többé a víztől, nagyon élvezi tudományát. Azt külön ajándékként fogadtam a sorstól, hogy Nogo úszni tudása három nappal megrövidítette a nyershalkúrát, feldaraboltuk a ketrecet, és eltüzeltük.

Számolgatom a rovásokat a kunyhó egyik oszlopán, már a negyvenötödik napja, hogy vízre bocsátottuk ezt a tutajt, az esős periódus első nagy hullámának régen vége, de az éghajlat is változott, ha jól következtetek, már az egyenlítői sávot kétoldalról kísérő sivatagi zónához közeledünk. Tőlünk délre dühöng a monszun második hulláma, éjszakánként tűztengerbe borul az ég alja a sűrű villámoktól, s napközben a látóhatár széléről minduntalan rohamra indul egy-egy hatalmas felhőraj, azután szétterül, felszívja az ég végtelen kék kupolája, fejünk fölé csak ártatlan hófehér bárányfelhőként siklik magasan a viharok távoli üzenete. Jól van ez így, ezen a széles tavon egy közepes vihar hullámverése is végzetes lenne. Negyvenöt nap… ez is jellegzetesen földi dolog, hogy ilyen apró egységekben tartom számon az időt. Csak a civilizációban növekszik az idő értéke oly fontossá, hogy egyre apróbb részeivel kényszerülünk törődni. Nogo még sokkal nagyvonalúbb lehet, nála a legkisebb egység az évnegyed, az esős és a száraz periódus két-két darabja. Növő Eső, Fogyó Eső, azután a Magvak Érésének s végül a Szomjúságnak az időszaka, érdekes, milyen tökéletesen használható naptár ez számára, mindent meg tud vele határozni – saját mértékének szükséges pontosságával. Pedig akár napokkal mérem, akár Nogo beosztásával, laposfejű társam életének talán legdöntőbb szakasza volt ez a másfél hónap – bár hónapról végképp semmi értelme beszélni ezen a bolygón, hiszen nincs holdja, ami egy ilyen időmérést lehetővé tenne.

Hogyan is határozhatnám meg pontosan, mi történt vele? Ember volt, embernek tartottam már akkor is, mikor először megláttam az aszfaltban, de csak a szó legtágabb értelmében, talán csak annyiban, hogy személyét a természettudományok közül inkább az embertanba, mint a zoológiába illeszthettem bele. Ahhoz kevés volt az erőm – ma már látom, bárkinek az lett volna -, hogy egy egész néptörzset kimozdítsak fejlődésének körülmények diktálta természetes rendjéből, de amit Nogónak adhattam az emberiség értelmi kincseiből – bár egy ember csak méltatlan közvetítő lehet -, ez Nogóra a robbanás erejével hatott. Persze, a robbanás sem helyes kifejezés, mert Nogo változása ugyan gyors volt, de mégsem egyik napról a másikra következett be, ezt naivság lett volna feltételezni. De ma már nem az, aki volt, s elsősorban nem azért, mert halászik, tüzet gyújt, úszik, pattintja a követ, és elég jól bánik a nyíllal, hanem mert a tanultak új egyéniséggel ruházták fel, amit tesz, több, mint gépies majmolása az én cselekedeteimnek, egy új, magasabb személyiség öntudatos tevékenysége. Régi énjéből a legerősebben a kíváncsiság maradt meg benne, és mert ezt nem élheti ki a gyakorlatban – ugyan mi újságot jelenthet ennyi idő után a tutaj huszonöt négyzetmétere -, kérdez, egyre kérdez, a Földről, a földi életemről, az emberekről. Nem győzöm válasszal, még a legjobb indulattal sem. Ha rögzíteni tudnám ezeket a beszélgetéseket, páratlan dokumentumok lennének a földi pedagógusok, de az őstörténészek számára is.

Mindennap közelebb kerülünk az északi part meredek falaihoz, a kopár sziklák szürkék, és a tiszta levegőben egyre élesebben rajzolódnak ki az apró részletek, párkányok, kiugrók, magányos, a víz fölé dőlni látszó kőszálak. Ha az áramlat ezzel a lassú, szinte észrevétlen mozgással hajt bennünket továbbra is, legkésőbb holnap délután ki tudunk kötni a tóból tovasiető folyó torkolatában, mely azonban még mindig láthatatlanul rejtőzik valahol a szaggatott sziklák között.

Ha eddig nem esett, már holnapig sem fog, így rászánom magam, hogy lebontsuk a kunyhó fedelét, és tüzet rakunk belőle. Undorodom már a nyers haltól, és holnap a sziklák tövében növő sűrű növényzetből kevés munkával pótolhatjuk az eltüzelt száraz részt. Igaz, hogy holnap napközben árnyék nélkül maradni sem lesz kellemes, de Nogo is a sült halra szavaz, és eloszlatja a napsütés miatti aggodalmamat.

– Majd fürdünk – mondja a világ legtermészetesebb hangján, és ásít is hozzá. Mintha egész életében mély, idegen vizekben lubickolt volna. Büszke vagyok rá. És még hozzáteszi: – Sült hal nagyon jó. Holnap megcsináljuk az új tetőt. Ez száraz és poros.

Ebben is igaza van, a száraz levél hullik, belekeveredik Nogo bundájába, és kénytelen folyton vakarózni.

Vacsoránk ugyan egyetlen fogásból áll, de az aztán annál bőségesebb. Már délután hozzákezdtünk sütni a halakat, nyárson forgatjuk a tűz fölött, és versenyt eszünk az illatos, ropogós húsból. A szálkákat gondos ívben köpjük a vízbe, nincs kellemetlenebb, mint halszálkára lépni a sima törzseken. A hosszú tétlenkedés és a gyakori fürdés még Nogo kőkemény talpbőrét is felpuhította a tutajozás hetei alatt, s korábban jó párszor sziszegve táncoltunk a gondatlanul szertedobált szálkákon egy-egy kiadósabb evés után.

Egyórás lelkes csámcsogás után azonban sült halból is elegünk van. Keveset mozgunk, s ez még Nogo étvágyára is visszahat. Azon gondolkozom, hogy tornásznunk kellene rendszeresen, naponta, bár ezt Nogóval minden fejlettsége ellenére nehéz lesz megértetnem. Miért mozogjon valaki, mikor semmi dolga nincsen? Azért valahogy majd megpróbálom, holnap vagy azután, annyira még nem sürgős. Inkább az estét figyelem, amint csendesen ereszkedik a tóra.

A nap lebukik a nyugati hegyek fölött – a víztükör megfakul, mint fényét vesztett régi tükrök a múzeumok termeiben -, s a hegycsúcsok sorra kigyúlnak búcsúzó vörös sugaraitól. Csodálatos béke árad szét a tavon. A halászatból hazatérő madarak mozdulatlan, kiterjesztett szárnnyal vitorláznak a part irányába éjszakai pihenőre, a vízből ritkán felugró halak csobbanása is csak mélyíti a csend áhítatát. Megbűvölve ülök a tutaj szélén, átengedve magam a természet, tudom, hogy csalóka, és mégis elringató nyugalmának, csendes örömmel, hogy még ezen a félelmes földön is részem lehet ilyen pillanatban. Nogo azonban egész más okokból figyel gondosan, csendben.

– Holnap tojást eszünk – bök a parti fák felé, ahol megtörik a madarak repülésének íve, s csapkodó szárnyakkal tűnnek el a lombok között. Első gondolatom az, hogy belököm a vízbe, de oly békés minden, hogy neki is meg kell bocsátani. Ráhagyom, és most már ő is megelégedetten hallgat.

Sokáig őrzöm a pillanat varázsát, míg a legmagasabb sziklák tetején is elszürkül a mélyvörös izzás, s az éjszaka kimeríthetetlen feketesége fokról fokra megtölti a völgyet. A víz fekete acéllap, a keleti ég sötétkék bársonyára feltűzi az első, a második, az ötödik, a tizedik csillagot, s ahogy ragyogásuk erősödik, úgy huny ki pislákolva tüzünk parazsa a hamu között, egyszer-egyszer még fellobban, ívben meghajlik, és pattan a felizzó ágacska, azután remegve kihuny, fénye szertefoszlik. Gyerünk aludni.

Valahonnan az álom sokágú – s az álomban mégis logikus – útvesztőjéből Nogo szapora kézzel próbál átrángatni az ébrenlétbe. Egy darabig félálomban azt hiszem, hogy Dave rázza a karom a bolygón való ébredés pillanatában.

– Hagyjál, Dave! – morgom földi nyelven. – Egyszer már megérkeztünk, hagyjál békén!

Az után érzékszerveim hamarabb térnek magukhoz; a tudat csak ballag utánuk. Az első, amit ijedten rendszerez, az, hogy a félálomnak valamiben mégis igaza volt, a tutaj úgy hánykolódik, mint akkor a tengeren a Viking, s ettől egy pillanat alatt felébredek. A kunyhó tetejének lekopasztott bambuszgerendázatán át látom a csillagokat, körbeforognak a rudak négyszögei között, kétoldalt tömör feketeség fogja közre az égbolt világosabb sávját, és az is szédítő iramban követi a csillagok mozgását. Pörög a tutaj a sustorogva rohanó víz hátán, a tóból született folyó dühöng a szikla szorításában, tajtékot villant a mederből kiálló kőtuskók homlokán, bömbölését megsokszorozzák a keskeny útját őrző, égbe nyúló falak. A tó csendje után ez az elszabadult pokol, s most már hiába kérdezem magamtól, hogyan juthattunk bele ilyen észrevétlenül, késő, nincs erő, ami megállíthatná a tutajt. Szikla ugrik elénk – a szakadék sötétségében alig sejtem csak ormótlan tömbjét -, a tutaj recsegve vágódik hozzá, az ütődés ereje kirepít a kunyhóból, bele a tűzhely lucskos hamujába. Mire négykézlábra állok, a tutaj már újra rohan, s valahol a sötétség már ott rejti a következő sziklát. Vajon hány ilyen ütődést bírnak még a törzseket összetartó háncskötelek, mikor esik szét darabokra, hogy azután elnyeljen mindenestül bennünket ez a megvadult víz? Visszamászok a kunyhó maradékának egyik oszlopáig, átkarolom, nehogy a következő ütközés a vízbe dobjon, és megpróbálom túlordítani a víz harsogását.

– Nogo, kapaszkodj! Hol vagy?

– Itt! – lihegi, ujjai a karom szorítják, majd megtalálják a tartórudat, és együtt csüngünk tehetetlenül kapaszkodva. Ütődés ütődést követ, érzem, hogy alattunk a törzsek elcsúsznak egymás mellett, hallom az elpattanó kötések roppanását, ami után a tutaj szélén felágaskodik és a vízbe zuhan egy-egy leváló törzs, hogy elnyelje a mohó örvény.

Így fogy lassan, szálanként alólunk a tutaj, és bennem a reménység, hogy túléljük ezt az éjszakát. De fogy az éjszaka is. Magasan, a sziklafalak között, az ég keskeny szalagján sápadnak a csillagok, már nincs messze a reggel. A szakadék falai hirtelen meghátrálnak, halványszürke derengés ereszkedik a völgyre, a víz fáradtan simul a szélesebb mederbe, pihenni harcát a sziklákkal. A szakadék lármája még a fülemben visszhangzik, mikor új hang éri. Nem is hang, gyenge remegés, azt sem tudom, a levegő vagy a víz küldi. Nogo is észrevette már, csodálkozva néz körül.

– Mi ez?

– Nem tudom – rázom a fejem. Érzem, messziről jön, erő remeg mögötte, hatalmas erő, talán több, mint ami az űrrakéták fúvókáinak mennydörgéséből halkul zümmögéssé a távolban. Kínzó nyugtalanság fog el, valahonnan nagyon ismerősnek tűnik, hol hallottam már ezt? Halk, mégis remeg tőle a levegő, a folyó, a rozoga tutajroncs, belülről hallom, a csontjaimból árad ki a húsomba. Mi ez? Földrengés? Hegyomlás?

A szürke sziklafalak méltóságosan nyugodtak, egyetlen kő sem gurul, csak játszanak az erősödő hanggal, ami ellenállhatatlanul uralkodik a valóság minden tartalmán. Balról hirtelen sziklafal zárja el a völgyet, a folyó éles kanyarral tér oldalra, hogy mögötte ellenkező irányba csapva folytassa a hegység sziklájába vésett S betűt.

A víz hátát újra csíkosra borzolja a gyorsuló áramlás ereje, ki kell kötni azonnal, még egy olyan szakaszt, mint ami mögöttünk van, nem bír ki a tutaj. Nogo is erre gondol, egyszerre tépjük le a bambuszgerendázat két rúdját – evezővel próbálkozni céltalan lenne -, s próbálunk kétségbeesett erőfeszítéssel a part felé evickélni a szétfoszlott kötelékű, laza törzsekkel. Az áramlat elkap bennünket, a túlsó kanyarban szinte repíti a parthoz a tutajt, hat-hét méterre siklunk egy motorcsónak sebességével a sziklafallal párhuzamosan. A legszélső fán hasalva kavarom a vizet, egy-egy pillanatra a rúd megakad a fenék sziklái között, a tutaj megpördül, úgy érzem, karom vállból kiszakad, de minden ilyen kínszenvedés egy-két méterrel közelebb lök a parthoz. Fejem a víz színén bukdácsol, hullám csap az arcomba, nem látok, nem hallok semmit, csak elérni a partot, megtapadni a vizes sziklákon, elhagyni az életadó jó barátból egy éjszaka alatt gyilkos ellenséggé bőszült folyót.

Nogo ordít, nem értem a rohamosan erősödő bömbölésben, a lábam rángatja. A dübörgés fülrepesztővé növekszik, már tudom, hogy csak egyvalaminek van ilyen hangja, és azt is, hogy ha eddig mindent sikerült is túlélnem, most befejezem. Eleresztem a rudat, Nogo magához emel, szeme üvegesen bámul rohanásunk irányába. Sötét ajkaiból kiszaladt a vér, szürke, és rémület vonaglik rajta, ujjai az iszonyat erejével mélyednek a karomba:

– Nézd!

A vízesést persze innen felülről nem látni, csak hogy a szakadék, amiben a folyóval rohanunk, mint gigantikus folyosó torkollik a levegőbe. Vékony pára hídja függ a széttáruló sziklafalak között, túl rajtuk messze, lapos, kopár hegyhátak izzanak sárga fényben. Nem tudok már sem félni, sem kétségbeesni, a repülés szédítő zuhanása fájdalom és átmenet nélkül vált majd át az örök sötétségbe. Még kétszáz méter. A meder kissé lefelé hajlik, óriási csúszdán siklunk a lebegő páracsík alá, a lezuhanó víztömeg hangját mennydörögve ontják magukból a sziklák. Hiába ordítanék Nogo fülébe, úgysem hallaná, átkarolom a nyakát, érzem, remeg, míg engem valami nagy, végső nyugalom zsongít el. Jó társam volt, búcsúztatom – a szálfák előtt a víz a meder párkányán áttetsző sötétzöld fényben villan -, még élhetett volna, sajnálom, hogy ebbe a halálos kalandba sodortam, a szeretet még szorosabbra vonja karom szőrös nyaka körül.

Az utolsó húsz méteren az idő lelassul, az ember annyira éli az ilyen másodperceket, hogy agya más egységben méri, szinte megállítja. Sok minden eszembe juthat még, képek villannak fel, rendezetlen összevisszaságuk ellenére kínosan pontos részletekkel, míg a törzsek eleje felemelkedik, s a rohanó víztömeg elmarad a tutaj roncsa alól. Lágy, zökkenéstelen ívben hull testünk a szétváló szálfákkal a bömbölő mélységből felporzó pára homályába.

Mennydörgés és fulladás, de most már egyszerűen nem hiszem el. Tudom, ilyen már volt, ezt érezni, mikor nagy szállítórakétával startol az ember a Földről, ismerem ezt a laposfejűek korszakának nyomasztó álmaiból is, a dörgés a zivatar hangja volt, a fulladást pedig az eső elől egy kupacba gomolyodó horda nyomása okozta, ez gyötört azon az első éjszakán is, Amar pusztulása után, igazán válogathatok, hogy vajon múltam melyik darabja történik velem újra? Vagy lehet, hogy ez valami új? Nogo bundája dörzsölődik a mellemhez, kinyitom a szemem, víz, sziklák, fák, azután egyszerre a lábam! A fejem! A fájdalom vakító fényében minden újra a semmibe foszlik. Nogo! Nogo! Ő marad az egyetlen valóság valahol a tudat fenekén, tudom, hogy van, és fontosabb mindennél. Nogo! Nogo! Ordítok, vagy csak szeretnék ordítani? A fülemben mennydörgés visszhangzik, halkul, távolodik.

Nem, ez mégsem az, amire gondoltam. Hibernációs ébredés, méghozzá a javából, a tüdőm szétpattan, minden bordám külön fáj, narancsszínű ködsávokon zuhanok keresztül, fel kell ébredni, lélegezni kell, lélegezni – lélegezni…

Csönd. Végtelenségében egy szúnyog zümmög, vagy távolodó rakéta? Igen, rakéta. Látom, ezüst szikra az égen, arasznyi fehér csóvát húz maga után. Megbolondult a pilóta, hogy ilyen őrült sebességgel rohan a sűrűbb levegőben? A kabinban vagyok, a vezető szabályosan beszíjazva fekszik, és mosolyogva integet, persze, geovíziós adás, az operatőrök mindig ilyen olcsó trükkökkel dolgoznak, gyors képváltás, hadd szédüljön a néző… Valóban szédülök, ez nem geovízió, én ülök a rakétában, pörögve zuhan, a stabilizátor ellenőrző fénye vörössel jelzi, szakadás van a vezetékben. Össze kellene kötni, kinyújtom a kezem, az elszakadt vezeték a nyakam köré tekeredik, cibálom, rángatom…

Nem, nem én rángatom, szőrös kéz motoz a nyakamon, ez Vru. Meg akar fojtani, de én elbánok vele, két lábbal egyszerre rúgok a gyomra felé. A rúgás a levegőbe szalad, és megint az az iszonyatos fájdalom a lábamban! Zuhanok, zuhanok…

Sült hal. Nogo keze támasztja a tarkóm, rettenetesen éhes vagyok, nyelvemmel nyomkodom szét a puha omlós húst, soha nem voltam még ilyen éhes, soha nem ízlett még így étel! Azután undor borzong végig rajtam, az alig leküldött falatok megindulnak visszafelé, a fejem szétszakad a fájdalomtól, vizet! Vizet! Vizet! A torkomat megnyugtató kortyokkal együtt csúszom vissza a parttalan sötétségbe.

Léna meghalt, ezért különösen kedves tőle, hogy most mégis itt ül mellettem, nyilván tudja, mennyire fáj a fejem, és segíteni akar rajtam. Sohasem tudta elviselni a más fájdalmát, ezért jött most is. Tudom, hogy meghalt, sírás fojtogatja a torkom, de Léna nevet, borostyánszínű ruhája lobog a szélben. Nevet a hegyoldalon az erdő, a sziklák, csak a fejem fáj kegyetlenül.

– Léna! Hogy jöttél ide?

Összehúzza a szemöldökét, szigorúan néz. Tudom, butát mondtam, zavarban vagyok, gyorsan magyarázok.

– Látod, ez itt a tutaj, ez pedig Nogo, ősember a paleolitikumból, annak is az elejéről, legalább százezer évvel fiatalabb, mint mi, de ne félj tőle, pompás fickó, nagyon szeretem. Együtt építettük a tutajt is, és halászunk.

– Miért? – a szája nem mozdul, mégis hallom a kérdést.

– Hogyhogy miért? Hiszen ennünk kell! Vagy hogy miért építettük a tutajt? Tudod, ez hosszú történet, ott kezdődött, mikor te…

Ezt nem szabad mondani, szerencsére nem figyel rám, Nogót nézi mosolyogva, aki a tutaj végéről jön dülöngő járásával. Kezet ráznak – csodálkozom, Nogo sohasem tudta, mi a kézfogás.

– Látod, nem kell félned tőle, téged is szeret. Ő is ember, mint mi, sok-sok lépcsővel lejjebb, de már megindult fölfelé. Elindítottam! – büszkélkedem.

– Tudom – megint súlytalan a hangja, gúny bujkál benne, mintha neheztelne rám, pedig igazán semmi oka.

– Dehogy tudod – vágok vissza ingerülten, igazán borzasztó ilyesmin vitatkozni, mikor végre itt van velem, de meg kell neki magyaráznom, a vitában mindig csökönyös és önfejű volt. Már megint kezdi? – Dehogy tudod! Nem ismerte a tűzgyújtást, a nyilat, a feje tele volt szellemekkel, félt a víztől, horgászni is én tanítottam!

Megint nem figyel rám, szórakozottan nézi Nogo szőrös karját.

– Ember?

– Igenis, ember! – Dühös vagyok. – Ember, és az utódai még inkább azok lesznek! Nem fogják többé egymást fölfalni, nem esznek nyers húst sem, rezet és bronzot fognak önteni, megmutatom nekik! És a vasat is, és nem alszanak majd kupacban a tűz körül a bozótban, házakat fognak építeni, faragott kövekből.

Léna nem kételkedhet tovább, mert látja, amit mondok. A tutaj nem a folyón siklik már, nem is fából van, durva, nagy kövekből rótt emelvényen állunk, s alattunk a völgyben számtalan laposfejű építi a várost. A szőr lekopott testükről, bőrük csillog az izzadságtól, amint a hatalmas kőtömböket cipelik, a felszálló por aranyos fénybe burkolja nyüzsgő sokaságukat.

– Látod? Az első kohókat még kőből kell építenem, de a mi fiainknak már annyi vasuk lesz, hogy gépeket is formálhatnak belőle, a gépek majd lemezeket készítenek…

– Lemezeket? Minek? – érzem, nem kötekedik, őszintén nem érti.

– Mert ki kell javítanunk a Viking oldalát. – A rakéta felmagaslik a porfellegből, oldalán ott az égi kövek ütötte fekete seb. – Sok minden történt velünk azóta, Léna, hogy te…

Léna itt hagy, és akkor nincs értelme többé semminek. Meghalt, de úgy látszik, ő nem tudja, vagy csak nem akar róla beszélni? Hagyjuk a magyarázatokat. Ölébe fúrom a fejem, hátha enyhül a szaggató, doboló fájdalom ott belül a homlokcsont mögött. A hajam simogatja, végtelenül álmos leszek, félek elaludni, mert akkor itt hagy. Mégis le kell hunynom a szemem, s egyszer – korszakok derengése után – kétségbeesett rémülettel ébredek: elhagyott!

Nem ment el, nevet rajtam, borostyánszín ruhájával játszik a szél, nevet a hegyoldalon az erdő, a folyó, a sziklák. Ez egyszer már volt így. Vagy most van akkor? Be vagyok zárva a létezés körforgásába? Megcsúfol az idő. Léna meghalt, akkor hogy lehet itt? Már ezt is kérdeztem egyszer, de most a végére kell járnom. Nem mehet el, szorítom a két karommal.

– Léna, te meghaltál?

– Igen – nevet, nem komorul el, mint féltem. Jó, tisztázzuk tovább.

– Akkor hogy kerülsz ide?

– Nem tudom – megint az a közönyösség, ami dühbe hoz.

– Nézd, ez így nem mehet tovább. Fáradt vagyok, átrepültem a fél világegyetemet nélküled, partra szálltam egy ismeretlen vad földön, szörnyű madarakkal…

A madár feje ott imbolyog a bozót tüskés ágai fölött, s szeme kutatva, ostoba kíváncsisággal mered rám, a szeme! A szeme!

– Léna! – ordítom. Nem, nem hagyott itt, szorítom a két karommal. A madár eltűnt. Nem, nem szabad semmit sem mondanom, mert a jelenbe lép, csak feküdni, csöndesen, ölébe hajtott fejemmel, nem kérdezni, nem magyarázni semmit.

De most ő kérdez:

– Miért utazunk a folyón?

Úgy teszek, mintha nem hallanám, de újra kérdezi.

– Hová úszunk a tutajjal?

– Markhoz, Félixhez, a többiekhez. A Viking ott van a folyó torkolata mellett a tengeren a többiekkel. A parton város áll, falakkal, nem messze a folyó torkolatától. Így magyarázta a simabőrű… – elharapom.

– Kicsoda?

Nem, nem folytatom, megint előjön minden, mint a madár…

– Ki volt az a simabőrű?

– Ne, ne kérdezd, hagyjuk, úgy fáj a fejem, ha elmondom… a horda… ő… á… á… áá – hiába szorítom a derekát. Karja, a megismételt kérdés visszalök a laposfejűek hazájába.

Zumbi peckesen kisétál a bozótból, maga után húzza a szőrtelen, vézna testet. A zsákmány lába meg-megbicsaklik, összerogyna, gazdája marka azonban keményen talpra állítja. A tisztáson lézengők falkája összeröffen, s először szólni sem tud a csodálkozástól: élő zsákmány? Miért nem ölted meg? Dehogy öli! A maga módján még igyekszik is gyengéden bánni vele! Lapos koponyateteje alatt nehéz, zavaros gondolatok derengenek, a hiúság, a becsvágy fűti; Zumbi nem maradhat el az örök, gyűlölt vetélytárs, Nogo mögött. Nem tudni ugyan, mire jó Nogónak az a nyomorult, gyenge teremtés, bármelyik hordatag fél kézzel is agyonvághatná, ha Nogo nem őrizné olyan féltékenyen, és ha az a szőrtelen tűzgyújtó – néha a szemében is tűz lobog, és éjszaka kiáltoz (talán varázslást akar csinálni?); nemhiába gyűlöli Vru, ő is meg akarja fojtani csak egy lépésre is tágítana Nogo oldala mellől. Nem, nem tudni, mit akar vele Nogo, miért nem pusztítja el, de ha Nogónak van, akkor Zumbinak is kell! Zumbi tehát gondterhelten elharsogja a körülötte topogóknak az egyszemélyi tulajdon tabuját: “Ez az enyém, és senki másé!” – és ha valaki ezután még kételkedne, Zumbi ökle tüstént a fejébe veri a hallottakat. Igaz, annak idején Nogo szőrtelenje, a tűzgyújtó Grego, mint a Kóborló társa jelent meg a horda előtt, Nogo csak napok múltán tisztázta, hogy Grego az ő tulajdona, mikor Krirí mindig éhes testőrsége fel akarta falni. Ezért mindenki számára nyilvánvaló, hogy Zumbi visszaérkezése első pillanatában kimondja a tabut, elejét véve nagy csomó véres félreértésnek. Mindenki érti, csak maga a tulajdon, a szőrtelen nem, mint ahogy sok mindent nem érthetett már meg rabsága napjaiban. Mindig csodálkozott, mindig rettegett, a földre borulva, homlokára kulcsolt kézzel sokszor kiáltott idegen, érthetetlen nyelvén az ő idegen isteneihez szabadulásért. De csak a halál váltotta meg, aki Téged is elragadott, Léna.

Most újra megtaláltam, szorítom a két karommal, de ott maradtam a laposfejűek között is. Mint egymásra csúsztatott idegen filmkockák, egyszerre él bennem a kettős valóság.

– Miért nem mentetted meg? – perdül a számonkérés mozdulatlan ajkai közül.

– Meg akartam menteni! Higgy nekem, Léna, mindent megtettem volna érte! A magamnak sütött húsból adtam neki enni, beszéltem hozzá, meg akartam tanulni a nyelvét, hogy vigasztalni tudjam.

– Csak azért tanultad volna meg, hogy tudd, hogyan, merre menekülj! Azután hagytad, hogy elpusztuljon!

– Nem így volt! Te nem tudhatod! Hiszen éppen az a legnagyobb baj, hogy nem tudom, jól értettem-e, amit mondani akart!

A szakállam bámulta, nem megvetéssel, mint a laposfejűek, hanem úgy, mint aki látott már ilyesmit! Legszívesebben leborulva tisztelt volna, és roppantul csodálkozott, hogy a horda előtt semmi tekintélyem nincs. És rajzolt nekem! Ezt akartam már az előbb is elmondani, csak mindig közbeszóltál. A porba húzott vonalakat, lerajzolta a Vikinget, félig a hullámokba merülten, rajzolt házakat, várost, hegyeket, és ennek a folyónak a futását, bár ezt nem értettem egészen. Azután…

Kifulladok, agyam, nyelvem megbénul, minek ennyit magyarázkodni, csendesen kell feküdni ölébe hajtott fejemmel. Így jó, így jó, semmi nem fáj, örökké – ha van ilyen -, örökké így kell maradni.

– És azután? – parancsolja a folytatást.

– Azután?… Azután meghalt. Elvitte a járvány a Szomjúság idején. Hiszen azért tudott annyit is a porba rajzolni nekem, mert Zumbit is leverte a lábáról a láz, mint mindenkit. Nem tudta őrizni, tehetetlenül nyögött a bokorban, dühöngött, hogy együtt hajolunk a porba húzott vonalak fölé, de annyi ereje sem volt, hogy odakússzon hozzánk! Mi nevettünk és rajzoltunk, mutogattunk…

– Miért nem hoztad magaddal?

– Mondtam már, hogy meghalt! Hidd el, Léna, nem segíthettem rajta! Ő is megkapta a járványt, némán feküdt, rázta a testét a láz, hiába vittem neki vizet és sült húst. Még rám nézett, megpróbálta fölemelni a kezét, azután vége volt, ott térdeltem mellette, kezemben a sült hússal…

A sült hús szaga betölti az orrom, tudom, hogy Léna volt – vagy talán még mindig van? -, de most csak ez a fontos, a nyelvemet csiklandozó falatok, enni kell, enni, enni, mielőtt ott belül az a másik én parancsot ad az undorra. Léna van, hogyne, most is látom borostyánszín ruháját, csak enni, enni, tudom azt is, hogy azután az egész elölről kezdődik majd, csak a madárral való találkozást ússzam meg szerencsésen. Elmondom majd Lénának az első tutaj építését a folyóparti mocsárban, hogy Lele hogyan lépett a kígyóra, és hogyan rohantunk a Nagy Folyó felé, mindent, mindent elmondok neki. Mert tudom, hogy most már mindig velem marad, együtt éljük folyvást újra a körbezárt történések ismétlődő sorát, velem marad, velem lesz…

És mégis elhagyott.

Mikor először értem fel ésszel, hogy a valóság mégiscsak ez a folyóparti fa árnyéka, a ködpárába burkolózó dörgő vízesés, a roncsolt térd, a szédelgő fej, a rohanó vízből kiálló mohlepte sziklák és Nogo és a pattogó tűz, keservesebb volt és idegenebb, mint valaha. Szerencsére még gyakrabban voltam odaát, a széthulló álmok országában, azt jobb szerettem valódi otthonomnak tudni, s ott mindig Lénával lehettem. Ott mégis igaz volt, hogy nem hagyott el soha többé, velem volt, amikor csak akartam, borostyánszín ruhájában, nevetőn vagy szigorú szemmel, közömbös vagy érdeklődő kérdéseivel.

Nogo nem jött oda utánam többé, attól kezdve, hogy széles hátát először láttam meg a tűz körül forgolódni, ideát maradt a Nagy Folyó, az ismeretlen föld valóságában. Tudom, hogy ő mentett meg, elmesélte, hogy halászta ki élettelenül hányódó testem a zuhatag örvényes medencéjéből, cipelt a fa alá, gyújtott lángot a tűzszerszámommal – készített íjat és nyilat önállóan, az erdőben csatangoló sokfajta vad távoltartására, több hetes eszméletlenségem hosszú napjai alatt, és hogy még mi mindent tett meg értem, hogy visszarángasson a halál mezsgyéjéről.

És mert még erősebben tart láthatatlan láncaival az a másik, már egyszer megélt világ, ahol Lénával folytatom vég nélküli beszélgetéseimet, még sokáig fog vigyázni rám, míg én valahol odaát kóborlok.

Sok minden történik ott velem – ideátra, a fa alá, csak az evés, az agyrázkódás hányingere, térdem borogatása nedves mohával és Nogo röppenő nyilai jutnak, amit az ólálkodó ragadozók után küld -, ott kérdések várnak, amikre felelnem kell, Léna kérdései, de már régóta tudom, hogy az enyémek is.

Miért voltál gyenge és rettegő, miért féltél akkor is, mikor támadhattál volna, miért nem igyekeztél határozott lenni a határozatlanban is? Persze ezek így ostoba egyszerűsítések, a fa alatt feltenni sem lehet, nemhogy válaszolni rá. De sokszor puha voltam és félelemből önző. Nem, így sem jó a fogalmazás. A fa alatt minden zavaros még, de odaát…

Már tudom, hogy akkor Félixnek volt igaza. Nem kellett, nem lehetett várni ezzel az úttal. Így kellett történni, és Léna folyton Mark szavait idézi.

– Ez is egy Föld – azután elgondolkozva hozzáteszi -, sőt, azoknak, akiket ez nevelt, ez a Föld. Mi adhatunk neki bármilyen nevet a mi nyelvünkön, fiai mégis úgy fogják hívni, ahogyan ők akarják, és nekik lesz igazuk, nem nekünk.

– Számít ez valamit, Léna?

– Sokat! – mosolyog, titkok nyílnak meg szemében. – Azt, hogy itt jövevények vagyunk. Hogy ennek a Földnek saját népe és annak saját történelme van, vagy inkább lesz!

– A Viking útja tehát fölösleges volt? Hiába jöttünk ide?

– Nem – nevetve magyaráz. – Hát nem érted? Rajtunk múlik, hogy milyen lesz a történelmük. Nem adhatunk sokat nekik, mert ez más Föld, más emberek, de amire megtaníthatjuk őket, amit átvehetnek…

A laposfejűekre gondolok, és dühös leszek.

– Kellett nekik a nyíl? A dárda? A tűzgyújtás? A magyarázat, hogy ne igyanak poshadt vizet, ne egyenek félig rothadt húst? Hogy ne falják fel egymást?

– Ne akarj egyszerre túl sokat, Gregor! Nem tudhatod, mi maradt meg ezekből. Vru gyűlölt, mert féltette a hatalmát tőled, de talán egyszer eszébe jut, hogy két tűzkövet úgy üssön egymáshoz, ahogy tőled látta. Ha ő találja fel még egyszer az íjat, az az ő varázslata lesz, az ő dicsőségét szolgálja, biztos nem fogja majd rá, hogy gonosz dolog. És itt van Nogo.

– Nogo az más!

– Ha egy Nogo születhetett a laposfejűek közül, miért ne születhetne még egy, több? Emlékezz, mennyire szeretted az apróságokat, és azok is hogy szerettek téged. Ha Vru buta vagy lusta lesz emlékezni, azok a kölykök, akik olyan lelkesen utánozták a te tűzgyújtásodat: nekik egyszer – talán nem is olyan sokára – biztosan tüzet fog a kipattanó szikra.

Olyan jó így Lénával beszélgetni, okos és vigasztaló. Hogy meghalt vagy él, lassan már nem is fontos, csak ott a fa alatt hiányzik. Ezt már itt is tudom, az álmok világában, de nem beszélünk róla. Vajon megértik-e majd a többiek, ha elmondom nekik? Ki sem kell mondanom a kérdést. Léna a gondolataimat születésük közben tudja.

– Sok mindent nem értenek majd meg, és ezért ne is mondj sokat, mert csak szomorúságot okozol nekik. Nem érthetnek meg teljesen, mert együtt vannak, a Viking ablakán át nézik ezt a Földet, még akkor is, ha annak a városnak az utcáin járnak, amit a simabőrű rajzolt neked. A Föld gyermekei maradtak. Te pedig már ennek a Földnek…

– Ne! – ordítom, én is látom a gondolatait, mint ő az enyémeket. – Ne mondd ki! Nem igaz! Nem akarom ezt a Földet! Nem! Nem!

Nogo zavartan veregeti a vállam, megnyugtatón dörmög. Verítékben úszik a testem, pedig hűvös az éjszaka, hideget lehel a folyó. A vízesés párája – mennydörgő fehér szellem imbolyog az erdő feketeségében.

– Nem! Nem akarom! – lihegek.

– Ne félj – karol át Nogo -, mind elzavartam. Tűz nem engedi ide őket.

Messze az erdőből hallom az üvöltést, tehetetlen düh és megalázottság sír belőle.

– Sakál bűzös fiai – morog -, Nogo karja erős, tüzes ágat vágott közibük!

Az után elcsoszog, hogy vizet hozzon a folyóból.

De a gondolat ott lüktet a fejemben, nem űzheti el. Nem, nem szabad rágondolni. Lehet, hogy tényleg megbolondultam? Nemcsak agyrázkódás ez, valami megsérülhetett ott belül. Egy hajszálér, egy parányi szilánk…

A csillagok körbefogják a fa sötét koronáját, fényük nyugodt, messzi évmilliók, fényévek bölcsességének, nem emberi törvényének szenvtelen hordozója. Ott van közöttük valahol a Nap, s mellette a láthatatlan Föld, emberekkel, városokkal, hajókkal tengerein, nyüzsgő utcákkal, repülőterekkel, rakétákkal és gyorsvasutakkal, gyárakkal, lakásokkal, egyetemekkel, ott a laboratóriumom is, kórházakkal, ahol napok alatt meggyógyíthatnák a testem, és hűvös, csendes könyvtárakkal, melyeknek minden felhalmozott roppant tudománya kevés ahhoz, hogy választ adjon a ki nem mondott gondolatra, hogy megnyugtasson: őrült vagyok. Mert ha nem vagyok az, és végig kell mennem a józan ész tiltotta gondolat ösvényén, az még biztosabban vezet az őrülethez. Nap ez is, melynek a reggelét várom, és Föld ez is, és én…

Nogo számba önti a vizet. Reggel fel kell ébredni, és ezt a valóságot élni. Meg kell gyógyulni, új tutajt építeni, megtalálni a torkolatot, a Vikinget, kijavítani és hazarepülni. E pillanatban ez ugyan épp olyan őrült, teljesíthetetlennek tűnő program, mint a másik gondolat, de ellenméregnek talán jó.

XVI.

Felkelni volt a legnehezebb. Nem, nem a térdem miatt, a zúzódás szépen javult, csak néha nyilallt még. A fejem tisztult nehezen. Szédültem, a belső zúgást nem tudtam szétválasztani a vízesés szakadatlan dübörgésétől, és gyenge voltam. A zuhatag alatt, az örökké párás folyóparton olyan vastag bambusz nő, akár a combom, könnyű, rugalmas, ideális építőanyag. De szívós is. Hosszú nyelű kőbaltáinkkal órákig gyötrődünk, míg végre megbillen a karcsú törzs, és a finom ágú korona kis pamacsa lágy suhogással ereszkedik a vízre. Sok nap telik így el, és még gyakran elszédülök. Fülemben a vízesés dörgését belülről elnyomja egy másik zuhogás, a napfényre szürke fátyol borul, a világ meglódul körülöttem, és zuhanok. Nogo már nem ijed meg, mint eleinte, amikor elvágódom, abbahagyja a munkát, hátamra fordít, félrekaparja derekam alól az éles köveket, és őrt áll mellettem, míg visszatérek a folyóparti valóságba. Az eszméletlenségek – a nap állásából számolva az időt – pár perctől két-három óráig tartanak, s utána egy darabig még vitatkozom Lénával, keresem, vagy nem tudom elhinni, hogy nem követnek ide is a tengerpart óriásmadarai. De Nogo ezt a kérdést is tisztázta már magában. Mindig nagy varázslónak tartott, meggyőződése, hogy a vízesés poklának túlélése is az én érdemem – annyi igazság van benne, hogy ha nem igyekszem korábban a folyó széle felé erőltetni a tutajt, a lezuhanó víztömeg közepén biztosan elpusztultunk volna -, tehát az ébredések utáni zavaros percek sem mások, mint egy új, hatalmas varázslás rítusa. A földi nyelv elég sok szavát ismeri már, s így – bár képtelen követni zavaros mondókáim – megalkotta a maga képét vitáimról a semmivel. Nagy varázsló az, akit napjában annyiszor szólítanak színük elé a hatalmas szellemek, hogy társalgásukkal kitüntessék.

S míg Nogóban ily sajnálatosan misztikus elképzeléseket hív életre, különös kettős világom bennem is megérlel lassan valami nehezen megfogalmazható igazságot. Tévedtem, mikor valamikor régen laboratóriumi asztalom szemszögéből néztem a világot, tévedtem, mikor gyengeségemben visszaestem ezen a bolygón az őskor rettegéseibe. Valahol a kettő között zúgó fejem becsülettel próbál megküzdeni a megsejtett összegezés homályos formuláival. A meddő töprengések meglepő gyümölcse ott érik azután meg, ahol a legkevésbé várom, a félőrült, minden akadállyal szembeszálló akarat lobogásában. A rohanó folyónak nincs nyugodt kis öble, ahol a sima vízre mint tükörre nézhetnék, Nogo szemében láthatom csak, hogy más lettem, mindannyiszor megborzong pillantásomtól.

– Ne nézz így! Ne varázsolj!

Kezembe temetem az arcom. A testem életben maradt, de a lelkem már soha, soha többé nem lesz egészséges? Aki elérkezik valahára egyszer Markék városához, az többé már nem én leszek, hanem valaki más? Nagyobb küzdelem vár rám ott belül, mint amit valaha ezen a földön végigharcoltam?

– Nem varázsolok, Nogo, beteg vagyok! Sok-sok minden mászkál a fejemben, mint bogarak a fűben! Megütöttem a fejem, beteg vagyok!

Aggódva átölel, visszacipel a tűzhöz, és vizes mohát hoz lüktető halántékomra. De a fejét oldalvást tartja, hogy ne kelljen a szemembe néznie.

Nem, nem lehetek beteg, nem őrülhetek meg, nem félhet tőlem Nogo! Az akarat, mint forró láz, szétárad bennem: folytatni a munkát, az utat a célig!

Nem számolom a napokat, csak a vízesés apadása jelzi, hogy ott délen, ahonnan jöttünk, a Fogyó Esőt már a Szomjúság ideje váltotta fel. A karcsú bambusztutaj ott billeg a part mellett, erős háncskötél őrzi, nehogy magával ragadja a folyó. Az új kunyhó váza csupaszon meredezik rajta, pár nap még, és búcsút mondunk a vízesésnek. Közepén magas bambusznád szökik az égnek, majdani vitorlánk árboca. Ha a tengerre érünk, evezéssel vajmi kevéssé boldogulnánk, a folyó sodra helyett akkor a szél erejét kell munkába fognunk. Ujjnyi vékony, hosszú nádszálak tömegét válogattam össze gondosan, egymáshoz kötözve, remélem, használható vitorla válik belőle. Persze nem az otthoni pompás vitorlákra gondolok, megelégszem, ha egyszerű téglalapot vagy legfeljebb trapéz alakút sikerül összeeszkábálni.

Nogót az erdőbe küldtem, arra beljebb nagy darabon nő egy pálmafajta – hasonlít a mi földi banánfáinkhoz, csak sajnos nincs ehető gyümölcse -, széles, erős leveleivel szeretném befedni a kunyhót. Bunkója, nyila itt fekszik a tűz mellett, csak a kését vitte magával, haragszom ezért a könnyelműségért. Igaz, eddig csak éjjelenként nyugtalanítottak bennünket az erdő vadjai – nappal csupán egy-két apró majom hintázik kíváncsi és ijedt pofával a fák koronáján -, de ez nem lehet ok, hogy fegyvertelenül mászkáljon. Nehéz vele vitatkozni ilyesmin, sajnos, mindig elég lusta, hogy rávehessem, legalább a bunkót vigye magával. – Kényelmetlen – mondaná, ha ismerné ezt a szót, de így is pompásan körülírja, tíz magyarázatot is talál, hogy elhitesse, fölösleges terhet nem érdemes cipelni. Persze, a maga módján igaza van. A nagy ragadozókat leszámítva erősebb a vadon minden lakójánál, és a Nagy Sörényesnek még hangját sem hallottuk ezen a vidéken, mitől is tarthatna? Lehet, hogy igaza van, ok nélkül aggodalmaskodom. A majmok rikoltozva hancúroznak az ágak között, a zuhatag egyhangú morgása kipárnázza a délelőtti ragyogás csendjét, a folyó mint olvasztott ezüst ömlik át a vízesés sziklába vájt medencéjének peremén, kár bosszankodnom.

A fa árnyékára sandítok, alig mozdult valamit, mióta Nogo elment, még jó darabig odalesz, addig megpróbálok halat fogni. Mire visszajön, már nem érdemes ebéd előtt hozzáfogni a kunyhó befedéséhez, inkább korábban eszünk, és majd utána. Felállok, hogy megpiszkáljam a tüzet, mikor Nogo messze, majdnem a zuhatag alatt kilép az erdőből. Nincs nála egy pálmalevél se, vékony, rövid pálcát szorongat markában, hátrapislog a sűrűbe, felém indul, azután újra megfordul. Nem értem, mi lelte. Ha gyengébb állattal akadt volna össze, kőzáport zúdítana a bokrok közé, ha erősebb az ellenfél, már rég itt volna a fa alatt, vagy a vízben keresne menedéket. De csak lassan lépdel, a pálcát néha a szeméhez emeli, hátranéz, megrázza a fejét, és tovább jön felém. Mi az, bosszankodom, már Nogo is talált szellemeket, akikkel fényes nappal társalog? Nem, mégis valami baj van. Úgy kacsázik felém, mint egy laposfejű kölyök, aki életében először találkozott valami számára megdöbbentő jelenségével a vadonnak. Mi történhetett? Odarohanok hozzá, arcán zavar és csodálkozás hullámzik, és a vékony pálca… Elakad a lélegzetem. Gondosan simított, tollas végű nyílvesszőt tart a markában, horgas csonthegyén kevés szétmázolt vér szárad.

Sohasem fogom megtudni már, hogy ki lőtte azt a nyilat Nogo könyökébe. Második napja rohan velünk a Nagy Folyó, és bár szemünk szüntelenül a partot kutatja, semmiféle ember formájú lényt nem látunk. Magányos, messze elkóborló vadász lehetett? Ha úgy volt, sem bántam meg, hogy rádobálva minden holminkat, azonnal eloldottam a félig kész tutajt, és csak akkor kezdtem a még mindig megilletődött Nogót faggatni, mikor a zuhatag hangja már elenyészett a távolban.

– Láttad?

– Nem. A fák alatt sűrű a bozót, sok a tüske. Mikor fájt, azt hittem, nagy tüske, ki akartam húzni. Akkor láttam, hogy mi. A szagára is csak akkor figyeltem.

Nogónak sokkal többet árulhat el egy szinte felfoghatatlan kevés illattöredék, mint számomra az, hogy szemtől szemben látok valamit.

– Olyan szaga volt, mint Zumbi simabőrűjének?

– Nem. A simatőrű szaga savanyú volt, mert mindig félt.

Aki fél, rendszerint izzad. Nogo a maga nyelvén tehát eltalálta az igazságot.

– Hát akkor? – firtattam tovább. – Milyen volt?

– Füst, hagyma, mint zsír a napon…

Igen, a nyílvessző fája is barna a füsttől, a csiszolt fa fénylik a beléje szívódott zsiradéktól. Talán a tűzben edzették, szárították? Vagy más céljuk volt ezzel?

– Miért nem mentél utána, hogy megöld?

Vak dühű hordatársai nem kétséges, hogy gondolkozás nélkül nyomába eredtek volna a rejtélyes támadónak. Hümmög, a homlokát ráncolja, szégyelli látszólagos gyávaságát.

– Nyíllal messziről lehet ölni, ha keresem, másik nyilat hajít rám – nincs szava a lövésre -, mielőtt elkapom a torkát.

Igaza volt, hogy visszavonult. A nyílvessző ugyan könnyebb, mint a mi nehéz, kőhegyű vesszőink, látszik, hogy az íj is kisebb, ami kirepítette, közelről azonban halálosan megsebesíthette volna; és később engem is, gyanútlan folyóparti foglalatosságaim közben.

Ez az apró, csonthegyű vessző több, mint egy sikertelen orvtámadás bizonyítéka, intő jelkép is. Eddig csak a nálunk erősebb ragadozóktól kellett rettegnünk, most új, sokkal félelmesebb ellenfelet kaptunk, a földrész emberét. Milyen messze lehet még a torkolat, a város? Hány különböző vad törzs területén kell keresztülutaznunk a Nagy Folyó széles hátán, míg célba érünk? Minden kanyar új veszélyt rejthet, a parttól elváló, emberekkel megrakott csónakokat, surranó gyilkos nyilat, repülő dárdát, a halált.

A rettegés ideje következik. Lerombolom a kunyhó rúdjait, s a befedésre szánt lombot úgy terítem szét a tutajon, hogy az egész összeakadt uszadékfa csomójának lássék. Szomorú szívvel döntöm ki az árbocot is, és az összehányt lombok alatt kuporogva töltjük a napokat. Tüzet csak akkor gyújtunk – öklömnyi kupacot, a legszárazabb, alig füstölgő ágakból -, ha egyenesebb szakaszhoz érve messze végigláthatunk a két part, a kopár dombok mentén. A tar meredeken kevés száraz fű között egy-két satnya bokor tengődik, pergeti földhöz lapuló ágai között a sárga homokszemeket. Homok és homok mindenütt, homokkal harcol a parton viruló őserdő is, sötétzöld szalagja csak addig ér, míg a homokba mélyedő gyökerek képesek valamit magukba szívni a szétáradó nedvességből. Az oldalvölgyekben a növényzet sávja 3-4 kilométeresre vastagszik, de azután a dombok újra a folyónak ugranak, összeszorítják az erdőt, a magas partokon átcsillan a fák között a meredekek mindent betemető sárga homokja.

Némelyik völgy mélyén a fák zöld tengeréből vékony füst kígyózik a magasba, más, mint a bömbölő erdőtűz sötét fellege a magasra hányt zsarátnok vörös koszorújával, szelíd szalagja nem csökken és nem vastagszik; értelmes lény táplálta tűz rajzol csak ilyen áruló jelet az égre. Ilyenkor reszkető kézzel vesszőt ajzok az íj húrjára, és a parti fák közé mélyedő tekintettel várom a csónak formájában felbukkanó végzetet. A Nagy Folyó gyorsabban sodorja a tutajt, mintha gyalogosan vándorolnánk a partján, ellát hallal és vízzel, de foglyai is vagyunk, akiket bármikor kiszolgáltathat ellenségeinknek. Mert – sajnos – csak ellenségnek tarthatom a folyópart erdejének lakóit, erre tanított minden, amit ezen a földrészen átéltem, s Nogo karján a nyíl verte seb. Nogo hazájában a szabadulás minden kétséget semmibe vevő vágyában túl egyszerűnek képzeltem ezt az utat. Ott a laposfejűek, valahol messze előttünk a torkolat és a város; hogy közben más emberek is élnek, nem gondoltam rá. Csak egy helyen köthetünk ki, a célnál, ott, ahol társaimat úgy ismerik és tisztelik, mint azt a simabőrű tekintetéből kiolvasni véltem. Ha máshová vet bennünket a sors és a Nagy Folyó sodra, legyűr az ellenünk támadó túlerő, mielőtt megértethetnénk békés szándékunk. De a part szerencsére eddig üres volt, még az olyan völgyek szájában is, ahol beljebb a sűrűben több füstoszlopot is láttunk.

Így a rettegést is meg lehet unni, s mikor egy reggel arra ébredünk, hogy csak harminc-negyven méterre vagyunk a parttól, nem próbálunk hanyatt-homlok visszaevickélni a folyó közepére. Ha már idesodort bennünket az áramlás, a legjobb alkalom, hogy friss lombokkal fedjük be a tutajt, a régiek egy részét eltüzeltük, a maradékról is jócskán hullik a száraz levél, alig nyújt takarást. A fák ágai a vizet söprik, nem lesz nehéz munkánk. A fakéregből készített két lapát – a vízesésben elveszettek helyett faragtam – lassan a part felé hajtja a tutajt.

Csendes a folyó, nyugodt a vidék, a szemközti part völgyéből nem száll fel füst. Karhossznyira siklunk az ágakkal párhuzamosan, egy utolsó evezőcsapással még közelebb lököm a tutajt, Nogo nekinyújtózik, hogy elkapjon egy alkalmas gallyat. Mozdulata azonban sután befejezetlen marad, karja megáll a levegőben, széttárt ujjai nem markolnak a kiszemelt ág levelei közé. Így áll egy másodpercig dermedt mozdulatlanságban, majd hasra vágódik.

– Vissza! Vissza! – leheli felém.

Nem látok semmit a zöld függöny mögött, de egyszerre hangok ütik meg a fülem, több ember tagolt beszédének, gondtalan fecsegésének foszlányai. A tutaj part felőli oldalára ugrom, és Nogóval együtt minden erőnkkel evezni kezdünk. Csigalassan távolodnak a fák, öt, tíz, tizenöt méter, jobbra előttünk a lombfüggöny egyenletes csíkján keskeny szakadás látszik, mintha kis patak torkollna ott a folyóba. Most nem hallom az előbbi hangokat, de mindketten érezzük, még nem vagyunk túl a veszélyen. Nogo nagyokat szippant – igaz, reggel víz fölött gyenge a szag -, és a bevágás felé int. – Ott vannak!

Nem látni semmit, a bevágás öt méter sincs, csak akkor pillanthatunk mélyébe, mikor egy vonalba érünk vele. Negyven-ötven méterre lehetünk már a parttól, mikor föltárul a kis háromszögletű tisztás, csúcsából ösvény indul a völgy belsejébe. A partján négy alak szorgoskodik egy csónak körül, meztelen, vörösbarna bőrük csillog a víz tükrözésében.

– Hasra – sziszegem Nogónak.

Mozdulatlanul fekszünk a száraz, szúrós gallyak között, tekintetem aggódva tapad rájuk. Nem, nem vettek észre, a csónak körül topognak, nem látom pontosan, mit csinálnak. Még néhány másodperc, és eltakarja őket a parti sűrűség, megmenekültünk! És akkor az egyik alak felveti a fejét, kiált valamit, felénk lendíti karját, a másik három is ránk mered, azután a keskeny tisztás eltűnik.

– Evezzünk!

Észrevettek, és egyetlen reményünk az előny lehet, amíg vízre bocsátják a csónakot. A percek némán telnek, a megfeszített evezés nem enged szóhoz jutni, és nincs is mit mondani egymásnak. Néha hátranézek két evezőcsapás között, a part már messze van, alig ismerem fel azt a kis beugrást, ahonnan elő kell bukkanni a csónaknak. Talán mégsem üldöznek? Fél kilométernél is messzebb vagyunk, mikor apró, sötét árnyék szakad el a part zöldjétől. Egy pillanatig még áltatom magam, csak a szemem káprázik, de látom, látnom kell a felemelkedő és lecsapó evezők vizes csillogását, az alakok ütemes hajladozását. Jönnek.

Ha egy ideig tartani tudjuk a távolságot, talán megunják az üldözést, megelégednek azzal, hogy elzavartak bennünket a saját partszakaszukról. Hátra sem nézek, csak húzom az evezőt pattanásig feszülő izmokkal, számolom a csapásokat: egy, kettő, öt, húsz, negyven, negyvenöt… nyolcvan, száz… mégis megfordulok egy szusszanásra, lazítok evezéstől merev derekamon. A csónak a folyó közepén táncol már, fele távolságra, evezésük lendülete még vadabb, szinte repülnek felénk. Nem, nincs értelme tovább erőlködni. Itt harc lesz, és akkor jobb, ha felkészülünk, ha csillapodhat valamit szívünk eszeveszett dobogása az evezés után.

Nem tartanak egyenesen felénk, majdnem merőlegesen hajtják csónakjukat a folyó közepe felé, gyakorlott csónakosok, tudják, így hamarabb keresztülvágják magukat a zavaros parti áramlatokon.

– Hagyd abba, Nogo! Nézd, hogy jönnek!

Megfordul és vicsorog. Most nem mérlegel bölcsen, mint mikor a nyilat kapta a könyökébe, ölni akar, mert megkergetik, sarokba szorították, holott ő senkit nem akart bántani, agyát elönti a vér, félelmes, akár a Nagy Sörényes. Pedig az üldözők meztelen vállán jól kivehetően ott billegnek az íjak, de talán a mi nyilaink is érnek valamit. A tutaj végén szoros félkörbe halmozunk minden gallyat, az a kevés száraz levél is jelent némi takarást, s mögüle mi azért jól láthatjuk őket. Idegesen kapkodom össze a legjobb, legsúlyosabb nyílvesszőket, Nogo is próbálgatja nehéz íját, amit én legfeljebb lábbal tudnék kifeszíteni. Akit az ő nyila talál, az harcképtelen, de sajnos még nem tud elég jól célozni, mégiscsak friss tudomány neki a nyíllövés.

Szomorúan nézek körbe a csendes folyón, béke és nyugalom mindenütt, a nap ragyog a felhőtlen égen.

Miért kell, hogy küzdelem és halál legyen? Miért nem tudom nekik megmagyarázni?

De nincs idő elmélkedni, itt vannak. Húsz méterre lehetnek, mikor az első három a ladikba dobja evezőjét – csak az utolsó kormányoz a víz fölé dőlve -, s egyszerre három nyíl szegeződik ránk. Némán figyelnek, szemük a lombbástya rései mögött a célt, a testünket kutatja, hátrahúzott, ideget tartó kezük mozdulatlan, mintha kőből faragták volna. Gyakorlott harcosok, nem ordítoznak, nincs egy fölösleges mozdulatuk, arcukon, mellükön a díszítésnek szánt szimmetrikus forradások között régebbi csatározások behegedt sebeit viselik. A csónak a lendülettől gyorsan siklik egyre közelebb, némán guggolunk az ágak mögött. Tizenöt méter. Nogo megfeszíti roppant íját…

– Várj még! – suttogom.

Ebben a pillanatban száll felénk a három vessző. Zörögve szaladnak át az ágak között, kettő a tutajon koppan, a harmadik éles fájdalommal horzsolja végig a nyakam. Elharapok egy nyögést, a seb ég, mintha parazsat szórtak volna rá. Most nyúlnak a második vessző után, nyolc méterre sincsenek…

– Most!

A középső kezéből kihull az íj, mindkét tenyerét a gyomrából kiálló tollas vesszőre szorítja. Nogo lándzsának is beillő nyila döngve fúródik a csónak oldalába. A leghátsó elereszti a lapátot, a nyila után kapkod, most őt veszem célba, a másik kettőt zavarja a közöttük imbolygó sebesült. A kormányos felordít a vállába fúródó kőhegytől, de már száll is felénk a két ép harcos válasza. Nogo karjába kapja, fönt, a válla alatt, nekem a combomba hasít, és feldönt. Sziszegve rángatom ki, és hanyatt fekve rakom az új vesszőt a húrra, érzem, a csónak hozzáütődik a tutajhoz. A gallyak recsegve törnek, Nogo bömböl, az imbolygó tutaj kavargásában egy pillanatra fogalmam sincs, hogy mi történik, vaktában lövöm nyilam a felvillanó barna testbe, rám zuhan, hempergek vele a tutajon. A forradásos, kék csíkokkal festett sötét arc az orrom előtt táncol, érzem a lihegését. Könyököm hajlásába fogom a nyakát, elcsavarom, és most én vagyok felül, de valami zsírral vagy olajjal van bekenve a bőre, kicsúszik a szorításomból, a hasam felé rúg. Elkapom a lábát, és megint összekapaszkodva gurulunk a tutajon. Átfogja a derekam, le akar szorítani, én újra a nyakát keresem, arcunk összeér, fekete szemében a magabiztos küzdő könyörtelen, ujjongó tüze lobog. – Nem, nem fogsz legyőzni – lihegem, karom a torkának feszítem, sarkammal támaszt keresek a törzseken, összeszedem minden erőm, és csípőből balra dobom magam. Legördül rólam, és ekkor iszonyú rúgás éri az oldalam, eláll a lélegzetem, és már megint fölül van, most ő keresi a torkom. Erőtlenül védekezem, fél oldalam béna a rúgástól, ujjai a gégémre tapadnak. Bunkó süvítését hallom, és az ütés ereje ellenfelem testén keresztül is a törzsekhez lapít. A síkos bőr alatt feszülő izmok ellankadnak, élettelenül fordul le rólam.

Nogo csendes, semmi ordítás, semmi melldöngetés. Bűnbánó tekintettel néz rám.

– Nem akartam!

Úgy érzem, egy bordám sem maradt a rúgás oldalán, de szemrehányás helyett csak szeretni tudom.

– Segíts felállni! – próbálok mosolyogni sziszegve.

A szétdúlt gallybástyán fekszik az, amelyik legelöl ült a csónakban, megismerem homloka közepén a kör alakú tetoválásról. A hasán fekszik, de az arca felénk fordul, csak Nogo marka képes ilyen anatómiai csodára. A másik gerincét bunkója roppantotta szét, lehet, hogy én is elbántam volna vele, ha nem rúg Nogo tévedésből nyomorékká. De így is jól van. Hol a másik kettő?

A csónak a tutaj lapos farához simulva üresen billeg, száz méterre tőlünk egy fekete fej úszik a part irányába. A kormányos? Akit először találtam el, nem hinném, hogy gyomrában a nyíllal úszni képes. De akkor hol van? Körös-körül sima a víz, csak az az egy fej bukdácsol kétségbeesetten egyre messzebb. Nyilván belefordult a vízbe, és föl sem jött többé, nincs vele gondunk. Annál jobban aggaszt a partra úszó vadember, fellármázza és a nyakunkra hozza a többit. Vajon hány csónak rejtőzhet a vízre nyúló ágak mögött? Kanyarodik a Nagy Folyó, lassan eltűnik szemünk elől a partszakasz, ahol a szerencsétlen kikötést kockáztattuk. De hiába sodor egyre messzebb, ezekkel a gyors csónakokkal még ma utolérnek.

A nap állásán látom, fél óra sem telt még el, hogy megpillantottuk őket. Most kettő itt fekszik, akaratlanul megsajnálom őket, pedig ők támadtak, ők akartak elpusztítani bennünket. Ha nem védekezünk, most a mi hulláinkat vonszolják diadallal a folyóparti sűrűbe. Bár ez még lehetséges.

A menekülő most lábol ki egy laposabb részen a partra, már csak a krokodilokban reménykedem, de hiába. A vizet magasra csapva gázol, fut, a homokra érve megfordul, ilyen messziről nem látom jól, mintha az öklét rázná felénk, azután eltűnik a fák között.

Három-négy óra alatt kényelmesen utolér bennünket a bosszútól lihegő csónakraj. Kikössünk, és bújunk el a sűrűben? Akkor elveszítjük a tutajt, ilyen sűrűn lakott vidéken pedig lehetetlen annyi időt egy helyen töltenünk a parton, míg egy másikat építünk.

Azután a csónakra nézek. Itt van az orrom előtt a megoldás! Alaposan megvizsgálom, keskeny alkotmány, egyetlen nagy fatörzsből készítették. Kívül látszik rajta a faragóbalták durva nyoma, a belsejét borító vékony elszenesedett réteg elárulja, hogy égetéssel mélyítették ki öblét. A három evező mellett a fenekén csomó nyílvessző, két dárda, csiszolt szakállas csontheggyel. Egy félbevágott tökhéjjal nyilván a becsapó hullámok vizét merték ki. Más nincs a szűk, billegő alkotmányban. Nogo nehezen fog vele megbarátkozni, és nekem is hiányozni fog az a pár méteres szabad mozgás, amit a tutaj engedett. A közepe azonban elég széles, hogy ott agyaggal kitapasztva kis tüzet rakhassunk, és még merészebb terv is támad bennem; orrán a fa legalább méteres vastagságú, az építők csak lejtősen faragták hozzá az égetett mélyedéshez. Ha ide lyukat tudok valamiképpen fúrni, árbocot tűzhetek a csónakra. Egyenletes, enyhe szél fúj a folyó mentén, napokkal, hetekkel rövidítheti meg végtelennek tűnő utunkat!

Az árbocot egyelőre a csónak oldalához kötöm, és ez új ötletet szül. Odahaza, a Boldog Szigetek között, ahol az ellenőrző járőrökön kívül tilos mindenféle motoros jármű használata, olyan – állítólag ősi, polinéziai – csónakokon közlekednek a rezervátum lakói és az ott nyaralók, melyek oldalától pár méterre két rúd tart egy vastagabb fatörzset a vízen. Vendéghajónak hívják az ilyen alkotmányokat, és visszaemlékszem, hogy a nyílt tengeren is milyen könnyed biztonsággal siklottak. Én ugyan soha nem ültem benne, de annyiszor láttam képeken és a geovízió ernyőjén, hogy el kell tudnom készíteni.

Ez azonban távolabbi terv, most magunk mögött kell hagynunk ezt a veszélyes szakaszt, evezni kell, evezni, amíg bírjuk, és nem csak az üldözők miatt. Ki tudja, melyik kanyarban bukkan fel újabb csónak, új harcot, új küzdelmet ígérve? Addig gyötröm, tornásztatom fájó oldalam, míg végre fölenged bénult zsibbadása, s közben Nogót is meggyőzöm a csónakút szükségességéről. Nem ellenkezik, a karját tapogatja, mélyen az izmok közé szaladt a nyíl. Megnézem a sebet, már alig vérzik. Ha mozgatja – márpedig az evezés alaposan meg fogja mozgatni -, talán nem merevedik meg, bár tudom, nagyon fájhat, az én combom is sajog. De akkor is eveznünk kell!

Szétvágom a tutaj kötelékeit, és a csónak oldalához erősítem a majdani vendéghajóhoz szükséges bambuszrudakat, a vitorlának szánt vékony nádszálak kötegét. A nyilak, balták és bunkók már a csónakban vannak, először Nogót ültetem az elejébe, majd utána lépek én is, fél lábbal még nagyot rúgva kifosztott, hűtlenül felcserélt alkotmányunkon. Azután vízbe merítjük ellenségeink evezőjét – határozottan jobbak, mint amit én készítettem -, még egyszer körbenézek a most újra oly csendes Nagy Folyón, és előbb még gyakorlatlan, billegő, majd mind simább csapásainkkal kezdetét veszi utunk új, remélem, utolsó szakasza.

XVII.

Egész nap evezünk, és a rákövetkező éjszaka is, a csillagok szelíd fénye alatt. Völgyek maradnak el mögöttünk, és helyettük mindig újak támadnak, új füstkígyókkal erdő borította mélyükön, új aggodalmakkal. Alkonyatkor két csónak ered utánunk a part sűrűjéből, de az éjszaka velünk van, nekünk segít, eltakar az üldözők elől.

Csak húzd az evezőt, míg bírod, míg karodból az utolsó csepp erőt is ki nem gyalázza az ólommá nehezült lapát. Akkor kapd föl a vademberek tökhéját, mentsd a folyóba, és igyál, hogy az enyhén poshadttá langyosult víz – hol van már a hegyvidék kristályos, hűs folyója? – üres gyomrodban kotyogva a jóllakottság csalódását keltse. A maradékot azután öntsd izzadó fejedre, és húzd tovább a megszállottak fogcsikorgató torz vigyorával. Lehet, hogy nincs is vége a Nagy Folyónak? Egyenesen a csillagokba folyik? Ott táncolnak sötét tükrén, és reszkető képüket értelmetlen, kígyózó szikrákká kavarod minden evezőcsapással, de csak húzd, merev derékkal, gerinced mentén az elgyötört izmok tüzes vonaglásával, combod lüktető sebével! Húzd!

A hajnal szürkesége földre lapítja a csillagfény mélyítette végtelen eget. Jobbról elfogynak a dombok, síkság terpeszkedik, ameddig a gyenge világosság látni engedi.

Egy helyen megszakad az erdő szalagja, hatalmas torkolattal a Nagy Folyóhoz méltó folyamtárs vize simul a mi folyónk hullámai közé. A Nagy Folyó közepén is meglódít az új folyó áramlásának ereje, a szemközti partig sodor, és mikor jóval lejjebb végre újra sikerül a majd kétszeres szélességűre dagadt víztömeg közepére vezetni a csónakot, Nogo hátrafordul.

A rideg, szűken mért hajnali fényben lila a szája, szeme eltűnik a szemöldökívek mély öblében.

– Nogo meghal, ha még evezni kell!

Igen, talán most már pihenhetünk.

– Aludj, Nogo, majd én vigyázok!

Elterül, mint egy zsák, én hátratámasztom a fejem, a világosodó eget nézem mozdulatlanul. A testem csendes, még a combom sem fáj. Érzem, nem szabad mozdulnom, ha csak az ujjam emelem is fel, széthullok a folyó, az ég egyforma szürkeségében. Különös kábulatban lebegek, miközben kétoldalt a parti erdő sötét csíkja keretezi semmibe meredő tekintetem. Nem akarok semmit, még aludni sem, csak így feküdni, érezni, hogy testemet a csónakkal, a vízcseppek milliárdjaival együtt viszi tenyerén a Nagy Folyó.

Keleten, a síkság széle alól fehér, világító felhőcsíkokba fogódzva vörösen kapaszkodik elő a nap. A szürke erdő zöld lángot vet, az ébredő madarak füstje kavarog fölötte az új kék égen. Itt az új reggel, az új nap, az éjszaka feketeségét csak Nogo bundája őrzi a csónak kormos fenekén, csapzottan, a halálos kimerültség fel-felvonagló reszketésével.

Aznap délben találkoztunk az utolsó csónakkal. Mire Nogót fel tudtam rázni, már a nyakunkon voltak, lövésre feszített íjakkal. A mellük égővörösre volt mázolva, és nem voltak csendesek, mint első ellenfeleink. Ordítozva vicsorogtak ránk, ritmikus csatakiáltással tüzelték magukat támadásra. De az én nyilam repült először, és verte át a csónak orrában hadonászó torkát, és mielőtt még észbe kaphattak volna, a következő kapott egyet a vállába. Ettől ugyan még hangosabban ordítoztak, de nem mertek közelebb evezni hozzánk, sőt, a harmadik nyíl után – pedig az igazán csak súrolta a kormányos karját – szép lassan lemaradtak, hogy tekintélyüket megóvják, rettentő kiáltásokkal lóbálták dárdáikat, egy-két szárnyaszegett nyilat is pottyantva csónakunk mögé.

Ennek már négy napja, és azóta ha láttunk is csónakokat, azok mindig a parti sávban maradtak, sohasem merészkedtek beljebb egy kilométernél a Nagy Folyó széles hátára. A nap járásából látom, hogy a folyó egyre jobban keletnek tér el, hajnalonként az előttünk már tengernek tűnő víztükörből bukkan ki a vert réz ragyogását szórva a lágyan himbáló hullámokra, és minden reggel a távolság egy árnyalattal vastagabb párája oldja lebegőbbé a parti erdőket, mögöttük csak mint délibáb csillog a messzi homokpuszták sárga buckáinak végtelenje. Milyen széles lehet? Nyolc, tíz, tizenkét kilométer? Még több? Nehéz megbecsülni annak, aki apró, sodródó ágdarabként utazik roppant víztömegén, és ma reggel, mikor jobbról a szélesen megszakadó partvonal megint azt jelzi, hogy újabb nagy folyam csatlakozott hozzá, azt hiszem, itt az ideje, hogy a laposfejűek nyelvén új nevet adjak a lustán hömpölygő óriásnak. A Folyamok Anyja ő, minden forrás, minden lehulló esőcsepp végső ágya a tenger kapuja előtt.

Nem, már nem lehet messze a tenger. Tegnap, és ma reggel is, mikor a nap még csak félig áll ki a hullámokból, mikor a sugarak párhuzamosan szaladnak a víz tükrével, egy-két másodpercig látni, sejteni lehetett a tiszta levegőben messze kétoldalt azt a végső pontot, ahol a parti erdőség sötét csíkja már nem kíséri tovább a horizontot. Azután a pára bezárja a tekintetet a nappal szürkébe hajló csalóka láthatárának szűkebb végtelenjébe, de láttam tegnap is, ma is, és holnap is látni fogom! Hány napja is annak, hogy elindultunk a zuhatagtól? Nem tudom, az első idők rettegő, lombok alatti bujkálása egyetlen hosszú nappá olvad össze. Nyolc vagy kilenc napja, hogy a csónakon vagyunk, három, hogy Nogo karjából dől a genny, hat, hogy nagy üggyel-bajjal befejeztem a vendéghajó építését, és igen, öt napja fúrom a csónak orrába a lyukat az árbocnak, és még mindig nem vagyok kész vele. Nehéz munka, és ha nem jöttem volna rá, hogy egy rövid bambuszcsonk végét cakkosra vágva fúróként forgassam, még ennyire sem lennék. Kevés az idő fúrni, horgászni kell, halat sütni, és új keserves feladat, hogy az ételt erőszakkal kell Nogóba tömködni.

Nogo beteg. A seb először szépen gyógyult, azután karja megdagadt, merev lett és béna; Nogo, akit mindig csodáltam, hogy tűri a legnagyobb kínt is, nyögött, és a fogát csikorgatta. Két napba telt, míg végre megengedte, hogy tűzben tisztára égetett hegyes bambuszszilánkkal felszúrjam a látszólag begyógyult sebet, és a kiömlő zöldessárga gennyel fájdalma is csökkent. De nagyon aggaszt, hogy az a régi, első, nyíl verte seb a könyökén magától megnyílt, és abból is folyik a genny, a két seb között egész felsőkarja egyetlen hatalmas gyulladt hústömeg a fájdalmasan duzzadt, szőrét hullató bőr alatt. Lefogyott, étvágya nincs. Én, aki annyit bosszankodtam falánkságán, most sírva könyörgöm belé a falatokat. Nem beszél, nem érdeklődik, csendben figyel befelé, arra, ami ott csillog láztól tompa szemében. Újra meg újra kitisztítom sebeit, evéssel gyötröm, és míg izzadva kínlódom az árboc helyének kifúrásával – ma talán mégis elkészülök vele -, beszélek hozzá, megpróbálom felrázni hallgatásából, szavakkal, gondolatokkal lehántani róla a tompultság köpenyét, amibe a küzdelmet feladók, a halni készülők burkolják magukat a hátralevő napok eseményei elől.

– Nézd, Nogo, kifúrom ezt a lyukat, azután belerakom azt a hosszú bambuszt, és attól kezdve úgy hívjuk, hogy árboc – beszélgetéseink egyre inkább a két nyelv keverékévé fajulnak -, árbocnak hívjuk, és vitorla kerül rá. A vitorlát ebből a vékony nádból kötözöm össze. A vitorlába majd belekapaszkodik a szél, és viszi a csónakot, nem kell evezni.

– Nogo nem evez többé. Karja beteg, nem gyógyul meg. Meghal.

– Dehogy halsz meg! A vitorla elvisz bennünket a városhoz, és ott az én testvéreim meggyógyítanak téged.

– Nem gyógyítanak meg, te sem tudtál meggyógyítani! Álmomban Krokodil Anyát láttam, rám nézett, kitátotta a száját. Nogo meghal.

– Nem halsz meg! Én nem engedem! A városban meggyógyulsz!

– Ne a városba menjünk. A vitorla vigyen bennünket Nogo népéhez. Ott akarok a bozótba bújni, ne lássa a nap szeme, hogy Nogo meghal. Gyerünk vissza!

– Nem tudunk visszamenni, Nogo! Nagyon-nagyon messze van! Hogy akarsz a vízesésen felmenni?

– Majd te segítesz. Gyerünk vissza!

Nehéz vitatkozni az elmúlás sarkallta honvággyal. Hogyan is tudnám beláttatni vele, hogy akkor sem mehetnénk vissza a hordához, ha legyőzzük az első lehetetlenséget: a több ezer kilométeres távolságot. Azok az életben maradt harcosok, akik egész életükben viselni fogják a mi kezünk gyújtotta bozóttűz szörnyű nyomait, soha nem felejtenek. És ha másképp is történik üldöztetésünk utolsó felvonása, vajon elfelejti-e valaha Vru és Kriri azt, ami közvetlenül előtte történt?

A Szomjúság idejének kegyetlen napja már rég koldussá nyomorította a dombvidéket, az éhség, a hosszú forróság már ledöntötte a gyengéket, és sovány húsukból alig kapott erőre a horda, hogy továbbvonszolja magát a Nagy Folyó vizéhez húzódó növényevők nyomában. Akkor már egy éve együtt vadásztunk Leiével, aki meggyógyítása óta árnyékként kísért, és a gyors lábú, fürge Bongival, aki Nogo könnyelműségével, de Nogo értelme és ereje nélkül, kedves, jólelkű teremtés, hűséges társ volt. És noha sohasem vettek részt a gyengék felfalásában – hittek varázserőmben, és én tabuval tiltottam meg nekik a kannibalizmust -, kevesebbet éheztek. Nogót rég néma vadásszá nevelték magányos kóborlásai, a két fiatal pedig hamar megtanulta, hogy ha velünk vadásznak, nincs ordítozás; feleselés nélkül engedelmeskedni kell a tervnek, ami elgondolásában rendszerint az enyém, parancsaiban Nogóé volt. Megszegtük a törvényt, nem cipeltük haza a zsákmányt, nem akartuk magunk alávetni Vru és Kriri igazságtalanságának, akik nemhogy nekem, de Nogónak sem adták meg soha a jogosan megillető részt. Ezért, míg a horda zajos és eredménytelen vadászatokat rendezett a szárazságtól zörgő bozótban, és a sovány zsákmányon dühödten marakodtak – Kriri és testőrsége csak Vrunak és pár kedvencének juttatott jobb falatokat -, mi messze tőlük majmokra vadásztunk. A majom mindig sovány, hát még a Szomjúság idején! Ha kettőt-hármat sikerült nagy üggyel-bajjal egy magányos fára terelnünk, az én feladatom volt, hogy utánuk másszak a legvékonyabb ágakig, amik csak az én súlyom bírták el. Ott azután vagy rászánták magukat a tíz-tizenöt méteres halálugrásra, vagy letörtem alattuk a gallyat. A három laposfejű a fa alatt várta a szerencsétleneket, akik az eséstől kábultan pár pillanatig nem voltak olyan gyorsak, mint egyébként. Minden ügyességük ellenére fél nap is beletelt, míg elegendő vézna kis testet bunkóztak le éhségünk elaltatására, de még mindig sokkal jobb volt, mint száz éhező, visító nyomorulttal osztozkodni a Kriri testőrsége által meghagyott csontokon. Azért is nagyon örültem a külön vadászatoknak, mert azt akartam, hogy megszokják a távollétet a hordától. A folyó alig volt kétnapi járásra, és partján a bambuszba rejtve egy éve várt a tutaj, legutolsó folyó menti kalandozásunk munkája. Akkor nem sikerült Nogót rábeszélnem a szökésre, az utolsó pillanatban visszarettent. Egy év alatt azonban sok minden történt, és bíztam abban, hogy csak egy utolsó lökés kell ahhoz, hogy meséim a távoli csodálatos vidékekről elhatározássá érjenek a lapos koponyákban: menjünk, hagyjuk el a hordát, Kriri igazságtalan zsarnokságát!

Ezt a lökést azután – soha nem gondoltam volna – maga Vru adta, aki egészen váratlanul előbújt a bozótból. Vicsorogva körülcsámpázta az agyonvert majmokat, és ádáz, rosszindulatú pillantásokkal méregette a megdöbbenten topogó három laposfejűt. A fa tetején voltam – csak az imént ráztam le az utolsó majmot -, és egyelőre tanácsosabbnak láttam ott is maradni. Egyedül sem féltem már ugyan a magányos Vrutól, de tudtam, annyira gyűlöl, hogy puszta látásom is feldühíti. Leleplezésünk békés elsimítása pedig nagy tapintatot kívánt. Vru vigyorgása elárulta, hogy jól tudja, ha ide nem csalja az utolsó majom kétségbeesett rikácsolása, egy falat sem jut neki ebből a zsákmányból.

– A hordáé! – csikorgott a foga között. Két majmot ösztövér melléhez szorított, és éppen a harmadik után nyúlt, mikor Bongi is lehajolt. Nem derült ki, féltében segíteni akart-e a rettegett varázslónak, hogy engesztelje, vagy éhes gyomra ösztökélésére elég vakmerő volt szembefordulni Vru akaratával. Bongi lehajolt, gyorsan, hebehurgyán, és feje összekoccant a varázsló koponyájával. Vru hanyatt bukott, és dühtől tajtékozva rikoltozni kezdett:

– Halál! Halál! Meg akarjátok ölni a varázslót! Gyalázatot hoztatok a törvényre! Magatoknak vadásztatok! Kriri agyonver benneteket!

Több volt ez fenyegetésnél, a kiéhezett hordának nagyon is kapóra jött volna a főnök igazságosztó bunkócsapásait követő lakoma. Vru fektében visított, mintha már félig agyonvertük volna – utólag, ha meggondolom, kár volt nem megtenni -, ők hárman pedig a megdöbbenéstől kővé dermedten álltak körülötte. A fa tetejéről jól láttam, hogy hullámzik a bozót a rohanva közeledő vadászok csörtetésétől.

– Fussunk! – csúsztam le a fáról, és Nogo azonnal a nyomomba szegődött. A másik kettő még tanácstalanul állt, mikor a bozótból előviharzó első laposfejű vérszomjasan forgatott bunkója meggyőzte őket, hogy nem kapnak időt a magyarázgatásra.

Alkonyatig futottunk – gondom volt rá, hogy a Nagy Folyó irányába -, akkor a horda abbahagyta az üldözést, hogy bevárja a lemaradt öregeket és asszonyokat. Mi Nogóval a sötétben is tovább menekültünk volna, de a két fiatal rettegett az éjszakától. Remegve kuporogtak egy tüskebokor tövében – tüzet nem gyújthattunk, nehogy fölfedezzenek -, és teljesen tanácstalanok voltak, féltek a hordától, de féltek a horda nélkül is. Azután hajnalban, mikor víz után kutattunk egy völgy fenekén, ahol a sűrűség zöldje árulkodott az életadó nedvesség jelenlétéről, a sötét lombok félhomályában Lele rálépett az óriáskígyóra.

Nem, míg Vru és Kriri él, míg minden hordabeli el nem felejti a tűz emlékét, Nogo nem térhet vissza népéhez.

– Megölnek, Nogo, ha visszamegyünk! Gondolj a varázslóra!

Összeborzong Vru említésére, vagy a láz gyötri? Idegenül mered a hullámokra.

– Sok víz, sok, sok víz, Nogo nem szereti, fél tőle. Nogo a halat sem szereti, vadmalacot enni, az jó! Megkeressük a hordát, Vru öreg, hátha meghalt, Vru nélkül Kriri is gyenge!

Valószínű, hogy ha a varázsló elpusztult, a főnök nem tarthatta tovább kegyetlen zsarnokuralmát. A hordát a varázslástól való rettegés még jobban elnyomta, mint Kriri bunkója, és az erőszak ellen könnyebb lázadni, mint a szellemekkel szembeszállni. Mindegy, lehetetlen az út visszafelé.

– Vru nem halt meg – hazudok folyékonyan -, álmomban láttam, a bozótban keresett bennünket. Nem mehetünk vissza, Nogo!

– Nogo gyűlöli a sok-sok vizet, és nem akar többé halat enni. Gyerünk vissza!

– Nem megyünk már sokáig a vízen. A Nagy Folyónak vége, azután kikötünk ott, ahol az én testvéreim élnek! Tudod, mi az a város, mi az a ház? Olyan, mint a tutaj kunyhója volt, de nem lombból, hanem kőből! Az ám, kőből, és olyan nagyok, hogy sok-sok laposfejű, talán az egész horda beleférne! És akkor meggyógyul a karod, nem eszünk soha többé halat, csak fiatal vadmalac sonkáját, és hűvös tiszta vizet iszunk! Jó lesz?

– Jó lesz. De hol a város, hol a part? Nincsenek, csak a sok-sok víz. Mindig több lesz. Azt a partot már nem látni – szomorúan pillant a folyó bal partja felé. A kopár dombok egyetlen bizonytalan csíkká vékonyodtak a folyó és az ég határán. Az is el-eltűnik néha a szürkülő horizonton. – Már part se lesz, csak sok-sok víz. Nogo fél tőle.

Nem tudom meggyőzni, addig vitatkozunk, míg kifárad, elszenderül. Félálmában keze aggódva kaparja a csónak peremét. Kis tapintható, megnyugtató szilárdság a növekvő víz ellenséges végtelenjében.

Csendesen dolgozom, és mire a nap mögöttünk a folyóra hajlik, elkészülök. Az árboc sudáran szökken a pislákolva feltűnő csillagok felé. Égnek mutató ujj, talán éppen most billen arra, ahol a sok ismeretlen csillag között a Nap ragyog? Az én Napom, az ember Napja, nem ez a másik, melynek búcsúzó fénye ott bujkál a sötétedő víz tükre felett.

Vajon látom-e még egyszer annak a fényét úgy, mint ezt itt? Pedig egyforma a két alkonyat, a két Föld a mindenség két egyforma porszeme. De én azon a másikon születtem, és ha eljön az időm, ott akarok meghalni is. Csak megtaláljam a Vikinget, a többieket, a várost!

Nem tudok aludni, szétbontom a csónak oldalához csavart vitorlát – napokon át fűztem egymás mellé száz meg száz apró csomóval a vékony nádszálakat -, és a csillagok enyhítette homályban megpróbálom felerősíteni az árbocra. A szél gyengén, állhatatosan fúj arról, ahol Nogo kétségbeesett pillantása elől semmibe veszett a part. Dél-délkeletnek hajt a közelebbi part felé, most már nyugodtan merek közeledni feléje, sőt jobb, ha mellette maradok, nem szabad elvesztenem a szemem elől. Hogy is rajzolta a simabőrű a porba? A jobb parton, a torkolaton túl bemélyedő tömlő alakú öböl, szűk nyak kapcsolja a tengerhez. Annak a partján áll a város, a Vikinget a furcsa, keskeny bejáratú öbölbe rajzolta, a város elé. Vajon tényleg a Vikinget rajzolta? Hátha csak nagy hal?

Lassan húzom a simára font kötelet, a vitorla fekete denevérszárnya billegve kúszik egyre feljebb az árboc oldalán. A szél halkan dudorászva szökik át a nádszálak között, de a vitorla mégis kimarkol annyi erőt súlytalan röptéből, hogy érzem, a csónak orra meg-megbukva tolja szét a hullámokat maga előtt, a kitámasztórudak végén a csónakkal párhuzamos fatörzs mélyebben nyomódik a vízbe. Vitorlázunk! Többé nem parancsol a Nagy Folyó sodra, közömbös, végtelen erejével nem kell szembefeszülnünk kimerítő, derékroppantó evezéssel. Csendes az éjszaka, csendes az öröm is, ami végigborzongat. Nem tudok aludni, egész éjszaka a vitorlát, a csónak nyugodt, egyenletes futását vigyázom, próbálgatom a vitorla állását, hogyan tudok még több szelet fogni.

– Nem, most már nem győzhet le semmi sem – mondom halkan magam elé, nehogy Nogót fölébresszem, mikor a hajnali fényben látom, hogy siklik csónakunk a parttal párhuzamosan, hogyan vés a víz tükrére lágyan elsimuló V betűt, a folyó sodránál gyorsabb haladás jelét.

A szemébe sütő nap felzavarja Nogót, nyöszörögve kér inni. Lázas, sokat iszik, és panaszkodik a vízre, hogy rossz. Igaza van, barnásszürke, langyos, én is undorodom tőle. A bal part valamikor végképp a horizont alá merült, végtelen víztükör csillog a helyén. Nem sajnálom, nekem erre a partra van szükségem, ez vezet el a városhoz. Most azonban még nem más, mint rés, nyiladék nélküli haragoszöld őserdő, sűrű fala eltakarja a mögötte elterülő földet, semmit nem enged látni belőle. Nem félek ilyen közel hajózni hozzá, a szél erősebb, mint tegnap volt, nincs az az evezős csónak, ami utolérhetné vitorlásunkat.

Nogo rosszabbul van, nem tud lelkesedni a vitorláért, a gyorsaságért, kevesebbet vitatkozik, mint tegnap, látom, fárasztja a beszéd, zavarosak a gondolatai. Dagadt, tüzelő karját mindenáron a vízbe lógatná, de mikor föléje hajol, elszédül, és majdhogy kibukik a csónakból. A két sebből makacsul szivárog a genny, de fájdalma már alig van, kábult a láztól. Egykedvűen hagyja, csináljak, amit akarok. Azután horgászok, halat sütök, és kezdődik a sajnos már elkerülhetetlen rimánkodás.

– Egyél, Nogo! Érzed, milyen jó szaga van? Egyél, enned kell! Nogo hatalmas, Nogo bátor harcos, nem lehet gyenge, mert nem eszik!

Hiába minden könyörgés, nem is felel, szó nélkül ellöki a halat. Morog, mintha soha nem hagyta volna el torkát értelmes hang, véreres szemével gyűlölködve pislog rám.

Elhúzódom a csónak orrába, és csendben rágom a félig sült halat. Takarékoskodni kell a tüzelővel, amíg lehet, halogatom a kikötést, hogy fát gyűjtsek, annyi bizalmam azért nincs a békésnek látszó partban. Nagy sokára szólal csak meg, lehunyt szemmel, már azt hittem, alszik.

– A nap szeme látja, hogy Nogo meghal. Krokodil Anya haragszik, a fogát csikorgatja. Vigyázz a kövekre, Gregor, tüzet pattintasz belőle.

– Mit mondasz?

– A kövekre vigyázz, Krokodil Anya nem szereti a köveket, amiből tűz jön, a kövek, a karom… – a hangja érthetetlen mormogássá halkul, ujjai a csónak szélén kaparásznak.

Elfog a kétségbeesés.

– Nogo! Nogo! – ordítok, rázom az egészséges vállát. Nogo, ne halj meg! Ne hagyj egyedül! Te voltál a leghűségesebb társ, neked köszönhetem az életem, nem halhatsz meg, Nogo!

Akaratlanul földi nyelven kiabálok, de a sajátján sem hallaná már. Feje oldalra billen, együtt mozog a csónakot ringató hullámokkal. A csuklójához kapok, ujjaim a bozontos szőr alatt az ér lüktetését keresik. Gyenge, kihagyó lökések jelzik csak, hogy Nogo még nem érkezett meg Krokodil Anyához.

Aznap már nem történik semmi, tompa kábultság fészkel a koponyámban. Tegnap reggel óta nem aludtam, és most már nem is alhatok – ki tudja, meddig? A tutajt, a csónakot sodorhatta a Nagy Folyó, ahogy kedve tartotta, de a vitorlára figyelni kell. Változhat a szél, ha nem vigyázok, szem elől tévesztem a partot, vagy éppen a parti erdő vizet söprő ágaiba akadva ébredek, ezt pedig éjszaka nem kockáztathatom. Legalább reggelig ki kell tartanom. Holnap, napközben, ha bevonom a vitorlát, talán lehet aludni pár órát.

Nem vagyok álmos, amennyire lassítja izmaim, gondolataim a kábulat, annyira felold az idő hatalma alól. A percek, az órák elmosódnak, a víz, a zöld part folytonosságát csak az erősödő hullámverés ritmusa méri. Igen, erősödött, mert erősödött és fordult a szél, azután alkonyatkor a nap már nem a folyó, hanem a parti fák fölé hajlik, és ebből tudom, hogy nem a szél fordult, a folyó tart még inkább délnek.

Nem, nem alhatok.

Mikor az alkonyat végiglépdel a hullámokon, végiglocsolom magam tetőtől talpig a folyóból kimert langyos vízzel, ezen az éjszakán ébren kell maradni. A szél vizes testem libabőrösre csipdesi, fázom, ez jó az alvás ellen! A vitorlát feszítő kötél végét csuklómra hurkolom, a szél rövid, durva lökésekkel cibálja a vitorlát, a csónak bukdácsol.

Régóta tart már az éjszaka, tűz fényét látom messze elöl a parton, élénkvörös fénye zavaró, izgató seb az éjszaka feketeségében, a kékes csillagok egyszeriben elsápadnak. Egy helyben lobog, sötét árnyakat sejtek imbolyogni körülötte. Széltől hajladozó lombok? Emberek? Ilyen messziről nem tudom eldönteni. Azután rőt fényét elnyeli mögöttem a sötétség, a csillagok visszanyerik kék ragyogásukat. Milyen hosszú is voltaképpen egy éjszaka? Tíz-tizenkét órányi sötétség csupán? A múlt elsüllyed, a jelen maga az örökkévalóság, soha nem láttam mást, mint a csillagos eget, mióta élek, rángatja karom a nyugtalan vitorla kötele, ringatnak a hullámok.

Az éjszaka él, akár egy nagy állat. Gyomrában sustorognak a hullámok, lélegzete a szél, végtelen, örökkévaló lény, benne élek, mozgásai megsűrűsödnek körülöttem, a víz mohón kapdos a csónak oldalához, imbolyog a part. Már ismerem az éjszakát, nem félek tőle, mint mikor először borult rám ezen a bolygón, megismertem, azelőtt mit sem tudtam róla. Mit is tudhatott erről egy magamfajta ember? De már rég nem vagyok városi ember, civilizált ember, földi ember, már régóta más lettem, csak csökönyösen ragaszkodom ahhoz, ami elmerült, mint ahogy elmerül most a part sötét vonala a víz oldottabb feketeségében.

Mi az? Már ébren is végig mered gondolni, hogy ki vagy, mivé lettél voltaképpen? Nem Lénával kell beszélgetni, hanem önmagaddal, leülni, és megtárgyalni a dolgokat. De ez is földi dolog, hinni abban, hogyha megtárgyalunk valamit, attól jobb lesz. Pedig valahol ez is igazság, valóban jobb lesz, ha szembenézel magaddal, de most a parttal törődj, mert már akkor sem látszik, ha felállsz a csónakban. Az összetorlódó fekete hullámok cél nélkül nyargalásznak, még azzal sem törődnek, hogy engedelmeskedjenek a szélnek. Elölről, oldalról, mindenfelől támadnak, sötét hátukat kiköpi magából az éjszaka gyomra, mind a csónakot lökdösi. A vitorla makacsul csapkod, ijedten, reménytelenül hirdeti a szél igazságát, senki nem hisz neki, még én se nagyon, üres ágálás ez a hullámok értelmetlen erejének igazságával szemben. Nem félek, mert nincs bennem, ami féljen, a hullámok pártján vagyok, a szándék nélküli erő, az önmaga teremtette rend béklyótlan mozgásának pártján.

Mégis győz a vitorla – pedig nem segítettem neki -, feltűnik a part. A hullámok itt csendesebbek, unottan taszigálják a csónakot, már újra ketten vagyunk, az éjszaka és én, tudom már, hogy az előbb meg akart ölni, magába szívni, és én nem védekeztem ellene. A tompaság búvársisakja mindent közömbössé szűr, tudom, hogy a part mellett kell maradnom, de ez csak a korábbi értelem, a korábbi cél hagyománya, végeredményben mindegy, mi történik ebben a végtelen éjszakában. A partot mint tenyérnyi széles feketeséget kell látnom jobbról, a hullámok felett, ez a múlt, a tegnap, a korábbi értelem és a holnap céljának parancsa. A többi csak az éjszaka, a hullámok, a szél suhogása, hogy nem szabad, nem szabad elaludni.

XVIII.

A nap merőleges sugarai a tarkóm perzselik, csípnek a szúnyogok. Előredőlve kuporgok, a piszkos víz a csónak fenekén az orrom előtt kék eget, zöld lombokat tükröz. Mégis elaludtam? Az ágak közé akadt csónakot lustán emelgetik a hullámok, a vendéghajó egyik kitámasztórúdján két varjú formájú kékesfekete madár ül. Nagy fejüket félretartva, érdeklődve nézegetik Nogo sötétvörös, duzzadt karját, a két sebből vékonyan szivárgó gennyet. Időnként megrázzák szárnyukat, és tapintatosan közelebb topognak a halál dermedtségében fekvő laposfejűhöz. Lehet már? Vagy még várni kell? Nem ijednek meg túlságosan, mikor vicsorogva feléjük vágok az evezővel, csak a legközelebbi ágig rebbennek méltatlankodó csárogással. Mit ellenkezel, te sosem látott simabőrű? A végén úgyis elcsendesedtek mind a ketten.

Hát nem. Legalábbis még nem. Nogo még él, érzem a pulzusán, és addig locsolok vizet az arcára, míg nyöszörögve magához tér. Nem fog meghalni, csak velem együtt, hamarabb nem, addig nem.

– Vizet, vizet – tátogja hangtalanul.

Karomba fogom elnehezült fejét, és szájához emelem a tökhéjat. Most én itatom úgy, mint ő engem a zuhatag tövében. Alig csúszik le az első korty láztól kiszáradt torkán, mikor undor borzong végig rajta, elrántja a fejét.

– Ne, ne – köhögi -, rossz!

– Tudom, Nogo! Langyos, büdös, rossz az íze, de inni kell! Nogo nagy, erős harcos, megissza ezt a vizet, és holnap már jó vizet iszunk – egyre könnyebb hazudni neki -, tudom, rossz ez a víz, de meggyógyulsz tőle. Na, próbáld csak meg!

De összeszorítja a fogát, a víz kétoldalt a mellére csurog.

– Rossz, rossz – bugyborékolja -, nem iszik Nogo!

– Persze, hogy rossz, mégis meg kell inni! Meggyógyulsz tőle! Én is ezt iszom!

Egy pillanatra felvillan szemében a régi Nogo.

– Akkor igyad te! – biggyeszti undorral a száját.

Igaz, én is szomjas vagyok, és hátha segít valamit a példamutatás. Nagyot húzok a tökhéjból. Nogónak igaza van, a víz pocsékabb, mint valaha. A csikorgó homokszemek, a rothadó növényi poshadtság első elemezhetetlen benyomásából lassan kiemelkedik egy torokszorító keserű-sós íz, ami azonnal arra kényszerít, hogy még egy kortyot nyeljek, hogy még gondosabban ízleljem. Azután elönt a forróság, kezemből kibillen a tökhéj.

A tenger!

– Nogo… Nogo… a tenger… – Átölelem Nogo fejét. – A tengeren vagyunk!… azért rossz a víz… igazad volt, drága öreg Nogo… ezt a vizet nem lehet meginni… de nem is kell… megérkeztünk… ez a tenger… most már itt lesz a város… a Viking… a többiek…

Nogo följebb vackolja magát a csónakban, és fáradtan körbenéz.

– Nincs itt semmi, csak fa meg víz! Hol a város? Nincs város! – zuhan vissza csalódottan a láz közömbösségébe. – És nincs víz, amit Nogo megihatna! Adj vizet!

– Lesz víz, Nogo! Csak kicsit várj! – kérlelem. – Ihatsz, még mielőtt a nap lemegy! Hűvös, tiszta vizet! És meggyógyul a karod!

Kiszabadítom a csónakot az ágakból, szemközt fordítom a lapos hullámokkal, kapkodva igazítom szél alá a vitorlát. Évekig vártam erre a pillanatra, elképzeltem magasztosnak és boldognak, beteljesülésnek, és most nem érzek mást, csak izgalmat, aggódást, hogy sikerül-e, ami még hátra van. Persze, ezért fordult alkonyatkor még délebbre a part, ezért dobáltak úgy éjszaka a hullámok ott beljebb, a találkozó vizek, a torkolat sokfelé kavargó áramlataiban! A víz ugyan még itt is piszkosszürke – percenként vajon hány tonna hulladékkal szennyezi a tengert a Folyamok Anyjának víztömege? – nem gondolhattam, hogy már itt vagyunk!

A part nem változik, laposán a mocsaras erdő a hullámokba lógatja a lábát. Mögötte nem látni semmit, igaz, alig száz méterre úszunk mellette, nem mehetek beljebb a tenger mind szélesebb és magasabb hullámai közé, nem is láthatok többet. De ez már a tenger, délután, mikor a nap a part felől süt, messze kint a víz leheletnyi kék ragyogást küld a szemembe.

Nogo újra eszméletlen, gyengülő szívdobogásán érzem, egyre közelebb kerül Krokodil Anyához. Este az egyhangú mocsaras erdőbe hull a nap vörös korongja, sehol egy nyiladék, sehol egy domb háta a zöld fal mögött. Nem aggódom, és nem gondolkozom. Vagy véget ér valahol ez az erdő, vagy mindketten elpusztulunk, Nogo a láztól, én a szomjúságitól. Reggel azt a rossz ízű keverékvizet még meg lehetett volna valahogy undorral inni, de ha most próbálnám a tökhéjat megmeríteni, a sós víz csak növelné a szomjúságot, üres, követelőző gyomrom görcseit. A vitorla kötelét hozzácsomózom az egyik kitámasztórúdhoz, gyenge vagyok már, hogy egész éjszaka tartsam, ha fordul a szél, majd igazítok rajta. Elnyújtózom a csónakban, államat a széléhez támasztom, úgy nézem az elfeketedő partot.

Ez az éjszaka éppolyan, mint a tegnapi, sötét és hatalmas, kilép az idő bilincseiből, a tér mély örökkévalóságában hintáztatja fölöttem a csillagokat, gördíti balról a hullámokat, jobbról az erdő csíkja, középütt mi. Voltaképpen hallatlanul egyszerű minden, mert ez az utolsó éjszaka. Holnap, ha nem találom meg a Vikinget, leszerelem az egyensúlyozó bambusztörzset, üreges belsejében kell legyen annyi édesvíz, hogy még egyszer, utoljára jót ihassunk. De akkor le kell szerelnem a vitorlát, az árbocot is, különben felborítja a csónakot. Tehát ki fogok valahol kötni a parton, iszom egyet, megpróbálok halat fogni, megsütöm a vitorla nádjából gyújtott tűzön. Közben megint madarak fogják figyelni Nogo pusztuló testét, azután Nogo meghal. Én talán még élni fogok egy darabig, míg elkap valami ragadozó a fák között, vagy valaki nyilat küld a bordáim közé. A nyíl jobb lenne.

Nem tudom, másodpercek vagy órák teltek el. Az éjszaka nem változott, de ott, ott jobbra elöl valami készül. Az erdő sötét csíkja helyett fehér szalag fut tovább, egyre magasabban emelkedik a tenger fölé, halk zúgást hoz felőle a hullámok locsogása. Közelebbről azután minden titokzatossága megszűnik; fehér sziklafal, a zúgás a megtörő hullámok hangja. Az erdő után most a sziklák egyhangúsága kísér.

Megint eltelhetett egy csomó idő – pedig azt hiszem, nem aludtam -, mert az ég sápadt, a fehér sziklákat rózsaszín derengés melegíti át, a tengerből kék ragyogás árad. Ez volt a legrövidebb éjszaka. Vagy már nem érzem az ember mérte idő lüktetését? A kimerültség is képes arra, amit csak hibernálással érhetett el a tudomány? Gyorsan világosodik, a reggel a legkékebb tengert varázsolja körém, jobbról hófehér mészkősziklákkal.

Valahol már láttam ezt a tengert, ezeket a sziklákat, éreztem orromban a sós párát, fülemben egyszer már ott zsongott a hullámok zenéje.

– Odüsszeusz – nevetek. – Igen, Odüsszeusz! Voltaképpen mindegy, hogy pár ezer évvel korábban élt nálam odahaza, mese és a megélt élet emléke összevegyül. Odüsszeusz tengere lehetett csak ilyen ragyogó, csodálatos és egykedvűen kegyetlen, és rajta a mondabeli görög ilyen nyomorult és elszánt, mint én.

– Hazaérsz, Odüsszeusz, hazaérsz! – eloldom a vitorla kötelét, és a parthoz kormányzom a csónakot. Arra már nem emlékszem, hogy hová kellett Odüsszeusznak megérkezni, Ithakába? – Ki az, aki pontosan emlékszik az iskolában tanultakra? – azt tudom, hogy a felesége várta. És szőtt közben, mármint a felesége. Aztán a kérők; zavaros és hosszú történet, ép ésszel talán végig tudnám gombolyítani, de hisz nem ez az érdekes, a tenger olyan kék, mint neki lehetett, és olyan szép név, hogy Odüsszeusz, soha jobbkor nem juthatott volna eszembe!

– Hazaérsz, Odüsszeusz, hazaérsz!

Közel megyek a sziklák tövéhez, ahol a hullámok visszafröccsenő vize harmatként szitál, ha van valahol keskeny bejárat, azt innen észre kell vennem. És játszunk közben Odüsszeuszt, amíg lehet, amíg állva tudok egyensúlyozni a csónakban, amíg tartja izmaim az utolsó kísérlet reménye. Ha azután vége, akkor csak eleresztem a vitorla kötelét, és egy perc múlva apróra őröl a sziklákon a hullám. Így lesz a legszebb, szebb, mint a vadállat karma, szebb, mint a nyíl. De sikerülni kell, Odüsszeusznak is sikerült! Hazaérsz, Gregor Odüsszeusz, hazaérsz! Amíg hiszel benne, fogd a kötelet, és nézzed, mikor válnak ketté a sziklák.

Annyi örökkévalóságot próbáltam már végig! A hibernálásét, a rettegését, az éhezését, az eső és az éjszakák örökkévalóságát, a szomjúságot, a kimerültséget, az egyhangú partokat és hullámokat, ez is egy új örökkévalóság, a bömbölő hullámok és a sima sziklafal, a kötél rángatása, az élettelen Nogo, a csodaszép tenger, hahó! Így hajózunk most már mindig!

Egyszer azután valóban megnyílik a sziklafal, és annyira meglepődöm, hogy eleresztem a kötelet, hagyom, hogy a hullámok besodorjanak a keskeny folyosóba. Az árbocot átkarolva meredt szemmel kísérem a víz útját az összehajló sziklafalak között. Eddig minden bevált, amit a simabőrű mondott, most rögtön kiderül, hogy a vége is igaz-e? Érdemes volt-e végigcsinálni, vagy egyszerűbb lett volna bevárni Kriri bunkóját?

A szoros – negyven méter széles ha van – lefékezi a hullámok erejét, túlsó kapuja mögött a víz sima kék tükre csillog, rajta túl, messze az öböl szemközti partján zöld fák állnak rendezett sorokban. Ne gondolj rá addig, hogy ez mit jelenthet, míg el nem éred a szoros végét, míg nem láthatod az egész öblöt!

Mint az őrült, evezni kezdek, a sziklafalak az utolsó méterekig görcsösen őrzik az öböl titkát, azután a bal oldali fal meredek vége mögül valami ragyogás vág a szemembe az öböl csendes vizéről: a Viking!

Ott csillog fémteste félig a vízbe merülve, ugyanúgy, ahogy négy éve láttam! Fejemet elönti a vér, dobol a fülemben, mint mikor a horda elől futottunk az út kezdetén, eleresztem a lapátot, és ujjongva hadonászom, hahó, hahó!

Pedig jobb lett volna csendben maradni, nyíl süvölt jobbról, alig került el valamivel a gyilkos vessző. A sziklakapu jobb oldali párkányán két ember áll olyan öltözetben, mint a történelemkönyvek illusztrációi, csillogó páncél és sisak, a lábukon vastag bőrvért, mellettük a sziklához támasztva hosszú dárda, kerek pajzs. Az egyik új vesszőt igazít az íj húrjára, a másik valami tülökfélét emel a szájához. Lebukom a csónak pereme mögé, a nyíl egy arasznyira suhan el fölöttem, és hallom a tülök riasztó hangját, tutu-turu!

A Viking kétszáz méterre sem lehet, és megölnek, mielőtt elérném! Óvatosan kidugom a fejem, a két őrszem már messze van, nyiluk erőtlenül hull a csónak vízen vont barázdájába. De jobbról az öböl lankás lejtőjén ott a város – szemem egy másodperc alatt magába szívja a fehér és sárga házak, a zöld fák, az utcákon nyüzsgő sokaság képét – és a széles kövekkel kirakott kikötő partjáról tucatnyi csónak indul felém, három nagy bárka is meglendíti hatméteres evezőit, a város készül elpusztítani a betolakodót. Ha előbb érem el a Vikinget, ha a többieknek lesz idejük megmagyarázni…

Újra felkapom az evezőt, és nem gondolok semmire, kimeresztett szemmel bámulom a Viking lassan közeledő, csillogó oldalát. Minden evezőcsapást utolsónak érzek, nem, lehetetlen többet kigyötörni kiszáradt, sorvadt izmaimból, fulladozó tüdőmből. Színes karikák táncolnak a Viking előtt, a tengerre ugranak, azután újra fel a Vikingre, a szédülés örvénye elkap, mégis el kell érni!

A csónak orrán kötélre kötött fadarab koppan, most látom csak, hogy a Vikinget széles ívben ilyen úszó fadarabok veszik körül. Mögöttem ijedt, megdöbbent kiáltásokat hallok, azután már csak húsz méter, csak tíz, fékezni és kormányozni kell a lapáttal, nehogy hozzáverődjön a csónak a vízből kidomborodó, csillogó fémfalnak. Ott billegek a “parancsnoki híd” alatt, ennek a korlátjába kapaszkodtam utoljára, mikor elhagytam a Vikinget. Összeszorul a torkom, nem, még mindig nem bírom elhinni, hogy ez a valóság, ez is csak álom, mint annyi minden az elmúlt évek alatt. A “parancsnoki híd” korlátjáról kötéllétra lóg a vízbe, elkapom, és már indulnék rajta, mikor Nogóra esik a pillantásom. Én ugyan bemenekülhetek a Vikingbe, de talán még van benne élet, nem hagyhatom itt, ő sem hagyott el soha. Megpróbálom majd addig feltartóztatni a csónakokat, míg valaki majd csak észrevesz az enyémek közül. Visszafordulok, és az első pillanatban nem értem, mi történt. Az üldöző csónakok ott billegnek a fadarabok félköre mögött, egy evezőjük sem lendül, rémült csodálkozással, óbégatva mutogatnak rám, a szentségtörőre. Ahá, az úszó fadarabok a határ, azon túl nem lehet közelebb merészkedni a Vikinghez. Akkor nyugodtan felmászhatok! Áldom társaim bölcsességét, egy nyíl sem fog Nogóra repülni!

A kötéllétra végét hozzácsomózom az egyik kitámasztórúdhoz, mikor fentről a légzsilip jól ismert tompa szusszanását hallom, s mögöttem a csónakokon elnémul a lárma, csönd támad egyszerre, csak a hullámok játszanak a Viking oldalán. Fölkapom a fejem, a parancsnoki hídon Andrej áll, kezében oxigénpalack, a szelep tölcséres nyílását felém tartja. Kemény, fenyegető hangon rám kiabál egy előttem idegen nyelven.

– Andrej, Andrej – dadogok, és a hajsza izgalmán, a megérkezés boldogságán áttör egy megsemmisítő, szúró fájdalom: idegen vadembernek tart. – Nem ismersz meg? Én, én… én vagyok. Gregor vagyok!

XIX.

Mindig úgy képzeltem el a visszatérést, mint egy gyilkos versenyfutás végét, mikor energiám utolsó morzsájával átszakítom a célszalagot, és utána a szerető, ölelő karok elkapnak, nem kell tovább futni, gondolkozni, boldogan süllyedhetsz valami nagy, jövőtlen feketeségbe. De más az álom, és más a gyakorlat ezen a hosszúra nyúló délelőttön.

Andrej egyedül őrzi a Vikinget, és legalább annyira képtelen felfogni feltámadásom, mint én, hogy valóban újra itt vagyok. Meg kell magyarázni, hogy Nogo nem ellenség, nem a zsákmányom, hogy ő és én… de ez túl hosszú… Val és Michel azonnal jöjjenek – követelem -, van összeköttetés a többiekkel? – mentsék meg Nogót, talán már nem is él, de a csodát is meg kell tenni, minden csodát, amire tudományunk képes! Indulnak is csónakon – az aptátorokban persze nehéz értelmesen beszélni a sok csodálkozó, hitetlenkedő felkiáltás, kérdés között -, és közben kiderül, hogy Nogót nem tudjuk felvontatni a parancsnoki hídig sem, de kár is lenne erőltetni, a légzsilip belső ajtaja túl szűk, a légzsilipbe pedig minek rángassuk be akkor? Nogo tehát a csónakban marad.

– Fél óra sem kell, hogy ideérjenek a királyi palotából – magyarázza Andrej.

– Mi? Királyi palota? – nem értem. Most ő kezdene magyarázni, de megszédülök. – Ember, te mióta nem ettél? – és már tömi is belém az ételt, italt, jó szándékú meggondolatlansággal, és hagyom, mert képtelen vagyok másra, mint nézni a Viking ismerős és mégis furcsán szokatlan belső berendezését, meztelen, vizes talpam minduntalan megcsúszik, míg ide-oda támolygok, nézem és tapogatom a tárgyakat, megölelem Andrejt, aki megdöbbenve simogatja bőrömön a számtalan seb, harapás fehérlő emlékét, kiálló bordáimat. Betuszkol a fürdőbe, hogy valamennyire újra ember formájú legyek, egymás szájából kapkodjuk a szavakat, nem, ezt így nem lehet végigmesélni, még mindig nem hiszi, hogy élő ember vagyok, és én sem hiszem, hogy az a lobogó szemű őrült a fürdő földig érő tükrében én vagyok, tagjaim száraz, kicsavart gyökerek, orrom horgassá görbült a hústalan arcban, melynek bőréről – ó, milyen csoda! – zizegve hámozza le a villanyborotva a torzonborz szakáll pamacsait.

– Már tudom, hogy mindnyájan éltek, de hogy éltek, mit csináltok? Miért nem javítjátok a Vikinget?

– Ez is hosszú történet, akár a tied, Gregor – óvatosan vezeti át a berregő kis masinát az állam alatt a másik oldalra, dehogyis adná remegő kezembe. – Majd elmondjuk, lesz rá idő.

… Azután félig megborotváltan ott a fürdőben földre teper a mohón lenyelt falatok iszonyú gyomorgörcse, hányok, szédülök, elfogy a levegőm. Andrej ijedten ereszti rám a zuhany hideg sugarát. Még ott fekszem a padlón, mikor futó lábak dobognak végig a folyosón, Val, Michel és Mark feje egyszerre hőköl vissza a fürdő felrántott ajtajában. – Te szerencsétlen – ordít Val -, persze, enni adtál neki… – Villan kezében a jól ismert fecskendő, a szúrás ismerős, azután megfognak, lepedőbe csavarnak, és a navigáció egyik kényelmes foteljében ülök. Tudom, hogy nyugtatót nyomott belém Val, de…

– Mi van Nogóval?

– Előbb te! – A szívhallgatóval a bordáimon kutat. Eltolom a karját.

– Nem! Előbb Nogo!

Lehet valami a hangsúlyban, a nézésemben, mert zavartan feláll, zsebre vágja a műszert.

– Jól van, no, ne izgasd magad. – Kihátrál az ajtón, Andrej utána.

Hármasban maradunk. Mark szokott kifürkészhetetlen pillantásával figyel – valami nagyon fáradt a tekintete mélyén -, Michel szelíden kérdez.

– Most már megvizsgálhatlak?

Némán tűröm a motozását, Mark is hallgat, pedig mennyi beszélnivalónk lenne. De minek mondjam, betegnek tartanak, ez az orvul belém döfött csillapító is nyomja a fejem, azt hiszik, még nem vagyok beszámítható. Az előbbi hang nemcsak Valt kényszerítette Nogóhoz, itt úszik a levegőben, látom a tekintetükön. És mást is látok, jobban és többet, mint valaha. Látom, hogy Mark hallgatagsága most nem elszántságot takar, csak határozatlanságot, és hogy Michel nagyon rendes fiú, és semmi több. Négy éven át azon múlott az életem, hogy jól használtam az érzékeimet, Kriri lebiggyedő szája sarkából, Vru sanda pillantásából az életet vagy a halált kellett megsejtenem, nemcsak a szándékot, a legközelebbi jövőt, de a jellemet is, ami a cselekvéseket az időben mozgatja.

Mark tekintete aprólékosan végigtapogatja lepedőből kitakart meztelen testem, a száraz inak hálóját, a forradásokat, a barnára cserzett, sós víz marta száraz bőrt feszítő ízületek csomóit. Most én is az ő szemével nézem magam, és értem gondolatait: Élhet-e tovább ez a test? Nem, nem az eltartása teher, de ha itt pusztul el, lassú sorvadásának képe megingatja azt a kevés, a maradék hitet is a többiekben, rombolja a földiek tekintélyét a városlakók előtt. Meg kell nyugtatnom.

– Nem halok meg, Mark, akármit talál is rajtam Michel. A városba akarok menni, Andrej mondta, hogy ott laktok. Nem kell rejtegetnetek, nem hozok szégyent rátok.

Michel csak bámul, de Mark szeme megrebben, rajtakaptam.

– Bolondokat beszélsz – nevet kényszeredetten -, itt maradsz, míg meggyógyulsz. A barátodat – ha ugyan meg lehet menteni – bevisszük a városba, őt majd Val ápolja. Michel itt marad veled.

– Ha Nogo úgy tér magához, hogy én nem leszek mellette… veszélyes kísérlet – keményen a szemébe nézek, nem akarom bántani, de Nogót nem hagyom. – Most azonnal a városba megyek veletek.

– Nézd, Gregor, te nem ismered az itteni viszonyokat, helyzetünket – kezdi magyarázni, nem engedem el a tekintetét -, a király vagy főpap, vagy minek nevezzem… előbb meg kell magyarázni neki, kik vagytok…

– Hát az csak egyszerű – nevetek -, elveszett és megkerült társatok, földi ember, mint ti – fáj, rettenetesen fáj belül, mert érzem, hogy nem így van -, és Nogo a barátom, a ti barátotok is! Mi van itt magyaráznivaló?

– A papok testülete zúgolódhat, mi idáig minden nézeteltérést gondosan kerültünk… – nem állja tovább a tekintetem, kihúzza magát, az állát keményen előredugja. – Rendben van, bemegyünk a városba, mert még gyávának tartasz.

Michel, ha lehet, még értetlenebbül kapkodja a fejét.

– Nem tudom, Gregor, a te állapotodban, az út…

– Ide figyelj, Michel. Nem tudtam pontosan mérni, de legalább 5000 kilométert tettem meg a Nagy Folyón ilyen állapotban, és előtte négy évet éltem a laposfejűek között. Ettől a másfél kilométertől féltesz?

Komisz csönd feszül a levegőben, egy kicsit sajnálom, hogy így történt, de Nogóból nem engedhetek. Elismerem, hogy számukra nem több egy bomló, félig döglött nagy majomnál, de ha nem hiszik el nekem, hogy több, akkor erőszakosnak kell lennem. De ez is elég volt, érzem, megnyertem a csatát. Mark szó nélkül kimegy a navigációból.

A fejem egyszerre nagy és kicsi, miközben lefelé mászok a csónakba. Nagy, mert zúg a csillapítótól, kicsi, mert a haj és szakáll hiánya felére soványította. A ruhák is kényelmetlenül lötyögtek rajtam, dörzsölték a bőröm, a végén Marcis vastagon bekent tetőtől talpig valami nagyon jószagú olajjal, és én egy fél lepedőből ágyékkötőfélét szabtam. Kajánul mulatok a többiek kétségbeesett pillantásain, félnek, mi lesz, ha így kerülök a városlakók szeme elé.

Nem vakmerő, ostoba kihívása ez a sorsnak, a városlakók megvetésének, nem akarom Markékat nehéz helyzetbe hozni. De visszaérkezésem pár órája alatt megértettem, hogy még egy, talán a legfontosabb feladat hátra van. Nem azért viselem az út, a kegyetlen földrész súlyos keze nyomát a testemen – ki tudja, még meddig -, hogy itt is megtűrtként éljek, mint a laposfejűek között, hogy társaim szerencsétlen, szánandó roncsnak tartsanak, és tekintélyüket – ha valóban van ilyen – lerombolja egy nem “isteni” földi ember.

Ó, jól ismerem az embereimet, erre megtanított a bozót iskolája! Jobban ismerem, mint Markék, de nem magyarázhatom meg nekik anélkül, hogy bolondnak tartanának. Vagy megbántom őket, és azt sem akarom.

A fejem zsong, zúg Val csillapítójától, és belül nagyon-nagyon szomorú vagyok, mert idegen vagyok városlakóknak és földi társaimnak egyaránt, az egyetlen, aki megértene, itt fekszik puffadt testtel a csónakomban, feje hátradőlve, szája sarkán hab szárad. Val mellette ül, a két sebet már eggyé metszette a sebészkés hosszú vágásával, a gennyes vér mint vöröses füst oszlik szét az öböl vizében. Nyugodt, határozott mozdulatokkal tisztogatja a szőrös bundájából kifordított felsőkar húsát, mintha nem billegő csónakban, hanem a Viking műtőjében dolgozna. Mikor a csónakba lépek, fölnéz és nevet.

– Nem félsz, hogy megnyúzom a barátodat? Ember már rég nem élne, de ennek olyan a szíve, mint egy rakétamotor! Az fogja megmenteni, nem én, és nem is te, öreg zsarnok! Hát annyira szereted ezt a… ezt az embert?

– Nem lennék most itt, ha nincs velem.

Elfordul, tejszerű kék folyadékkal végigönti a sebet, azután visszahajtja rá a bőrt, pár kapoccsal lazán összetűzi.

– Úgy. Egyelőre elég a kínzásból, bár eszméletlen, semmit nem érezhet. Majd a palotában folytatom – kezdi átpólyálni Nogo karját egy széles vászoncsíkkal. – Ideiglenesen ez is megteszi, fő, hogy több genny nem jut a vérébe. Megváltoztál, Gregor, tudod?

– Tudom.

– Bent egy pillanatra azt hittem… de most már tudom, hogy nem vagy bolond… csak… csak más. Majd még beszélgetünk erről, jó?

– Jó – tele van a fejem sok mindennel, de gombóc ül a torkomban, nem hagy beszélni. Mark és Marcis abba a csónakba szállnak, amelyikkel jöttek, Andrej a parancsnoki hídon áll, neki itt kell maradni. Huszonnégy órás ügyelettel őrzik a Vikinget.

Nem kell evezni, Mark odakurjant két csónakot a bójákon kívül várakozók közül. Lassú, óvatos csapásokkal közelednek hozzánk, a bennülők szemében félelem és kíváncsiság csillog, tiszteletteljes távolságból hajítják a két kötelet, amit az árboc tövéhez kötök. Azután megfordulnak, és hátra-hátrapillantva vontatni kezdenek. Markék utánunk jönnek, az ő csónakjukat két evezős hajtja. Amint a bójákhoz közeledünk, a csónakraj szétválik előttünk, száz izgatott, kíváncsi szempár várja, hogy minél többet habzsoljon belőlünk. Mikor túlhaladunk rajtuk, nyomunkba szegődnek, és kétoldalról követnek bennünket. Széles vállú, karcsú derekú alakok, arányosak, talán egy fejjel kisebbek lehetnek, mint a földi ember átlaga, a felsőtestük – ameddig a csónakok pereme látni engedi – meztelen, nyakukban lánc, némelyik karján karika csillog, arcuk csupasz, kerek koponyájukon sötét haj. Könnyedén forgatják az evezőt, mozgásukon látszik, hogy gyermekkoruk óta barátjuk a víz, parti nép, a tenger gyermekei. Én sem lehetek mindennapi látvány, de a nagy izgalmat Nogo okozza.

– Ikendu, Ikendu – kiabálják, izgatottan mutogatnak az élettelen, szőrös testre. Tisztelet és félelem van hangjukban, tekintetükben, egyik-másik szája széles, zavart mosolyra húzódik a kiáltozás közben. – Ikendu! Ikendu!

Mi bajuk ezeknek Nogóval? Nehéz elképzelni, hogy valaha is láttak volna laposfejűt: amelyik ezek közül olyan messze került a kontinens belsejébe, mint az a szerencsétlen simabőrű – mindenben igaza lett szegénynek, de megtudom-e valaha, miként vetette oda szomorú végzete? -, nem önszántából jutott odáig, és vissza sem térhetett.

– Mit kiabálnak?

Val a vállát vonja.

– Nem értem, elég jól beszéljük a nyelvüket, de ez ismeretlen szó, most hallom először.

Hátrakiált Marknak, akinek kézzel-lábbal magyaráz valamit az egyik evezős, még a lapátját is letette. Mark és Michel egyre álmélkodóbb képpel hallgatják.

– Mi történt?

Mark csodálkozva tárja szét a kezét.

– Furcsa ügy – kiabálja -, a csónakos azt mondja, hogy a te vadembered az erdő istene, Ikendu! Tőle származtatják magukat a Tenger fiai – így hívják magukat ezek az emberek -, nagy megtiszteltetés számukra, hogy a városba jött. Az én két emberem már korábban képzelt ilyesfélét, mikor a Viking mellett vártak ránk, és közelről látták, de most a sokaság biztosan felismerte! Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy Mazu mit szól hozzá?

– Kicsoda?

– Mazu, a főpap vagy király, akiről már beszéltem neked. Tőle függ minden ebben a városban!

– Ha a haja szála is meggörbül Nogónak, megölöm!

– Könyörgök, Gregor, légy eszeden – aggódik. – Mindnyájunkat elpusztíthatnak!

– Ti nem tartoztok felelősséggel értem! Én Ikendu szolgája vagyok! Vagy rólam is kiderítettek már valami szép történetet? Egészen isteni vagyok, vagy csak félig?

– Ne tréfálj, Gregor, ez halálosan komoly! Mindnyájunk életébe kerülhet! Már nem mehetünk vissza a Vikingre, mert azt hinnék, el akarjuk rabolni a vadembered! Most Mazu elé kísérnek bennünket, akár akarjuk, akár nem! Szerencsére nem értik, amit mondasz, de vigyázz minden mozdulatodra!

– Ne félts te engem! Hol az a főpap vagy mi?

– Ott vár a parton!

A kikötő fehér mészkövekből rakott lépcsőin tekintélyes tömeg várja a csónakrajt. Középen a víz szélén olyan páncélos-lándzsás katonák gyűrűjében, akik a szorosban nyilaztak rám, vagy tíz fehér és egy kékruhás alak, mellettük ott állnak a földiek, Dave vállig kimagaslik a városlakók közül, Ten Ling mosolya idáig sugárzik, Félix mint az őrült hadonászik, integet, Till komor, ijesztően sovány, de a szeme szeretettel csillog, Jai egyik karja fel van kötve, és Takura fején is kötés fehérlik. Mind ugyanolyan, és mégis mások, vonásaikról az öröm sem tudja leoldani az óvatosságot, az önmaguk előtt is titkolt reménytelenséget. Foglyok? Belefáradtak valamibe? Csak én látom őket így, vagy valóban ilyenek? Nem, majd később, most másra kell gondolni!

– Melyik a főpap?

Val nem emeli fel a kezét, nyilván tiszteletlen dolog mutogatni.

– Ott középen, a kék palástban!

Alaposan meg kell néznem ezt az embert. Ha nem úgy beszélt volna róla Mark, akkor is a csontjaimban érezném, sok minden múlott rajta, hogy társaimat így, ilyennek találtam. És érdekes, az egész sokaságban ő az egyetlen, aki nem Nogo élettelen testét bámulja, hanem engem néz, nyugodt, rezzenéstelen pillantással, míg a kötelekkel a partra húzzák a csónakom. A tekintetünk egymásba akaszkodik a kikötéssel tüsténkedő evezősök feje fölött. Lássuk, mire megyünk egymással?

Varázsló és pap, egyre megy, még ha főpap is, töpörödött, aljas kis embernek képzeltem, mint amilyen Vru, aki a külsején hordta rossz, ártó lelkét, önző indulatait. De ez az ember megdöbbent. Középkorú, tökéletes férfiszépség, ha nem hordaná ezt a kék maskarát, azt hinném, földi ember. Arca, boltozatos homloka, kemény álla, erélyes orra – ahogy mondani szokás – mintha márványból volna faragva. Csak a szemhéjak apró ráncai között, a túl szépen mintázott száj szögletében árulkodik ravaszság és gőg, a parancsoláshoz szokott ember önteltsége. Egy pillanatra leigáz a belőle áradó varázs, mint nyilván mindenkit, akire ráveti hűvös, tiszta tekintetét, ami nem engedi meglátni a mögötte rejtőző gondolatot, szándékot, és ugyanakkor ellenállás nélkül hatol a szemben álló lelkének mélyére, megforgatja és megméri az embert, és ami a legdühítőbb – meg is alázza. Egyszerre szégyellem sebhelyes, sovány testem, ágyékkötőm, kopasz fejem idétlenségét, semmi és senki vagyok, és ő ítél fölöttem. Félig már értem Markékat, nehéz lehet ezzel az emberrel bármit is kezdeni, mert tud valamit, ami számunkra a civilizáció századai alatt lassan feleslegessé vált, elfelejtettük. És gyűlölet szorítja össze a torkom. Nem azért szabadultam meg a bozót poklából, hogy ez az idegen ítélkezzen fölöttem – aki társaimat is megtörte, akitől az eddig legkülönbnek tartott ember, Mark is óvakodik -, hogy ő döntsön további sorsom felett, megkérdezés és vita nélkül.

Mert ítélkezni fog, most, azonnal, tudom, hogy az első kérdésen gondolkozik, mert az első kérdésnek olyannak kell lenni az ő szájából, itt, a város népe előtt, hogy megsemmisítsen, mielőtt még bármit is felelnék rá, hogy nyilvánvalóvá tegye mindenki előtt, Nogo nem Ikendu, csak szőrös majom, és én is csak félbolond vadember vagyok, vagy a legjobb esetben az idegenek testvére, akiket már a markában tart. Igen, a markában tartja őket, mert a civilizált ember ostoba, nagylelkű becsületességével közeledtek hozzá, és ő minden, emberekkel bánni tudó bölcsessége ellenére ugyanúgy, önzőn gondolkodott róluk, mint Vru rólam a maga eszével: a segítség helyett vetélytársakat látott bennük, hatalma megrontóit. A szép szoborarc mögött meglátom Vru torz vigyorát, és már tudom, mit kell tennem: csak a saját fegyvereivel győzhetem le.

A nép a parton lassan elcsendesedik, már kérdésre nyitná a száját, mikor a laposfejűek vijjogó harci kiáltásával felemelkedem – Val rémülten suttog: mit csinálsz, te őrült? -, két karom vállmagasságban kinyújtva a főpapra mutatok, és Nogo népének nyelvén beszélni kezdek hozzá.

– Ikendu és testvére, Gregor, eljöttek! A Keserű Vízen, a Folyamok Anyján hajóztak végig, a Fekete Hegyeken túlról, a Hegyek Fehér Atyjának lábától jöttek, onnan, ahol a Krokodil Anya népe, Nogo népe vadászik…

Megállás nélkül folyik számból a szó, a laposfejűek nyelvét igyekszem dallamosan és hangosan szavalni, nem az a fontos, hogy mit mondok – hiszen Nogo az egyetlen, aki érthetné -, hanem az idegen nyelv meghökkentő varázsa.

Előrenyújtott karom Vru varázsló tartásának mása – talán ennél a népnél is hasonló a varázslás mozdulata -, valami alapja nyilván annak is van, hogy Nogót az erdő istenének tartják, valamikor, történelmük hajnalán talán ez a nép is a messzi fennsíkokról húzódott le ide a tengerpartra, és számtalan nemzedék torzított hagyományán át válhatott a leszármazottak képzeletében a fennsík majd kétakkora szőrös embere, Nogo népe erdei istenné az alacsony, jóval gyengébb kerekfejűek vallásában. Erre a sovány és légből kapott következtetésre építhetem csak ezt a kétségbeesett kísérletet, az egyetlent, ami megmentheti Nogót és engem. Sokáig beszélek, szemem nem engedi el a főpap tekintetét, érzem a sokaság megdöbbent csendjének feszültségét, azután, mikor már minden levegőm kifogyott, elhallgatok.

A szép szobor már visszanyerte nyugalmát, amit minden fegyelmezettsége ellenére elvesztett egy pillanatra szónoklatom elején, még mindig hallgat, igyekszik összeroppantani varázserejű nézésével.

– Hazudsz, meghalsz – mondja a szeme -, sok ember támadt már ellenem, és mindet legyőztem!

– Nem árthatsz nekem – felel a tekintetem -, Ikendu szolgája vagyok, varázserejű nyelven szóltam, a néped tudja, hogy Ikendu fekszik előtted, az első lépést lekésted, nem mered azt mondani, hogy értelmetlen zagyvaságokat mondtam, ha főpap vagy és mindentudó, értened kellett ezt a nyelvet, amit tudom, hogy nem érthettél, de ezt nem vallhatod be!

Sokáig tart a szemek párbaja, a nép már nyugtalanul fészkelődni kezd, mikor tekintetét pillái mögé rejti, kezét felemeli, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának, ami azonban már csak kérdés lehet, nem ítélet.

– Hol tanultad, ember, aki más csillagról jöttél, őseink szent nyelvét? – fordítja Val. – A nyelvet, amit csak az istenek beszélnek, és régi királyaink közül is kevesen értettek? Mazu hallja a szent hangokat, de értelmét világosítsd meg a Tenger fiainak olyan szavakkal, hogy fülük befogadhassa!

Val megütközve néz rám, fogalma sincs, hogy mi történik.

– Miket beszéltél össze neki, és hol tanultad ezt a nyelvet?

– Majd egyszer elmagyarázom, hogy miről van szó – ujjongok magamban, mert Mazu belement a csalásba, bele kellett mennie, hogy megóvja tekintélyét -, mondd azt neki, hogy az égből szálltam le úgy, mint ti, az erdőben találkoztam Ikenduval, akivel együtt vadásztunk sok éven át, azután elindultunk le a Nagy Folyón, mert szemem látta, hogy itt vagytok Mazu városában, és Ikendu kíváncsi volt arra, hogyan bánnak testvérének testvéreivel a Tenger fiai! Hangosan kiáltsd, hogy minél többen értsék a parton!

Míg Val fordít, nem eresztem el tekintetemmel a főpapot, bár ő most Valt nézi, megjátszott kíváncsisággal lesve szavait. Csak ketten, ő és én értjük ennek a küzdelemnek a játékszabályait, Mazu tudja, nem az a fontos, mit fordít Val, hanem az, hogy milyen kérdéssel tud esetleg megfogni.

Álmélkodás, öröm zúg végig a parton állók sorain Val szavai nyomán, itt-ott izgatott közbekiáltásokkal. A főpap szeme egyszerre diadalmasan felvillan, most megfogott!

– Népem nem érti, miért beteg Ikendu, ki merészelt sebet ütni isteni testén, és te miért nem védted meg?

Val kétségbeesik.

– Látod, most kelepcébe kerültél! Mindig így kérdez, kiforgatja az embert, ezért nem bírtunk vele sohasem! Most mit fogsz mondani?

– Hazudni fogok, mert ez az ember itt velem szemben hazug és rossz. Ha az igazat mondanám, széttépne a tömeg, és nektek még nehezebb lenne! Nagyon pontosan fordíts, és még hangosabban, mint az előbb: Ki az, aki megsebesítheti Ikendut? Ugyan kinek a dárdája vagy nyila üthet sebet bőrén? Ikendu szembeszállt a Hegyek Fehér Atyjával, és ő sújtotta le villámaival! Ezért nem segíthettem, mert ugyan ki merne Ikendun kívül szembeszállni a Hegyek Fehér Atyjával? Fordítsd, Val!

Gyilkos, elveszejtő kérdés volt a főpapé, és feleletem korántsem olyan biztos. Igaz, hogy a laposfejűek szemében az istenek és szellemek egymás közti harca megszokott dolog volt, azokba halandó nem szólhatott bele, és a küzdelem kimenetele nem csökkentette a legyőzött isten tekintélyét a laposfejűek előtt, hiszen még mindig elég hatalmas maradt ahhoz, hogy árthasson a halandóknak. Egyetlen reményem, hogy ez a Tenger fiainál is így van, ha hagyják, hogy ez a szép fejű ördög uralkodjon rajtuk, így kell lennie! Ó, hány őrült vargabetűt kellett megtennie az emberi szellemnek, míg évezredek alatt eljuthatott az értelemhez, a dolgok igaz ismeretéhez! És milyen kár, hogy nekem most nem az értelemhez, hanem az ostobasághoz kell fordulnom, ha azt akarom, hogy célom elérjem!

– És miért szállt szembe Ikendu a Hegyek Fehér Atyjával? Mivel hívta ki maga ellen isteni haragját? – kapom az új kérdést Valon keresztül.

Buta kérdés, ez már a meghátrálás kérdése, egy pillanatra úgy érzem, túlbecsültem ezt az embert. Hiszen saját magának állít ezzel kelepcét, nem nekem! Ilyen hibát még Vru sem vétene!

– Ugyan ki tudhatja az istenek szándékát? Ki az a halandó, aki megkérdezhetné az istenektől, miért tetted ezt vagy azt? Ha testvéreim az idegen csillagról hozott csodálatos tudományukkal majd meggyógyítják Ikendut, kinek sebét most a nap nyilai tüzelik, s feje enyhülést, hűvöset óhajt, nem halandók fecsegését hallgatni, majd kérdezd meg te magad Ikendut, ó, főpap!

– Azt, hogy fecsegés, nem fordítom – ellenkezik Val. – Te nem láttad még, hogyan akasztat fel ez a főpap embereket fejjel lefelé!

– Téged ezért biztosan nem fog, engem pedig nem mer! Ha tudod, ezt még hangosabban kiáltsd. Gyorsan, gyorsan, a tömeg már türelmetlen!

Mazu edzett harcosként fogadja a fordítást, ami a szócsata befejezését jelenti. Tudja, hogy ebben a pillanatban még fontosabb tekintélyének megóvása, mint a vita elején, mert a nép felmorajlik helyeslő megdöbbenéssel. Arca meg sem rezzen; sima, szertartásos mozdulattal kitárja karjait, a bő kék lebernyeg szárnyakat varázsol oldalához.

– Az isteni Ikendu és testvére, a Szavak Mestere térjenek a palotába! Mazu boldog, hogy méltatlan gyaloghintója az isteni Ikendunak szolgálhat.

– Ezt aztán elintézted! – hüledezik Val. – Bennünket sohasem hívott még meg a saját járművébe! Igaz, nem tudnám soha elviselni, hogy emberek cipeljenek a vállukon. De abban igaza van, hogy a szavak mestere vagy! Hol a csudába tanultál meg ilyeneket mondani? Alig tudtam fordítani!

Lehajolok, mintha a derekamra csavart lepedőt igazgatnám, nem szükséges, hogy a Tenger fiai lássák nagyon is földi nevetésem, miközben válaszolok.

– Majd négy éven át hosszú vitáim voltak egy Vru nevű vén csibésszel, a ti szép főpapotok szőrös öregapjával, aki mindenáron isteni jogalapot akart teremteni ahhoz, hogy elvághassa a torkom egy jobb vacsora reményében. Meg kellett tanulnom a stílusát, ha azt akartam, hogy életben maradjak, ennyi az egész.

A fehér ruhás papok között egy ideig heves vita dúl, ki legyen a négy kiválasztott, ki méltó arra, hogy Ikendu isteni testéhez hozzáérjen, és kiemelje a csónakból. Azután mikor a négy legtekintélyesebb vénség megrogyik Nogo súlya alatt, és kis híján bekövetkezik a szentségtörés, hogy Ikendu isteni testét a kikötő lépcsőire ejtik, egyszerre nyolcan is ott nyüzsögnek körülötte, izgatottan húzzák-vonják, emelik a lépcsősor tetején várakozó gyaloghintóba. Szegény Nogo, jó, hogy nem tud magáról, a nemes fából készült, arannyal és drágakövekkel kivert díszes alkotmány szűk neki, feje-lába kilóg belőle, semmi isteni nincs most benne!

Csak ezután kerülhet sor arra, hogy Mazu végtelenül méltóságteljes és nagyon is erőltetetten barátságos mozdulatára én is kilépjek a csónakból. Egy pillanatra felborul a fogadás szertartása, a parton várakozó társak odarohannak hozzám, mind egyszerre beszél és ölelget. Dave szemében könny csillog, ölelése a bordáim ropogtatja, Félix ordít. – Jól megmondtad neki, így kell bánni ezzel a felfújt pojácával! – Hagyd ezt most – nevet Till -, az a legfontosabb, hogy itt van! – A karom simogatja. – Miken mehettél keresztül, Gregor! – Azután a másik három következik, Jai, Takura, Ten Ling tapogatnak végig. – Valóban élő ember vagy, Gregor?! – Soha nem hittük, hogy valaha látunk még! Téged hogy nem öltek meg a madarak? – Merre bolyongtál? Hogy találhattál ránk? – Homályosan látom csak őket, nem, ez nem a csillapító hatása, egyszerre hatfelé válaszolnék: Igen – nem – a folyón – tutajjal – nem gorilla, Nogo ember, mint mi, csak szőrös – nem tudom, nem vagyok biológus – körülbelül 5000 kilométer – ez harapás, semmi, csak sakál volt – majd elmondom – nem, az nem úgy volt – nem raboltak el, a felhők tévesztettek meg – igen, a polyinterferon – találtam kovakövet…

A csónakból kiszálló Mark vet véget a kavarodásnak.

– Hagyjátok már, elsősorban pihenni kell Gregornak! Nem képzelitek, hogy itt a parton elmesélhet mindent? A menet már elindult, Val, szaladj a hordszék után, nehogy valami baj legyen, és gyerünk mi is!

Már a lépcsők felénél vagyok, mikor eszembe jut valami.

– Várjatok csak!

Visszaszaladok a csónakomhoz, és felnyalábolom fegyvereinket.

– Mit akarsz ezekkel? – csodálkozik Dave. Nyugodtan járhatsz fegyvertelenül! Mi sem hordunk semmit magunkkal!

– Én se fogok – magyarázom -, de az isteni Ikendu bunkóját mégsem lehet egy őrizetlen ladikban hagyni. Ha magához tér, keresni fogja, és akkor jaj annak, aki hozzá nyúlt!

A kikötőpart felső peremén Mazu vár, nem ment a hordszékkel, neki én vagyok a fontosabb. Kiszámíthatatlan pillantással figyeli, mint cipekedek fölfelé a két íj, a vesszők, a kőbalta és Nogo bunkójának súlya alatt. Most Mark tolmácsolja jóindulatúnak álcázott kérdéseit.

– A Szavak Mestere mindig ennyi fegyvert visz magával? És ő hordja az isteni Ikendu fegyvereit is a gazdája után? Vagy most úgy hiszi, hogy ellenség közé jött, és ezért hozza?

– Ikendu a Vadász is. És a Vadász soha nem lehet az ő fegyvere nélkül. Most barátok között vagyunk, de csak kiválasztott méltó arra, hogy ezeket a fegyvereket vigye – szétosztom az íjakat, a baltákat a körülötte álló papok között, míg Mark fordít, és végül Nogo fél mázsánál is nehezebb bunkóját Mazu kezébe nyomom.

– Ez a legszentebb fegyver – magyarázom álszent arccal -, az isteni Ikendu varázslatos bunkója. Ha lesújt vele, mennydörgés támad.

A szemén látom, hogy legszívesebben, az én fejemen próbálná ki a bunkó varázserejét, most, azonnal, de még csak nem is tiltakozhat. A papok örvendező kiáltásokkal fogadják a kitüntető fegyverhordozást, és neki is cipelnie kell a legszentebb bunkót a palotáig. Méghozzá gyalog, hiszen hordszékében az isten imbolyog, messze, a menet elején. Ha eddig csupán számításból akart elpusztítani, harag nélkül, csak mert megzavartam a körülötte kiépített isteni rendet, tudom, hogy ettől a perctől kezdve gyűlöl is. De a márványból vésett szép arc mozdulatlan, int, hogy induljunk előtte.

Dave és Andrej fog közre, a többiek mögöttünk lépkednek, kérdeznek, nevetnek. Még sincs szebb dolog a világon, mint megérkezni közéjük, érezni, hogy együtt vagyunk, hogy nem önmagammal kell beszélgetnem a földi ember nyelvén, a szavak, az arcok, a tekintetek, az ismerős ruhák egy darabka Földet lopnak a szívembe. Ezt, ezt a pillanatot vártam, erre gondoltam mindig! Itt vagyok közöttük, és bármi történhet ezután, nem kell többet egyedül lennem, bozótban vagy csónakban, rettegnem a vadontól és attól, hogy soha többé nem láthatom őket!

A négyszögletes kövekkel kirakott széles út meredeken tart fel a dombnak, két oldalán lapos tetejű kőházak, legtöbbje földszintes, csak néhol látok egyemeletest. Két emelete csak annak a hófehér, nagy épületnek van, amely a domb tetején magasodik.

– Az a palota?

– Igen, mi a jobb szárnyában lakunk a felső emeleten. Minden kényelmünk megvan, de egy lépést sem tehetünk, hogy ne figyelnének. – Dave sóhajt. – Szép kis csapdába kerültünk ezzel az öböllel, a várossal, de leginkább Mazuval.

– Hogy történhetett ez?

– Tulajdonképpen mi magunk sem tudjuk, hogy jutottunk idáig. Az öbölbe egy vihar elől menekültünk be. Először harcoltak a Viking ellen nyíllal, dárdákkal és kövekkel, azután békét kötöttünk, istenként tiszteltek bennünket, a szemünk rebbenését lesték. Mi betegeket gyógyítottunk, megmagyaráztuk a városi egészségügy legelemibb szabályait. Mikor egy csúnya járvány ütötte fel a fejét, a fél várost mi mentettük meg, és akkor is, mikor egy ellenséges hajóraj behatolt az öbölbe, és biztosnak látszott a város pusztulása. Akkor láttad volna csak, hogy könyörgött segítségért ez a gőgös pojáca!

– És hogy segítettetek?

– Nem volt nagy dolog. A Vikinget farral a szoros felé fordítottuk, és fél percre begyújtottuk a hajtóművet. A láng persze kétszáz méterről leperzselte az első három hajó vitorláját, de emberben, azt hiszem, nem esett kár. A többi hajó úgy elpucolt, hogy azóta te voltál az első, akire a szoros őreinek nyilazniuk kellett, pedig ennek van már vagy másfél éve. A város diadalmámorban úszott, az ellenség minden feltétel nélkül megadta magát, két másik város pedig – tudod, itt a part végig tele van 5-6 ilyen várossal, mind önálló, mind marakszik egymással – felajánlotta örök szövetségét, Mazutól kértek maguknak uralkodó-főpapot. Sok furcsa fogalmat kellett előbányásznunk a középiskolás történelemből, hogy megértsük ezeket a dolgokat. Szerencsére Jai valamikor történésznek készült, mielőtt a híradástechnikát választotta.

– De ha ti győztétek le az ellenséget, nem is Mazu, hogyan juthattatok idáig?

– Ez az, amit nem értünk. Alig egy hónappal a győzelem után Mazu parancsot kapott isteneitől, hogy rakassa tele a szorost sziklákkal. Mi csak arra kaptunk észbe, hogy az egész város fent nyüzsög a szoros két oldalán. Szórták a követ, kicsit, nagyot – volt sok akkora is, mint egy ilyen ház, ötvenen is feszítették rudakkal -, mind bele a vízbe. A szoros legszűkebb szakaszán most harminc-negyven méter hosszúságban a víz nem mélyebb másfél-két méternél. Tudod, mit jelent ez? Hogy a Vikingnek csak egy útja maradt ki ebből az öbölből, arra, ni!

Dave az égre mutatott.

– De hiszen ez világos – most kezdem csak igazán gyűlölni ezt a sima arcú főpapot -, örökre itt akar bennünket tartani, mert ez növeli a hatalmát. Amíg a Viking az öbölben van, addig Mazu a leghatalmasabb az egész partvidéken! És ti mit tettetek?

– Mit tehettünk volna? Számon kértük, ő az isteni parancsra hivatkozott… Till és Andrej meg akarták ölni, de azután tanácsot tartottunk, és Mark meggyőzött bennünket, hogy minden erőszak ostobaság lenne.

– És neked, Dave, mi a véleményed?

– Nem tudom. Marknak sok mindenben igaza van, ő felelős az expedícióért. És lehetetlen kiigazodni ezen a főpapon. Nagyon eszes, nagyon tanulékony, és ha rosszat tesz, képtelen vagy rábizonyítani, mindig talál valami ragyogó kibúvót. Hol a papok tanácsára hivatkozik, aminek formailag ő is alá van rendelve – persze a markában tartja őket -, hol az istenek sugallatára, és ezzel nehéz vitatkozni. Hogyan magyarázzam meg egy főpapnak, hogy nincsenek istenek, mikor abból él, hogy vannak? Bár olyan biztos vagyok benne, mint ahogy itt sétálok veled, hogy ő sem hisz bennük, csak szüksége van rájuk, hogy a hatalmát biztosítsa. Aljas dolog.

Meg kell állnom, nagyon fáradt vagyok. Jó százötven métert kaptattunk már fölfelé, csak egy nagy üres tér – szépen kirakva az is négyszögű faragott kövekkel – választ el a palota kapujától. Visszanézek, mögöttünk még hosszan kígyózik a menet. Innen felülről belátok a házak kertjébe, amit magas, tömör kőkerítések őriznek az utcák felől, látom az öböl kék tükrét, rajta a Vikinget, most éppen olyan apró, önmaga modellje, akkor láttam ilyennek, mikor Amarral partra szálltunk. Amar, Amar, a torkom összeszorul, szédülök, vállamra omlik az elmúlt négy év iszonyú emlékhegye, elkapom Dave karját.

– Dave, Andrej, kérlek, karoljatok belém, ne lássa senki – legkevésbé szeretett főpapunk -, hogy nem tudok megállni a lábamon. És mosolyogjunk. Úgy. Most már sokkal jobb.

Mazu még vagy ötven méterrel lejjebb lépdel az úton, a “legszentebb bunkó” súlyát bölcsen megosztotta két papjával.

– Ne várjuk be, mert ha állni nem is tudok, a torkának ugrom!

A palota előtt tanácstalanul várnak a papok, Val Nogo pulzusát fogja, nem sok jót olvasok az arcáról.

– Mi történt vele?

– Semmi, csak összerázta ez a sok áhítatos jószág. Sürgősen csend és nyugalom kell neki.

– Vele akarok maradni!

– Persze, már intézkedtem, hogy a legbelső sarokszobát ürítsék ki. Ott a legjobb a levegő, az a legcsendesebb. Nyugodtan pihenhettek.

Belépek a palota előcsarnokába, azaz belibegek, Dave és Andrej tart, a lábam alig éri a padló színes köveit, de úgy érzem, remekül játszom a határozott lépéseket. Széles lépcsők, keskeny ablakok – ilyen meleg éghajlat alatt nincs is szükség nagyobbakra -, a falakon színes mozaikok, bemélyedő fülkékben szobrok. De mindezt már csak nagyon homályosan látom a termek hosszú során át. Ajtók nyílnak és csukódnak mögöttünk, egyre nagyobb a csend, kellemes, hűvös félhomály fogad, azután érzem, hogy kinyújtóztatnak egy puha, széles fekvőhelyen, még tudomásul veszem, hogy karhossznyira tőlem egy másikra Nogót emelik rá, Val föléje hajol, a kötést igazgatja, azután elringat az álom. Utolsó, boldog gondolatom az, hogy bármit is merít majd a múlt zavaros vizéből, itt, a többiek között fogok felébredni.

XX.

Apró téglákból épül körülöttem az új valóság. Először a teremnek is beillő szoba, a sarkokban bujkáló homály, Nogo a másik fekvőhelyen, és Val, aki csillogó tűjével újra meg újra visszaküld a mély, gyógyító öntudatlanba. Azután étel és ital a rövid ébrenlétek álomízű kábaságában, és az altató bilincsével küszködő értelemnek odadobott válaszkoncok: várj, majd később – most csak pihenj és gyógyulj – hagyd még, bonyolult kérdés ez – te is belátod majd, hogy másként nem lehet – csak békésen, lépésről lépésre – igen, Mazu tartja kezében az egész várost – nem, nyíltan soha nem ellenkezik, de azután tesz róla, hogy mégis az történjen, amit ő akar – hogy milyen a kapcsolatunk a várossal? – sokat törődünk velük, különösen Marcis – most is kérlek, aludj el gyorsan, mert a földszinten várnak a betegeim…

Az álmok most tiszták és csendesek, nincs kapcsolatuk a múlttal, nem rendezi őket a vágy egy másik, óhajtott világgá, hiszen azt részben már elértem. Az akarat az álmoktól a valóság felé fordul, azt akarja uralni, benne tájékozódni a jövőről; elérted a Vikinget, most el kell érned a Földet! Elég volt ebből a bolygóból, legalábbis nekem elég volt, haza akarok jutni, és nem az eszközökön töprengeni, melyik az…

Nehéz így gondolkozni, a csillapító ringató fátylai között forgatni az értelem apró szilánkjait, vajon mi a helyes út, a célra vezető? Valóban csak lépésről lépésre? A szelíd és elnéző földi értelem, ami már századok óta megtisztult az indulatok, önzések mérgező üledékétől, érthető-e azonnal, nem a gyengeség látszata-e azok számára, akik ezen a bolygón még oly távol vannak ettől a lépcsőtől? Mazu gondolkodhat-e másképp rólunk, mint saját magáról? Mit számított az én önzetlen segíteni akarásom Vru és Kriri bozótdiktálta filozófiájával szemben? Nem akarom bántani őket, békét és szeretetet akarok adni, és tudományt, hogy jobban éljenek, közelebb jussanak a mi földi életünk boldogságához. Békét, de haza akarunk jutni a Földre, ezt nekik is meg kell érteni, és ha másképp nem megy, akkor a saját gondolkozásuk nyelvén fogom ezt Mazuval, mindenkivel megértetni.

Ami ebből a következő ébredéskor a felszínre bukkan, csak arra jó, hogy Val megduplázza az altató adagját. Érzem, gyorsabban zuhanok az álomba, és soká, soká tart, míg kábultabban, mint valaha, újra ott van körülöttem a szoba, Nogo, kezemben a pohár, és valami ízetlen ételt majszolok étvágytalanul. Megfogadom, hogy nem beszélek, míg képes nem leszek megvédeni gondolataim, még Valban sem bízhatok, senkiben.

A keskeny, magas ablakokon át becsurog reggelenként a napfény, azután elfordul, és alkonyatig az ég azúrkék csíkjai jelentik a szobán kívüli valóságot, a termek csendjén átszűrt halk neszek az életet. Nogo még mindig eszméletlen, Val injekciói megszabadítják a gyógyulás fájdalmától, gyengén, alig hallhatón lélegzik, de él, biztos, hogy életben marad, a karja már alig dagadt, a két sebbe illesztett kis csövekből egyre kevesebb savós vér csöpög. Még pár nap, és erre sem lesz szükség. Pár nap? Végül is hány napja tart ez az altatás? Frissnek és kipihentnek érezném magam, ha nem tompítanának a gyógyszerek! Nem, ennek véget kell vetni, dolgom van, vissza akarok jutni a Földre, meg kell tudnom mindent, mindent, ami ezzel összefügg.

– Hány hete, hogy itt vagyok? – szegezem Valnak a kérdést a következő ébredéskor.

– Hete?… Hat, nem, hetedik napja.

Semmitől nem lehet olyan bárgyú képet vágni, mint Val altatóitól. Sokkal többnek éreztem, egy végtelen fekszik a ma és megérkezésem délelőttje között. Csak hét nap? Újra előttem az öböl, partján a város népe, és felbukkan egy kékpalástos alak…

– Mazu?! – mondom magam elé, különösebb értelem nélkül. Val nevet.

– Csak nem akarsz neki máris újra az istenek nyelvén szónokolni? Szeretetre méltó vitapartnered egyébként eddig mindennap meglátogatott. Ébren nem akart zavarni, mindig megkérdezte tőlem, hogy alszol-e, és csak akkor jött.

Most már tudom, nem véletlen, hogy kimondtam a nevét. A bozót keservesen szerzett ösztönét még Val altatói sem tudták teljesen közömbösíteni, éreztem, hogy itt járt, ő volt az egyetlen zavaró, megmagyarázhatatlan pont nyugodt álmaimban.

– És te beengedted?

– Miért? Elsősorban ez az ő palotája, másodsorban barátok vagyunk, legalábbis ő folyton ezt hangoztatja. Nem zavarhatott, akkora adagokat adtam neked, hogy a Viking rakétái sem ébreszthettek volna fel! Mától kezdve különben nem szurkállak, vedd be ezt a tablettát! Vagy előbb eszel valamit?

Undorral nézem a tenyerén tartott gyógyszert, mintha az lenne a felelős, hogy Mazu kileste álmomat. Persze ez így szamárság; mi az, Gregor, úgy gondolkozol, mint akármelyik babonás laposfejű?

– Mit akart itt a főpap? Mit csinált?

– Igazán semmit, ne haragudj már, hogy beengedtem. Csendesen jött, megállt előtted, és csak nézett. Egy szót sem szólt, Nogónak még a közelébe sem ment. Pedig máskor mindig érdekelte, hogyan gyógyítjuk a sebeket, a maga módján ő is nagy doktor, főleg a hipnózishoz ért. Majd mesélek róla. De most csak pihenj tovább. No, beveszed vagy eszel?

– Egyiket sem! Fölkelek!

Ez persze nem megy vita nélkül. A szóváltásra összeszaladnak a szomszédos termekből, és a többség az én pártomra áll: Gregornak igazán joga van eldönteni, hogy mikor akar felkelni, ha egészségesnek érzi magát, ha pedig elfárad, legfeljebb újra alszik egyet!

– Viszont mi már alig várjuk – érvel Félix -, hogy beszéljen, hogy kérdezhessük. Lehet, hogy ez önzés, ha így van, Gregor, mondd meg, akkor várunk! De azt hiszem, megérted?

– Meg – bólintok. Nekem is jobb lesz keresztülesni rajta, egyszer majd csak kifogynak a kérdezésből, és akkor szerepet cserélünk. Sok mindent kell megtudnom róluk.

Igyekszem úgy csoportosítani történetem, hogy közben ne kelljen nagy, magyarázó kitérőket tennem, és mikor a végére érek, számtalan kérdést kapok. Mire mindre válaszolok, már a harmadik órát beszélem végig, azután csend borul a teremre, tekintetük, ha lehet még hitetlenkedőbb, mint mikor először megpillantottak.

– Hogyan lehetett ezt túlélni? – mondja ki Andrej a levegőben lógó kérdést.

– Nem tudom. Talán úgy, hogy először csak élni akartam, életben maradni minden áron. Azután, hogy Nogóval találkoztam, már azt akartam, hogy jobban éljek, mint addig – persze értitek ezt a kevésnek látszó különbséget, ami akkor végtelenül nagy volt -, azután… nem is tudom. Ha véglegesen a laposfejűek között kellett volna maradnom, nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna, természetesen ezen éveket értek. Nem testileg – addigra már sikerült kialakítanom valami harmóniafélét a vadonnal -, azt nem bírtam volna, hogy a változtatás lehetősége nélkül éljek azon a szinten. De jött az a szerencsétlen simabőrű – azaz Zumbi hozta -, és bár zavarosan és keveset értettem magyarázatából, elég volt ahhoz, hogy meg akarjalak találni benneteket. Ez adott erőt azután mindenhez. El akartam jutni hozzátok mindenáron, soha nem mondtam le erről, mint ahogy most sem, hogy – elharapom, még nincs itt az ideje, okosnak kell lenned, Gregor. Nagyot ásítva befejezem az eszmecserét. – Ne haragudjatok, nagyon fáradt vagyok, majd legközelebb folytatjuk.

Kimennek, és Val jön a tablettájával. Engedelmesen beveszem, de a nyelvem alá rejtem. Nincs semmi bajom, gyógyszer nélkül kell megtalálnom a feleleteket a kérdésekre, sok mindenben meg kell maradnom annak a Gregornak, aki a bozótban voltam. Míg iszom, Val igazgat valamit Nogo karján, azután csendesen behúzza maga mögött az ajtót.

Éppen ideje, nyelvem alatt a tabletta keserűn olvadozik, gyorsan kiköpöm. Az ablakok magasan kezdődnek – ez valami börtönjelleget ad az amúgy is komor helyiségnek -, az egyik zsámolyra kell felállnom, hogy kiláthassak. Nincs sok értelme ennek a kémlelődésnek, leginkább magamnak akarom bebizonyítani, hogy képes vagyok önállóságra, független cselekedetre. Háztetők, kertek fölött siklik tekintetem az öböl vizére – érdekes, eddig úgy gondoltam, hogy ebből a szobából nem lehet látni az öblöt -, azután egyszerre eláll a lélegzetem, és a rémült csodálkozástól majdnem felordítok: a Vikinget nem látom sehol! Mi történhetett? Görcsösen kapaszkodom a kőpárkányba, szemem újra meg újra végigsiklik az öblön, minden zugát jól láthatom, hol van hát? Időbe telik, míg rájövök, egy másik öblöt látok, a házak itt is ugyanolyanok, az öböl partja itt is kövekkel van kirakva, de az alakja más, hosszúkásabb, mint amelyikben a Vikinget megpillantottam.

Tehát a város dombját nem egy, hanem két öböl szegélyezi! Miért nem rajzolta le ezt az öblöt is a simabőrű? Bár az is lehet, hogy lerajzolta, de nem törődtem vele, csak a Viking vonalait sejtető rajzra figyeltem. Ez az öböl néptelenebb, mint a másik, néhány kis csónak siklik csak a sima vizen, nagy evezős hajót egyet sem látok. De akkor meg minek építettek fáradságos munkával ennek a partjára is kikötőt? Ennek a pár apró csónaknak?

– Hát te mit csinálsz? – Val olyan csendben lépett a szobába, hogy mikor közvetlenül mögöttem megszólal, majd lebillenek a zsámolyról. – Azt hittem, már rég alszol.

Az is kellemetlen, ha akkor kapják rajta az embert, mikor tudja, hogy mit tesz, hát még, ha képtelen elfogadható magyarázatot adni. Zavartan dadogok, az öböl, a Vikinget akartam látni, és nem találtam…

– Ugye, megijedtél – nevet. – Ez a Halott Öböl. Ennek is volt valamikor egy olyan bejárata, mint a másiknak, de egy sziklaomlás körülbelül egy emberöltővel ezelőtt elzárta. Pedig azt mondják, ez volt a fontosabb öble a városnak, a másik kikötő partját csak azóta építették ki. Az a szemforgató főpap is erre a sziklaomlásra hivatkozott, mikor a Vikinget az öböl foglyává tette. Nem tudom, elmesélte-e már neked valaki, hogy a Viking…

– Igen, Dave mondta, hogy isteni parancsra azt a szorost teledobáltatta sziklával, de mi itt az összefüggés?

– Azt mondta a népnek, hogy ha az emberek maguk nem dobálnak sziklákat a szorosba, annak a falait is beomlasztják az istenek, mint ennek az öbölnek.

– Igazán ragyogó érvelés! És elhitték?

– Sajnos, igen! Azóta vagyunk ebben az egérfogóban. De én itt békésen magyarázok neked, holott szidást érdemelnél! Miért nem alszol? A tablettának már régen hatni kellene!

Elfordulok a Halott Öböl békés tükrétől, és a szemébe nézek.

– A tablettádat kiköptem, és ezentúl csak akkor alszom, ha szükségét érzem. – Sajnos szavaim határozottságához túlságosan remeg a lábam, fáradt vagyok, de csak azért is ébren fogok maradni. Ennél különb fáradtságot is legyőztem már. – Olyan lehetetlen azt várnom tőletek, hogy ne tartsatok ápolásra szoruló félbolond roncsnak? Ti, egészségesek, mit tettetek eddig a hazatérés érdekében?

– Nem vitatkozom veled, mert igazságtalan vagy – vonja meg a vállát -, nem is tudsz még mindent, hogyan mersz akkor így kérdezni? Két hete sincs, hogy Jai és Takura az életüket kockáztatták, hogy hozzáférjenek a Viking víz alatti sérüléséhez; láthattad fejükön a kötést! De talán abban igazad van, hogy ébren akarsz maradni. Végeredményben nincs semmi bajod. Hát akkor menj, és kérdezz meg mindenkit, járd a várost, ellenőrizd, hogy ki mit tett.

Csak aludni térek esténként Nogo szobájába. Járom a palotát, a várost, fürkészem az új élet mozgató erőit, kérdezek és vitatkozom. Mark kísérget, ő visz a palota lapos tetejére, ahol Till vezetésével Félix és Jai megépítette az expedíció büszkeségét, a nagyméretű rádiótávcsövet.

– Nem sok örömünk volt eddig – magyarázza fáradtan Mark -, de az nagy pillanat volt, amikor Tillék megtalálták segítségével a fotonrakétát.

– Hol van?

– A szabályosan programozott pályán, a t Ceti körül.

– És a sérülései?

– Ez volt a még nagyobb öröm. A fotonrakéta operatív központjának automatáival sikerült nemcsak rádiókapcsolatot teremtenünk, hanem segítségükkel a rendszer hibáját is behatárolni. Pár kábel és jelfogó ment csak tönkre, néhány órás munkával meg lehet javítani.

– Nem féltetek, hogy…

– Dehogynem! Tudtuk, mit jelent egy ilyen elromlott automatizmust rádiójelekkel zavarni. Minden pillanatban attól rettegtünk, hogy egyetlen rosszul értelmezett rádióparancs, és a hibás operatív központ esetleg beindítja a fotonrakétát. Én nem is akartam ezt megkísérelni. Robert titokban végezte.

– Nem féltél, hogy rosszul sikerül? – fordulok Tillhez. Nagyon sovány, pofacsontjai szinte átszúrják az arcbőrét, de a szemében az enyémmel rokon tüzet látok fellobbanni.

– Nem. Bizonyosságot kellett szereznünk, hogy az operatív központ javítható-e. Mert ha ott olyan hiba van, ami meghaladja a mi lehetőségeinket, hiába erőlködünk itt, hogy eljussunk a fotonrakétáig. És különben is sikerült. Utólag kár aggodalmaskodni, hogy mekkora kockázat volt.

– Íme, a felelőtlenség dicsérete – nevet Mark kényszeredetten -, de utólag én sem tehetek már semmit.

Till élesen válaszol, vita kerekedik, amit nekem kell elsimítani. Mark még akkor is morog, mikor a palota földszintjére érünk.

– Nem értik meg, hiába, nem értik meg.

– Mit?

– Hogy nem lehet fejjel a falnak menni. Itt nem hősiességre van szükség, hanem meggyőzésre és türelemre. Emberekkel van dolgunk, méghozzá tőlünk meglehetősen különböző lelkivilágú emberekkel. Nem kívánhatjuk, hogy máról holnapra megértsenek bennünket, hogy elismerjék a mi igazságainkat.

– Gondolod, hogy ezt a főpapot valaha is meggyőzheted? – Már bánom is a kérdést.

– Hát nem látod, hogy minden erőmmel ezen töröm magam? – kiabál, ami annyira idegen tőle. – Három éve vitázom vele, próbálom megingatni, már mindent elmondtam neki a Földről, a mi társadalmunkról, ami szép és jó…

– És az eredmény?

– Eh! – legyint. – Csak gondolkozik, és újra kérdez valami homlokegyenesen mást, mint amit várok. És ha mi kérünk valamit, megígéri, és azután kibújik alóla.

A palota előtti nagy téren megyünk, a nap forrón tűz, és Mark nagyon elkeseredett. Velünk szemben emberek jönnek, karjukat lengetve köszöntik Markot, bámulják kopaszra nyírt, golyósima koponyámat – sajnos ez volt az egyetlen megoldás, hogy a bozótban felszedett élősködőktől megszabaduljak. Nem, ez nem vitatkozásra való hely és idő, visszanyelem hát a felkívánkozó gondolatot: vajon érdeke lehet-e Mazunak, a főpapnak, egy olyan társadalom, mint a mienk a Földön? Ezeknek igen – mosolygok a körülöttünk mosolygó arcokra -, de Mark minden meggyőző beszélgetése nyilván csak növekvő aggodalmat éleszt Mazuban. Mi lesz vele, ha a földiek itt is azt akarják megvalósítani, amit azon a távoli bolygón?

– Hány lakosa lehet a városnak? – fordítom másra a szót.

– Népszámlálást persze nem tarthattunk, pedig érdekelt bennünket is. Körülbelül nyolc-tízezer, beleértve a rabszolgákat is.

– Rabszolgákat?

– Talán emlékszel még a történelemre, ez egy olyan dolog, mikor valaki úgy rendelkezhet egy másikkal, mintha az nem ember volna, hanem gép.

– Igen, most már rémlik nekem is…

– De nincs sok, mert csak a háborúban ejtett foglyokat lehet rabszolgává tenni, és mióta itt vagyunk, béke van. Bár Mazu már tett célzásokat nekem valami isteni sugallatról, hogy meg kellene támadni az egyik szomszédos várost. A siker biztos lenne, hiszen ez a város már másik kettővel szövetségre lépett.

– Dave említette, hogy ezt a szövetséget tulajdonképpen nektek köszönhetik.

– Segítenünk kellett rajtuk, mikor megtámadták a várost, de arra igazán nem gondoltunk, hogy ezzel Mazu hatalmát növeljük.

– Pedig ha jól sejtem, neki máson sem igen jár az esze.

Mark sajnálkozva sóhajt.

– Valahogy így van, de mit tegyünk?

Akárhonnan indulunk, mindig ide kanyarodik a beszélgetés, és itt azután abba is marad. Egyikünk sem akar vitatkozni, pontosan én még nem akarok, Mark gondolatai pedig minduntalan a bűvös kört járják: meggyőzni, apránként, csak békésen, kerülni minden összetűzést. Nem sokra megyünk egymással.

Végigmutogatja a várost, a vízvezetéket – boltíves gerincén a messzi erdős hegyekből hozza a hűvös, tiszta ivóvizet -, a különböző istenségek templomait a hozzájuk tartozó hatalmas, ápolt kertekkel, és a lakosság apró parcelláit, melyeken mindig ott görnyed egy-egy asszony, öregember vagy gyerek.

– A férfiak nem dolgoznak?

– Dehogynem! Csak nem itt! Húsztól negyvenéves korukig a városnak kötelesek szolgálni. Van amelyik mint katona, vagy a nagy gályákon, a többi a papság kertjeit gondozza. Csak a szabad halászok rendje kivétel, azok hallal és nem munkával adóznak Mazunak.

– Adó?

– Igen, adó! Ez a kifejezés a mi nyelvünkben is megvan még, mint udvarias szóvirág; például: adósodnak érzem magam, olyan kedves voltál hozzám, vagy más ilyesmi. Itt azonban ez nem érzés kérdése. A katonák legnagyobb része nem azért van, hogy a várost védje – azt azóta úgysem kell, hogy mi itt vagyunk -, hanem az adó behajtását ellenőrzi, biztosítja, a halászoktól és a kézművesek különböző rendjeitől. Már az is elég csodálatos volt számunkra, hogyha valamelyik városlakónak például új sarura van szüksége, akkor egy kosár gyümölccsel a fején elbandukol a sarukészítőhöz, és ott a gyümölcsért kap sarut. De az végképp felháborító, hogy a kézművesek minden készítményük majd minden darabját külön felszólítás nélkül be kell szállítsák a palotába.

– És beviszik?

– Próbálnák csak nem! Itt, az utca végén van egy fazekasmester – mutat végig az öböl felé lejtő házak során -, érkezésed előtt körülbelül egy héttel elmulasztotta bevinni azokat a korsókat, melyek agyagjába még égetés előtt belenyomta az egyik pap a palota pecsétjét. Nem is tehette, mert égetés közben a kemence boltozatából lezuhant egy kő, és összetörte az összes korsót. Műszaki hiba – mondanák a Földön -, itt azonban, mikor a pap két katonával kijött, hogy számon kérje az elmaradt korsókat, véresre korbácsolta nemcsak a fazekast, hanem az egész családját! A gyerekeket is!

Megint magamba nyelek egy kérdést:

– Te, Mark Rogan, hogy tűrhetted ezt? Hát használ itt valamit a rábeszélés? Ez sem jobb, csak más, mint Kriri hordája! – Mark valamit azért láthat az arcomon, mert gyorsan hozzáteszi.

– Ne hidd, hogy nem tettem semmit! A mi érkezésünk előtt az ilyesmiért halálbüntetés járt!

Nyugodjam meg ettől a magyarázattól? Vagy éppen attól, hogy a szerencsétlen háza elé érve a gyerekek visongva szaladnak a kert fala mögé, a fazekas és a felesége pedig az utca piszkos kövén csúszik négykézláb elénk? Először nem is értem, miért, hiszen kopasz fejem csillogása a gyerekek kedvencévé avatott – mindig ott lebzseltek körülöttem -, a felnőttek pedig felemelt karral köszöntöttek bennünket. Azután rosszalló, halk suttogást hallok a hátam mögött, és a két szerencsétlen a földhöz tapad, arcukat a kövekre fektetik. Megfordulok, szorosan mögöttünk áll a bennünket eddig néma árnyékként kísérő két fehér leples pap, tekintetükből gyűlölet és megvetés szikrázik a földön fekvőkre. Azután rám néznek, és a szemük kihuny, közömbösre álcázzák, ahogy mesterüktől tanulták. De ez a két pap mégsem Mazu, és nem állják sokáig a nézésem. Vonásaikon bizonytalanság, majd félelem fut át, és végül alázatosan meghajtják fejüket. Mégis az isteni Ikendu társa vagyok – gondolhatják -, nekem pedig elmegy a kedvem a városnézéstől, attól, hogy jobban megismerjem törvényeiket, erőszakukat. A gyomrom forog, lehajolok, hogy fölemeljem a fazekast, nem bírom elviselni, hogy megalázott legyen előttem.

– Hozzá ne nyúlj! – kiált rémülten Mark.

– Miért?

– Megsérted a város törvényeit! Azzal, hogy Mazu bennünket testvéreivé fogadott, köt a főpapi szabály, csak paphoz érhetünk! Ne helyezkedj szembe szokásaikkal!

Szomorúan nézem végig.

– Lehet, hogy titeket testvéreivé fogadott, de engem még nem! Nem is fog! És Ikendu testvérének nem parancsol Mazu törvénye!

A fazekas meztelen válla megrándul kezem érintésétől, nem tudom, újabb ütést várt, vagy azt hiszi, most menten megnyílik alatta a föld az isteni kéz hatalmától? A hátát végigcsíkozza a korbácsolás beszáradt, véres nyoma. A hóna alá nyúlok.

– Kelj fel, és ne félj!

Rémült arccal néz, persze nem érti.

– Tolmácsolnod is tilos? – szúrok Markba.

– Nem – zavartan fordítja. – De figyelmeztetlek, hogy ennek beláthatatlan következményei lehetnek – magyarázza mögöttem, míg én a két embert karjuknál fogva visszavezetem házuk kapujához. Remegnek, a lábuk elé merednek, mintha attól félnének, megbotlanak a sima, jól ismert köveken. – Nézd, mennyi ember szaladt már össze, itt az egész utca! Mazu ezt fél óra múlva tudni fogja!

A kapuban eleresztem őket, azonnal térdre esnek előttem, de dühösen felrángatom őket. Hát itt is hiába minden, mint a laposfejűek között? Azután megsimogatom a vállukat.

– Nem kell félni – mondom Nogo bűvös nyelvén, majd Marknak -, fordítsd le, hogy ne féljenek tőlem, én szeretem őket, és Ikendu is szereti őket! Minden városlakót szeretek, akár megkorbácsolták, akár nem! Ezt mondja nekik Ikendu testvére!

Széttárt karral szembefordulok az utcával, teli van emberekkel, zavartan, csodálkozva bámulnak, látom, hogy félnek. A két pap úgy áll közöttük csuklyába húzott fejjel, mint két álmos halászmadár, látszólag nem vesznek tudomást semmiről, de a szemük villogva jár ide-oda. Mark kényszeredetten fordít, tudom, hogy az én szavaimat fordítja, a helyzet olyan, hogy nem is mondhat mást. Az arcok földerülnek, kiáltozás szakad ki a tömegből, lelkesen hadonászó karok erdeje kísér egy darabig bennünket, míg a két pap dühös suttogása szét nem rebbenti őket. Mark arca sápadt.

– Őrültség volt! Ezt azonnal jelentik Mazunak!

– Csak jelentsék! Én Ikendu testvére vagyok, ezt szerencsére magának Mazunak kellett kijelentenie érkezésünkkor ott a parton. Kénytelen lesz lenyelni ezt is!

– Igaz, ez nagy szerencse, váratlan szerencse volt azzal a… szóval, Nogóval. De mi lesz, ha egyszer majd felébred, és kiderül, hogy ő mégsem az, akinek hiszik?

– Nem derülhet ki, mert csak én tudok vele beszélni. És ne félj, Nogo végtelenül tanulékony, ha erdei istenné nem is tudom kiképezni – nem tudom, mit kell egy istennek tenni -, erejével, ügyességével, bámulatos megérző képességével ki fogja vívni az őt megillető tekintélyt még Mazuval szemben is.

– Egyelőre azonban még alszik – dünnyögi elgondolkozva maga elé Mark, az utca köveit bámulva. – Alszik, és addig Ikendu, az erdő istene..

Aznap este éppen aludni készülök, mikor Mark beszól a szobánkba.

– Mazu beszélni akar veled – a hanga neheztelő – és velem is. Val nincs itt? Az előbb a földszinten azt mondta, hogy idejön.

– Tudom, hogy üzentél érte, azt hittem, még mindig veled van. Mit akar a főpap?

– Nem tudom, de félek ettől a beszélgetéstől. Ten Ling is velünk jön, ő beszéli mindnyájunk közül a legjobban a nyelvet, és Mazu nagyon tiszteli csillagászati ismereteit. Nogo hogy van? Magához tért már? Val azt mondta, hogy most már minden pillanatban lehetséges, olyan kevés altatót kap.

– Érdekes, nekem nem szólt! Miért nem mondtad, hogy Nogo már felébredhet? – fordulok az éppen belépő Valhoz.

– Mert időközben meggondoltam magam – Val nagyon határozott, egy kicsit túlságosan is az -, megnéztem a szívhangjait még egyszer, és sehogyan sem tetszik. Gyógyszerrel nem is merem tovább altatni, ezért hoztam ezt.

Kis dobozt szorongat, a belőle kifutó vastag kábel csillogó, félholdalakú lemezben végződik. Ismerős ez a félhold, már tudom is, honnan, a hibernátor altató elektródája ilyen. Tehát Nogót ezentúl ez tartja majd távol a valóságtól?

– Mi szükség van erre? – bosszankodom. Nogo egyre jobban hiányzik nekem. – Hiszen a karja már majdnem teljesen egészséges! Vagy ezt is visszavonod?

– A szíve, drága kollégám, a szíve – gúnyolódik, hogy elüsse a dolgot -, de ígérem, amint jobban lesz, veled fogom megtanácskozni betegünk sorsát. Most azonban jobb, ha lelkileg a közelgő magasztos találkozásra készülsz. Az istenek nyelvén fogod köszönteni?

Már nyelvemen a csípős visszavágás, amikor Ten Ling dugja be a fejét.

– Mehetünk?

A folyosón fáklyások fogadnak bennünket, és némán megindulunk az árnyékokkal játszó falak között. Nem figyelem, hogy merre megyünk, még mindig Nogo altatásán töprengek. Nem bírom elhinni, hogy a szívével baj lehet, vagy ha mégis, akkor miért éppen most derült ki? Nogo, Nogo, egyetlen legjobb társam, hát mi bajod van? Vajon csak az, hogy vadember vagy, és istennek tartanak? Mire tovább jutnék ezen a nyomon, kitárul a következő ajtó, és a kétoldalt a homályba vesző fehér leplek derengéséből megértem, hogy helyben vagyunk.

Nagy, de aránylag alacsony terem, látszik, hogy századokkal előbb építették, mint az emeleti boltozatos helyiségeket. Hátsó falánál díszes szék, kis emelvényen, ami csak annyival magasítja meg a benne ülőt, hogy elláthasson az előtte állók feje fölött. A szék – vagy trónus – mögött a falon hatalmas, csillogó fémkorong szikrázik aranyosvörösen a fáklyák lángjától. A visszavert fény hátulról világítja meg Mazu fejét, árnyékot borít arcára, nemhogy a szemét, vonásait is alig látom. Bennünket viszont, akik szemben állunk vele, vakít a korong fénye, arcunk, pillánk rezzenése is tehetetlenül ki van szolgáltatva Mazu homályba rejtőző tekintetének.

Üdvözlési formulák következnek – egy szót sem értek, Mark kezdi, Mazu hosszan válaszol, hangját furcsán öblösre mélyíti a terem különös akusztikája. A bölcs régi építők nyilván erre is gondoltak, nemcsak erre a szemvakító korongra – füstölgök magamban -, itt minden arra megy, hogy a főpappal szemben állónak a legrosszabb, legfélelemgerjesztőbb körülményeket teremtsék. Mazu sokáig beszél, és én egyre idegesebb leszek.

– Meddig fogunk még itt ácsorogni? – kérdezem Ten Lingtől.

Mark kétségbeesetten néz rám, de az öblös zengésű szónoklat abbamarad. Mazu int, és három támlátlan zsámolyt tolnak mögénk a fal mellől nesztelenül előlépő papok. Kényelmetlen, alacsony ülés esik rajtuk, kitekert nyakkal kell fölfelé bámulnunk Mazura, aki egyetlen fekete, súlyos árnyék a villogó korong közepén. Azután újra megszólal, és Ten Ling halkan, szabatosan tolmácsol.

– Most hozzád beszél, azt mondja, hogy bár téged még nem fogadott isteni testvéréül úgy, mint bennünket, mégis tisztel annyira, mint a mi testvérünket és az isteni Ikendu társát, hogy keményen megbünteti a fazekasmestert. Holnap reggel száműzik a városból, mert hagyta, hogy a te isteni kezed tisztátalan legyen az ő érintésétől.

– Vén Vru, minden laposfejűek rossz szelleme! – dörmögöm magam elé a bozót nyelvén. – Rád kell gondolnom, rád emlékeztet ez a fejre állított logika, mikor az ártatlant kétszeresen bünteti a bűnös! Mondd meg neki – fordulok Ten Linghez -, hogy neki nem kell helyettem senkit megbüntetnie, akit én akarok, azt majd eléri az én büntetésem, akár fazekas, akár másvalaki. És ha valakit az én kezem vagy Ikendu keze érint, attól nem a kéz lesz tisztátalan, hanem az tisztul meg, akit mi érintettünk!

Mark közbe akar szólni, de Ling már szenvtelenül fordítja az árnyékból faragott mozdulatlan szobornak. Csak ne vakítana úgy az a korong! A szavak hatás nélkül peregnek le Mazuról, a papok soraiból sem hangzik egy nesz sem. Sokáig, kényelmetlenül sokáig tart, míg az árnyék megint beszélni kezd. Mark és Ten Ling összenéznek.

– Ez felháborító! – mondja halkan Mark. – Micsoda?

– Azt mondja, hogy most éjszaka kifutottak a nagy evezős hajók az öbölből, hogy megtámadják az egyik szomszéd várost. Tudod, erről már beszéltem neked, és most azt követeli tőled, hogy ha te annak idején láttad, hogy mi itt vagyunk az öbölben, most mondd meg, hogy milyen lesz a harc kimenetele. Most mit mondasz?

Csak a rögtönzés segíthet, Vru is ezt tette, ha vitáink során sarokba szorítottam. Valami hatásos lehetetlenséget mondott, és később az adott pillanatra bízta a magyarázatot.

– Segítsetek egy kicsit, mert nem vagyok még járatos a sok isten között. Ugye, a tengernek külön istene van?

– Igen – bólintott Mark.

– Akkor fordítsd: mi nem avatkozhatunk a tenger istenének dolgaiba, aki barátunk, mert tenyerén őrizte csónakunkat, hogy ebbe az öbölbe térjen. De Ikendu parancsol a szikláknak – próbálom valami misztikus rendbe sorolni azt a keveset, amit a két öbölről és a beomlott szorosról tudok, nem baj, ha nincs értelme, csak jól hangozzék -, melyek az öblöket őrzik, és a sziklák összeborulhatnak és szétnyílhatnak kívánsága szerint. Mark, ne tiltakozz, hidd el, egyetlen megoldás ilyenkor, ha a kérdéssel azonos nagyságrendű sületlenség a válasz. Figyeld csak meg a hatást!

Az eredmény valóban engem igazol, mintha szél ingatná meg a kétoldalt álló fehér alakokat, a halk suttogást csak Mazu felemelt keze csendesíti el.

– Mit akar ezzel mondani a Szavak Mestere, az isteni Ikendu testvére? – kapom a kérdést. – Atyáink öble Halott Öböl lett, és engesztelésül köveket szórtunk az istenek parancsára a másik szorosba is! Milyen új veszély fenyegeti az Új Öböl vizét?

– A jövő az istenek kezében van – próbálok bölcsen visszavonulni -, majd megkérdem testvéremet, az isteni Ikendut, mit mond erről.

De nem hagy időt a visszavonulásra, sőt, kihasználja a hibám, amit bölcsességnek véltem, tovább támad, meg akar fogni, hiszen tudja, hogy hazudok éppen úgy, ahogy ő hazudik. Az győz, aki a másikat úgy belebonyolítja a saját hazugságaiba, hogy nem tud többé kimászni belőle.

– A Szavak Mestere azt mondja, hogy ő beszél Ikenduval? – csodálkozik. – Hiszen úgy tudjuk, hogy az isteni Vadász alszik! Hogyan tud vele akkor beszélni?

– Most megfogott, Gregor! – kesereg Mark. – Igaz, hogy sokra én sem vittem vele szemben eddig, de ennyire soha nem égetett még le, mint most téged! Hát kellett ez?

Ezt a mérkőzést tényleg elvesztettem, Mazu megfizetett a parton ért vereségéért. Fáradt és dühös vagyok, mindenért az az átkozott csillogó korong a felelős, a szemem, a fejem fáj tőle. Beleszédülök vakító, vibráló fényébe, mint éjjeli bogár a tűzbe. És ekkor csendesen megszólal Ten Ling.

– Várjatok. Azt hiszem, talán tudok segíteni. Amit Gregor itt összehordott, az beleilleszthető abba, amin már régen gondolkozom, csak még neked sem szóltam róla, Mark, annyira lehetetlennek tűnt a kivitele. Mondj valamit, Gregor, bármit, hogy azt higgye, a te szavaidat tolmácsolom.

– Azt kívánom neki tiszta szívemből, hogy szakadjon rá a terem, miután mi kimentünk innen. Ennyi elég lesz?

– Nem. Beszélj még!

– Akkor még azt is, hogy omoljon be az a szoros is, amelyiken a hajói kimentek, ha már a Viking nem mehet ki többé rajta. Így már jó?

– Pontosan erre gondoltam – mosolyog szerényen Ten. – És most még csak arra kérlek, hogy holnap gyere velem sétálni. Jó?

Mark éppen olyan buta arcot vág, mint én, de azután felvillan a szeme, mikor Ten a városlakók nyelvén kezd mondani valamit a főpapnak.

– Őrült ötlet – suttogja nekem -, de ha sikerül?!

– Micsoda?

– Amit most Ten magyaráz Mazunak! Majd később elmondom.

Az előbbi tiszteletteljes suttogás helyett most már zúgás támad a papok között, és a ragyogásba foglalt árnyék – Mazu is kibillen mozdulatlanságából, pergő hangon, minden méltóság nélkül belevág Ten szavába, vitatkoznak. Mark csupa fül.

– De hát miről van szó?

– Várj, majd később! Most nagyon fontos, hogy egy hangot se mulasszak el! – Mintha kicserélték volna, újra a régi, erős, tevékeny Mark, lelkesen bólogat Ten Ling meglehetősen hosszú magyarázataihoz, egypárszor közbeszól. Nem értem, mi történt, de belátom: legjobb, ha hallgatok.

A kihallgatás végül Mazu újabb terjedelmes búcsúzkodásával fejeződik be, és a fáklyások kíséretével megindulunk visszafelé. Mark csak annyit mond Tennek:

– Most ne beszéljünk semmit! Majd ha magunk között leszünk! – De a szeme boldogan, sokatmondóan csillog.

Mikor azután lakosztályunk ajtaja becsukódik mögöttünk, Mark azonnal tanácskozásra hív össze mindenkit. Félix az ügyeletes, ő csak az aptátorán át lehet jelen. Mark röviden csak ennyit mond:

– Nagyon fontos dologról van szó. Ten Ling egy olyan tervvel állt elő Mazunak, ami ha megvalósítható, akkor szárazra kerül a Viking, ez pedig azt jelenti, hogy elhagyhatjuk a bolygót. Tessék, Ten, kezdj hozzá!

– Mark nem szólt arról, hogy bár az ötlet valóban az enyém, Gregor segítsége nélkül soha nem hozhattam volna szóba. Mazu szokásához híven Gregort is sarokba akarta szorítani, és ez részben sikerült is. Tudjátok, hogy Nogót az erdő istenének tartják, nos, ő az istene egyúttal a szikláknak is. Gregor kínjában olyasvalamit mondott, hogy Nogo – azaz Ikendu – parancsol a szikláknak, ezt összefüggésbe hozta a Halott Öböl szorosának beomlásával, lehet ugyan, hogy nem ezt akarta, de Mazu mindenesetre így értette, és láttam, hogy megijed. Persze, ez csak egy pillanatig tartott, de eszembe juttatta azt, amin már régen töröm a fejem, csak nem akartam mondani. Mi volna, ha lemondanánk arról, hogy a partra vontassuk a Vikinget? Tudjátok, ez úgyis nagyon nehéz lenne, mert a part aránylag meredek, és Mazu a templomok kertjei miatt talán sohasem egyezne bele. Arra gondoltam, mi lenne, ha teljesen elzárnánk az öböl szorosát, és a vizet kiszivattyúznánk az öbölből a tengerbe, hogy a Viking a szárazra kerüljön. Persze, ez a dolog későbbi része, mert előbb egy másik öblöt kell a város halászainak biztosítani. Míg Gregor a sziklák szétválasztásáról nem beszélt, nem jutott eszembe, hogy robbantással esetleg újra járhatóvá tehetnénk a Halott Öböl bejáratát, és ez, azt hiszem, negfelelő megoldás volna a halászok szempontjából. Csak azt nem tudom biztosan, hogy a biogenerátor képes-e valamilyen robbanóanyag előállítására?

Dave és Marcis összenéztek.

– Hát éppen nem volna lehetetlen, salétromsavat tudunk készíteni, csak az a kérdés, mit nitráljunk vele? Mit gondolsz, Michel? Vigyázni kell, nem szeretném, ha a Vikingben robbanás történne, pedig ott tudnánk a leghamarabb megcsinálni.

– Megoldható – bólint Marcis – soha nem készítettem ugyan ilyesmit, de megoldható. Majd utánanézek, mit volna legalkalmasabb nitrálni, és annak is, mit keverjünk még hozzá, hogy egy kicsit “lustább” legyen, csak akkor robbanjon, ha mi akarjuk.

– Ami pedig a lezárt öböl kiszivattyúzását illeti – szól bele Andrej -, kiszereljük az egyik hajtómű nagy tápszivattyúját. Fáradtságos munka, idő kell hozzá, mert súlyos darabokat kell mozgatni, szerelni, de semmi lehetetlen nincs benne. És ehhez volna egy ötletem. Nem kell, hogy az egész öblöt kiszárítsuk. A Vikinget azon a laposabb részen, ami a kikötővel szemben van, a hajtóművel ráfuttatjuk a homokra – az a pár kis horzsolás, amit kap, nem több szépséghibánál -, és akkor csak hat-hét méterrel kell csökkentenünk az öbül vizének szintjét. Bármilyen nagy teljesítményű is a tápszivattyú, így sok időt és energiát takaríthatunk meg.

Fél óra alatt kiderül, hogy nincs megoldhatatlan feladat. Igaz, hogy még esetleg évekig tarthat a javítás, de ha a Viking egyszer a szárazon van, nyitva az út haza, a Földre. Mindenki lelkes, és magyaráz, míg Till egy lélekzetnyi szünetben meg nem kérdezi:

– És hogy tudtátok rávenni a főpapot, hogy beleegyezzen az öböl kiszivattyúzásába? Nem ellenkezett?

Ten zavartan pislog.

– Hát, itt azért még egy kis baj van. Nem mondtam el – nem is mondhattam – neki mindent úgy, mint itt. Ha Gregornak most az egyszer nem sikerült – és nem is tudom még, hogy mászik ki majd abból a jóslásos csávából -, azért neki van igaza, hogy Mazuval csak a saját agyafúrt módszereivel lehet tárgyalni. Tehát azt mondtam neki, hogy vissza tudjuk adni a Halott Öblöt – azaz Ikendu visszaadja -, de cserében azt követelik az istenek, hogy pár évre mondjon le az Új Öböl használatáról. Meggyőződésem, hogy bennünket mindenáron itt akar tartani – hiszen hatalmának akaratlanul egyik oszlopa lettünk -, legalábbis, amíg szüksége lesz ránk. Ezért nem mondhattam meg az Új Öböl lezárásának valódi célját. Mark azonban azonnal megértette mire gondolok és együtt próbáltuk meggyőzni, hogy jól jár mert évek múlva mégis két öble lesz a városnak.

– És az eredmény?

– Ki kapott valaha is egyenes választ Mazutól? – sóhajt Mark. – Kétségbe vonta, hogy jól értettük Gregor szavait, hiszen nekünk azt kellett játszanunk, hogy Gregor Ikendu óhaját tolmácsolja, mi pedig az ő szavait fordítjuk. Bonyolult szerep, de Gregornak igaza van: ha eredményt érünk el vele, vállalnunk kell.

– És végül mégis mire jutottatok?

– Bizonyítékot kért, hogy helyesen tolmácsoltunk!

– Érdekes, mikor Gregort fogadta a kikötőben, nem gondolt arra, hogy rosszul fordítunk? – kiabált közbe Val.

– Most nem erről van szó, hanem a bizonyítékról…

– Miért, miféle bizonyítékot követel?

– Előbb tegye szabaddá Ikendu a Halott Öböl bejáratát, akkor elhiszi, hogy isteni parancs az Új Öböl szorosának eltömése!

– És ez miért baj? – a mindig egyenes Takura nem látja a csapdát.

– Mert miután kirobbantjuk a Halott Öböl szikláit – nevet keserűen Dave -, visszatáncol, és nem járul hozzá az Új Öböl elzárásához. Így azonnal két öble lesz, nem kell évekig várnia, míg az Új Öböl felszabadul.

Már sokkal kevésbé vagyunk lelkesek, mint az előbb, mikor úgy éreztük, kinyújtottuk a kezünket a Föld felé. Csendben ülünk, ki-ki vérmérséklete szerint, harag és kétségbeesés között. Végül Till megszólal:

– Nem baj, legalább végre dönteni kell. Mazunak is, nekünk is. Lehet, hogy elpusztulunk, de nem penészedünk itt tovább. Robbantsuk csak szét a sziklákat, azután majd meglátjuk, hogyan tud Mazu meghátrálni. Kitekerem a nyakát.

Látom Markon, hogy csendesíteni akarja, de azután mégsem szól, hanem hozzám fordul:

– Bocsánatot akarok tőled kérni, Gregor, itt, mindenki előtt. Félreértettem a viselkedésed, és amit még jobban bánok, azt hittem, egy kicsit megzavarta a fejed az, amit átéltél. Féltem, hogy az én elgondolásaim ellen dolgozol, ezért azután…

– Tudom, ne folytasd! Az, hogy most mégis megszülethetett ez a terv, többet ér minden bocsánatkérésnél. És azt is tudom, hogy egy kicsit én is élesebb voltam a kelleténél. De talán ez is használt.

– Bizony használt – bólint. – Túlságosan belekeveredtem már a saját békés elképzeléseimbe, és te segítettél, hogy helyrebillenjek. Még csak egy kérésem volna hozzád. Nogo…

– Mit akarsz Nogóval?

– Ez sem volt egyenes dolog, beismerem. Nogónak nincs semmi baja, én utasítottam Valt, hogy altassa tovább. Elég volt téged féken tartani, akkor még úgy láttam. És most arra szeretnélek kérni, aludjon Nogo még egy keveset. Nagy feladat az a robbantás, ott elsősorban rád van szükség, te vagy a geológus, te értesz a legjobban a sziklarobbantáshoz. Nem lesz időd arra, hogy vele törődj, pedig neki nyilván az ébredés utáni pár nap lesz a legnehezebb. Azután már nem félek, akár Nogo lesz, akár Ikendu, te biztosan megértetsz majd vele mindent.

Szeretnék felháborodni, tiltakozni, de érzem, hogy igaza van, egyelőre valóban jobb így Nogónak. Szégyenkezve, egy fejbólintással elárulom öreg barátomat.

Másnap korán reggel öten indulunk a palotából. Dave és Marcis a Vikingre, hogy megpróbáljanak robbanóanyagot gyártani, Andrej Félixet váltja a szolgálatban, Ten Ling és én a Halott Öböl beomlott szorosát akarjuk megnézni. Egy darabig egy az utunk, azután ők lekanyarodnak a kikötő felé. Búcsúzóul még egyszer megpróbálnak felbosszantani, mert a megszokott két pap és a Mazu aggódó gondoskodását mutató négy fegyveres kísérete ellenére – vagy talán éppen azért? ott billeg vállamon a tutajon készített kőkorszakbeli íj és nyíl.

– Ugye, az oroszlán fejét nekem adod? – ugrat Andrej.

– Nem, vízisárkányra fog vadászni – magyarázza Dave komoly képpel -, azt mondják, hemzsegnek a szoros környékén.

– Úgy van – toldja meg Andrej -, a hossza tíz méter, és kis fúziós reaktor hajtja. De ígérd meg, hogy nekem oroszlánt hozol!

– Inkább a robbanóanyagon törjétek a fejeteket – nevetek -, mi Tennel biztos hamarabb elkészülünk. És vigyázzatok, hogy azért a Vikingből is maradjon valami! Azt nem jósoltam meg isteni mindentudásommal, hogy ma ti a levegőbe repítitek!

– Te csak törődj az oroszlánjaiddal – kiáltja még Andrej -, meglátod, olyan csodaszert keverünk, hogy csak rá kell önteni a sziklára, és elolvad!

Egy darabig még a kertek között baktatunk, azután kiérünk a tengerpart sziklabástyájára, és balra kanyarodunk. A kopár hegyhát párhuzamos a tengerrel, oldalát kimarta a hullámok ostroma, 40-50 méteres meredek sziklafallal támaszkodik a tengerre. Ezt a sziklafalat követtem, mikor az öböl bejáratát kerestem a csónakkal. Innen felülről nem látszik, a szikla felső pereme takarja, a lent bömbölő hullámok hangja gyenge mormolással kísér. Negyedórát sem megyünk, mikor a hegyhát lehajlik előttünk, és szemközt látszik a szoros másik partjának törmelékes oldala. Óvatosan csúszkálunk lefelé az egyre meredekebb lejtőn, míg végre meglátjuk a szoros csendes vizét. Keskenyebb, mint az Új Öböl bejárata, huszonöt, legfeljebb harminc méterre becsülöm, a víz színén jól látszik, hogy mély, kékesszürke tömegében sehol sem dereng víz alatti szirt árnyéka.

– Ez itt tiszta! Hol van hát a beomlás?

– Még én sem jártam itt, de úgy mesélték, hogy ott, ahol a tengerbe torkollik. Gyerünk arra! Jobbfelé mászunk a meredek oldalban, én elöl, Ten utánam.

– Ne siess annyira, Gregor! Én nem vagyok olyan jó sziklamászó, mint te!

– Ez igazán nem sziklamászás, csak igyekezz! Ha megtaláltuk a beomlást, majd pihenhetsz. Nem lehet tudni, mennyi időbe telik, míg mindent megvizsgálhatok, azért sietek! – kiabálok hátra.

A papok és a katonák fönt maradtak a szoros párkányán, ott lépdelnek velünk párhuzamosan. A szoros még jobbra hajlik egy keveset, és a lábam alatt mintha kezdetleges, sziklába vájt lépcső indulna lefelé, nem merőlegesen a szoros vizére, hanem rézsútosan a tenger felé. Lehet, hogy a városlakók ősapái építették? Mindenesetre arra visz, amerre én is menni akarok, és a járás sokkal kényelmesebb rajta, mint a ferde oldalon a laza kövek között. Hátranézek, Ten Ling még vagy száz méterre kínlódik.

– Ten – kiáltok -, jegyezd meg ezt a pontot, ahol most állok! Itt egy lépcsőféle indul lefelé, azon gyere utánam!

Felnéz, és int, hogy rendben van. Könnyedén ugrálok a lapos lépcsőfokokon. Az eddig ferde part függőleges sziklafallá emelkedik, az alig méternyi széles lépcső a sziklához lapul, baloldalt a mélyben a víz csillog sötéten. A sziklafal kétszer is megtörik jobbra, a lépcső hűségesen követi. Már csak tíz méter magasan vagyok a víz fölött, mikor a szemközti part meredek fala véget ér, és előbukkan a tenger. Pár méter, és elérem a szoros kapuját! A lépcső hirtelen derékszögben jobbra fordul, alig tudom lendületem visszafogni, és kitárul előttem a tenger, partot ostromló hullámaival, sós ízével, ragyogóan és nagyszerűen! Azután a lábam alá nézek, és alábbhagy a lelkesedés. A lépcső a levegőben végződik, öt méterre alatta a víz, folytatását a hajdan leomló sziklatömeg magával ragadta. Ha még egy lépéssel tovább gyönyörködöm a tengerben, most ott lent vagyok. Először melegem lesz, azután szégyellem magam. Úgy rohansz, Gregor, mint egy kezdő, és ha ezért bajba kerülsz, még meg is ijedsz, ami szintén a kezdők hibája! Hát ilyen hamar elfelejtetted a bozót iskoláját?

A ledőlt sziklákat vizsgálom, mint óriási oszlopok zuhantak keresztbe a szoros kapuján. A kisebb törmeléket már rég szétsodorták, tovább aprították a hullámok, négy-öt hatalmas kőszál azonban csak két-három darabra törve ágaskodik ki ferdén a vízből. Sok helyen kell elhelyezni rajtuk a robbanóanyagot, vagy befúrni az oldalukba, hogy minél kisebb darabokra tépje őket a robbanás, a többit azután elintézi az állandó hullámverés. De hogy lehetne megközelíteni őket? A leszakadt lépcső folytatásaként a szikla mentén keskeny párkány kanyarog lefelé, rajta lejutni már valódi hegymászó feladat! Oldalt lépek, hogy jobban lássam, levezet-e egészen a vízig, mikor valami a vállam súrolja, és szikladarab zuhan oda, ahol egy másodperccel előbb álltam.

A Nogóval töltött évek eredménye, hogy még remeg a lépcső az ütéstől, mikor kezemben az íjjal már látom magam fölött a sziklafal élén az egyik papot. Félig a mélység fölé dőlve billenti rám a következő kőkoloncot. A nyakát célzom, de a vessző követ feszítő karja alatt üti át mellkasát, felordít, és a fájdalom görcsével kapaszkodik a megindult sziklába. Nem is nézem, hova ugrom – az sem baj, ha a tengerbe -, és máris dörren a lépcsőn a sokmázsás szürke tömb – rajta fehér ruha villan -, recsegve törik le súlya alatt a legalsó két lépcsőfok, és együtt zuhannak tovább a törmelék porpalástjába burkoltan a háborgó, éhes vízbe.

Fölnézek, a kiugró üres. Lehet, hogy csak egyedül ő kapott parancsot Mazutól? Visszarohanok a fordulón túlra néhány métert, ahová nem lehet fölülről követ dobni, és hátamat a sziklának támasztom. Olyan düh feszít, hogy elakasztja a lélegzetemet, új vesszőt teszek az íjra, és a lépcsőt figyelem: csak gyertek! Itt egyenként jöhettek csak, egyenként zuhantok majd átvert torokkal társatok után a vízbe! A forduló mögött kő koppan, már jön is az első, emelem az íjat, kibukkan, a vessző már kicsúszott ujjaim közül, kétségbeesett kiáltással csak az íjat tudom magasba rántani. Ten Ling csak akkor döbben meg, mikor már elzúgott a feje fölött a nehéz kőhegy.

– Gregor! Mit csinálsz?

Meg kell kapaszkodnom a sziklába, mert most valóban félek attól, ami történhetett volna. Ten nem is tudja, milyen közel járt hozzá a halál.

– Azt… azt… hittem, hogy ők jönnek – dadogok. – Kik? És miért lövöldözöl?

– Állj ide – lódítom magam mellé a szikla takarásába. Ide nem tudnak felülről követ dobni. Az egyik pap az előbb majdnem agyonütött egy sziklával – kezdeném magyarázni, de a fordulón túlról lépések dobbannak. – Hallod? Jönnek!

– Nem hallok semmit! – csodálkozik Ten; az ő fülét nem finomította a vadon, és ijedten felkiált: – Mit csinálsz, Gregor? Miért akarod megölni őket? Nem szabad!

– Csönd! Lapulj a sziklához!

A fordulóból az egyik katona rohan elő, dobásra kész dárdával.

– Látod?

– Ne, Gregor, ne!

Lebukom a repülő dárda elől, és csak aztán küldöm a nyilat négy lépésről a torkába, a nehéz páncélos test félig rám esik, majdnem magával ránt.

– Látod, Ten? Most már hiszel nekem?

A következő két katona azt sem tudja, mi történt vele. Alighogy megvillan a szikla mellett fényes sisakjuk, már pendül az íj, lábukhoz már nem érkezik el az agy parancsa, hogy a lépcső fordulását kövesse, a levegőbe lépve hullanak a mélybe.

– Még mindig nem hiszel, Ten? – ismétlem eszelősen.

– De igen! – feleli tompán, szomorú hangon, az arca sápadt és szigorú. – Mi történt volna akkor, ha másik két társunk jött volna ide?

– Nem tudom. Talán semmi, mert… Várj csak!

Megint mozgást hallok a lépcsőn, de ez nem rohanás. Óvatos, megfontolt léptek, az, aki jön, mintha tartana valamitől. Megáll, újra indul, azután kiabálni kezd.

– Mit mond? – suttogom.

– A többieket kérdezi, hogy megöltek-e már bennünket. Ez, azt hiszem, a másik pap.

– Hívd, hogy jöjjön!

– Hátha nem is akar támadni? Ezt is…?

– Te értetted, mit kérdezett! És ha ez megtudja, mi történt, és visszaszalad a városba… – Ten bólint, és kiált valamit.

– Vigyázz, jön!

Lassan, csoszogva lép elő, és úgy rácsodálkozok arra, amit látok, hogy leeresztem a nyilat. A vállán átvetett vastag kötél, két végén egy-egy jókora kő himbálózik.

Rémülten mered ránk, és éleset kiált, megfordul, és kétségbeesetten igyekszik ledobni furcsa terhét, hogy gyorsabban menekülhessen. Csak addig könnyű elereszteni az íj feszülő húrját, míg a düh fojtogatja az embert, nincs szégyenletesebb, mint most meggondolásból nyilat röpíteni ennek a nyomorultnak a hátába, de nem tehetek mást. Nemcsak a magam életéről van szó, hanem társaiméról is. Még ott vergődik a lépcsőkön, belegabalyodva a kötélbe, mikor meghallom az utolsó katona lépteit. Olyan gyorsan fut, hogy az éles fordulóban megbotlik, a nyíl elszáll fölötte. Mielőtt újra lőhetnék, guruló teste beleütközik a lépcsőn kapálózó papba, és lendülete vele együtt átbillenti a lépcső szélén. A kéthangú ordításra a víz csobbanása tesz pontot.

Kevés nap múlt el vadonbeli életemben, hogy ne öltem volna antilopot, vadmalacot, majmot, mert enni kellett, ez a törvény. És sok laposfejűt ismertem, Kririn és Vrun kívül is, akiknek bármikor örömmel bevertem volna a koponyáját, ha erre képes vagyok, és elpusztítottuk Nogóval azokat az embereket is, akiknek csónakja azután elhozott idáig bennünket. De itt más történt, olyan szörnyűség, hogy abban a nagy síró szomorúságban, ami a mellemet feszíti, hiába szorongatom az értelem felmentő érvelését: hiszen ezek meg akartak ölni, ha nem védekezel, most a ti testetekkel játszana a fenék sziklái között a szoros áramlata. Az igazság azonban nem ilyen egyszerű, és mikor végre meglelem a különbség szomorú magyarázatát, az még fájdalmasabbra csavarja az önvádat.

A vadat megölted, hogy egyél, a laposfejűek némelyikét jogosan gyűlölted, mert ha nem vigyáz rád Nogo, és nem eléggé fürge a lábad, azok faltak volna fel téged, mint te az antilopot. A folyó csónakos embereit is olyan harcban győzted le, melyben azok mind a négyen szabad vadászok voltak, akiknek Nogo, te és a tutaj a prédát jelentette, a zsákmányolás személyes érdeke tüzelte támadásukat. De ez a hat szerencsétlen – még a papok is – miért támadt rád? Nem ismertétek egymást. Se te őket, és ők se téged soha meg nem bántottak, nem feküdt köztetek elintézetlen bosszú, gyűlölet, ha Mazu parancsa nem követeli tőlük, hogy orvul elpusztítsanak, most békésen üldögélhetnénk mindnyájan, itt ezeken a lépcsőkön, ahonnan az értelmetlen halálba küldted őket.

Ez az, ami annyira fáj, hogy más parancsára, más indulatából történt, a parancs, ami egymásnak ugrasztja azokat, akiknek semmi bajuk nincs egymással, a parancs, ami gyilkossá és egyben áldozattá zülleszti a győzőt és legyőzöttet egyaránt. Ennek a hat szerencsétlennek a vérét csak az moshatja le rólam, ha megbüntetem azt, aki a parancsot adta.

Sokáig ülünk csendben, a sziklának támasztott háttal. Ten a szoros vizére mered, a szemében iszonyat, szája hangtalan szavakat formál.

– Nem mondhatjuk meg a többieknek, mi történt – szólal meg végül -, vita és indulat kavarodna belőle, pedig ez csak szomorú, mélységesen szomorú. Hogy készültek rá, arra csak akkor döbbentem rá igazán, mikor megláttam a második pap nyakában a kötelet a kövekkel. Tudod, mi volt az?

– Nem.

– A bomló holttestet feldobja a víz. Akár sziklával, akár dárdával öltek volna meg bennünket, utána a nyakunkba kötötték volna, hogy soha senki se tudja meg, mi történt velünk.

Erre nincs mit felelni.

– Mit mondunk a városban?

– Semmit – ingatja szomorúan a fejét -, igen, ez a legjobb. Mi leereszkedtünk a szorosba, ők fennmaradtak. Akkor láttuk őket utoljára. Sokáig voltunk lent, és mikor hazaindultunk, nem találkoztunk velük.

– De az ő nyakukba nincs kő kötve… hacsak ez a két utolsó, a pap meg a katona… – Elkínzott arccal néz rám.

– Tudom. De nincs mit tenni. Sietni kell a robbantással, nagyon sietni.

Mielőtt elindulunk, Nogo nyomkereső óvatosságával kutatom végig a forduló utáni lépcsőket, és azt a pár követ, amelyiken vérnyomot találok, a vízbe dobom.

– Nem akarod még egyszer megnézni a felrobbantandó sziklákat? – kérdezi Ten.

– Nem, siessünk haza.

Valóban fölösleges újra látnom a szoros kapuját. Abban a tizedmásodpercben, míg az első kő a vállamtól a lépcsőig zuhant, a suhanó halál pillanatában képe belém vésődött legapróbb részleteivel. Mint annak idején Amar és a madár.

XXI.

– Nos, mit láttatok? – Mark úgy ragyog, hogy nem veheti észre, milyen sápadtak vagyunk. Az meg, hogy a vállam fel van horzsolva, igazán érthető, ha valaki sziklák között mászkál. – Mondjátok már! Megoldható?

Lehet, hogy mint a vadon tanítványa jó gyilkos vagyok – folyton csak erre tudok gondolni -, de itt inkább Ten önuralmára van szükség. De neki is nagyot kell lélegzeni, mielőtt válaszol.

– I-igen – sóhajt -, fáradtak vagyunk, sokat mászkáltunk, és most még ez a lépcső is.

– Könyörgöm, Ten – nevet Mark -, a hibernált időszakot leszámítva, még harmincéves sem vagy! És arra panaszkodik – fordul méltatlankodva a többiek felé -, hogy nem bírja a lépcsőt!

Ten különös pillantással néz a levegőbe. – Tényleg még harminc sem?

Csak én értem, hogy gondolja. Mark még jobban nevet, nagyon jó kedve van.

– Persze! Tacskók vagyunk még mindnyájan! De beszéljetek már! Gregor, te miért hallgatsz, nincs talán valami baj? Megütötted a vállad?

– Eh, semmiség – morgom -, beszorultam.

– Úgy látom, a beszéd is belétek szorult – veszi át Dave Marktól az ugratást. – Vagy talán tényleg vízisárkánnyal találkoztatok? Hol a bőre?

Még egy szó, és ordítani fogok, de Ten végre kihúzza magát. – Ha szóhoz hagytok jutni, akkor elmondom, hogy minden rendben van! A szoros külső kapuját tényleg sziklák zárják el – nem is látta, gondolom, de hálás vagyok, hogy helyettem beszél -, de nem is annyira a kőzet tömege, mint a közöttük áramló víz sodra az, ami lehetetlenné teszi az átjutást. A részleteket, Gregor, mondd el te!

Vakítóan szép kora délután van, a tetőterasz, a kertek zöld lombja, a házak sárga kövei és távolabb a két öböl azúrkék vize fürdik a gazdagon áradó napfényben, és én mégis azokat látom a víz homályos fenekén, sötét sziklák között lebegteti őket az áramlat…

A terasz párkányáról apró, puha mészkődarabot török le, és guggolva rajzolni kezdek a padló sima kövére.

– Ez itt a szoros… a szélessége itt körülbelül harminc méter… itt fekszenek a sziklák… – Addig rajzolok, magyarázok, míg a lábam zsibbadni nem kezd, és akkor nyögve fölállok.

– Érthető?

– Igen – mint a legtöbb terv kivitelének, ennek is Dave a fő mozgatója. – Pontosan így fekszenek a sziklák? Ilyen közel egymáshoz?

– Igen.

– Megnézted a szoros mélységét, vagy legalább megbecsülted?

– Nem, de a víz színéből ítélve alig lehet sekélyebb, mint ez a szoros. Te hova fúrnád a robbantólyukat?

– Talán nem is kell fúrni! Ha tényleg úgy fekszenek a sziklák, akkor kábelen közéjük függesztjük a tartályokat, és villamos gyújtással egyszerre robbantjuk. Amit az egymásról visszavert lökéshullámok nem aprítanak fel a sziklákból, az szépen lefekszik a szoros medrébe. Ha mégsem, akkor egyetlen tartály felrobbantásával másodszorra mégis beleterelem a szoros ágyába.

– Ilyen erős robbanóanyagot sikerült készítenetek? Több tízezer tonna kőről van szó…

Dave úgy nevet, hogy a térdét csapkodja közben – nem tehetek róla, idegesít ez a nagy jókedv, mi történt velük? Vagy engem tett tönkre ennyire a mai délelőtt?

– A század legnagyobb kémiai szenzációja! – a mellét döngeti – David Brock és munkatársa, Michel Marcis, újra felfedezték a nitroglicerint! Korlátlan mennyiségben tudjuk előállítani! Ha akarod, egy héten belül eltüntetem a két szoros közti egész hegyet! Ide nézz!

Zsebéből kis üveget vesz elő, átlátszó, nehéz, mézszínű folyadék van benne. Kihúzza a dugót, és az üveget lassan megdöntve óvatosan csöppent egyetlen csöppet a terasz kövére.

A fülrepesztő durranásra csak én és Ten rezzenünk össze, a többieken látszik, hogy már unják a mutatványt.

– Ugyan, hagyd már abba – mordul rá idegesen Till. Egy mondatot sem lehet tőled nyugodtan befejezni.

De a fekete jókedve elpusztíthatatlan, harsogva nevet, és a hátamat veri.

– Láttad? Többet ér ez minden elvi vitánál! Az előbb Mazu lába elé csöppentettem egyet! Láttad volna csak, mekkorát ugrott!

Mazu? Kevés volt neki ez az ijesztés. Azt érdemelné, hogy ő is ott lebegjen a szoros vizében, áldozatai között. Áldozatai? Hiszen én öltem meg őket! Bele lehet ebbe bolondulni!

– Mikorra tervezed a robbantást? – Jobb, ha a kézzelfogható feladatoknál maradunk. – Jó volna minél hamarabb!

– Én is azt hiszem. Holnap estére már elég nitroglicerinünk lesz. Egy nap még a szállítás, felszerelés… Tehát vagy holnapután este, vagy rákövetkező reggel!

A két nap elröppent, és mert végül mégis úgy határoztunk, hogy csak harmadnap reggel robbantunk, az utolsó éjszakát ott virrasztottuk végig Tennel a csónakomban, a sziklák között, megint csak nyíllal a kezemben. Nem mondtuk el, mi történt velünk akkor délelőtt, de azt mindenki elismerte, hogy ekkora mennyiségű robbanóanyagot nem lehet őrizetlenül hagyni. Véletlenül arra téved valaki, vagy szél támad, és a megerősödő hullámzás elől magasabbra kell húzni a tartályokat, nehogy összeverődjenek… Azon sem csodálkozott senki, hogy mi ketten jelentkeztünk. A tartályok szerelésében nem vettünk részt – Dave két mérnökén kívül csak Marcist vette maga mellé ehhez a valóban életveszélyes munkához, ahol egyetlen vigyázatlan mozdulat, egyetlen erősebb ütődés, és mindannyian a levegőbe repülnek -, és a csónakkal rajtuk kívül csak én tudtam bánni. Mi tudtuk Tennel, hogy miért kértük ezt az őrséget, ami végül is nem hozott semmi eredményt. Az éjszaka csendes volt, senki sem közelített a szoros bejárójához. Hiába kotortuk végig kővel nehezített horgászzsinegemmel a víz fenekét, egyetlen támadónk hulláját sem találtuk meg. A víz sodorta messzebb őket? Vagy a halak végeztek alapos munkát?

– Pedig ez volt az utolsó lehetőség, ez az éjszaka – sóhajtott Ten, mikor hajnalban az égen egymás után hunytak ki a csillagok. – Ha a felrobbantandó sziklák alá húzzuk őket a vízben, semmi áruló nyom nem marad. Így fölveti őket a víz, és akkor mit mondunk?

Csuromvizes voltam, fél éjszaka a csónak peremén kívül lógtam a zsinórt vezetve a vízben.

– Nyilván a fenék kövei közé akadtak – találgattam.

– Igen, de akkor a robbanás után a felkavart víztömeg feldobja őket…

– Most már nincs mit tenni – vontam meg a vállam. – Majd meglátjuk, mi lesz. Nézd, most kel föl a nap, mindjárt itt lesznek a többiek. Kár idegeskedni, ráérünk a robbantás után is.

Egy ideig úgy látszott, hogy nem lesz semmi baj. Dave senkit nem engedett egy kilométernél közelebb a szoros bejáratához. Légnyomás, visszapattanó kőszilánk, Dave, ha játszott is a nitroglicerinnel, tudta, milyen erővel játszik, és senki épségét nem akarta kockáztatni. Mazu kinyilvánította főpapi óhaját, hogy szeretné megáldani a szétrobbantandó sziklákat – láttam rajta, hogy egészen másért akar a szoros közelébe jutni -, Dave azonban elég tapintatlanul elutasította.

– Megmutattam neked, ó, Mazu, hogy milyen erő van ennek a varázsszernek egyetlen cseppjében! Ott pedig annyi van belőle, hogy a palota nagy korsóiból akár harmincat is meg lehetne tölteni vele! Látni akarod még egyszer egyetlen csepp erejét? – és már nyúlt is a zsebébe.

Mazu élénken emlékezett a dörrenésre. Méltósággal, de határozottan tiltakozott a kísérlet megismétlése ellen, és többé szóba sem hozta a szoros megszentelését.

Markék magukkal hozták a mi reggelinket, hogy ne kelljen Tennel visszatérnünk a palotába. Míg Dave és Andrej eltűnt a szoros irányában, hogy az elektromos gyújtás vezetékét rákapcsolják a tartályokra, megpróbáltunk pár falatot erőltetni idegességtől ugráló gyomrunkba. Dave biztonsági vonala a város legszélső kertjei mentén húzódott, itt ültünk egy terebélyes fa alatt, és kétoldalt végig a domb hátán ott tolongott a város apraja-nagyja. Mindenki látni akarta az idegenek csodáját, izgatottan várták azt, amiről fogalmuk sem volt, hogy miként fog megtörténni. Bevallom, mi sem voltunk tisztában a várható eredmény minden részletével. Dave sikert akart már az első kísérlettől, és a kiszámolt szükséges mennyiség háromszorosát helyezte el a sziklákon. Volt, aki a légnyomástól tartott, volt, aki attól félt, hogy a túl nagy robbanás megmozdítja a szoros sziklafalait is, és beomlanak.

Csak Mazu őrizte meg látszólag nyugalmát. Ki sem szállt hordszékéből, ott tétette le a szolgákkal mellettünk, a fa árnyékában – nyilván arra gondolt, hogy ahol mi vagyunk, ott őt sem érheti baj -, és kifürkészhetetlen arccal nézett a levegőbe, szobrot játszott, mint eddig is életének nagyobb felében. Mire gondolhat ilyenkor? – töprengtem. – Sok tekintetben a legokosabb ember, akivel ezen a földön eddig találkoztunk, és mégis mennyire rabja önzésének, hatalomvágyának, isteneinek, akikben csak azért hisz, mert így jobb, kényelmesebb neki. Egy pillanatig sem tételeztem fel róla, hogy komolyan vette Nogo isten létét. De mit fog most szólni, mikor valóban olyasmi történik, ami meghaladja minden elképzelését? Vajon most miben hisz? Hiszi-e, hogy eltűnnek a szorost elzáró sziklák, és utána be meri-e vallani, legalább saját magának, hogy ez nem az istenek műve, hanem a miénk? Megdöbbenti-e majd a földi ember hatalma?

Dave és Andrej visszaérkeztek, és a vezeték innenső végére rákapcsolták az induktort. Egy mozdulat, és odaát a szoros néptelen csendjében elszabadul a pokol…

– Nos, ki robbantson? – nyújtja a levegőbe Dave a kis dobozt.

– Ten – mondjuk -, az ő ötlete volt, az ő joga.

– Nem – a csillagász a fejét rázza. – Gregor ötlete volt eredetileg… és… és… még valami… ő szenvedett közülünk a legtöbbet… ez a robbantás pedig, reméljük, ez a hazavezető út első lépcsője…

Kezembe nyomják az induktort, és érzem, hogy nemcsak az izgatottságtól ver jobban a szívem. Mi ez a kis robbantás ahhoz képest, amin mindannyian keresztülmentünk? Apró primitív technikai aktus az űrhajózás, a fotonrakéta, a Viking útjának valóban a csoda határát súroló tudományos nagyszerűségéhez képest. De meghatottak vagyunk, érezzük, Tennek igaza van, ez a robbantás az első lépés, hogy pár év múlva Till, az első navigátor, sovány ujját ráhelyezhesse a Viking rakétáinak indítógombjára, és felcsendüljenek az aptátorokban a jól ismert szavak: – Felszállásra kész! Indítok! Előtte húsz, tizenkilenc, tizennyolc…

– … tizenöt, tizennégy – de ez még az én hangom, úgy hallgatom, mintha nem is az enyém lenne, a szemek a hegy domború hátához tapadnak, ott, mögötte a szoros bevágásában születik most rögtön a sorsunk -, három, kettő, egy…

Megremeg a világ, a hegy mögül sötét gomolyag ugrik dörögve az égre, és a légnyomás óvatost és vakmerőt, csodavárót és csodahivőt egyaránt az imbolygó földre tapos. Az isteni Mazu döbbent arccal lapul a ráborult hordszék alatt. Záporoznak a visszahulló kövek, száraz csattanások és itt-ott jajgatás jelzi, hogy a bőségesen számolt biztonsági vonal is kevés volt a nitroglicerin erejéhez. A tömeg megfordul, és eszeveszett üvöltéssel rohan a város felé, Mazu is csak azért marad, mert képtelen egyedül kiszabadulni hatalmának szégyenletesen összetört jelképe alól.

– Ezt jól kiszámoltad, Dave – köpöm ki számból a port – kisebb eredménnyel is megelégedhettél volna!

A sötét, mérges gomolyag szétterül a hegy fölött, kövek sem hullanak már, az ijedtség amilyen hamar jött, eloszlik. Dave aggódó lelkiismerettel végigrohanja a kertek szélén fekvő pár sebesültet, és ezúttal igazán végtelen szerencséje volt, senkit nem vertek agyon a kövek. Még csont sem tört, csak apró zúzódások és fájdalmas púpok a rövid hajú kobakokon. Mire Mazut kibányásszuk a hordszék alól – én még egy darabig ugyan otthagynám -, világgá futott szolgái is visszatérnek, sőt néhány bátrabb, kíváncsi városlakó is ott lézeng körülöttünk. A főpap vonásai már visszanyerték nyugalmukat, csak elfehérült szája széle árulkodik, milyen messze van szokásos magabiztosságától.

– Most már velünk jöhetsz, ó, Mazu, és megáldhatod a szorost – biztatja Dave.

– Ne! Maradjon itt! – kiáltunk egyszerre kétségbeesetten Ten és én.

– Mi bajotok? – csodálkozik. – Hiszen azért csináltuk az egészet, hogy meggyőzzük ezt a keményfejűt!

– Igen, de jöjjön csak utánunk – hebegek, nem, most nem lehet megmagyarázni, hogy miért -, majd mi előremegyünk…

– Nem értem, mit akadékoskodtok, jöjjön csak velünk. Még akkor is, ha nem akar. Ezt a lélektani előnyt, ami az arcára van írva, nem szabad kihasználatlanul hagyni. Vagy van valami ésszerű ellenvetésetek?

– Igen… azaz… nem… csakhogy… – Ten sem jut többre, mint én – nem tudom…

– No, gyertek már – karol belénk Andrej -, útközben is vitatkozhattok!

Mark a főpaphoz fordul, és bár nem értem, tudom, mit kérdez tőle. Mazu szemében félelem villan, azután összeszedi magát, és méltósággal bólint. Halk parancs a szolgáknak, és azok remegő térdekkel megindulnak a hordszékkel a szoros felé.

Akármilyen hosszú is az a kilométer – közben Mark és a többiek már a másik szoros betemetésének részletein vitatkoznak, ahogy Tennel hallgatagon lépegetünk a hordszék mögött -, egyszer mégiscsak vége van. Nem a szoros bejáratához érkezünk – arra járhatatlan az út -, hanem körülbelül oda, ahová akkor délelőtt. Majd ott fordulunk jobbra, és követjük a szorost a robbantás helyéig. Dave vezeti a menetet, és alig lép a meredek part peremére, hangos kiáltással gyűjti maga köré a többieket. Ott zökken már a hordszék is, és a szolgák megdöbbenve merednek lefelé.

– Hát ezek hogy kerültek ide? – Dave kétségbeesetten fogja a fejét. – Pedig úgy vigyáztunk, mindenkinek megmondtuk, kihirdettük…

Csak egy másodpercre pillantok a szoros mélyébe – hogy valóban azt nézik-e, amitől féltem -, és rögtön Mazu arcára kapom a szemem: hogy fogadja a már újra elcsendesült víz színén lebegő tetemek látványát? Ott kering mind a hat – a kötél és a kő kevés volt a robbanás okozta áramlással szemben -, a katonák torkából árulkodón billeg a nyílvesszők csapzott tollú vége a hátamon levő tartóban zörgő kőhegyű testvéreik felé, a vállamon ott az íj… Minden magyarázat felesleges. És nemcsak Mazu látja, látják a többiek is, Dave elakad a kérdéssel, hogy magyarázza meg Mazunak, hogyan kerültek ezek ide… Súlyos a csend, minden tekintet a főpapot figyeli, hogy szólaljon már, mit mond…

– Te őrült vadember – sziszegi halkan Mark -, mikor csináltad ezt a szörnyűséget? Miért?

Ujjaim Ten karját szorítják, ugye, segítesz, ugye, megérteted velük, hogy nem tehettem másként…

Mazu arcát most valóban sziklából faragták, hallgat, szeme a vízen, a hullákon. Azután rám néz, tekintete belém akad egy pillanatra, majd továbbsiklik.

– A szorost nem itt zárták el a sziklák – mondja nyugodt, indulattalan hangon, Ten fordítja suttogva nekem -, ha azt akarjuk látni, jobbra kell mennünk.

Int a szolgáknak, és újra ott imbolyog a hordszék a levegőben. Mazu előrefigyel, a szoros bejárata felé, többé egy tekintete sincs arra, ami mindenkit megdöbbentett, és amiért most mindenki egyszerre támad nekem. – Miért? Hogyan? Őrültség, vadember, felelőtlen, emberhez méltatlan vérengzés…

Ten Ling kihúzza magát, és nagyon határozott lesz.

– Elég legyen ebből. Én vállalom mindenért a felelősséget. Majd később megmagyarázom. De ha Mazu tudott így viselkedni, akkor ti ne marakodjatok előtte…

De Mazu aznap mintha már semmit nem venne észre. Némán szemléli a robbanás vájta hatalmas katlant is, a szoros egykori bejáratának helyén, amin keresztül akadálytalanul futnak a tenger hullámai a szűk sziklafalak közé. A Halott Öböl nem halott többé, új nevet kell keresni neki. És magába mélyedten hallgat az egész hosszú úton hazafelé, mint aki révületbe esett. Igaz, mi sem szólunk egymáshoz, a felelősségre vonás neheztelő vagy a kimutatni nem mert helyeslés egymásnak ellentmondó pillantásait érzem magamon. Ten is szótlan mellettem, szeme a lába alá futó út kövein ugrál.

Néma menetünk a kerteknél találkozik a város népének kíváncsi, zsibongó tömegével, ujjongó arcok sorfala között lépkedünk tovább. Az egykori Halott Öbölben egyre több csónak rajzik, és mindig újabbak bukkannak fel a szabaddá tett szoros öböl felőli bejáratánál. Ha a város népe észre is vette a szoros szomorú áldozatait, számukra nincs olyan súlyos jelentősége. Több halált is láttak már Mazu uralkodása alatt, és szabad az öböl! A kikötő rég nem koptatott kövein az unokák marakodnak dédapáik örökségén, égi és földi tanúkat idézve az egyes partszakaszok jogos foglalásához. Mit számít nekik az a pár hulla? Papok és katonák, ez az isteni Mazu dolga. Az övék a minél jobb kikötőhely, hála az isteneknek vagy az idegen csillagból érkezett embereknek – kinek-kinek meggyőződése szerint -, hogy szabaddá tették a szorost. És az is hírlik közöttük – Mazu nem minden papja szótartó -, hogy ennek a csodának az ára az Új Öböl szorosának eltömése. Akkor meg kétszeresen fontos az újra használható kikötő elfoglalása! Mit lehessen tudni, mikor határoznak úgy a hatalmasságok, hogy ez valóban bekövetkezik? Hiszen akik képesek voltak eltüntetni az egyik szoros szikláit, mindent megtehetnek! Azoknak még a gondolatát is lesni kell, és örvendezni, hogy ilyen csodálatos lények tisztelték meg jelenlétükkel a várost. Lám, a főpap is milyen megilletődött csendben viteti magát közöttük!

Ezt olvasom az arcokon, ezt hallom ki a számomra még érthetetlen nyelvű ujjongásból. Vagy tévednék? Ten nem felel egyenesen, mikor ezt elmondom neki.

– Igen, valahogy így – dünnyögi szórakozottan, látom, máson gondolkozik -, bár azért nem ilyen egyszerű.

Már a palotánál vagyunk – Mazut szolgálatkész kezek emelik ki a hordszékből -, mikor hirtelen megszólal.

– Mégiscsak egyszerű – és odalép Mazuhoz, akinek mintha egyetlen gondja összegyűrt leplének kisimítása, hatásosan omló ráncokba rendezése volna. Kérdez tőle valamit, miközben fél kézzel visszatartja az odaugró Markot – hihetetlen, megdöbbentő mozdulat a mindig szelíd és udvarias kínaitól -, Mark kipirul, nem tudom, hogy a szégyentől vagy a haragtól, azután vállat von.

– Őrült vagy te is, mint Gregor! Azt a mészárlást is biztos együtt főztétek ki!

Ten elereszti a füle mellett, és megismétli a Mazuhoz intézett kérdést. A főpap még mindig a ráncokat igazgatja, csak sokára emeli fel a fejét, keresztülnéz Ten Lingen, Markon, a körülötte álló szolgákon. Összeakaszkodik a tekintetünk, mint érkezésemkor ott a parton. Sokáig birkózik egymással a két szempár, azután Mazué kihuny, halkan mond valamit Tennek, és besiet a palotába.

– Mit mondott? – üvölt Mark vörösen Tenre. – Hogy már holnap reggel megmondja?! Tudod mi lesz a válasza?! Legyilkoltat mindannyiunkat! Ez az utolsó éjszakánk! Ezt elintéztétek!

XXII.

Nem szívesen emlékszem vissza erre az éjszakára. Elvesztettük emberi méltóságunkat, mindenki védte a maga igazát. A tizenegy emberből, a földi emberiség válogatott legjobbjaiból, ahogy Félix nevezett bennünket valamikor – régebben volt az a beszélgetés a Csend Házában a világ teremtésénél is -, huszonkét vélemény bújt elő. Marakodtunk egymással és önmagunkkal az igazságért, amely percenként változtatta tartalmát; erőszak vagy meggyőzés, a kiszolgáltatottság békéje vagy forrófejű meggondolatlanság, mit kellett volna tennünk, és mit tehetünk még? Valóban elrontottunk mindent, vagy most kezdődik egy új, eredményesebb korszaka életünknek? Végigmentünk valamennyien minden elszánás és megbánás tisztítótüzén, és nem lettünk egyiktől sem okosabbak. Csak a szomorúság, a szégyen fáradsága gyűlt bennünk, régen maga alá temetve Ten kérdését Mazuhoz, ami kirobbantotta a nézeteink mögött feszülő indulatokat. – “Mikor kezdhetünk hozzá, ó, Mazu, az Új Öböl szorosának betöméséhez?” – és Mazu válaszát is: – “Holnap reggel mindent megtudnak az idegen csillag fiai!” – amit ki-ki saját elgondolásai szerint értelmezett.

Az elektróda mély álmában szuszogó Nogo, mint komor szirt feküdt a vita hullámai között, melléje húzódtam, a csuklóján próbáltam tapintani lüktető szíve dobbanásának üzenetét, az önmagukat emésztő emberi elméletek kavargásában, hogy talán megtalálom az erre a földre érvényes igazságok formuláit. De ez sem segített, a város és Mazu mégsem Kriri és a horda, egyáltalán mindaz, ami eddig történt, más, mint ez az éjszaka, a falon füstölgő fáklyák fénye, az ajtónk előtt álló néma őrök, a palota falai alatt nyüzsgő város. Mert a város is ébren volt, fáklyák imbolyogtak, a máskor néma és sötét utcákon ott tolongott és zúgott a Tenger fiainak serege, de nem értettük – nem érthettük -, hogy mit készít elő ez a nyugtalanság, milyen jövőt érlel a nehezen születő hajnal.

Végül az elkeseredettek és óvatosak pártja győzött. Minden felszerelésünkkel – a kevés tartalék élelemmel, ami a szobákban volt, és a védelmünkre szolgáló oxigénpalackokkal – a tetőteraszra költöztünk, Andrej, Ten és Till segítettek nekem, hogy az alvó Nogót is felcipeljük, így csak az alulról jövő támadástól kellett tartanunk. Innen jól láthattuk a Vikinget, ahol Félix még nálunk is tehetetlenebbül dühöngött. Ha a rakéták fúvókáit a palota felé fordítja, a várost csak a domb magasságának feléig tudja elpusztítani, ha pedig valahogy mégis elérhetne a forró lángözön egész a palotáig, mi éppúgy elpusztulunk benne, mint támadóink. Félix mindenesetre felkészült a lehetetlenre, a kis irányítórakéták tompa dörgése, a kiömlő gáz kékesfehér fénye jelezte a Viking fordulását az öböl sötét vizén.

Két óránk sem volt már hajnalig, mikor elfogott a csüggedés, mégis Marknak van igaza, elpusztulunk. És Nogo? Még hosszú éveket élhetett volna, ha nem kötöm sorsát a magaméhoz! Fel kell ébreszteni! A nép babonásan tiszteli, az erdő istenének tartja, még ha Mazu maga parancsolja is, vonakodva nyúlnának csak hozzá. Legyen ébren, hogy elbúcsúzhassak tőle, hogy elmagyarázzam neki, vágjon keresztül a városon, menjen mindig arra, a magasodó hegyek irányába. Ha nem is ér haza, újra az erdőben élhet, de talán-talán nem is olyan lehetetlen az sem, hogy hazaér. A Nagy Folyó hatalmas félkört írva torkollik a tengerbe, Nogo hazája nem lehet messzebb légvonalban 800-1000 kilométernél! Nincs jogom ahhoz, hogy megfosszam ettől a lehetőségtől.

– A te felelősségedre – vonta Mark a vállát -, csak semmi zavart ne csináljon, mert akkor kénytelen leszek elpusztítani. Magyarázd meg neki, kik vagyunk, és hogy mindenben engedelmeskedjen neked, ha harcolni kell, még értékes segítség is lehet. Ha ugyan még mindig istennek tartják… – legyintett.

Félórába sem telt, és Val segítségével annyira jutottunk, hogy Nogo kinyitotta a szemét, megismert. Kábult volt, a karom szorongatta, arcom simogatta.

– Gregor! Gregor!

Az idő repült, sok mindent kellett volna elmondanom neki, azt sem tudtam, hol kezdjem. Türelmesen figyelt, és közben csodálkozva tapogatta, mozgatta gyógyult karját. A hosszú altatás furcsa utóhatásaként valami könnyed, mámoros állapotban volt, mindenre bólintott, még arra is, amit tudtam, hogy nem érthetett meg. Folyton csak egyet ismételt.

– Most már mindig együtt vadászunk! Nogo soha többet nem hagyja el Gregort!

Ezt felelte kívánságomra is, hogyha én elpusztulok, ne büntesse meg támadóim, hanem vágjon neki a hegyeknek – azután fölkelt, mindenkinek közelről az arcába nézett, és csodálkozva morogta:

– Gregor egyik testvére fél, másik nem fél! Miért?

– Nogo nem értheti ezt! Nogo szeresse mindet, akár félnek, akár nem!

– Gregor miért nem fél?

Nem mondhattam, hogy azért, mert fáradt és csalódott vagyok ahhoz is.

– Mert itt van mellette Nogo, Nogo erős harcos! Nogo mellett nem fél Gregor!

Valóban sokkal nyugodtabb voltam, már csak azért is, mert teljesen lefoglalt, ömlöttek a kérdések belőle. Megmutattam neki a terasz mellvédjéről a várost, az öblöket, a Vikinget.

– Égi Nagy Hal miért haragszik, szájából miért köp tüzet? – Az irányítórakéták néha felvillantak, Félix korrigálta a hullámok eltérítő mozgását.

– Mert városban élnek rossz simabőrűek – jobb ha ezt az agyába vésem. – Meg akarják ölni Gregort és testvéreit!

– Nogo mind agyonveri őket! – döngette a mellét, látszott, hogy még mindig kábult, különben felfogta volna a veszély nagyságát, a küzdelem kilátástalanságát. – Hol a bunkóm?

A bunkó lent maradt valamelyik szobában, de Nogo megkötötte magát, féltem, csak baj lesz, ha ellenkezem. Mark belement, hogy ketten lemenjünk érte.

– Talán az is használ valamit, ha a folyosón az őrök meglátják Nogo-Ikendut.

Igaza lett. Mikor Nogo, karját a vállamon nyugtatva – még így volt a legegyszerűbb számára a lépcsőn járás szokatlansága – megjelent, az őrök hideglelős ordítással rohantak le az első emeletre.

A palota megbolydult, mint egy darázsfészek – már azt hittem, a következő pillanatban a nyakunkon lesznek -, azután hirtelen halálos csend borult az egész épületre. A bunkó meglett az egyik sarokban, és indultunk vissza a teraszra. A feljáró utolsó fordulójában majdnem oxigént kaptunk a nyakunk közé, mert a tetőn azzal magyarázták az ordítást és a hirtelen csendet, hogy végzett velünk a túlerő, és most Mazu katonái közelednek. Az, hogy Nogo láttán elmenekültek, még a legelkeseredettebbeket is felrázta valamennyire, Till pedig a saját elméletét látta igazolva.

– Ezek még jobban félnek, mint mi. Kár, hogy ezt nem hiszitek el nekem.

– Mindenesetre az első közeledőt nem kell okvetlenül megölni. Hátha csak üzenetet hoz – próbált közvetíteni Ten a két szélsőséges álláspont között.

Mikor azonban egy óra múlva magányos léptek csattogtak fölfelé a lépcsőkön, és a fegyvertelen vén pap mély hajlongás közben eldarálta rövid mondókáját – a nap első sugarai éppen akkor cirógatták végig a terasz köveit, alattunk a város és az öblök még a hajnal szürke köntösét viselték -, Ten is elsápadt.

– Mit mond? – kétségbeejtő, hogy mindent csak fordítás után tudhatok meg. – Fordítsd már! – Mazu azt üzeni – Ten már visszanyerte nyugalmát -, hogy téged és engem vár a palota kapujában a tegnap ígért válasszal.

– Ez a vég kezdete – sóhajtott Mark -, a palota körül itt az egész város.

– Ostobaság! – morgott Till.

– Maradjatok! – Menjetek! – Vigyetek oxigénpalackot magatokkal! – Ne vigyenek, ez a pap is fegyvertelen! – Ugyanott tartottunk, ahol tegnap este. Elfogott a düh. Arra gondoltam, amit Ten mondott valamikor a csillagászati megfigyelőben: szépen meghalni, az is nagy dolog, ha már nincs más választás…

– Elég! – ordítottam. A hirtelen csendet csak Nogo zavarta, bunkóját lóbálva szorosan mellém állt.

– Gregor miért haragszik? Nogo megöli, aki Gregort bántja!

– Várj, Nogo! – mondtam neki. – Most még nem bánt senki. – Azután földi nyelven folytattam: – Nem érdekel, mit határoztok, én lemegyek Nogóval. Tudom, a szemetekben én vagyok a bűnös, az én megjelenésem kavarta fel a ti békés életeteket ebben a városban. Az is az én bűnöm, hogy nekem nem kellett ez a béke. Hát most megyek, felelek érte…

Kővé dermedten állnak, mikor megindulok a lépcső felé, ahonnan ordításom a reszkető fejű öreg papot békésebb régiókba szalajtotta. Csak Ten indul utánam.

– Maradj, Ten, ne gyere velem – dühöm lassan fájó szomorúsággá párolódik, egyedül vagyok, sem földi ember, sem laposfejű, sem városlakó nem ért meg -, ahogy Nogo népe mondaná, ez az én krokodilom.

– Nem azért megyek, nem akarom a te krokodilodat. – Ha most valami szépet, önfeláldozót mond, leütöm! Hagyjanak békén minden hősi kiállással! – De tolmácsra szükséged van! Nem?

Már az első emeleten vagyunk, kihalt a palota, a folyosókon egy lelket sem látni. Azok, ott fönt a teraszon, azt hiszem, még mindig mozdulatlanok. Ten hallgat, nekem felelnem kellene Nogo folytonos kérdezősködésére, de lerázom magamról, ő is így tett, mikor a horda közeledett felém, most visszakapja.

– Csönd – morgom -, maradj mellettem!

A nagy előcsarnok is üres, a nyitott kapun át már látjuk az egész teret betöltő tömeget. Mazu a palota kapujával szemben áll, papjai gyűrűjében. Még egy perc, és minden eldől…

– Figyelj rám, Nogo! Ha támadnak, fuss arra! – intek jobbra a hegyek felé. – Én is futok utánad! – Tudom, csak ezzel bírhatom rá, hogy meneküljön. – Így lesz?

– Így! De miért…

– Csönd! – morgom, az sem baj, ha kissé megneheztel, könnyebb lesz neki az elválás. – És ha kiáltok, fuss!!

Nem félek, biztosan tudom, marad időm, hogy legalább Mazu fejét beverjem – szorongatom a kőbaltám -, azután mindegy. Kilépünk a kapun, a tömegben zúgás támad.

– Ikendu! Ikendu!

Mazu eddig ruhája alá dugott keze a magasba lendül, valami nehezet tarthat benne, mert visszaejti, még mindig nem rohannak ránk – persze hogy itt is szertartás előzi meg a kivégzést -, és beszélni kezd. A szeméből nem tudok olvasni, pillái mögé rejti. Várom, hogy Ten mikor kezd majd fordítani, nem zavarhatom sürgetéssel. Közben rájövök, hogy az a nehéz tárgy Mazu kezében egy közönséges nagy kő, és követ tart a mellette álló pap is. Nézem, hogy kötelet látok-e, de nem, úgy látszik, agyonkövezés lesz, nem vízbe fojtás. De most még korai ezen gondolkozni, kezemben a kőbalta, és tudom, gyorsabb leszek Mazunál! Inkább Nogo menekülésének útját fürkészem, rögtön a palota fala mellett kell jobbra futnia, ott alig húsz ember ácsorog, és mögöttük a sarkon túl már üres az utca. Mazu szónoklata mintha soha nem akarna véget érni. Nem lehetne egyszerűbben megmondani, hogy megölnek?

Végre megszólal Ten, s hangja egészen halk és lassú, úgy tagolja; mintha gyereknek magyarázna.

– Nagyon figyelj, Gregor, és bármit mondok, ne vegyen észre rajtad semmit Mazu, nem szükséges megtudnia, mennyire félreértettük. Amit most szónokol, az a teljes, nyilvános behódolás. Azért kéretett bennünket – és külön örül; hogy Ikendu is velünk jött, mert Mazu mindig kényes a szép, udvarias szóvirágokra -, hogy kinyilvánítsa, ő és népe még ma, most azonnal megkezdi az Új Öböl szorosának betemetését. Csak arra kér bennünket; ha tudunk várni, ne robbantsunk, ők telehordják kővel, a városban leáll minden munka, mindenki követ fog vinni a szorosba. További kérése – ha nem utasítjuk vissza -, hogy az istenek kedvéért az első követ te dobd a szorosba, a következőt pedig én. Természetesen, ha az isteni Ikendu akar elsőnek dobni, azt külön megtiszteltetésnek tekintik. Persze, ebben az Mazu hátsó gondolata, hogy a felelősség rajtunk legyen a nép előtt a szoros elzárásáért, de azt hiszem, ezt nyugodtan vállalhatjuk. Megértetted?

– Meg.

– Nem hiszem, hogy ez csapda, annak túlságosan bonyolult, hiszen ebben a pillanatban megölhetne mindhármunkat. Ne is beszéljünk most többet, azt tétovázásnak tarthatja, míg a szorosig érünk, lesz időnk beszélgetni. Ha a követ Mazu feléd nyújtja, vedd el, és utána igyekezzünk úgy menni, hogy közrefogjuk. Ha mégis csapda, így ő is benne van, láttam már, milyen gyors a kezed, tudom, hogy most sem fogsz hibázni. Kész vagy?

– Igen.

Ten csak két mondatot mond, és Mazu máris megindul felém – nehéz elhinni, amit Ten mondott, de idáig minden összevág -, azután megáll előttem – a másik pap Ten előtt -, és nyújtja a követ. Egy pillanatra elkapom a szemét, ha most ártatlanul csillog, akkor biztos, hogy hazudik, tudom milyen nagyszerű színész. De megalázottság és gyűlölet villan benne! Azután közrefogva a már újra lehajtott fejű Mazut, lassan megindulunk a menet élén az Új Öböl szorosa felé…

Hosszú volt az út a szoros partjáig, és nehéz a kő, nehezek Nogo lehetetlen kérdései – egyet sem vehetek rossz néven, annyira idegen világ ez neki -, nehéz a legyőzött Mazu hallgatása, de hiszen minden út hosszú, amelyik valóban elvezet valahová, és közben minden teher nehéz, amit cipelnünk kell, míg végre célba érünk. Ez az út sem itt kezdődött a palota előtti téren, hanem valahol ott, ahová visszanyúlni igyekeztem történetem időrendben legelső darabkája után tapogatózva, de az is lehet, hogy tévedtem, még korábban… Nem tudom.

Mindenesetre a vége itt van, amikor a fejem fölé emelt követ elsőnek dobtam a szoros hullámzó vizébe, és azt az elsőt ezer és tízezer követte, elzárta a víz útját, kiszivattyúztuk az öblöt…

De ez már nem az én történetem, hanem a Vikingé. Ezt majd elmondja Mark, Ten vagy talán leginkább Dave. Az én feladatom csak annyi volt, hogy az ő kérésükre hazaküldjem történetem velük, a Vikinggel, a Földre – melyet én már nem láthatok többé soha. Azt is majd tőlük kérdezzétek, hogy miért maradtam itt, mert hosszú volna elmondanom, talán meg sem értenétek, és már nagyon fáradt vagyok. Így is – jól tudom – sok helyen zavaros, amit elmondtam. Nem sokat bajlódtam azzal, hogy sorba rakjam az eseményeket. De hát nem ez a mesterségem, és sokat elfelejtettem, sok emlék elkopott a Viking javításának két éve alatt. Nem tudom, milyen szándék vezette Tent, mikor fölvetette, hogy az Agy egyik szabad szektorát megtöltsem történetemmel, lehet, hogy valami tanulságfélére gondolt? Amit ti, földi testvéreim, megszívlelhettek, amitől okosabbak, bátrabbak vagy jobbak lehettek? Ha így van, úgy a tanulságot is tőle kérjétek számon, vagy magatoktól, most, történetem végighallgatása után. Bevallom, én hiába kerestem benne, de az is lehet, hogy nem kerestem elég kitartással. Tudom, hogy a Viking hazakerül – alig két hét múlva indul -, és ez több számomra minden tanulságnál, még akkor is, ha én nem…

XXIII.

A beszéd megszakadt, a hangszóró üresen búgott, és Ben Hatti – aki már nagyon öreg és nagyon tekintélyes volt – kiabálni kezdett.

– Mi az? Mi történt? Ne most játszadozzanak a berendezéssel!

A hatalmas terem – két vége homályba veszett, mert csupán a kezelőasztalok lámpái égtek, hadd pihenjen a szem, mikor csak a fülnek van dolga – egész oldalát betöltő műszerfala mellől az egyik fiatal technikus mentegetőzve fordult a fotelekbe süppedt bizottság felé:

– A szektor további része üres, illetve… – a kapcsolókhoz nyúlt, és az oszcillátorokon egy idő múlva újra feltűnt az emberi beszéd modulált, reszkető vonala – itt folytatódik…

– Figyelem, felszállásra kész! Indítok! Előtte huszonöt, huszonnégy…

– Állj! Hagyja abba! Ez nem Gregor Man hangja! Öt órája hallgatja, és nem ismeri fel?! – háborgott Ben Hatti. – Keressen tovább!

A technikus elég meggondolatlan volt, hogy feltegye a jogos kérdést.

– Merre?

Ben Hatti vészjóslóan elcsendesedett, pedig a technikusnak igaza volt. A Viking memóriaegységének Gregor Man elbeszélését tartalmazó része előtt Ten Ling rövid összefoglalója volt, a fölfedezett bolygó csillagászati adatairól, legalább hat évvel korábbi rögzítés, mint Gregor Man szavai, ez a részlet pedig minden kétséget kizáróan az első navigátor, Robert Till indítósa a visszaút előtt. Szabály, hogy az indítást mindig teljes egészében meg kell örökíteni, ha valami hiba történik, utólag így a legkönnyebb kielemezni.

De Ben Hattiban forrt a méreg – egyébként minden oka megvolt rá -, és ki kellett öntenie valakire, különben, úgy érezte, megfullad. Nagyot fújt, és éppen hozzákezdett volna, hogy kifejtse véleményét a Kiértékelő Központ munkatársainak rátermettségéről, mikor az egyik fotel mélyéből halk suttogás indult. Összesen öten ültek a teremben, a félhomály személytelenné oldotta arcukat, öt árny, akik eddig moccanás nélkül hallgattak az oly régóta tartó éjszakában:

– Azt hiszem; céltalan a folytatást keresnünk. Az Agy időrendi katalógusából világosan kitűnik, hogy ez után nem lehet, előtte pedig már mindent hallottunk.

Ben Hatti magába nyelte a kitörést. Ő is tudta, hogy itt hiába keresik a folytatást. Keserű, megalázó tehetetlenség kínozta, nincs mit tenni. A Viking hazatért tíz utasa harmadik hónapja fekszik eszméletlenül a Hold Mentőközpontjának különleges osztályán, az orvosok kíméletes, kitérő válaszokkal bosszantják – külön dühítette, hogy a kímélet neki is, hajlott korának is szólt, és ebbe képtelen volt beletörődni. – “Már ennél súlyosabb gravitációs eseteket is sikerült meggyógyítanunk, igaz, csak hozzávetőlegesen tudjuk, hány g-t kaptak, és milyen hosszú ideig, de csak türelem és gondos ápolás kérdése!” – De hát az is csoda, hogy az Agy képes volt a Jupiter és a Mars között az utolsó pillanatban kibillenteni a Titánt az útjába tévedt aszteroida elől, ha nem sikerül, most ott, a meteorok övezetében keresgélhetnék azokat a pár grammos darabokat, ami az összeütközés után a Titánból, a Vikingből maradt… igen, ez a nyomorúság is pozitívum, hogy élő halottként fekszik ott az a tíz ember – az én embereim – sajgott bele Ben Hatti szívébe -, és az a kettő is az enyém… volt… aki nem tért vissza… Nem, nem így képzelte ennek az útnak a végét, az első ugrásét a naprendszeren kívül, pedig…

– … az életem tettem fel erre az útra – folytatta hangosan gondolatait, de rögtön meg is bánta. A hallottak után nevetségesnek tartotta, hogy bárki itt a Földön ezt mondja, még ha valóban az élete munkája feküdt is benne.

Másik hang szólalt meg, kemény és rekedt, nem lehetett eldönteni, hogy tárgyilagossága mögött szenvtelen bölcsesség vagy Ben Hattinak szóló vigasztalás húzódik.

– Nem kell kétségbeesni. Markék felépülnek, és elmondanak majd mindent. Itthon vannak, mindent megteszünk értük. Inkább arra gondolj, hogy egy év múlva indulhat a következő expedíció. Most már tudjuk, hogy hová, hogy érdemes, hogy mit kell még jobban előkészíteni.

A fiatal technikus rajongással leste az Űrhajózási Tanács elnökének minden szavát. Igen, ez így van, igaza van! Ez az egyetlen lehetséges felelet! És arra gondolt, ha szünetet tartanak a kiértékelés fárasztó munkájában, megpróbálja óvatosan szóba hozni az elnöknek – mikor lesz megint ilyen ritka alkalom, hogy egy egész éjszakán át egy levegőt szívhat ilyen nagyszerű emberekkel? -, hogy szeretne átkerülni a Tanács valamelyik intézetéhez. Fiatal, egészséges, kiváló matematikai minősítése van, talán, talán egyszer – de ezt már végiggondolni sem igen merte – ő is navigátor lehet, no persze nem rögtön olyan, mint Robert Till, de azért… Ben Hatti pedig arra gondolt, hogy bármennyire igazak és szépek az elnök szavai, nincs emberi hatalom, ami most eljuttathatná azokat Gregor Manhoz, arra a bolygóra, és Gregornak még várnia kell 14-15 évet – egyedül. Hány éves is lehet? – huszonkettő volt, mikor elindult – hat ott, a Viking visszaindulásáig, tizennégy, míg a Titán a naprendszerbe érkezett, újabb tizenhárom év – ez az új fotonrakéta gyorsabb -, mire az új expedíció odaérkezik, a hibernált éveket nem is számolva… – Ben Hatti megdöbbent a hevenyészve összeszámlált évektől. – Ötvenhat-ötvennyolc éves lesz, mire újra embereket láthat! Fiatalabb voltam, mikor ők indultak!

Szédülni kezdett. Mindaz, ami egész életében jól ismert elméletek, matematikai formulák, mindennapos, ezerszer használt fogalmak voltak, csillagtávolságok, fényévek, mindaz, amire a Kísérleti Osztály munkája összpontosult az ő irgalmatlan tempót diktáló vezetésével, ettől az elemista összeadástól kapott olyan ijesztő, kézzelfogható valóságot, hogy beleborzongott. Úgy érezte, hogy izgalomtól rendetlenül dobogó fáradt, öreg szívét valami ismeretlen, soha elő nem állítható anyagú vékony szál köti össze Gregor Mannal, látta is a halványan csillogó fonalat, amint ott feszül a fényévek irdatlan távolságán át… Azután menekülve a gondolattól, aminek megfogalmazása örökre kibillentené a normális gondolkozás ember szabta határai közül, gyáván – és szégyellve gyávaságát – megszólalt:

– Azt hiszem, tarthatnánk egy kis szünetet.

Az elnök rábólintott, és a kigyúló fény a fotelek árnyait visszavarázsolta hunyorgó, hús-vér emberekké. Halk beszélgetés úszott a teremben, néha egy-egy határozottabban hangsúlyozott részlet emelkedett ki a zsongásból.

– Tehát ez bizonyítja, hogy Man beszámolójának végét suttogta elégedetten a Kiértékelő Központ halk szavú igazgatója, akit nagyon kellemetlenül érintett volna, ha az ő emberei követnek el az imént valami hibát – még a Viking felszállása előtt törölték, méghozzá véleményem szerint véletlenül. Mert…

– Remélem, hogy minél hamarabb gratulálhatunk Mark Rogannak és társainak! Nemcsak az út sikeréhez – sugárzott az Archív Osztály vezetője -, hanem azért a páratlan anyagért is, amit magukkal hoztak…

– … hogy most él, Gregor Man annak köszönheti, hogy ott maradt – fejtegette a Tanács egészségügyi szakértője. – Az ő szervezetét, gondoljuk csak meg, mennyire igénybe vehette az a négy év, amit társaitól távol töltött, nem bírta volna ki ezt a szerencsétlen kimenetelű visszatérést…

Az okos érvek és a mennyezetről áradó fényzuhatag sem tudta kizökkenteni Ben Hattit elkeseredett hangulatából. Már a nyelvén volt az illetlenül borúlátó kérdés: – Honnan tudja, tisztelt kollégám, hogy most is él, egyáltalán mit jelent egy ilyen felfoghatatlan nagyságrendű téridő viszonylatban, hogy “most” – mikor a Kiértékelő Központ egyik fiatal munkatársa lépett hozzá.

– Bocsásson meg, hogy megzavarom, de valamit szeretnék kérdezni.

– Tessék – nem tudott barátságos lenni, bosszantatta az a “most”.

– Gregor Man éppen történetének tanulságát kezdi fejtegetni ott, ahol az a sajnálatos törlés történt a szektorban. Ön, professzor úr, aki ismerte Mant, hogyan egészítené ki, mit mondhatott ő? A tanulság…

Ben Hatti elgondolkodva nézte a fiatalembert.

– Hány éves?

– Huszonkettő…

– Éppen ennyi volt Gregor Man is, mikor elindult, és körülbelül harminc, mikor elmondta, amit most hallottunk. Korban még akkor is közelebb állt magához, mint hozzám – mondta csendesen, majd szokása szerint átmenet nélkül fölfortyant: – Minek tesz fel akkor nekem, öregembernek ilyen kérdéseket?

---

---

Zsoldos Péter: A Viking visszatér. Tudományos-fantasztikus regény. A magyar író sci-fi trilógiájának első része.

Hangoskönyv online hallgatás: A viking visszatér – Zsoldos Péter

A regény főhőse, Gregor Man egy földi expedíció geológus tagjaként utazik a Naphoz közelinek számító Tau Ceti csillaghoz. Űrhajójuk azonban a csillag közelébe érve megsérül és fedélzeti számítógépük hibájából a visszafordulás helyett leszállnak a Földhöz leginkább hasonlító idegen bolygón. A történet egyfajta bolygóközi robinzonád.